2. fejezet~ A randi

Az előadás utáni nap megpróbáltam nem arra a helyre összpontosítani, ami kissé nehezen ment, mivel nagyjából minden második ember arról beszélt. Végső kétségbe esésem miatt beültem egy kávézóba, jó messze mindentől.

- Jó napot, mit adhatok? –mosolygott rám az eladó csajszi.

- Egy barackos teát és egy fánkot.

- Itt fogyasztja, vagy elveszi?

- Itt fogyasztom, köszönöm.

- Rendben van, akkor üljön le valahova, az egyik kollégánk majd kiviszi önnek. –mutatott az asztalok felé. Kifizettem a rendelésem árát, majd egy viszonylag eldugott sarokban leültem. Ilyenkor sajnáltam a pincért, mire megtalálja azt az idiótát, aki rendelt. Elővettem egy könyvet, mintha csak azt olvasgatnám, ám közben egy újság cikket olvastam a cirkuszról. Mielőtt neki álltam volna rendesen körbe néztem, hátha itt lenne valamelyik idióta, de szerencsére, egyik sem volt itt. Már épp álltam volna neki olvasni, mikor valaki megfogta a vállam. A könyvet villámgyorsan becsaptam, megnyugodtam és felnéztem arra az emberre, aki a frászt hozta rám.

- Parancsoljon hölgyem, a rendelése. – tette le elém a teát és a fánkot. Olyan ismerős nekem ez a fiú, de miért? Tuti hogy nem bohóc fiú, ahhoz túl aranyos, de hisz ez…

- Yung?

- Igen? –nézett rám furcsán, de mint felismert, majdnem eldobta a tálcáját. – SunHi, te vagy az? Tényleg te vagy az? – fogta arcom keze közé, és úgy tűnt, attól fél, hogy egyszer csak eltűnök.

- Igen, én vagyok az.

- Hogy-hogy visszajöttél? Megtaláltad apukád?

- Sajnos nem, de hallottam az itt létre jött új cirkuszról, és…

- Tényleg. Mond csak, izé… tudod, a régi szép idők emlékére, nincs kedved eljönni velem valahova? – a tegnap este katasztrófa volt, de a mai nap már biztos nem lesz az. Ez az, álmaim pasija randira hívott.

- De persze, bármikor. –mosolyogtam rá.

- Csúcs. Este fél kilenckor végzek, nem gáz, ha ide kell jönnöd?

- De hogy is.

- Okés, köszönöm. Ez annyira szuper. Most még gyönyörűbb vagy, mint ez előtt. – bámult rám, mire elpirultam. Mikor rájött, hogy mit is mondott hatalmas bocsánatkérések közepette távozott, hogy a többi rendelést is kivigye. Egy darabig még figyeltem őt, és kifejezetten boldognak tűnt. Mielőtt eljöttem, ő és én nagyon jóba voltunk, szinte elválaszthatatlanok voltunk. Gyakorlatilag már mindenki arra várt, hogy mikor jelentjük be az „igent”, de miután Ő eltűnt, én is eltűntem, így ez sosem jöhetett létre. De ma igen. És ha nem is találom meg Őt, legalább ez a fiú itt lesz nekem támasznak. Valaki, valami nagyon jót akar nekem odafentről.

Miután jó darabig nézegettem Yungot, visszatértem a könyvemhez, vagy is, hogy pontosabb legyek, a cikkekhez és jegyzetelni kezdtem. Tény, hogy most eléggé megszegtem az „alkunkat”, de nem látok egy furcsa embert sem, szóval nincs nagy gond.

- Tudod Kedvencke, ez nem szép dolog. Pedig azt hittem becsületes vagy. –szólalt meg a hátam mögül egy ismerős hang, mire majdnem felsikoltottam. – De ha most elteszed, akkor talán nem köplek be senkinek.

És már el is tűnt. Még is hogy az életbe került ide Kyung? Azt hiszem, kezdek teljesen megőrülni. Nem akartam a sorsommal játszani, így inkább eltettem a könyvet, megittam a maradék teát, és elmentem. Kifelé menet találkozott a szemünk Yungéval, majd összemosolyogtunk. Akkor is ez lesz az én napom. Felszálltam egy metróra, és hazafelé vettem az irányt. Bár tegnap már találkoztam anyával, ma ugyanúgy örült nekem, hisz már 4 éve annak, hogy nem látta a lányát. Megkérdezte mit csináltam a városban, kikkel találkoztam, és mit veszek fel a randira. Miután magamra mutattam, hogy valószínűleg azt, amiben most vagyok, teljesen kiakadt. A saját szobájából kihozott néhány ruhát, amiben megismerte apát, hátha az egyik nekem is beválna. Hát, ha azt akartam volna elérni, hogy sikítva meneküljön el, akkor biztos felveszem az egyiket, de mondtam, hogy inkább maradok ennél. Hosszas tanakodás után megfogta a kezem, kivezetett a házból, beültünk a kocsiba és elindultunk vásárolni. Anya ragaszkodott hozzá, hogy valami ruhát keressek magamnak, mert a fiúk nagyon szeretik azokat. Pár óra keresés után egy turkálóban találtam kettő nagyon édes ruhát: egy bordó, fekete, hímzett masnival az elején, illetve egy zöld hosszított pulcsit nagy garbóval. Anya azt mondta, négyévnyi kihagyás után két ruha nem számít semmit. Miután ezzel végeztünk, megkérdezte milyen cipőbe szándékozok menni, és ha a tornacipőt merem mondani, sírva fakad, ezért inkább azt válaszoltam, hogy mezítláb. Miután felébredt a pár perces sokkból berángatott egy cipőboltba is. Nem nagyon találtam semmi értelmeset, ezért inkább maradtam egy egyszerű, fekete tutyinál, aminek ég az ára sem volt olyan hű de vészes. Otthon felöltöztem, a bordóruha alá vettem egy enyhén rózsás harisnyát, majd a tutyit, és én naiv azt hittem kész vagyok. Ekkor anya leültetett a nappaliban lévő székre, elővette a sminkkészletét, és elkezdett kikenni. A szemem enyhe fekete hatást kapott, szám pedig valami isteni finom rúzst, amit legszívesebben lenyalogattam volna, végül pedig egy kis pirosítót is kaptam. És még mindig nem voltunk kész, hisz még a hajam is vissza volt. Némi tanakodás után úgy döntöttünk, hogy oldalra befonjuk egy copfba és minden tökéletes lesz.

- Mióta várok már erre a pillanatra! – pityergett anya az ajtóban.

- Hamarosan jövök, szeretlek.

