10. rész~ Piros

A barátaim gyakran bolondulnak meg különféle dolgokért. Persze ebben mind egyformák vagyunk, hiszen általában mindenki az adott divathoz, trendhez próbál alkalmazkodni. Ha nem, és lázad, azzal is valamilyen szinten hozzájárul az aktuális és a soron következő mániának is. Általában mindenki másért rajong: repülők, kocsik, boltok, áruházak, éttermek, cipők, ruhák, hírességek, kultúrák, emberek, ételek, plüssök, bélyegek, szóval minden, amit csak ellehet képzelni. Kedves legjobb barátunk MinWoo vonzalmának legújabb tárgya a szórakozóhelyek lettek. Majdnem minden hétvégén elmegy egybe, állítása szerint egy őrületeset bulizik, és folyton minket noszogat, hogy ugyan már mekkora buli, menjünk el vele. Rossz szokásunk, hogy a kiskutya szemeknek nagyon könnyedén bedőlünk, neki pedig azok vannak. És hihetetlenül jól használja őket. Éppen ezért jelenleg Lisával és Minával válogatunk különböző ruhák közül. Mivel mindhármunknak szinte szöges ellentéte a másik öltözködési stílusunkat tekintve, ezért nálunk egy vásárlás alkalmával a minimum szint a hat bolt. Ennél már csak a feljebb van. Általában Lisának a legkönnyebb ruhát találni. Szinte mindent szeret, ami „cuki, és szép, és úúúú azért ez elég jól néz ki”. Éppen ezért ő az a lány, akire órákig kell várni, amíg felpróbál minden üzletben minimum hat-hét ruhát. Aztán ezekből kiválasztja, hogy melyik az, amelyik a szívéhez nőtt és melyik az, amelyikbe szerelmes lett. Nagy a különbség. Az előbbit néha megbánja, az utóbbit viszont még hónapok múltán is a nagybetűs Ruhának titulálja. Most éppen a cuki időszakát éli, ezért egy olyan szettet választott, aminek alapja vajszínű, viszont a ruha szinte majdnem minden pontját különböző díszes virágok gazdagítják. Minával legalább ezerszer nehezebb. Ő az a lány, aki utálja a magamutogatást, így nem is értem miért ment végül bele abba, hogy eljön. Pedig Jonghyun is megmondta neki, hogy inkább maradjon otthon, különben megöli az egész diszkót. Hosszas töprengés és kígyózó sorok után egy viszonylag egyszerű bordó fűzős felső és egy fekete bőrnadrág mellett döntött, amit akár a mindennapokra is felvehetne, ha egyszer úgy tartaná kedve, hogy a szerinte „menő rossz lány” szerepébe akarna bújni. Velem az a baj, hogy egy egészen egyszerű ember vagyok -legalábbis már amikor. Mivel egyikünk sem törzsvendége az ilyesféle helyeknek, ezért egyikünk sem volt egy csepp lövése sem, hogy miben kéne megjelenni ott. Őszintén szólva volt egy csomó merészebb ruha, ami még egész jól is állt, csak túl soknak (vagy mondjam inkább túl kevésnek?) tartottam, túlságosan is messze állt a stílusomtól.

- Chaeyoung-ah, miért nem veszed meg azt a szexi pirosat? Ooolyan nagyon csinos voltál benne. Kéérlek, vedd fel még egyszer Lisa kedvéért. – barátnőm minden aegyo-ját bevetve próbált rávenni, hogy próbáljam meg még egyszer azt a ruhát, amit Mina talált nekem, mert állítása szerint irtó dögös.

- Lisa, szerintem hagyjuk ezt a ruhát. Én jobban szeretem a feszülős ruhákat, és ez pedig egyáltalán nem olyan. -mutogattam magamon a ruhát miután újra felvettem.

- Figyelj lányom. Tudod, hogy ha van valaki, aki utálja a rövid szoknyákat, az én vagyok. Viszont ez az ember mondja neked, hogy istenien nézel ki ebben a hacukában. Egész egyszerűen lélegzet elállító a megjelenésed. És ha másért nem is, de Jaehyoért vedd meg. – sorolta ész érveit Mina.

- Mégis miért venném meg pont miatta? – érdeklődtem.

- Chae, ha ebben a ruhában meg, akkor ott kő kövön nem fog maradni. Hidd el. Most is megvan őrülve érted, de mint meglát ebben, vihetik a gumiszobába. Nincs olyan fiú, aki képes lenne ellenállni egy piros ruhának. -ebben mondjuk igaza van. Bár Hyo még egyszer sem említette, hogy lenne bármilyen vonzalma a piros ruhák iránt, ez az a szín, amiben egy lány nem tud kudarcot vallani. Ráadásul egy-két finomítással még jobbat kilehetne belőle hozni. De csak lehetne.

- Oké, teljesen egyetértek veletek. Tényleg egész csinos vagyok ebben a ruhában, viszont Jaehyo nem fog jönni. – jutott eszembe az első számú indok, amiért eleinte nem akartam elmenni.

- Éppen ez az! Így tudod gyakorolni azt, hogyan legyél csábító. Lemerem fogadni, hogy a fél klub tőled lesz elájulva, viszont a módszer, hogy mikén bolondítod meg őket, nem mindegy. Fogd fel ezt úgy, mint egy gyakorlást.

- Már ne is haragudj, kedves Mina, de nem Te vagy az, aki elítéli azokat a lányokat, akik annak ellenére, hogy párkapcsolatban vannak, fűvel fával kavarnak?

- De, ez én lennék. Viszont most rólad van szó, és három lány esetében bőven elég egy ártatlanka, ezt a pozíciót pedig lefoglalta Lisa. A világot utáló sem lehetsz, mivel az én vagyok. Éppen ezért ideje lenne, ha megszabadulnál ettől a köztes állapotból és kiengednéd a vad és szexi énedet. Oké, hihetetlenül csinosan öltözködsz, imádom a stílusod, de hahó! Néztél már tükörbe? A legtöbb lány csak álmodni tud olyan hasról, mint ami neked van és egyszer sem mutogatod őket. Nem azt mondom, hogy hordj croptop-okat, csak azt, hogy mindenki meglepődne, ha a jó kislány néha bevadulna. És akkor már ne is beszéljünk arról, hogy azért mindenki egyetérthet abban, hogy elég titokzatos vagy. Mármint, ha ránézel valakire tudod, hogy milyen dolgokat szerethet, tudod, szexuális értelemben. Viszont rólad senki nem tudja. Zavard össze az embereket, csajszi, én azt mondom.

- Mina, nagyon szép hegyibeszédet tartottál, tényleg, egyszerűen lenyűgöző. De mégis hogyan zavarjak össze bárkit is, amikor én sem vagyok tisztában ezekkel a dolgokkal?

- Ti még nem feküdtetek le? -kelt ki önmagából, mire több szem is felénk fordult ezért dorgálóan néztem rá, hogy az ilyen dolgokat nem egy üzlet közepén kéne szétordítani.

- Halkabban! És nem. Nem akarok elsietni semmit.

- Jaj, hagyjuk a kamu dumát, nem veszem be. Még csak nem is próbálkoztatok? Vagy problémái vannak a szerelmes hősünnek?

- Jaehyonak nincs semmi problémája! -keltem barátom védelmébe azonnal, miközben a pénztár felé igyekeztünk, végül azzal a bizonyos piros ruhával. – egész egyszerűen eddig egyszersem éreztem úgy, hogy na most. Mármint persze, legszívesebben folyton csak vele lennék mindenhogy, és nem is arról van szó, hogy valami romantikus hülyeséget szeretnék, csak szimplán azt szeretném, ha egy olyan pillanatban történne meg, amikor semmi nincs a fejünkben és igazán felengedhetünk.

- És még is mi az, ami feszélyez?

- Hát például a szüleim? Egyszer majd, amikor elérünk oda, otthon is lehetünk úgy, de az első alkalomnak nem a házamat szántam.

- És mi van egy motellel?

- Baszd meg, együtt járunk, nem titkos szeretők vagyunk. – förmedtem rá.

- Jó. De akkor miért nem mente fel hozzá? Úgyis egyedül lakik, nem?