- Nem kell sietni. Ha nála alszol, az sem baj! – na, ez a mondat önmagában is elég ciki, de az csak rátesz egy lapáttal, hogy ezt akkor mondta, mikor már az utca végén voltam. Tényleg nem hazudtolja meg önmagát.

Újabb metrózás után az üzlet előtt kötöttem ki, ahol nem kellett sokat várnom, mert Yung már jött is. Fekete fiúknak való csőnadrág, egy sötét bordó póló és egy bőrdzseki volt rajta. Haja lenyaltan és lezselézetten. Hihetetlen mennyit változott. Már égen is jól nézett ki, de most gyakorlatilag mindenki utána fordult.

- Nagyon csinos vagy. – pirult el.

- Köszönöm, te is. –pirultam el én is. – és, mit terveztél?

- Hát, láttam, hogy a cirkusz után érdeklődsz, plusz még tudok is róla, é hát… eljönnél velem a cirkuszba? –és most agyhalál. Kyung ma egyszer már látott, ha most elmegyek oda, akkor az első fogadást elvesztettem, és jöhet a második, amiben valakit le kell győznöm. De az Istenért is, ha egy ilyen fiú áll előttem, még az sem érdekel, ha ezután életem végéig négykézláb kéne járkálnom.

- Persze. Úgy sem nagyon voltam még arra. –hazudtam.

Beültünk a saját (!!) kocsijába, ahol kapcsolt egy kis zenét, majd elindultunk. Egy kisebb dugóba érkeztünk meg, de ez egyáltalán nem volt hátrány, sőt! Majdnem az egész négyévnyi kalandom el tudtam neki mesélni mire kiértünk a dugóból. A cirkuszhoz érve ugyanaz a furcsa érzés fogott meg, mint amit tegnap éreztem. Belépve azt hittem dobok egy hátast. Tegnap óta minden megváltozott, még a szereplők feladata is. Miután találtunk egy célba dobós standot, ahol khm, U-Kwon állt, Yung dobott néhányat, hátha sikerül neki. Hogy őszinte legyek, reméltem, hogy sikerül neki, mert nagyon szemeztem azzal a plüss Naruto figurával. Ééééés, sikerült neki, mire adtam neki egy hatalmas ölelést.

- Az úr szeretne választani, vagy a hölgyre hagyja a választás jogát? –nézett ránk U-Kwon.

- Persze, hogy én választok, ez alap dolog. Azt kérném szépen. –Mutattam a Naruto plüssre, amit az „árus” már adott is nekem.

- További jó szórakozást. –mosolygott rám gúnyosan.

Gyakorlatilag minden sátorba benéztünk, de egyik sem hasonlított a tegnapihoz. Most valahogy, a műsorok azt sugallták felém, hogy „Meg vagy!”, de hogy őszinte legyek, én is úgy éreztem magam, mint akit elfogtak.

- Hé, SunHi, nézd bohócok! –mutatott az említett személyek felé Yung. –És még lufit is osztogatnak!

- Lufi? – csak ennyit kellett mondani, és már ott is voltunk. Ha a bohóc fogalma nem is nagyon érint meg, az ajándék lufié biztos, pláne ha az valamilyen formájú. A gyerekek mind virágokkal, kardokkal és kutyákkal rohangáltak, nagyon aranyosak voltak. Két bohóc volt, pont az a kettő, akik tegnap először állítottak le. A csücsörítős, és az ijesztő mosolyú.

- Milyen színűt adhatunk a hölgynek? – hajolt meg a csücsörítő előttünk.

- Milyen színűek vannak? –kérdeztem félénken.

- Jaaj, kis asszony, nem kell ám tőlünk félni, nem harapunk! –ölelt át a mosolygós. – Van rózsaszín, fehér, narancssárga, zöld, piros, lila…

- Lilát kérnék! –állítottam meg a sorolásban.

- Milyen alakút?

- Hm… Zsiráfot tudnak?

- Egy ilyen csinos hölgynek bármit. –hajoltak meg ismét. Pár perc múlva már egy zsiráffal és egy Narutoval a kezemben vártam Yungot a mosdó előtt. – Tegnap valahogy nem így néztél ki. –jelent meg előttem Zico.

- Hát igen. Különleges alkalmakra kiöltözök.

- Azt mondod, hogy az első találkozásunk nem volt különleges? - Csókolt kezet.

- Hát, az minden volt, csak nem különleges.

- Ugye tudod, hogy holnap, vagy még a hét folyamán jössz az alku második részére? Bár, hogy őszinte legyek, azt hittem az utolsó napon feladod, és könyörögve csúszol majd előttünk, hogy mondjuk el a titkunkat. Arra egyáltalán nem számítottam, hogy már az első nap feladod.

- Tudod, ő különleges személy, ezért most egy részt megszegtem, nagy ügy. A másodikat biztos nem rontom el.

- Reménykedjünk, hogy igen. –puszilta meg az arcom, s már el is tűnt. Csak két napja találkoztunk, de már tudom, hogy mennyire arrogáns egy barom. Bár azért el kell ismerni jó fej, és jól néz ki, de ez most lényegtelen.

- Itt is vagyok. Gyere, mutatok valamit. –húzott magával Yung. A cirkusz központjába érkeztünk, ahol ott, akkor épp egy nagy szökőkút állt és valami mesésen csillogott a holdfényben. – Tudod miért csak éjszaka műsoroznak?

- Nem.

- Mert ez a legszebb napszak, ekkor történik a legtöbb csoda, amit az ember el tud képzelni, és ők is pont ugyan ezt akarják visszaadni. Hát nem csodálatos? –nézett rám hatalmas szemekkel.

- De. Tényleg csodálatos. –néztem rá én is. Pár percig csak néztük egymást. Megfogta a kezem, majd arca közelíteni kezdett az enyémhez. Behunytam a szemem és vártam, hogy történjen valami, deeee semmi sem történt. Mivel, mikor szinte már éreztem, hogy „igen, ez az. A világ legjobb sráca fogja adni nekem az első csókom” hangulatot, illetve olyan közel volt, hogy halottam a légzését, egyszer csak valaki közénk nyomult.

- Nem akarok semmit sem megzavarni, de gyertek, gyertek! Kezdődik az előadás! – karolt belénk Lilly, a lila hajú lány. A legelső sorba vezetett minket, ahol középen foglaltunk helyet. Mielőtt eltűnt volna a lány, kacsintott egyet.

A tegnapi ember lépett a színre, és beszélni kezdett.

- Köszöntök minden kedves nézőt itt, a Circus of Secrets-nél! Ilyen alkalmunk még nem igazán volt, hogy két egymást követő nap lett volna előadásunk, de a nézőtéren van egy különleges személy, akinek be akarjuk bizonyítani, hogy mi nem vagyunk átlagosak, és közénk tartozik. Maguk is úgy gondolják, hogy átlagosak lennénk? –hatásszünet, hatalmas tapsok, füttyögések, és én úgy éreztem, mindjárt leütöm. – Na, ennek nagyon örülök! Ma este nem mindennapi látványban lesz részük. Nem csak az előadóink, hanem maguk is és az állatok is ugrálni fognak. Így, ne lepődjenek meg, ha olykor-olykor valaki felkapja magukat a székükből, és ide hozza önöket. Kérem, élvezzék az éjszakát, ahol minden csendes és ártatlan, kivéve minket! – fejezte be, majd, mint a kámfor, eltűnt.

A földből trambulinok jöttek elő, a levegőből pedig trapézok lógtak. Nem volt semmi alattuk, ami megvédte volna őket az eséstől, csak a kemény föld. Először Lilly szambázott be a színpadra, de most valahogy más volt. Az első dolog, ami feltűnt rajta, hogy lila haja most piros volt, mint a vér. A kedves és barátságos arc helyett, elszánt és mogorva pillantásai voltak. Ismét tüzes előadást tartott, de ez most más volt: nem csak a végén égett ő, hanem végig, az elejétől kezdve. Lába, keze végig tűzben égett. Ahogy ugrált egyik trambulinról a másikra, a tűz úgy fokozódott, míg végül, a legutolsónál a lángok ismét eltűntek, és csak a haja lángolt. Egy szál nem égett el, a lány sem érzett semmi fájdalmat, csak ugrált, és rázta a fejét. Mintha a haja, minden ugrásnál egyre nagyobb lett volna, aztán meg kisebb. Előadása végén, mikor földet ért, egy hatalmas nagy villanás, és újra kedves és barátságos arckifejezéssel álló lány volt előttünk, de ugyan abban a ruhában, ugyanúgy fáradtan, csak a haja volt más. Ismét lila lett.

Ezután Kyung lépett elő meglepő módon nem bohóc ruhában, de még kés sem volt nála, csak egy korbács. Az eszközzel néha-néha a földhöz vágott, majd egyszer, szinte a semmiből két oroszlán jelent meg. Mindenkiben megfagyott a vér, ahogy a két hatalmas állat a fiú felé vetik magukat, de ő csak állt egyhelyben, majd az utolsó pillanatban elkapott egy trapézt, felhúzta magát és a két állat közé csapott. Mint aki csak játszadozik az aranyos kiscicákkal, ült le a trapézra, és lógatta meg előttük a korbácsot, azok pedig verekedve, de próbálták elkapni a „játékot”. Ő ezen csak nevetett. Végül ő is a trambulinokon ugrált, és az oroszlánok követték őt. De nem a földön, hanem az említett szereken. Fantasztikus látvány volt az biztos. A legvégén ismét egy helyben állt meg, az oroszlánok közelítettek felé, egy hatalmasat csapott a korbáccsal, a két állat megállt, leült, majd meghajoltak előtte.

- Ki az a bátor, aki meg szeretné a kis drágákat simogatni? –nézett körbe, mire egy csomó ember tolakodva lement, hogy megsimogathassák az állatot. Mi is lementünk. Yung a kisebbikhez lépett oda, én a nagyobbikhoz. Mindenki reszketve ment oda hozzá, de én meg se rezzentem. Ha egy olyan embernek fogadnak szót, mint Kyung, nem fognak bántani, csak ezt a többiek nem tudhatták. Az oroszlán szemébe néztem, majd két kézzel, bátran felé nyúltam és megsimogattam. Pár simogatás után, mint a házimacskák, dorombolni és dörgölőzni kezdett felém. Mindenki engem és az oroszlánt bámulta.

- Megkedvelt. –lépett mellém Kyung, majd suttogva hozzá tette- Tényleg illik rád a Kedvencke név.

Inkább arrébb mentem, nem akartam megvárakoztatni a többi embert, ám miközben hallgattam Yung hosszas beszámolóját arról, mennyire félt, és én milyen bátor voltam, hátra néztem, és észrevettem, az oroszlán engem bámul.

A következő számok ugyan csak nagyszerűek és másmilyenek voltak a tegnapi előadáshoz képest. Hogy is fogalmazzak? Talán úgy, hogy sokkal inkább elképesztőbb, és kevésbé valóságos.

- A csinos hölgy, vagy a jóképű fiatalúr akar segíteni nekünk? –lépett mellén az egyik vörös hajú bohóc. Egyiküknek sem volt vörös haja, szóval valószínűleg ez csak a parókája.

- Menj csak. –mosolygott rám.

- Hát izé… én nem nagyon vagyok ügyes az ilyen dolgokban.

- Semmi gond. Akkor majd valami könnyűt adunk magának.

- Mindent bele. –veregette meg a hátam Yung. Kösz, szépen cserbenhagysz a randinkon, mondhatom. Rajtam kívül még hat másik, gyönyörű lányt hoztak magukkal a bohócok. Na szép, mondhatom. Végül is, még is csak fiúk.

- Akkor hát, jöjjön a következő szám. Minden bohóc választ magának egy-egy hölgyet, aki majd segíti őt. Miután kiválasztottuk őket, levesszük magunkról az álarcokat, úgy érdekesebb lesz. A feladat a következő: mindenki látja azokat a köteleket ott fent, igaz? Nos, a páros egyik tagjának rekordidő alatt kell felmennie oda, majd leugrania és a párja karjaiba esni. Ha nem sikerülne, nem kell aggódni, van trambulinunk, ami felfog minden esést. Nehezítés képpen van minden kötél tetején egy-egy fém golyó, amit le kell hozniuk, hátha hamarabb leérnének. – mondta a vigyorgós, aki mindig megtalál magának. Most se volt másképp, egyből mellém állt és átkarolt. – Akkor fiúk, le a maszkot.