- Hát azért, mert… - ez volt az a pillanat amikor nem tudtam hogyan felelni. Eddig még csak meg sem fordult a fejemben, hogy ha felmegyek hozzá, akkor ez is megtörténhet. Mármint, rengetegszer hívott már magához, csak valahogy mindig a szobámba kuporodva találtuk magunkat miközben valami filmet néztünk és a lehető legegészségtelenebb kajákat ettük. – Mindegy, lényegtelen. Eddig úgy vettem észre, hogy ő nem erőltet semmit, aminek kifejezetten örülök, pláne az előző kapcsolatainak a sebességét tekintve.

- Csak ne hogy ráfázz erre. – morogta az orra alatt, de természetesen meghallottam, így egy pár percnyi ál-hajtépés és lányos bunyó után hazamentünk.

***

Végül eljött a nap. Minwoo azt mondta, hogy úgy öltözzünk ki, hogy leakar nyűgözni valami csajt és a bandáját, ezért az a minimum, hogy minden egyes szem a mi csapatunkra tapadjon. Kétszer sem kellett mondania, annyiszor segített nekem más emberek alkalmankénti lejáratásában, csak mert rosszat tettek ellenem, hogy az a minimum, ha a Playboy címlaplányok is megirigyelik aznap a külsőnket. Az egész ruha piros selyemből állt, volt egy apró garbó része, hátán viszonylag nagy kivágás, ahogy a dekoltázsa is hasonló arányokkal büszkélkedett. Cipőnek egy gyönyörű (és hozzátenném meglepően kényelmes) fehér magassarkút választottam, aminek platformjának szélét apró kövek díszítették. Szememet fehér csillámos szemhéjpúderrel festettem ki, míg számat a ruhához illő vörös rúzzsal. Végül pedig Mina és Lisa válogatta gyűrűket és karkötőket tettem ujjaimra és kezemre, illetve egy fekete táskát vittem magammal, amibe tökéletesen elfért a telefonom, pénz és zsebkendő. 

- Megkell, hogy jegyezzem: kibaszott jól nézünk ki. – csodálta Mina a tükörképünket. Lisa és én válaszként csak hevesen bólogattunk.

A DumbClown nevű szórakozóhelyre mentünk, aminek bár hihetetlenül idióta neve van, a hely annál nagyszerűbb. Rengeteg hely van táncolni, mégis viszonylag sok boksz található a helyiségben. A pult és a mögötte felsorakozó italok választéka is első ránézésre kimeríthetetlennek tűnik. Az egész plafon egy nagy tükör, míg a falak mintázata bizonyos időközönként változó. Hol fekete alapon csillognak a fények, hol a szivárvány színe pompáznak, máskor pedig vörös bársony, vagy éppen neon pink az egész. Őrület az egész. Ahogy beléptünk Minwoo egyből a nyakunkba ugrott. Mindegyikünket tetőtől-talpig végig mért miközben elégedetten bólogatott.

- Ahogy gondoltam. Az egész város legjobb lányai velem lesznek ma. Ezt neked te ribanc. – kiáltotta, miközben középső ujját felfelé tartotta.

- Miről beszélsz? – kérdezte Lisa.

- Csak miatta jöttem el ide, erre közölte, hogy ő nem utazik kispályásokkal, mint én.

- Mi az, hogy kispályás? – háborodtam fel. – A mi MinWoonkra senki nem mondhat ilyet. Menjünk inni és mutassuk meg neki, hogy mit is veszített.

- Ez a beszéd! – mondta örömmel, majd átölelte a derekam és az asztalhoz vezetett, ahol már többen is ültek. Nem csak testvére és Jonghyun de sok számunkra ismeretlen fiú és lány is. – Akkor mivel kezdjük?

- Mivel hogy szomjasak vagyunk. – dobta be a hatalmas poént Jonghyun, amin csak ő röhögött, mindenki más pedig a szemét forgatta.

- Szívem, Te már biztos nem. Úgyhogy kuss. – csitította el barátnője.

- Akkor vodka jöhet mindenkinek, nemde? – a kérdés megválaszolatlan maradt, mert már ment is a pulthoz rendelni. Percekkel később ő és egy pincér két nagy tálca röviddel tértek vissza.

- És erre mégis honnét van pénzed? – kérdezte egy srác, akinek egyébként hihetetlenül szép mosolya és szemei voltak.

- Egyszer játszott pókeren és bejött neki az élet. Ott nyert egy csomó pénzt, és ahelyett, hogy valami hasznos dologra költi, elbassza azzal a tudattal, hogy mennyire bosszút fog állni egy lányon, aki dobta. – ismertette a tényeket Minki faarccal. Eddig is tudtam, hogy MinWoo nyomorék, de most már biztos vagyok benne. Szerintem lassan felfog kerülni a világ csodái közé.

- És ez pontosan így történt! Egészségetekre! – mindenki megfogott egy-egy kupicát és lehúzta. Az átlátszó italnak nem csak a szaga, de az íze is hihetetlenül erős volt, konkrétan végig marta az egész torkomat addig, amíg le nem ér a gyomromba. És ez így történt egészen a harmadik körig. Innentől kezdve szegény pultos negyedóránként járt az asztalunkhoz és vette fel az újabb rendeléseket, amiket egyébként a pultban kellett volna leadni. Nem akartam keverni semmit semmivel, ezért úgy döntöttem, hogy eleinte csak vodkanarancsot iszok. Viszont mellettem az egyik lány olyan jóízűen iszogatta a whisky-kólát, hogy muszáj volt nekem is innom belőle. Ezt követte a vörösboros kóla, végül pedig energia italos vodka.

- Menjünk táncolni! – ragadta meg hirtelen karomat Mina és Lisa. Amikor felálltam valami belecsapott a fejembe és hirtelen szédülni kezdtem. Viszont mit sem törődve ezzel vágtam neki az útnak egészen a táncparkettig. Pontosan eleget ittam ahhoz, hogy ne érdekeljen ki mit gondol rólam. Olyan szabadnak éreztem magam, mint még soha. Senki nem törődött azzal, hogy ki vagy, mit akarsz, tudsz-e táncolni vagy sem, egész egyszerűen egy egész teremnyi ember képes volt átadni magát a DJ által kevert számoknak és a ritmusra rázni magát. Soha nem voltam a legjobb táncos, viszont most nem is volt szükségem erre. Hagytam, hogy a testem a ritmusra mozogjon: amikor a zene úgy kívánta, csak lépegettem és a csípőmet ringattam ide-oda, de máskor pedig a többiekkel együtt ugráltunk és kántáltuk a dalszöveget. A nagy lelkesedésem közben valaki a csípőmre tette a kezét és magához húzott. Egy pillanatig nem fogtam fel, hogy mi is történt ezért hagytam magam, de aztán eszembe jutott, hogy ezt nem lenne szabad. Így hát gyorsan megpördültem, és tudtam, hogy lehetetlen, de azért kicsit reménykedtem abban, hogy Jaehyot látom magam mögött, viszont nem így lett. Barátom helyett a szép mosolyú srác volt ott. Nem akartam beszélni vele, csak a barátnőimmel táncolni, ezért ellöktem magamtól, hátat fordítottam neki és közelebb mentem a lányokhoz.

- Hyunbin vagyok, és had áruljam el, hogy imádom azokat, akiken vörös van. – mutatkozott be, majd azzal a lendülettel bele is csókolt a fülembe, mire durvábban ellöktem magamtól, de csuklómat elkapva magával húzott.

- Ez a ruha piros és nem vörös. – jelen pillanatban ez volt a legjobb kitérő, amit találtam.

- Nem a szín e lényeg, hanem az, aki benne van. Márpedig Te eléggé lényeges tényezőnek számítasz ebben a klubban. – kezét csípőmre tette, majd egy gyors mozdulattal lejjebb vitte őket és erőszakosan belemarkolt a fenekembe. A hirtelen jött sokktól nem tudtam mit csinálni. Szerencsére gyorsan észbe kaptam és megpofoztam. Volna, ha nem kapja el rögtön a kezem.

- Barátom van és szeretem! – vetettem be a legerősebb kártyámat.

- Amiről nem tud, az nem fáj neki. – vonta meg a vállát.

- De amiről igen, az egy faszfejnek másnap nyomot fog hagyni. – a legkedvesebb hang szólalt meg mellőlünk, a következő pillanatban pedig egy ököl találkozott a fiú orrával. – Gyere velem. – Semmiképpen sem akartam ellenkezni, nagyon megijesztett a tekintete.