Mondjuk, én magam sem értem, hogy miért is lepődtem meg azon, hogy Zico arca bújt elő a maszk mögül, de hát ugye a remény hal meg utoljára, és most meghalt. Na mindegy. Minden csapat megbeszélte, hogy ki másszon a kötélre, ennek ellenére nálunk nem volt semmilyen megbeszélés, mert Zico kijelentette, hogy ő nem hajlandó mászni. Mi voltunk az elsők, akik választottak, ezért mi jöhettünk utoljára, amiben egyáltalán nem értem a logikát. Minden lány több perc alatt mászott fel a kötélre, és még több idő kellett ahhoz, hogy elengedjék. Mindenki sikeresen földet ért, vagy is, had pontosítsak: karba ért. Én, az idióta fejemmel megbíztam Zicoban, hogy tuti el fog kapni. Szépen, néhány másodperc alatt felmásztam a legtetejére –említettem már, hogy van egy kisebb tapasztalatom az akrobatikában? Nem, hát akkor most mondom.- megfogtam a golyót, bemértem, hogy körülbelül hogyan kell esnem, hogy pont Zico karjaiba essek. Azon kívül, hogy ez menthetetlenül értelmetlen és nyálas volt, még igazam sem lett. Ő csak ott állt, én elengedtem a kötelet, és zuhanni kezdtem, mire ő arrébb lépett, csak hogy ezt senki sem láthatta, mivel a zuhanó embert, vagyis engem nézték. Azt hittem, hogy lerúgom a fejét, és inkább kitöröm a nyakam, mint hogy megmeneküljek. Mint mondtam, van tapasztalatom esés téren is, így megfordultam a levegőben, az említett fiú előtt értem földet, aki hatalmas, gúnyos vigyorra húzta száját, majd a trambulin visszalökött a levegőbe és a rendes talajon értem földet, a golyóval a kezemben.

- Hupsz. –húzogatta a vállát. Pár pillanatig mindenki dermedten bámult, utána pedig egy kisebb tapsvihar alakult ki. El kell ismernem, azért ez egész jól eset, bár, ezt az életben nem mondtam volna ki hangosan. – Ügyesen kihúzta magát, szép hölgy. – nyújtott felém egy rózsát, megfordultunk, majd meghajoltunk.

Inkább nem mondtam semmit, csak visszamentem a helyemre, és út közben elismerő pillantások hada és egy lenyűgözött Yung várt rám. Mihelyst leültem, olyan mennyiségű dicsérettel árasztott el, hogy annyit még életemben nem kaptam. Végül, egy-két incidenst leszámítva jól telt az estém. Meg volt az első randim, lett egy lufi zsiráfom és egy Naruto plüssöm, ami ezen túl velem fog aludni. Hazafelé végig az estéről beszélgettünk Yunggal, majd mikor a házunk elé értünk, még egy pár órás beszélgetésbe bonyolódtunk. Olyan jó volt a társasága, mintha el se mentem volna és meg se történt volna ez a négyévnyi kihagyás. Nehezen, de végül elköszöntem tőle és egy hatalmas mosollyal a képemen mentem be a házba, ahol anya szépen kikérdezett, hogy mit csináltunk, milyen volt, stb.

Miután lefürödtem és felvettem a pizsamám, ami egy szuperhősös képregény képekből álló nadrágból, és egy zöld topból állt. Az asztalomra tettem a zsiráfot, és a plüss magamhoz szorítva aludtam el.

1. fejezet ~ A cirkusz

Újabb város, újabb cirkusz, újabb emberek és újabb esély arra, hogy megtaláljam Őt. Már négy éve annak, hogy eltűnt, és én az óta járom az ország, illetve a kontinens nevesebb cirkuszait, de eddig egyik sem volt olyan, hogy Ő oda ment volna. Az összes túl egyszerű volt, vagy túl pompás. Ő ilyenhez biztos nem adta volna a nevét. Pedig mennyi helyen próbálkoztam már: Szöul, Busan, Porjong, Japán, Anglia, Amerika, és eddig semmi. Sehol nem találtam semmi jelét annak, hogy arra járt volna. Az egyik túl unalmas volt, a másik túl sűrű, Ő az ilyeneket nem szereti. Végül, négy év elteltével haza találtam, Thebekbe, mivel nem rég alakult ott egy új társaság, a Circus of Secrets. Rengeteg helyen olvastam már róla, a hírekben is láttam, mennyi tehetséges akrobata és előadó van köztük. Milyen fantasztikus műsorokat tudnak szolgáltatni, már ha éppen ahhoz van kedvük, mert ők ez így csinálják: mikor éppen kedvük van hozzá, előadnak valamit, de ha nincs, akkor bemegy az ember, nézi, éppen mit csinálnak egymás közt, vagy éppen mivel szórakoztatják a látogatót. Azt hallottam róluk, csak akkor tartanak előadásokat, ha nagyon unatkoznak. Semmi esélyt nem látok abban, hogy Ő itt lenne, de hát próba, szerencse. Este megyek ide is, mint minden más előadásra. Nem túlzok el semmit, egyszerű fekete farmer, egy színes póló, egy tornacipő illetve egy bőrdzseki. Hajamat begöndörítem, egy enyhe sminket teszek fel, és már indulhatok is. Felszálltam az egyik metróra, ami egyenesen a helyszínre visz. Jól ismerem ezt a várost, hisz itt születtem, itt nőttem fel. Ahogy végig nézek az utcákon, eszembe jutnak a régi, szép idők, mikor a barátaimmal és a szüleimmel játszottam, vagy mikor eltévedtem, mert elfelejtettem, hogy hova is akarok menni. Ez most nem fordulhat elő, még véletlenül sem tévedhetek el. A végállomás előtt egyel szálltam le, ahogy velem együtt az utazók nagy része is. Mindenki azt a híres cirkuszt akarja látni.

Nem volt nehéz észre venni, hisz hatalmas, villogó felirat jelezte, hogy hol is található. A kapunál hatalmas sor állt, mindenki tolakodott, lökdöste a másikat, ha jól érzékeltem, csak én vagyok az egyetlen, aki nyugodt. Már, ha a szívem verését lehet nyugodtnak nevezni. Úgy vert, mint eddig még soha. Izgatott vagyok, hiszen, ha itt nem lesz, már fogalmam sincs, hol is kereshetném. A jegypénztárnál egy duci hölgy ült, aki hatalmas mosollyal fogadta az éppen beérő embereket, és gondosan számolta a pénzt. Odanyújtottam neki a belépő árát, mire ő egy szalagot nyújtott felém, amit feltettem a karomra.

- Jó szórakozást. – köszönt el.

Gyerek sikolyok, nevetések, sírások ütötték meg a fülem, mikor beljebb értem. Mindenhol volt valaki vagy valami: voltak kardnyelők, tűztáncosok, akrobaták, állatsimogató, minden, ami egy átlag cirkuszban van. Körhinta, ringlispír, ördögkerék, hajó, minden. De valahogy, ez valahogy más volt. Valami nagyon nem stimmelt ezzel a hellyel, de fogalmam sincs hogy mi.

- Anya, anya, menjünk, nézzük meg a bohócokat! –futott el mellettem egy kis fiú.

Ez az! Bohócok. Ha itt van, biztos vagyok benne, hogy valamerre arra lesz ő is. Imádja a bohócokat, mindig azt mondogatta nekem „SunHi, sose félj egy bohóctól se. Ők nem akarnak neked rosszat. Lehet, néha gonosznak néznek ki, de igazából csupa szív az összes. Mert azokból az emberekből lehet csak bohóc, akik valami szörnyű traumán mentek keresztül, és azt akarják a játékukkal elérni, hogy a többi ember ne érezzen így. Aki nem élt át semmit, és nem érez így, az nem is igazi bohóc. Az, csak egy egyszerű hasonmás, ezt sose felejtsd!”. A kis fiú hatalmas mosollyal az arcán jött velem szemben, valószínűleg látta a bohócokat. Egyre kíváncsibb vagyok arra, vajon milyenek lesznek. Vajon osztogatnak majd lufikat, vagy virágokat? Vajon mondanak vicceket, megengedik, hogy lefényképezzem őket? Mint kislány koromban, mindig a bohócok voltak a kedvenc szereplőim. Lelkesen és izgatottan sétáltam feléjük, ám mikor odaértem, kissé csalódtam. Egy üvegbe voltak bezárva, mint az állatok. Ijesztő maszkokat és szmokingot viseltek. Ijesztő maszk alatt annyit értek, hogy olyan képet ábrázoltak, mint a gonosz tevők a mesékben vagy a filmekben. Nem értem, az a kis fiú hogyan tudott ennyire mosolyogni az után, hogy ezt látta. Elsétáltam előttük, csinálhattam bármit, nem mozdultak. Mint a bábok. Hm, lehet, hogy ezek igazából bábuk? Már épen mikor az üveghez akartam érni, az egyik megmozdult, és elém ugrott. Igazán számíthattam volna valami ilyesmire, ám annyira meglepődtem, hogy ugrottam egy aprót, pedig általában nem szoktam. Mintha megváltozott volna az arckifejezése, mintha elégedett lenne önmagával. Már épp indultam volna el, mikor egy kar ragadta meg a vállamat.

- A kis hölgy csak nem eltévedt? –szólt hozzám hörgő hangon.

- Nem. Éppen mennék tovább. – mosolyogtam rá.

- Egy kis lenézést érzek a hangjában. Tán nem szeret minket? –mutatott magára, és a társaira, akik integetni kezdtek az üveg mögül.

- Dehogy nem szeretem. Csak nem a maga fajtát. –indultam volna el, mikor egy másik elém ugrott. Az, amelyik éppen csücsörített.

- Ezt még is, hogy érti, drága?

- Maguk ijesztgetni akarnak, és nem szórakoztatni.

- Ohohoooo, ebben nagyon téved. Jöjjön csak velünk. –karolt belém mindkettő. Visszanéztem az üvegkalitkára, de addigra már egyetlen egy sem volt ott. A bal oldalamon volt a csücsörítő, a jobban pedig a vészjóslóan vigyorgó. Éljen, éljen. – Meg is érkeztünk. Kérem, élvezze az előadást.

Egy hatalmas épület előtt álltunk meg, ami nagyjából a szivárvány minden színében, és árnyalatában pompázott. Mindenhol villogó lámpák, bohóc képek, és lufik. Meg akartam tőlük kérdezni, mi ez a hely, de mire körbe néztem, eltűntek. Fejemet csóválva léptem be az épületbe, amely egy hatalmas folyosóval kezdődött, amin egy fekete spirál minta volt, lila alapon. Egy asztal volt a közepén, rajta egy asztali lámpával. Még is mi történhet, leültem oda, majd a következő percben egy fiú jelent meg előttem, bordó, bársony szmokingban, mint az a bohóc kintről.

- Nos, általában bohóc alakunkban jelenünk meg itt, de mivel azt akarom, hogy őszinte legyen hozzánk, ezért most mi is megmutatjuk magának az igazi arcunkat, ami nálunk egyenlő az őszinteséggel. Miért nem kedveli a bohócokat? –ahogy elnéztem ezt a fiút, nem lehet több 22-23 évesnél, szőke, már majdnem fehér haja tökéletesen kiemeli az arcát, és fekete szemét. Szemhéján erős, lila szemhéjpúder volt, száján pedig enyhe rúzs. Ha így jól néz ki, milyen lehet smink nélkül? Na, SunHi, nem szabad ilyeneken gondolkoznod!

- Nem mondtam, hogy nem szeretem őket. Csak annyit, hogy a maga fajtáját nem.

- Miért nem? Talán valami baja van vele? A gyerekeknek mindig tetszünk. –ugrott fel az asztalra guggolásba, vigyorogni kezdett, és egyre közeledett felém.

- Biztos ügyesek, meg minden de szerintem maguk nem éltek át semmi olyat, ami miatt úgy érzik, hogy boldoggá kéne tenniük az embereket, és az lenne az életükben a legnagyobb boldogság, hogy nevetni látják őket. – mondtam ki egyszerűen, mire hatalmas szemekkel nézett rám, majd törökülésbe vágta magát az asztalon.

- Ezt még is honnan veszi?

- Egy bölcs ember mondta ezt nekem. Ezért úgy gondolom, hogy maga és a társai nem lehetnek igazi bohócok, csak hasonmások. – mondatom végén hatalmas vigyor terült szét az arcán.

- Hát legyen. Megmutatom magának, milyen igaziak is vagyunk mi! –állt fel az asztaltól, majd a kezembe nyomott egy nyalókát és kacsintott. –Erre még szükséged lehet.

Eltűnt. Ismét. De nem csak ő, hanem az asztal is. Ekkor kinyílt egy ajtó, és egy komornyik ruhába öltözött fiú lépett be az ajtón. Barna már-már fekete haja középen elválasztva, ízlésesen volt lefésülve. Olyan szemüveget hordott, mint amilyen a mostani napszemüvegek szoktak lenni, azt a négyzet alakút. Kés és villa volt nála, semleges arccal sétált, ám mikor meglátott, felderült az arca.

- Nézzenek oda, egy vendég. Még hozzá milyen finomnak tűnő vendég. –lépett hozzám. Villáját és kését végig húzkodta rajtam, miközben alaposan szemügyre vett. Ezek tényleg nem normálisak. – Én lennék ma a komornyikja, aki körbe vezeti önt. Kérem, hívjon csak Taeilnek. Bár, nem biztos, hogy végig jutunk az egész házon, túl finomnak tűnik, a kedves vendég. – na jó, azt hiszem, kezdek félni. A nyalóka, ez az, talán az megmenthet.

- Tessék, egy nyalóka. –nyújtottam felé az édességet.

- Látom Zico rendesen felkészített rám. Ezt nem mindenkivel teszi ám meg. –kacsintott rám. –Kérem, kövessen.