- Jaehyo, én… - próbáltam beszélni hozzá, de ő mindenféle figyelmeztetés nélkül a falnak döntött és vadul csókolni kezdett. Nyelve erőszakosan tört be számba, kezei testem minden részén jártak, még a ruhám alatt is, ahol amúgy nem volt túl sok minden. Amikor fenekemhez ért először az előző sráchoz ő is erőszakosan belemarkolt, majd egyik pillanatról a másikra kezdte el cirógatni azt, és néhány váratlan pillanatban belém csípett. A hirtelen jött kellemes érzéstől, mit sem törődve a mellettünk elhaladó emberekkel, hangosakat nyögtem érintésétől.

- Jól jegyezd meg BabyChae: ezt a ruhát csak akkor húzhatod fel, ha ott vagyok melletted. Vagyis, nem a ruha a fontos. Hanem az, hogyha még egy ilyen faszfejjel látlak, megölöm. Téged pedig felzárlak abba a rohadt toronyba, ahol Aranyhaj is raboskodott. – hasonlata, önkénytelenül is, de mosolygásra késztetett. Erre még inkább a falhoz préselt egész testével és mélyen a szemembe nézett. – Nem hinném, hogy ez olyan vicces lenne. Vagy de?

- Nem, nem az. – feleltem. Dühös szemeiben ott láttam azt az édes árnyalatot, amit „aggodalomnak hívnak”. A méreg vörös tűzétől átitatott szemében ott bújkált az ezzel keveredő mogyoróbarna aggodalom is. Éppen ezért hirtelen felindulásból szájára tapadtam és folytattam azt, amit elkezdett. Karomat nyaka köré helyeztem, ő pedig ismét a derekamnál fogva ölelt magához. – Hyooo~ -szólítottam meg két csók között.

- Igen, BabyChae?

- Igazából már én sem tudom, hogy mit akartam. Csak tudod… én nagyon szeretlek. És tökre boldog vagyok. El sem tudod képzelni, hogy mennyire bolondulok mindenedért. A hajadért, a szemedért, a szádért, az orrodért, a füledért, a kezedért, az ujjaidért, a lábadért, a lábujjaidért, a hasadért, a hátadért, a tüsszentésedért, a köhögésedért, a böfögésedért, a pukizásodért, még ha turkálnál is az orrodban, azt is imádnám. Basszus Hyo, úgy terveztem, hogy Te fogsz még jobban belém bolondulni a ruha miatt, erre nézd meg mi történt. Jössz, mint a szőke herceg a fehér lovon, megmentesz és a szívem újra és újra kihagyja az ütemeket. Ez igazságtalanság.

- Tudod, hihetetlenül romantikus lehettél volna, ha kihagyod a tüsszentéstől a felsorolást. – simította hátra a hajam és csókolta meg a homlokom. – Viszont egy valamit tudok, már kiskorom óta: az emberek amikor részegek mindig őszintébbek. Éppen ezért megyünk haza.

- Mert elmondtam, hogy szeretlek?

- Nem, mert ha még egyet iszol és nekem összehányod magad, megverem MinWoot.

- De hát ő nem tehet semmiről.

- Nem baj, attól még okolni kell valakit, nem de? – kérdezte, mire én csak nevetni tudtam. Nyakamat átölelve vezetett ki a diszkóból, ültetett be egy taxiba és vitt haza. Otthon -legnagyobb szerencsémre- már mindenki aludt, így úgy bánt velem, mint egy kisbabával. Vagyis mondjuk úgy, hogy ugyanolyan törődő volt velem, mint egy kisbabával, mert azért nekik nem kell lemosni a sminkjüket. Én azt hittem, hogy egy ilyen lehetőséget minden fiú kihasználna arra, hogy csináljon valamit a lánnyal, de ő nem tette. Olykor-olykor megcsikizett, amin én nevetni kezdtem. Vagy éppen zagyvaságokat beszéltem és ő kuncogott azon. Mindegy, lényeg a lényeg, hogy miután sikeresen rám adta a pizsamámat bebújt mellém az ágyba és szorosan magához vont. Kivételesen nem háttal akartam neki lenni, így hát megfordultam, apró csókokat dobtam az arca minden apró szögébe egészen addig, amíg el nem fáradtam és el nem aludtam arra, ahogy ő békésen a hajamat cirógatja. 

9. rész~ Utállak!

- Én úgy unatkozok! – nyavalygott Jonghyun az asztalomon elterülve ezzel lelökve mindent, ami ott volt: tollat, tolltartót, füzetet, könyvet, szendvicset és üveget.

- Akkor miért nem mész és boldogítod a barátnődet? –kérdezem, majd megpróbáltam egy hirtelen és nem várt mozdulattal lelökni őt, de nem sikerült. A kis szemét képes volt megtartani magát minden erőlködésem ellenére.

- De ő most beteg, és nincs senki, aki szórakoztasson. ChaeWon, szeresd Oppát! – hirtelen felindulásból fogta magát, lemászott az asztalról egyenesen az ölembe, ahol úgy kapaszkodott belém, mint egy kismajom az anyukájába. Komolyan mondom, hogy már csak egy fa, a törzs többi tagja és a bolhászkodás hiányzott és még élethű is lett volna a szituáció.

- Ne is álmodj róla, te főemlős. – csapta fejbe barátom a fiút a vaskos fizikakönyvvel. Jéé, neki is van fizikakönyve? Vagyis… nem. Az az enyém.

- Höhööö, a nagy Ahn Jaehyo csak nem féltékeny? –bújt még jobban hozzám Jong.

- Nem. Csak rajtam kívül mások nem nyúlhatnak hozzá. – jelentette ki egyszerűen, mire a kiscsimpánznak a tekintete teljesen elsötétült, a szemében felcsillant egy bizonyos fény, ami csak akkor keletkezik, amikor valamit tervez. Ez nem sok jót sejtet.

- Meglátjuk, Casanova. – szinte észre se vettem, hogy leszállt rólam, csak azt, hogy a vállára felkapva fut velem körbe-körbe a teremben.

- Jonghyun, tegyél le most azonnal! – sikítottam a fülébe, de mint aki meg se hallotta futott velem tovább egész addig, amíg hirtelen nem kanyarodott egyet és be nem vertem a fejemet az ajtóba. – Ezért most megöllek! – ott ütöttem a hátát, ahol csak tudtam, de mit próbálkozásaim semmit sem értek ellene.

- Yaa, Főemlős, tedd le a barátnőmet, amíg szépen mondom. – hirtelen lefékeztünk, majd elrablóm hátrálni kezdett velem.

- Mi a váltságdíj?

- Mondjuk az, hogy az IQ-d nem fog nulláról mínusz húszra esni.

- Ejj, nem tetszik. Minwoo, kapd el! – sosem tudtam milyen érzés repülni, de néha, mikor a barátaimmal vagyok, megtudom. Ilyenkor azt hinné az ember azért, mert a boldogság és az öröm feltör belőlem, mikor velük vagyok, hisz olyan mesésen és értékesen telnek el az együtt töltött percek. Szinte a fellegekben érzem magam attól, ahogy bánnak velem, ahogy nevetgélünk és ahogy beszélgetünk. Nos, ez nálunk egyenlő egy városi legendával. Nem azért éreztem magam a fellegekben, mert kedvesek voltak, hanem azért, mert azaz idióta barom Jonghyun fogta magát és átpasszolt Minwoonak, akinek éppen hogy sikerült elkapnia. Mindenki az osztályban megrémülve nézett ránk, egyedül a bajkeverő nevetett csak. Ami ezután történt, nagyon, nagyon, nagyon sok mindennek az előjele: Jaehyo szintúgy elkezdett a nyomorékkal röhögni, míg engem Minwoo még mindig a karjaiban tartott.

- Leteszel? Kérlek. – szipogtam.

- Persze. – mondta, majd gyengéden letett. –Minden oké?

- Nem. – feleltem, majd kiviharoztam a teremből, de előtte bosszúképp arrébb löktem mind a két nyomorultat.

- Chaewon, ne haragudj! Csak vicc volt! –kiabált utánam legjobb barátom.

- Te vagy a vicc! – kiáltottam vissza, majd futni kezdtem egyenesen az udvar egy félreesőbb részére, ahol senki nem zavarhat meg. Nem tudom mi bajom lehet, hogy ennyitől megeredtek azok a hülye sós dolgok a szememből. Megszoktam már, hogy a súlyom miatt sokszor kapnak fel és futnak velem egy kört, de… de ez most valamiért más volt. Nem is a dobás a baj, amiatt mindenhogyan megölöm, de… de talán az a baj, hogy eddig nem volt ott Jaehyo, aki szintúgy nevessen. A barátom, az állítólagos szerelmem nevetett egy ilyen helyzetben, amikor egyáltalán nem ezt kellett volna tennie. Sokkal inkább halálra rémülve odafutni hozzám, hogy minden rendben van-e, nem fáj-e a fejem, vagy bármi, ami nem nevetés. Most nagyon utálom Jaehyot. Meg Jonghyunt. Meg az iskolát. Meg az embereket. Meg a bogarakat. Meg a virágokat. Meg a napsütést. Meg a szélt. Meg az esőt. Meg ezeket a rohadt kis sárga virágokat is, amik körül vesznek! Basszátok meg ti is, sárga kis virágok, utállak titeket!

„Átmenjek ma?” – olvastam el az üzenetet, amit a rohadéktól kaptam. Most utálom, szóval nem válaszolok neki.

„Megnézem veled az Aranyhaj és a Nagy gubancot.”
„Befonom a hajad, és még vásárolni is elmegyek veled!”
„Yaaa, BabyChae~  ne legyél ilyen. Ne rám legyél mérges. Én nem csináltam semmit.”
„Ölelésre van szükségem~~~”
„Nekem meg egy olyan barátra, aki nem neveti ki olyankor az állítólagos barátnőjét, amikor éppen életveszélyben van!” – írtam vissza neki a tucat üzenete után, hátha abbahagyja.

„Most tényleg csak ennyi bánt? Az csak egy vicc volt, hogy feldobjuk kicsit a hangulatot. Tudod, azért, hogy te is nevethess és láthassuk a gyönyörű szép mosolyod.”
„Ne beszélj hozzám. És ne is írj. Most utállak téged is, meg Jongot is. Haza megyek, pihenésre van szükségem.” – zártam le a beszélgetést. Ezután nem is kaptam több üzenetet. Pedig kellett volna! Köztudott tény, hogy a lányok sosem azt akarják, amit mondanak, hanem annak az ellenkezőjét. Tehát, ha azt akarom, hogy ne írjon, akkor írjon. Ha azt mondom, hogy hagyja abba, akkor folytassa. Ha azt mondom, hogy nincs kedvem valamihez, akkor érje el, hogy legyen kedvem hozzá. Nem értem ezt az egészet, komolyan. Isten olyan sok mindent tökéletesre teremtett meg, amiben nincs egy milliméternyi hiba sem, ragyogó, előkelő és tökéletes. Mint például egy fa, vagy egy tenger. Bezzeg a férfiak. Aligha intelligensebbek a majmoknál. Ha valaki betanítaná őket arra, hogyan kell füvet nyírni, nem látnék köztük semmi különbséget. Sosem tudják, hogy mire gondol a másik, nekik mindent szabad, de a lányoknak semmit, és a legrosszabb! Nekik nem kell soha, egyszer sem szenvedniük. Fúú. Inkább én is fiú leszek.

Este végül megértettem, miért pityeregtem nap közben, miért lett elegem mindenből, miért kezdtem el hirtelen utálni a fiúkat és miért kiabáltam csak azért Apával, mert elkapcsolt a zene csatornáról a hírekre. Nagyjából hajnali kettő lehetett, amikor felébredtem az irdatlan szorítástól a hasamaljában. A lábaim elzsibbadtam, a térdkalácsom lüktetett, nem tudtam eldönteni, mi a jó póz: ha behajlítottam a lábam fájt, ha kinyújtottam, fájt. Ha a hátamon feküdtem, akkor ez a bizonyos görcsös fájás rosszabb lett. Ha jobb oldalra feküdtem, az kényelmetlen volt, ha balra, akkor a kényelem ellenére is a fájdalom túl nagy volt. Durván tíz perces küzdelem után, amit magammal vívtam, elcsoszogtam a fürdőbe, hogy megnézzem, ez az, amire gondolok, vagy csak túl sokat ettem. Ám, sajnálatos módon igazam lett: a Mikulás visszatért, hogy boldogíthasson egy nyamvadt héten keresztül. Miért, ó, miért kell ez nekünk? Miért nem jöhetnének ki a testünkből kis, cuki pillangók, vagy, ha már méh, akkor pici méhecskék. Biztos vagyok benne, hogy az nem fájna annyira, mint ez. Egy gyors tusolás után a konyhában öntöttem magamnak alma levet –hülye szokás, de nálam minden gyógyszer csak akkor hat, ha valamilyen gyümölcslével veszem be- majd elővettem a görcsoldót és bevettem azt. Miután úgy éreztem, hogy túlélem a ma estét, a szobámban a sarokból kivettem a nagy zsiráfomat, ami majdnem nagyobb, mint én, és azt ölelve aludtam el újból.
- Anyu! – kiáltottam édesanyámnak reggel, aki szinte azonnal az ajtóban termett aggódó tekintettel. – Miért lánynak csináltatok meg?
- Apádat hibáztasd. Ha még egyet lök, lehet, hogy fiú leszel. – próbált viccelődni, de próbálkozása kudarcba fulladt.  – Itthon akarsz maradni?

- Lehetséges lenne? –néztem rá nagy szemekkel.

- Persze. Mamáék majd elmennek neked igazolásért.

- Imádlak. Te vagy a legjobb! – dobtam neki egy puszit a levegőben, amit ő nevetve kapott el.

„Ha még érdekel a barátnőd sorsa és állapota, akkor baráti jó tanácsként mondom, hogy ne keress a suliban. Nem leszek bent” – küldtem az üzenetet a faszkalapnak, majd telefonomat jó messzire dobva szenderedtem el.

 Nem tudom mennyi ideje aludhattam már, amikor valami keményet éreztem a combomnak csapódni. Majd a fejemnek. Majd a kezemnek. Majd végül az orromnak. Dühösen tápászkodtam fel és vettem észre, hogy a támadásom tárgyai nem voltak mások, mint csokik. Tejcsoki, epres, fehércsoki, M&M’s-es és kekszes. Körülnéztem a helyiségben, hogy kitől jöhettek, de nem láttam ott senkit. Végül az ajtómból egy plüss maci nézett velem farkas szemet, ami végül integetni kezdett.

- Gong Chaewon, mond csak, haragszol még a barátodra? – szívem szerint igent akartam mondani, de mikor meghallottam a fiú elvékonyított hangját nem bírtam ki és elnevettem magam. – Akkor ez egy nem? – mutatkozott meg a hang tulajdonosa.

- Sokkal inkább egy „majd meglátjuk”. – akármennyire próbáltam komoly maradni nem sikerült, hisz az a bolond a macival a hátán, négykézláb mászott el egészen az ágyamig, ahol hatalmas kiskutyaszemekkel nézett rám, míg végül felugrott hozzám és teljesen rám tehénkedett. – Héé, te bolond, palacsinta barátnőt akarsz, vagy mi? – próbáltam letolni magamról.

- Nem. Most kipréselek belőled minden csepp vért, hogy hamar vége legyen ennek a hülyeségnek. – mondta szemembe nézve teljes komolysággal.

- Hülye. –nevettem el ismét magam.

- Ne haragudj. Legközelebb nem leszek ilyen, amikor éppen játszod a lányt. – fejem mellett, alkarján támaszkodott meg, miközben arcomat apró puszikkal hintette be.

- Én sosem játszom a lányt. Én egy hölgy vagyok!

- De még milyen hölgy. – azt hittem elájulok attól a tekintettől, ahogy rám nézett. Rengeteg fiúnak a nézése tapadt már rám különféleképpen, de… még egy sem volt ilyen. Szinte minden másodpercben mást láttam benne: aggodalom, félelem, testi vágyakozás, harag, lelki vágyakozás, szeretet, törődés és… és még valami, amit nem tudtam hova tenni. Talán, egy cseppnyi bizonytalanság, de nem voltam benne biztos. Viszont amit tudtam, hogy a gyengéd érzelmek uralkodtak benne, ez is vezetett azon tettéhez, hogy lágyan összeérintette ajkainkat. Hirtelen olyan puhának éreztem száját, mintha egy pihe-puha pihével cirógatnának. – Ettél már?