Az ajtóhoz sétált, amit aztán párszor meg is ütögetett, mire az kinyílt. Egy lila hajú, fehér szmokingot és szemüveget viselő fiú nyitott nekünk ajtót. Szmokingja jobb oldalán egy hatalmas vörös virág ékesedett.

- Üdvözöllek a tükrök birodalmában, kedves idegen. –hajbókolt. – Egy kis rágcsálni valót? - nyújtott felém egy tál… bogarat?

- Nem, köszönöm. –utasítottam vissza.

- Maga tudja. –felelte, elvett egyet a tálcáról, beleharapott, mire attól egy hatalmas reccsenés hallatszott, és zöld valami folyt ki belőle. Nem vagyok kényes típus, de azért ez még nekem is sok volt. – Ajándékot fogunk magácskának adni, ha sikeresen ki tud jutni innen, viszont, ha nem, akkor meg kell ennie innen egy kis aranyost. Értve vagyok? Ha úgy érzi, segítségre lenne szüksége, vagy csak szimplán unatkozik, szólítson. A nevem P.O. –csókolt kezet nekem, majd eltűnt. Taeilel együtt. Szép kis komornyik mondhatom.

Egy tipikus tükörházban találtam magam, volt torztükör, sima tükör, lényegtelen milyen, csak tükör legyen. Negyed óra séta után, úgy éreztem, hogy körbe-körbe sétálgatok, mikor megláttam egy ismeretlen alakot. Közelíteni kezdtem felé, ám mikor elértem volna, nekem jött. Már, mint nem ő, hanem a tükör volt az, ami nekem jött. Na jó, ez nem is én lettem volna, ha ezt nem csinálom meg. Eddig minden ilyenből hamar kijutottam, végre valami kis szórakozás. Mire megfordultam, az a srác a lábaimnál volt egy mérőszalaggal a kezében.

- Gyönyörű lábai vannak, tudja? Szívesen terveznék rájuk valamit, de még inkább, szívesen eltűnnék bennük. –állt fel. Hatalmas volt a fiú, minimum 180 centi, gyönyörű barna hajjal. Az ő szmokingja fekete-fehér kockás volt. Az arca… hát, az valami nem semmi volt. Olyan volt az egész srác, hogy simán ráugrottam volna, ha nincs bennem tartás, és valami kis erény. – Zenét kérnék! –tapsolt kettőt, mire elindult valami latin-amerikai zene, magához rántott, s táncolni kezdtünk. Vagy öt percen keresztül táncoltunk, mikor megpörgetett. –Köszönöm a táncot, szép hölgy. – és ő is eltűnt.

Elindultam abba az irányba, amerre ő ment el, így sikeresen kijutottam ebből a szobából. Ott várt ő, Taeil és P.O. Az utóbbi ismét valami, bogarat evett, az inas tapsolt, a táncos pedig engem nézett.

- Jó logika, szép lábak, remek ritmus érzék. Mond csak, hozzám jönnél, JaeHyo vagyok. –csókolt ő is kezet.

- Fogd vissza magad csődör, Zico már lefoglalta. –húzta vissza P.O. – parancsolj, a nyereményed.

- Mihez kezdjek egy késsel?

- Csak menjünk előre, és majd megtudod. – húzott magával Taeil.

Pár percet sétáltunk a folyosón, mire egy leágazáshoz értünk, ahol lekanyarodtunk. Egy hatalmas kerék volt ott, meg egy vödör, tele késekkel.

- Ez meg mi lesz? –fordultam hátra, de ezek ismét eltűntek. Komolyan, erre engem is tanítsanak meg a kínos helyzetekben.

- Sziaaaaa. –köszöntött egy kissé vészjósló hang. Ismét egy fiú lépett elő, olyan hajjal, mint amilyen a Beatles tagoknak volt, még anno, csak az övé fekete. Barna szemei csillogva néztek engem, kezében pedig egy korbács volt. Öööö… nagyon aranyos egy srác, és ez a fekete ruha is jól áll neki, de mi az Istent akar azzal a korbáccsal??? – Nyugi, nem ezt fogom használni, ez csak a show része. –csapott vele egyet a földre. – Te, kérlek, gyere ide, állj terpeszbe, a karod pedig emeld fel.

Megtettem, amit kért, mire néhány bilincs elkapott és szabadulni sem bírtam. Még is, mi a franc történik itt?

- Na, most elkezdelek pörgetni, és add csak ide a szerencsekésem. – vette ki a kezemből az említett tárgyat. –Ha ezzel dobok, biztos nem talállak el, ha igen, akkor pedig bocsi.

- P.O ajánlata itt is él? –néztem rá ijedten.

- Neeeeeem. –nevetett, majd egy hatalmasat pörgetett a keréken. Hogy őszinte legyek, örülök, hogy nem ettem semmit, mielőtt elindultam, mert most biztos, hogy kiadtam volna magamból. – Most indul kis lány!

Egy susogó hangot hallottam, majd mikor a fejem a rendes helyén, felül volt és nem alul, vettem észre, hogy megálltam és a fejem mellett ott a kés. Pár centire az arcomtól.

- Hupsz, általában mindig kéz alá megy. Mindegy, biztos megkedvelt téged. – nevetgélt. A bilincsek elengedtek, mire én négykézlábra ereszkedtem, és megköszöntem a földnek, hogy van nekem. Egy kezet láttam magam előtt, amit elfogadtam. – Kyung vagyok, a késdobáló. Nagyon örvendek Kedvencke.

- Miért pont kedvencke?

- Mert a késem megkedvelt, és Zico is. Ha ez nem lenne így, most nem lennél itt. –kacsintott rám. Kikísért a folyosóra, ahol a többiek már vártak ránk.

- És még ezt is túl élte. Ennek örömére biztos nem kérsz egyet? –nyújtott felém ismét egy bogarat.

- Nem. –feleltem határozottam.

- Na, gyere, még a végén lekéssük a finálét. –fogta meg a kezem Taeil, és mentünk a következő állomás felé. Már hátra se kellett néznem, hogy tudjam, ők felszívódtak. Ez a terem különösen furcsa volt, mivel mindenhol életnagyságú Barbie dobozok feküdtek.

Odamentem az egyikhez, amelyik állt. Zöld volt, és ijesztő. Bele néztem, hátha látok ott is egy flúgos bohócot, de nem találtam senkit. Már épp jöttem volna ki, mikor egy kéz beljebb lökött, és rám csukta az ajtaját. Egy robot masina ment el előttem, és adogatott rám különféle ruhákat, amik egyetlen emberen sem állhatnak jól.

- Állj! –hallottam egy hangot. – Ez tökéletes lesz neked, drága. Most már kijöhetsz onnét.