- Nem, még nem.

- Gyere, főzök neked valamit. – mondta, majd hercegek módjára az ölébe vett, mint egy hercegnőt és lebattyogott velem a nappaliba, ahol letett a kanapéra, majd átment a konyhába, hogy meglephessen a különleges kérésemmel: amerikai palacsintával. Végül az egész napunk abból állt, hogy én pihentem, ő meg rohangált mindenért, amit kértem. Például: „Jaehyo, add ide a távirányítót” vagy „Jaehyo, hozz egy pohár vizet”, „Jaehyo, hozz egy zsepit”, „Jaehyo, éhes vagyok, etess meg”, de elhangzottak olyanok is, hogy „Jaehyo, hozd le a macit és a zsiráfot”. Sokszor láttam, hogy legszívesebben hozzám vágna mindent, amit kértem tőle, de nem tette, nehogy ismét megharagudjak rá.

- Jaehyo.

- Mi van már megint? –kérdezte elnyűtt arccal.

- Elmész a boltba?

- Minek?

- Elfogyott a betétem, és érthető okok miatt nem szeretnék kimenni a házból.

- Te most szórakozol velem? –kérdezte tőlem olyan arccal, mint akit most látott egy szellemet.

- Szerinted szórakoznék veled egy ilyen dologról éppen most? Tényleg ilyennek ismertél meg? Nem hiszem el, hogy én itt szenvedek, te meg még csak ennyit se vagy képes megtenni. Jó, hogy nem mondod azt, hogy spárgázzak itt neked helyben. De, hát ha ennyire nem törődőm vagy, akkor…

- A narancssárga vagy a rózsaszínfajta kell?

- A narancssárga, és ugyanabból a márkából kérlek hozz éjszakait is. Tudod, az a kék színű, cuki csillagokkal meg holdakkal.

- Értettem. – felelte meggyötörten, majd pénztárcáját, kabátját és cipőjét összeszedve indult el a boltba. Röpke fél óra múlva vissza is tért egy nagy szatyorral a kezében.

- Mi tartott eddig?

- Itt vannak a nyomorék szarjaid! És a hülye közértes is bassza meg! Meg az összes ahjumma, aki ott volt. És akkor már ne is beszéljek a kis taknyos tizenhárom évesekről! Egész végig röhögtek rajtam, és azt kérdezgették, hogy azt magamnak veszem-e, míg a nénik azon szörnyülködtek, hogy képes egy férfi olyat megfogni. De a legrosszabb a pénztáros volt. Az a szemét megmerte kérdezni, hogy a legújabb csavaros tamponból nem kérek-e. – és kész. Eddig bírtam. Teljesen kitört belőlem minden eddigi visszatartott érzelmem, és őrült módjára kezdtem el nevetni, ami végül a retardált fóka üzemmódba ment át, azaz hangot nem adtam ki, csak hevesen csapkodtam a tenyeremet.

- És tudod mi a legviccesebb? Az, hogy van itthon minden. –mondtam, mire még inkább rákezdtem. 

- És tudod mi a legrosszabb? Az, hogy úgy mentem el, hogy tisztában voltam vele. – fejét fogva röhögött immáron ő is velem együtt. Végül letelepedett az ülőalkalmatosságra, a hátam mögé mászott és ott ölelt át.

- Amúgy, én soha nem értettem, hogy mi a különbség ezek között a jelzések között. Mármint, az addig oké, hogy az egyik nagyobb, a másik meg kisebb, de minek van vastagságban is különbség? Nem az a legjobb, amelyik vastagabb és rendesen feltudja fogni a felfogni valót?

- Most tényleg a betétekről akarunk beszélgetni?

- Beszélhetünk a tamponokról is.

- Akkor már inkább az óvszerekről.

- Jó. Te melyiket szereted és ajánlod másoknak?

- Te őrült vagy. – fúrta arcát nyakhajlatomba és oda adott néhány apróbb puszit, valamint elejtett egy-két szívást is.

- Amúgy, hogy-hogy kaptam a macit?

- Hogy a zsiráfnak legyen barátja.

- És a csokik?

- Azt hallottam, hogy ha egy nő mérges rád, akkor mondj neki szép és kedves dolgokat. De mivel ez nem vált be, ezért a B tervet választottam. Azaz: menj biztonságos távolságba és onnét dobálj neki csokit.

- Legalább a Facebook-ot jól tudod használni.

- Meg a külsőmet. Hisz azért szeretsz. – csücsörített felém.

- Mondjuk inkább úgy, hogy azért is. –pusziltam meg végül én.

Etse, mikor már Jaehyo elment, és lefekvéshez készülődtem csináltam egy-két selca-t a macival -akit végül Hyo-nak nvezetem el- és feltettem azokat Instára a következő címmel "Én és a Hyo, együtt vagyunk, jaj de jó♥"

8. rész~ A cirkusz

- BabyChae, nem gondolod, hogy elmehetnénk együtt valahova? – ölelt át asztalunknál Jaehyo miközben én a fizika házimmal szenvedtem, ahogy körülöttem mindenki más is.

- Nem beszélhetnénk ezt meg azután, hogy kiszámoltam mennyi dioptria a feladatban feladott üveg? – kérdeztem tőle miután értelmeztem a feladatot. Komolyan mondom, hogy a fizika az egyik legfeleslegesebb tantárgy. Aki nem akar vele kezdeni valamit, fölöslegesen ül bent az órákon, mivel nem megy vele semmire. Papám mindig azt mondja, hogy „de így legalább megérted a körülötted lévő jelenségeket, hogy mi miért és hogyan van”. Ez mind szép és igaz lenne, ha nem rólam lenne szó. Igazából én se tudom elmondani, hogy a tankönyvben leírt, filmekben látott magyarázatokon pontosan mit nem értek, vagy mit nem vagyok képes el-, befogadni. Egyszerűen nekem nem áll össze például egy villámlás egy általános képletből. Ez a dolog csak a matematikában működik, ebben a tantárgyban nem.

- Most tényleg a fizikát választod helyettem? –szörnyülködött, de én nem válaszoltam, helyette a számológépembe pötyögtem be a számokat.

- Azt hiszem ejtve lettél. –röhögött Minwoo.

- Te ebből maradj ki, Casanova. – szólt neki vissza gúnyosan.

- Pff, megszólalt a lyuk a gödörből. – forgatta szemét a másik fiú. Mivel most a tűrőképességem alján vagyok, ezért mindkettőt tarkón ütöttem és folytattam a feladatot.

- Ez is most miattad volt. – mérgelődött Jaehyo.

- Szokj hozzá, engem már négy éve bántalmaz. – pöckölte meg fülemet, mire én egy nagyot csaptam kézfejére. –Látod!

- Lehet, hogy téged üt, de engem csó…

- Elég legyen. Te az asztal egyik sarkába mész, te pedig a másikba! Ha nem hagyjátok abba a marakodást veled nem megyek el sehova, veled meg nem nézem meg a Star Wars legújabb részét! – fenyegettem meg a két fiút, mire ők fülüket-farkukat behúzva mentek el a számukra kijelölt helyre és csöndben hallgattak egészen a nap végéig.

- Akkor ma filmet nézel a boxzsákkal? – biccentett lenézően Minwoo felé.

- Ühhüm, és valószínűleg a felét végig értetlenkedem, vagy alszom. – vontam meg vállam.

- Nem baj, attól még legyél vele extrán óvatos!

- Ha ez megnyugtat, ő egyszer sem nézte meg velem a Barbie és a bűvös pegazust. – nyomtam egy csókot szájára búcsúképp, majd Minki-hez és Minwoo-hoz futottam, akik egész eddig rám vártak.

A délutánom végül teljesen úgy alakult, ahogy én azt kiszámoltam: Minwoo és én a szobájában megnéztük ennek a szarnak, akarom mondani film sorozatnak a legújabb részét. Rengetegszer próbálta már velem megnézetni, de egyszer se vettem magam rá. Így az unatkozásom durván kilencven százalékát annak köszönhetem, hogy nem ismertem a történetet, de nem is igazán érdekelt. Nem tudtam követni, hogy akkor most ki miért rossz és hogyan, vagy most kire kell emlékezni, meg kire nem. A fiú elmondása szerint főbenjáró bűn, hogy utálom a filmet és még nem láttam végig az egészet. Szerintem szimplán elhanyagolható dolog, hogy most láttam-e egy filmet, vagy sem. De hát a fiúk már csak ilyenek: ami nekünk hülyeség, az nekik komoly dolog, ami meg nekünk komoly dolog, az nekik hülyeség. Viszont ez így van rendjén. Legalábbis az esetek nagy részében.