Mikor kiléptem, egy barna hajú fiúval találtam szembe magam, aki szintén fekete kosztümöt viselt, csokornyakkendővel. Ámuldozva járt körbe, mért fel tetőtől-talpig, míg végül elégedetten ált meg előttem.

- Ziconak csodás ízlése van. Pár nap múlva gyere vissza édes, addigra kész lesz a ruhád. JaeHyonak igaza volt, tényleg mesés lábaid vannak. – jött oda hozzám, adott két puszit, majd visszakísért a folyosóra. Hogy őszinte legyek, eddig ez volt a legkönnyebb feladat. Kint a fiúk már türelmetlenül vártak. – Jaj, még valami. Tessék, erre hatalmas szükséged lesz. Oh, amúgy B-bomb vagyok. –nyújtott felém egy lapot. Szív ász, de minek ez?

Az utolsó helyszínhez érve, már meg sem lepődtem, hogy egy kihallgató szerű szobába csöppentem, viszont volt egy meglepő dolog: mindenki ott volt mögött.

- Hát itt van az, akiről már annyit hallottam. –lépett elém egy szőke srác. Szeme feketével volt kihúzva, arcának kerek formája volt, fülében rengeteg tágító és fülbevaló, természetesen mind fekete. Úgy, mint az első srác, ő sem nézett ki túl rosszul Bár, ha nem nézzük azt, hogy ezek mind lököttek, akkor mindegyikük jól néz ki. – Tudsz pókerezni?

- Nem én. –feleltem kissé félve.

- Rabló römi?

- Na, azt tudok. –feleltem boldogan. Leültünk az asztalhoz egymással szembe, a fiú pedig mind mögénk álltak. A rabló römi lényege az, hogy meg kell lennie 50-nek, és ha meg van, akkor a lapom számától függetlenül le tudod tenni azokat, amikből összejött. Lehet sor, vagy ugyan olyan lap. Először neki lett meg az ötvene, és miután nekem már csak egy lap kellett volna a tökéletes sorhoz, kezdtem kétségbe esni, mivel még véletlenül sem akart az-az egy jönni.

- Kedvencke, ne feledd mit tanítottunk. –szólt Kyung. És ekkor eszembe jutott a piros ász, amit adtak. A zsebemre néztem, mivel oda tettem be, már pont nyúltam volna érte, mikor eszembe jutott, mit mondott Ő „Inkább veszítsünk tisztességgel, mint sem nyerjünk aljas, galád, csaló módon!”. Nem vettem elő a kártyát, inkább húztam egyet. Annyira meglepődtem a húzásomon, hogy felsikoltottam. A piros ász volt az, amire nekem szükségem volt. Letettem a lapjaimat, bedobtam egyet, és örültem a fejemnek. A fiú tapsolni kezdett.

- Ügyes voltál. Általában mindenki előveszi a kártyát, de te nem tetted. Kedvellek. U-Kwon vagyok. Gyere majd vissza, és játszunk még. –fogott velem kezet.

- Most, hogy sikeresen túl éltél minden próbát, mehetünk a fő attrakció felé. – fogta meg a karomat ismét Taeil.

Borzalmas, hogy milyen hosszú ez az épület. Kívülről olyan kicsinek tűnt. Egy hatalmas folyosón mentünk végig, ám, közel a kijárathoz tapsot hallottam, és színes fényeket láttam. Egy sátorban kötöttem ki, ahol éppen egy előadás ment. A fiúk eltűntek mögülem, én pedig leültem egy üresen maradt helyre. Éppen egy lila hajú lány ugrott át tüzes karikákat, ha jól láttam, az egész teste olajjal volt bekenve. Mindent tökéletesen csinált meg, ám, az utolsónál a sok olajtól megcsúszott, a karikára esett, és kigyulladt. Mindenki pánikba esett, de ő csak nevetni kezdett. A nevetése hallatán mindenki ledermedt, és figyelte, hogyan alszik ki az összes karika, majd azokat újra átugrálva, hogyan gyújtja meg újra azokat. Lenyűgözve bámultam rá. Ezután akrobaták, állat idomárok hada jött a színpadra és ment le onnan. Végül a hét bohóc állt színpadra, ugyan abban a maszkjukban, amikben akkor voltak, mikor találkoztam velük. Valami hihetetlen béna zenét kezdtek játszani, mire ők egy profi koreográfiával álltak elő. Ám a szám hirtelen átváltott egy vészjóslóra, ahol mindenki bemutatta, mit is tud. A bogarakat, a tükröket, a késeket, a kártyákat, mindent. Fantasztikusak voltak. Mindenki nevetett rajtuk, és tapsolták őket. Én akartam, de valahogy nem sikerült. Álmos voltam, nagyon álmos, majd az utolsó képem annyi volt, hogy a fő bohóc felém néz, pisztolyt formál a kezéből és lő…

***

Hatalmas durranásra, majd kiáltásokra lettem figyelmes. Nevettek körülöttem, illetve vicceket és élményeket mesélnek egymásnak. Mindenféle hangot hallok: nőit, férfit, gyereket, állatot. Nehezen, de kinyitom a szemem. Egy szobában találom magam, ami tele van furcsábbnál, furcsább emberekkel. Ott van a lila hajú tüzes lány, az állatidomárok, és a bohócok. De várjunk csak, nem heten vannak. Pedig az előbb annyian voltak. Valamelyikük hiányzik, de melyik? Talán az a vezető, aki olyan nagyképű? Megpróbálok felkelni, de nehéznek érzem magam, ezért, - mint általában reggel-, egy nyögés keretében visszahuppanok a kanapéra. Ekkor minden elhalkult, egyedül a zene érdekes hangja töltötte meg a termet. Mindenki hatalmas szemekkel meredt rám.

- Felébredt! Wuhuuuuuuuuuu.!!! –kiáltotta el magát a lila lány. Mindenki ugrálni, éljenezni kezdett, ám voltak, aki már majdnem sírtak.

- Drágám, fel tudsz kelni? –pattant mellém, talán JaeHyo, már nem tudom.

- Hát, talán. Fogalmam sincs.

- Gyere, majd segítek. –fogta meg a kezeim, először ülésbe, majd állásba segített fel.- Most már minden rendben lesz. Jó reggelt. –puszilt meg, mire nagyjából paradicsom lettem.

- Jaaj JaeHyo, ne mássz már rá mindenkire, akivel találkozol! –ölelte át a lila lány-, Oh, szia, én Lilly vagyok, és te?

- SunHi.

- Milyen SunHi?

- Kim. Kim SunHi.