- Amúgy… - kezdte, miután vége lett a filmnek.

- Igen?

- Akkor, ez a dolog közted és Menőfiú közt komoly?

- Hát… igen. Remélem.

- Értem.

- De miért kérdezed?

- Nem tudom. Bennem még mindig az él, hogy sóvárogsz utána, mi hallgatjuk a faszságaidat a „leendőbeli férjedről”, most meg… ott ül velünk, átölel, beszél hozzád és szeret. Valamiért rossz előérzetem van. Tudod, amolyan „női megérzés”, miszerint zokogni fogsz a dolog végén. És nem akarom, hogy egyszer is egyetlen egy könnycseppet is hullajts amiatt az ember miatt. Nem szeretnélek boldogtalannak, elveszettnek és megalázottnak látni.

- Annyira imádlak! – öleltem magamhoz szorosan miután elmondta az őszinte érzéseit a kapcsolatomról. Jó barát módjára aggódik miattam, de egyben a legjobbat is akarja nekem. Viszont egy legjobb barát módjára látja a különbséget a múlt és a jelen közt, ami aggódásra készteti őt a jövőt illetően. Teljesen érthető, hisz ez a dolog már bennem is felmerült, de csak hagyni kell, hogy ott legyen egy kicsit, utána meg tudomást sem venni róla, és majd eltűnik magától. – Ilyenek miatt te ne stresszelj! Én majd mindent kézben tartok, és majd olyat fogunk bulizni az esküvőnkön, hogy senki nem fog rá emlékezni.

- Ez a beszéd. –borzolta össze hajam én pedig ismét megöleltem.

Este nyolc-kilenc körül köszöntem el a két fiútól és a szüleiktől, miután megvacsoráztunk. Imádom a fiúk anyukájának a főztjét, mesés. Egyik fülembe betettem a füles egyik felét, míg a másikat szabadon hagytam. Alapszabályom: este mindig csak fél füllel hallgatunk zenét, a másikkal pedig megfigyeljük a körülöttünk lévő helyzetet, pontosabban, hogy követ-e valaki, vagy sem. Miközben Marina and the Diamonds Primadonna Girl című zenéje szólt, megfigyeltem a már annyiszor látott busan-i utcákat és tájakat. Az utcán vegyesen vannak lakosok és turisták, ahogy ez megszokott egy akkora városban, mint ez. Sok ember kért arra, hogy mondjak valami különlegességet erről a helyről, de sosem tudtam rendes és értelmes választ adni kérdésükre. Küldtem nekik képeket, írtam az utcákról, az eldugott kis éttermekről, a mi környékünkről, de az igazi érzést nem voltam képes átadni. Ahhoz, hogy megértsd milyen dolog itt élni, egyszer minimum ki kell próbálnod. Ellehet mondani, hogy mi mennyire tömött, vagy sem, mennyire tiszta, vagy sem, mennyi és milyen bolt van itt, mik a legszebb dolgok, és még sorolhatnám. Viszont ezek az én saját, személyes véleményeim, amik általában merőben különböznek másokétól. Nekem szép lehet az iskolától pár utcára lévő eldugott piacféleség, de más azt lehet túl egyszerűnek találja. Nekem elegem lehet a forgalmas főutakból, viszont mást lehet ez élteti. Minden ilyen dolgot tényleg csak akkor tudunk megérteni, ha megtapasztaljuk azt. Viszont ez nem csak Busanra igaz, sokkal inkább a világ összes városára, vagy falucskájára. Teljesen más itt élni a vidéken, mint például egy afrikai országban. Hosszas elmélkedésemet városunkról telefonom rezgése zavarta meg, ami azt jelentette, hogy üzenetet kaptam.

„BabyChae, szombaton utazunk. Titok, hogy hova, legyen az meglepi a számodra.” – írta üzenetében barátom.

„Legyen^^” –válaszoltam, annak ellenére, hogy addig még van két nap, és még rengetegszer találkozunk majd.

***

Csütörtökön, pénteken, de még szombaton út közben is végig azon törtem az agyam, hogy vajon hova mehetünk. Csomó dolog végig futott az agyamon: elmegyünk a partra, a hegyekbe, a vidékre, esetleg Szöulba, vagy Incheon-ba. Az elmúlt napokban folyton arról faggattam, hogy mondjon legalább egy apró dolgot az úti célról, de próbálkozásom hiábavalónak minősült. Barátainkat is megkértem, hogy esetleg ők szedjék ki belőle, de semmi. Egyedül Jonghyun volt képes arra, hogy egy apró információt megtudjon, de miután megtudta nem volt hajlandó elmondani, végig röhögött rajtam és azt mondogatta „bárcsak ott lehetnék, mikor meglátod a meglepetést. Tuti felejthetetlen arcod lesz”. És ezután az ember persze csak két dologra gondolhat: vagy egy álom lesz, vagy egy rémálom. Őszintén remélem, hogy nem az utóbbi és hercegnőnek érezhetem majd magam a hercegem mellett.

- Még most se mondasz el semmit, igaz? – néztem rá az anyósülésről. Ő Ahn Tökéletes Jaehyo, szinte már meg sem lepődök azon, hogy tud vezetni.

- Hát… talán meggondolhatom magam. – vette le kezét a kormányról és simította meg combomat, ezzel feljebb tolva szoknyámat.

- Akkor inkább megvárom, míg odaérünk. – mondtam durcásan, és megigazítottam ruhámat. Nem szokásom kihívóan öltözködni, sokkal inkább csak csinosan, vagy alkalomhoz illően. Márpedig egy randihoz az álompasival, szépen kell felöltözni. Döntésem egy bordó bársony szoknyára, egy fekete pulcsira és egy fekete-vajszínű magas sarkúra esett. Csinos, praktikus és kényelmes is egyben. 

Végül pár órás utazás után egy kisebb városban, Thebekben álltunk meg. Igazából nem volt valami nagy szám, csak egy tipikus kisváros: éttermek, plázák, egy-két nevezetesség, vidámpark, és egy folyó. Végül az egész napunkat képesek voltunk eltölteni itt. Ettünk, fotózkodtunk, sétáltunk a folyó melletti parkban, ahol egy nagy fának a törzsében piknikeztünk is. Jaehyo azt mondta, hogy időpontra megyünk valahova, ahova nem szabad se túl korán, se túl későn érkezni, így a vidámparkban nem volt túl sok időnk, de legalább a Viking hajót kipróbálhattam.

Innét metróval és busszal mentünk a város szélére, ahova emberek ezrei igyekeztek. Nem tudtam, hogy mi lehet ez a nagy felhajtás, így egyre jobban izgulni kezdtem egészen addig, amíg meg nem láttam a fényesen villogó feliratot: Circus with Secrets. Ezt. Nem. Hiszem. El. Jaehyo elhozott engem egy cirkuszba. Egy cirkuszba, ahol bohócok vannak. Gyűlölöm a bohócokat. Ijesztőek, folyton bántanak, és a legtöbbjük vagy perverz, vagy pedofil. Plusz az a vigyor az arcukon. Eleinte kedvesnek és hívogatónak tűnik, de aztán többször ránézel, és rájössz, hogy az nem más, mint egy elmebeteg vigyora, aki éppen megölni készül!

- Már rengetegszer hallottam erről a helyről, és már nagyon érdekelt, csak eddig nem volt senki, akit méltónak tartottam volna arra, hogy elkísérjen. Annyira izgatott vagyok, imádom a cirkuszokat! Júj, remélem lesznek kígyók.

- Hogy mik? –visítottam fel azután, hogy megvettük a jegyeket és már bent voltunk.

- Hát, vannak kígyók, oroszlánok, zsiráfok, struccok és… - ahogy sorolta az állatokat én úgy lettem egyre rosszabbul. Két dolog egy helyen, amit gyűlölök: bohócok és kígyók. – Jesszus, jól vagy?

- Persze, csak… nem nagyon bírom ezeket a helyeket.

- Mi, miért?

- Hát, mert…

- *Zico, azonnal állj meg, és add oda, ami nem a tiéd!