- Hát, Kim SunHi, üdvözöllek a Circus of Secretsnél! És most menjünk a főnökhöz! – karolta át a vállam. Sötét volt. A csillagok és a Hold még fent ragyogtak az égen, ám a cirkusz területén már nem volt senki. Egy egyszerű, fekete-piros csíkos sátorhoz mentünk, ami első ránézésre ismét kicsinek tűnt, de amint beléptünk, észre vettem, hogy az egész társaság bent áll. Ott van az a fiú is, akivel először beszéltem, az a nagyarcú.

- Nah, Csipkerózsika is magához tért. –ugrott le a szekrényről a srác. – Az első találkozásunk nem volt túl kellemes, de mivel sikerült minden próbát épségben végig vinned, ezért üsse kő, megmondom neked a nevem. Zico vagyok, de hívj nyugodtan Ziconak.

- SunHi. – nyújtottam felé a kezem, amibe ő egész egyszerűen belecsapott.

- Tudom. Olvastam az üzeneteidben. –lengette meg felém a telefonom, amit olvasni kezdett.

- Adod azt ide?! – indultam meg felé, ami nem volt jó ötlet, mivel még mindig fáradt voltam, így megcsuklottam, de Lilly elkapott.

- Csak óvatosan, ne hogy valami történjen veled, mielőtt találkozol Yunggal. –mutatta felém a képet, ahol az említett sráccal vagyok. Mindenki nevetni kezdett, mire a színem ismét vetekedett egy paradicsoméval.

- Zico. Elég lesz. –jött egy mély és tiszteletet parancsoló hang. – Igazán figyelembe vehetnéd a kis hölgy érzéseit. Most biztos meg van rémülve, fél, hogy mi van, ha a gonosz bohócok megeszik őt. –röhögött a megmentőmnek hitt bunkó. Egy talán 40 éves férfi lépett be a szobába, kezet fogott a társulat össze tagjával (igen, a lányokkal is), engem pedig figyelmen kívül hagyott. Fekete haja, és egy aprócska kecske szakálla volt. Korához képest érdekesen volt öltözködve: zöld nadrág, hozzá lila-fehér csíkos ing, és egy piros köpeny. Hát, hogy ő sem a Cosmopolitan e havi címlapjáról lépett ki, az is biztos.

- Egyáltalán nem félek. Pláne nem maguktól. –húztam ki magam bátran.

- Biztos agy ebben?

- Teljes mértékben. –bólintottam határozottan.

- Akkor had tegyek neked egy ajánlatot: csatlakozz hozzánk. –tárta szét a karját.

- Én meg az angol királynő, nagyon örvendek. –pukedliztem.

- Én komolyan beszéltem. –nézett rám fekete szemeivel.

- Én is. Kezdjük ott, hogy van egy olyan sanda gyanúm, hogy itt senki sem normális, nincs meg egyik kereke sem és ráadásul még bunkók, nagyképűek, és arrogánsak.

- Könnyen dobálózol a szavakkal, kislány.  – gúnyolódott Zico.

- Ha befejezhetném a mondatom, annak nagyon örülnék. –dobtam felé egy gyilkos mosolyt. – Ennek ellenére tehetségesek, ami bennem nincs meg. Szóval, ez egy halott ügy, bocsi.

- De hát Kedvencke, segítség nélkül, hibátlanul végig csináltad az összes feladatunk, ez csak jelent valamit. Gyere, csatlakozz hozzánk, legfeljebb majd leszel segítő, vagy valami, a fiú nézők biztos örülnének neked. –bíztatott Kyung.

- Kösz nem. Van ennél fontosabb dolgom is. –fordítottam neki hátat, és kiléptem a meleg sátorból, a hideg éjszakába. A kijárat felé kullogva utánam kiabáltak.

- Nem találsz valami furcsát ebben a cirkuszban?

- De. Pont ezért szeretnék minél messzebb kerülni tőle. Kiráz a hideg ettől a helytől. Valami nincs rendben vele, és ha tovább maradnék, valószínűleg érdeklődni kezdenék ez iránt a valami iránt, amihez semmi kedvem és erőm sincs, mert mint említettem, van fontosabb dolgom is ennél.

- És, ha azt mondom, hogy itt megtalálhatod, amit keresel?

- Hogy mondta? – fordultam meg. Mindenki ott állt a társulatból, a porond mester mögött. Nem hittem a fülemnek. – Maga tudja, hol van Ő?

- Persze, hogy tudom. De ha nem maradsz itt, nálunk, te sosem fogod megtudni. Sosem fogod megtalálni az apád.

- De… ez lehetetlen! Apa sosem állna le egy ilyen társasággal, mint amilyen maguk.

- Ezt sosem tudhatod, ha nem próbáltad ki. De legyen egy fogadásunk: ha kibírod 1 hétig, hogy még csak ne is gondolj a cirkuszunkra, akkor rendben van, mehetsz utadra. De! Ha csak egyszer is felénk sandítasz, vagy rajtunk jár az eszed, jönnöd kell a második fordulóra, ahol le kell győznöd a társaságunk egyik tagját. Ha sikerül, mehetsz, ha nem, maradsz.

- Ennyi?

- Ennyi.

- Nuku gondolkodás, és legyőzni valakit? A kedvenc időtöltéseim. Hát, akkor, a soha viszont látásra! –intettem nekik.

- Szia SunHi, várunk vissza.! –hallottam Lilly hangját.

- Ja, azt elfelejtettem mondani, hogy vannak embereim, akik figyelni fogják minden lépted. Úgy hívják őket, hogy bohócok.  – au, ez most fájt. Majd csak megoldom a kutatásaim valahogy úgy, hogy ne láthassák azokat.

- Aztán csak okosan. –hallottam a gúnyos hangot.

A kijárat felé zenét kezdtem hallgatni, és gondolkodni kezdtem azon, vajon apa tényleg itt van, ezek között a barbárok között? Mire visszanéztem, a cirkuszban lekapcsolódtak a lámpák, eltűnt. Mintha csak egy álom lett volna. Mintha, ez az egész meg sem történt volna…

- Ő lesz az, érzem.

- Biztos benne főnök? –nézett a furcsa emberre a furcsa fiú.

- Igen Zico, a csontjaimban érzem. Ő lesz az, aki megment minket. Vigyázz rá!

- Maga tudja Főnök, de előre szólok: nem garantálok semmit.

- Egy bábmester bohóctól nem is várok kevesebbet. –nézett a fiú tükörképére, ami éppen meghajolt, majd köddé vált. A férfi csak mosolygott, és a lépteit szaporán szedő lányra nézett, akinek fenekestül felforgatták az egész életét azzal, hogy megmutatták neki az igazi arcukat.