- Mondtam már, hogy nincs nálam!

- Fúúú, de megöllek, te Perverz Kanos Bohóc Disznó! Úristen, bocsánat. –hajolt meg előttem a lány, aki az előbb nekem jött, majd folytatta a fiú kergetését. A lány egy elképesztően gyönyörű ruhát viselt: alja a szivárvány színeiben pompázott, míg felső része fehér volt és csillogott. Karjait hasonló csillogó fehér szalag fonta körbe, lábán pedig egy egyszerű saru volt, haja pedig szabadon lógott vállára és hátára. A fiú akit kergetett egy sárga öltönyt viselt és egy… egy bohóc maszkot, ami feltűnően ijesztő volt. Mivel mindenki őket kezdte követni, ezért mi is a tömeggel sodródtunk egészen egy tér közepéig, ahol végre abba hagyta a fiú a futást, a lány pedig kimerülten bámult rá. – Van három másodperced, hogy visszaadd!

- És mi van akkor, ha nem? –kérdezte az ijesztő ember.

- Akkor megetetem veled az össze kagylót és csigát, amit P.O-nak vettem születésnapjára, és emellé még azt is végig kell nézned, ahogy találkozok Stevennel! És mindezek után megfogom a nem létező tökeidet és kiheréllek! –kiabálta a lány idegesen, de a fiú csak nevetni tudott ezen.

- Nem értem, hogy miért vagy úgy kiakadva. Nem az összes mellt…

- Ki ne merd mondani hangosan, te idióta!

- Hercegnő, már igazán megtanulhattad volna, hogy itt semmi nem az, aminek látszik. Lehet, hogy én vittem el, de lehet, hogy nem. Lehet, hogy nálam vannak, de lehet, hogy nem.

- Zico, ne legyél nyomorék. Miről beszélsz már megint?

- Arról Kedvencke, hogy lehet, hogy nálam van. –jelent meg egy másik, kék ruhás bohóc.

- De lehet, hogy itt van. – most egy sötét zöld.

- Azokért a csigákért elmondom, hogy igazából ki a tettes. – most pedig egy lila.

- Húgi, ne higgy neki, én tudom! – most egy piros.

- Tudod mit szoktam mondani: csokit, vagy csalunk. – most egy sötét rózsaszín.

- Ma nem te vagy a legszebb itt, de talán visszalophatom neked. – legvégül pedig egy babarózsaszínű ruhás bohóc jelent meg. Mind a heten végül más-más épületen kötöttek ki, ezzel körbe véve a lányt is, és minket is. Miért ilyen ijesztőek? Miért vannak itt? Ne, menjenek innét, könyörgök.

- Annyira utállak titeket! – toporzékolt a lány, majd helyből felugrott az egyikhez, kergetni kezdte őt és a többi társát, de minden próbálkozása eredménytelen lett. Végül durcásan leült a tér közepén lévő szökőkúthoz. Azért félelmem közben innét-onnét nevetéseket hallottam, de nem igazán fogtam fel, hogy mi is történt pontosan.

- Tetszett a műsor, szép Hölgy? –hallottam meg magam mellől egy mély, ám kellemes hangot. Ahogy megfordultam a sárga ruhással találtam magam szemben, aki egyenesen rám nézett, engem karolt, és… és biztos voltam abban, hogy most megakar ölni. Végül teljesen bepánikoltam, kifutott belőlem a vértől elkezdve a lélekig minden, hirtelen szédülni kezdtem, majd képszakadás és teljes sötétség.

***

- Gratulálok, PKBD, most miattad sikeresen elájult! Ha bármi baja lesz, én megöllek. És utána még válunk is. – hallottam egy lány hangot.

- De utána még én is kinyírlak. – csendült fel a számomra legkedvesebb hang.

- Az addig oké, hogy ő kiakar nyírni, neki már sok okot adtam, de te pontosan miért is? – ismét az a mély hang.

- Mert miattad lett rosszul! – most viszont egy lány és egy fiú hangot hallottam megszólalni egyszerre. Nem tudtam eldönteni, hogy ki merjem-e nyitni a szemem vagy sem, de sajnálatos módon természetem túlságosan is kíváncsi, így nagy nehezen kinyitottam azt, és ülő helyzetbe tornásztam magam.

- Nincs is semmi baja! Sokkal jobban néz ki, mint mikor te ájultál el először. – mutogatott rám a sárga öltönyös bohóc, aki… aki most egyáltalán nem nézett ki annak. Maszkja most nem takarta el szőke haját, valamint helyes és férfias arcát. Ahogy néztem őt úgy éreztem, hogy egy istenség áll előttem. Talán még Jaehyonál is jobban nézett ki.

- Most nem ez a dolog lényege, te nyomorék! – kezdte őt ütögetni a lány, aki nekem jött. Eddig csak arra volt alkalmam, hogy a ruháját csodáljam meg, de most őt is megtudtam. Vállközépig érő barna haj, ovális arcforma, bájos arc, amit az ember egyszer gyerekesnek, máskor gyönyörűnek lát. Az ő kisugárzása is hasonlított egy istenéhez. Ahogy őket kettőjüket néztem olyan érzésem támadt, mintha Zeusz és Héra, az isteni pár állna előttem. Vagy… valami annál több. Egy Király és egy Királynő, akik valamilyen varázslattal uralkodnak minden és mindenki felett. Lenyűgöző. – Jól vagy? Ugye nem bántott? – ült le mellém a lány, és rá kellett jönnöm, hogy közelről még szebb.

- Persze, csak… nem túlságosan szívlelem a bohócokat. – feleltem, majd inkább elbújtam hajam mögé, hogy ne kelljen rájuk néznem.

- Hogy mi? Hogy félhettél tőlünk? –ült le másik oldalamra a fiú.

- Had emlékeztesselek arra, kedves Woo Zico, hogy először még én sem kedveltelek titeket. – jegyezte meg dorgálón a lány. – Szükséged van valamire? Inni? Enni?

- Egy pohár vizet elfogadnék, köszönöm.

- Okés, akkor hozom. Te pedig gyere velem! –mutogatott fenyegetőn a fiúra, aki végül elröhögte magát, felkapta a lányt és bevitte a konyhába.

- Chaewon, annyira sajnálom, nem tudtam, hogy ez lesz az egészből, én… - jött mellém Jaehyo. Szemeiből bűntudatot, sajnálkozást és aggodalmat olvastam ki. Megnyugtatásképp megfogtam kezét, majd fejemet vállára hajtottam.

- Semmi gond. Már az elején, mikor megérkeztünk mondanom kellett volna, hogy félek a bohócoktól. Úgy hogy te is hibás vagy, meg én is. Megesik az ilyen. De most már tudjuk ezt is, így legközelebb nem fogjuk elkövetni ugyanezt a hibát. Meg megkérdezzük a másiktól, hogy esetlegesen nincs-e valamiféle fóbiája.

- Még mindig nem értem, hogy lehetsz az enyém. – nyomott egy apró puszit arcomra.

- Hűű, ti együtt vagytok? – ült le csodálkozva a velünk szemben lévő kanapéra a fiú.

- Már jó, hogy együtt vannak. Még is milyen fiú jön el ide egy lánnyal, ráadásul kézen fogva?

- Én tudnék rá példát mondani…

- De nem fogsz! – fogta be a lány a fiú száját. – Most jut eszembe, hogy még be sem mutatkoztunk. Én Kim SunHi vagyok, akrobata, légtornász, és lényegében bármi, aminek éppen kellek.

- Woo Zico, bohóc, bábmester és a leendőbelije. – ölelte át Zico SunHi vállát, majd lopott egy aprócska csókot SunHi-tól, én pedig teljesen ledermedtem.

- Ti együtt vagytok? –kérdeztem.

- Ühhüm. –bólintottak.

- Hát én teljesen azt hittem, hogy testvérek vagytok.

- Isten ments, hogy az ő családjából származzak. Elég, hogy a majdani gyerekeink tőle is örökölnek majd valamit.

- Nos, drága Zico, ezt megmondom Anyának, így ma nincs vacsora. De most hallgassuk meg a vendégeinket is.

- Én Gong Chaewon vagyok, nagyon örvendek. –hajoltam meg.

- Ahn Jaehyo. – hajolt meg barátom is. – Ha már így itt vagyunk, nem játszunk valamit, vagy…

- Hozom a társast! – ugrott fel helyéről SunHi, majd elment megkeresni azt a bizonyos játékot.

Végül az egész éjszakát a cirkuszban töltöttük, játszottunk és beszélgettünk. Volt, hogy félre vonultunk mi, lányok, meg a fiúk. Én és SunHi egyből megtaláltuk a közös hangot, lényegében mindenről hosszasan eltudtunk beszélgetni, leginkább azért, mert mindketten rengeteg tudunk beszélni és utáljuk a csendet. Viszont, ahogy elnéztem Zico és Jaehyo is jól elvoltak, ugyanis minden ötödik percben valamelyiküknek a nevetését hallottuk. Az este végén csináltunk egy közös selfie-t.

- Még egyszer nagyon sajnálom. – motyogta Jaehyo hazafele menet.

- Még egyszer semmi gond. – feleltem félig aludva.

- Viszont így már értem, hogy miért kérte azt Jonghyun, hogy vegyem fel az arcodat. – kuncogott.

- Viszont én hétfőn megölöm azt a buzit. – feleltem, mire ő felnevetett. Az út hátralevő részében azokat a képeket nézegettem, amik a mai napon készültek. Amint hazaérek, első dolgom lesz, hogy kiválogatom azokat, amiket előhívatok. 

*írói megjegyzés: Zico, SunHi és a többi bohóc az előző blogom, a Circus with Secrets szereplői voltak. Szimplán azért tűntek itt fent, mert mégis csak ők az "Elsők", és túlságosan hiányzotak, így muszáj volt valahogy behoznom őket. Plusz ezzel még én magam is rájöttem, hogy SunHi és Chaewon, ha nem is nagyon, de legalább egy kicsit, másmilyen személyiség.
U.i.: Nagyoooon-nagyon jó volt újra Zico és SunHi szívatásait leírni. Viszont innentől, hogy végleg lezártam, teljes bedobással tudok Jaehyoékra koncentrálni.♥

7. rész~ Tényleg megnézed velem?

Az elmúlt négy évben úgy gondolkoztam, hogy a majdani gyerekeimnek az „első szerelmemről” beteljesületlen szerelemként fogok mesélni. Olyanról, ami szép volt, kellemes, meghatározta egy bizonyos korszakomat, de lezárult, elmúlt, nem lett belőle semmi, de még is csodás volt. Úgy képzeltem el, hogy majd az évkönyvben lévő kép alapján mutatom meg őt nekik, hogy eltudják képzelni az anyukájuk kit szeretett az apukájuk előtt, ki volt az, aki össze törte a szívét és ki volt az, akihez évekig nem mert beszélni. Viszont ezen elméleteim most egytől-egyig romba dőltek. Ha esetleg, valamilyen oknál fogva nem ő lenne a kicsi Hyunwoo és HyunSo, vagyis a lehető gyerekeink, apja, akkor már is nem így fogom nekik előadni a sztorikat. Eljutottunk oda, hogy az egyoldali viszonzatlan szerelemből viszonzott lett. A távoli csodálás átalakult kézfogássá, öleléssé és csókká. Az álmodozás most már valóság. A lopott pillantások helyett most már feltűnés nélkül nézhetem őt. Az eddigi „bárcsak engem ölelne így” helyett minden délután találkozunk, ha nem is többre, de egy röpke órácskára. Viszont nem csak ezek a dolgok változtak. A szerelmem Jaehyo iránt is. Állítólag az rossz, ha a szerelem változik, mert az csak a kapcsolat vesztét jelentheti. Nos, nálam jelenleg ez egyáltalán nem így van. Eddig is szerelmes voltam belé, de úgy, mint egy elérhetetlen istenségbe, aki sose nézne egy olyan halandó és átlagos teremtésre, mint én. Viszont most… most úgy szeretem őt, mint a kedvesemet. Eddig is hevesen vert a szívem, mikor megláttam, viszont most olyan, mint mikor a sportolók doppingolnak: felpörget mindenemet, olyan dolgokra leszek tőle képes, amikre amúgy nem. A puszta gondolat, hogy nem ismeretlen ismerősökként, hanem egy párként találkozunk az iskolában mindent megváltoztatott bennem.

Ám legnagyobb szerencsémre nem estem abba a hibába, amelybe a legtöbb szerelmes ember: még egyszer sem volt olyan alkalom, hogy Jaehyt választottam volna bármelyik barátom helyett. Persze szimplán csak másfél hete tart a kapcsolatunk, de ezalatt segítenem kellett Jonghyunnak a húgával kapcsolatban, Lisa lebetegedett és felváltva mentünk őt ápolni, mert a szülei most éppen külföldön vannak, de még Minwoo-nak is képes voltam segíteni matekból. Sokan úgy vannak vele, hogy amint megszerezték a „nagy Ő”-t, a barátokat el kell felejteni. De ez nincs így. Ha esetleg ez a bizonyos „nagy Ő” összetörné az ember szívét, akkor a legjobb barátok fogják azt összeragasztani, nem az exe. Erről a dologról elmondtam a véleményemet a fiúnak is, amit örömmel fogadott, mivel ő se tervezte azt, hogy mindenképp, mindenhol, mindenhogyan egymás nyakában lógjunk. Meg vannak a saját dolgaim, ahogy neki is, és még van egy-kettő olyan eset, amibe nem lehet olyan könnyen belevonni a másikat akármennyire is „dúl a láv”.

- Mit akarsz nézni? –zökkentett ki hosszas gondolatmenetemből kérdésével. Tipikus szombat délutáni programot terveztünk magunknak: egész napos lustálkodás, film nézéssel és rengeteg evéssel fűszerezve. Ilyenkor szoktam megkapni Mina-tól, hogy „úgy utállak. Lényegtelen, hogy mennyit eszel sosem hízol meg” szöveget. Nos, tuti meghíznék, ha minden nagy bűnözésem után nem mennék el másfél órát futni. De, egyébként Jaehyo mellett még a csendet is megszoktam. Ráébresztett, hogy ez nem feltétlen jelenti azt, hogy unalmas vagyok, hanem azt is jelentheti, hogy most nincs kedve az emberekhez, csak a barátnőjéhez.

- Nekem mindegy. Azt nézzük, amit te mondasz. –vontam meg vállam miközben bekaptam egy újabb pattogatott kukoricát.

- A múltkor is ez volt. Most te jössz.

- Jó, de az én filmjeimet senki nem szereti és mindenki leszólja.

- Lehet, de én nem senki, vagy mindenki vagyok. Én a barátod lennék, ha nem tűnt volna fel. És mindenhogyan megtartalak, de csak azért, mert isteni tortákat tudsz sütni.

- Hát, jó. De ígérd meg, hogy nem fogsz feltűnően szenvedni és utálni!

- Ígérem. – tette szívére kezét, majd törökölésbe tornázva magát nézett rám kíváncsian. – Na, mi lesz a mai műsor?

- Hát, van egy rajzfilm, amit nagyon-nagyon szeretek. Kiskoromban, és igazából néha még most is sokszor megnézem… Mondhatni ez egy ilyen „még a gyerekeim is megfogják nézni” film.

- De a címét mond már!

- Barbie és a bűvös pegazus. – ahogy kimondtam arcán egy fajta sokk szalad végig, végül hangos nevetésben tört ki, amit vagy tíz percig folytatott, majd mikor lenyugodott volna rám nézett és újra rákezdett. – Mondtam, hogy te se fogod szeretni. Inkább nézzünk valami mást. Mondjuk…

- Jaj, ne hogy már félre érts! Nem téged nevettelek ki, hanem azt, hogy ezt milyen komolyan mondtad, még is kislányosan. Nagyjából egy öt éves komolyságával. – simogatta meg fejem, de én durcásan elfordultam tőle és keresgélni kezdtem az egyik netes oldalon, ahol online lehet filmeket nézni, hogy még is mi lenne jó. Ezért nem nézek soha senkivel sem filmet.

- Jó mindegy, nézzünk mást. – motyogtam válaszul.

- Most kajak megsértődtél? – kérdezte fennhangon. Nem válaszoltam, helyette folytattam a keresést egészen addig, amíg két kar nem fonódott derekam köré, majd arcomat és nyakamat nem lepték el puszik hadával. – Mondtam én egy szóval is, hogy nem akarom látni a kedvenc meséd? Vagy olyat, hogy nem szeretem azt, mikor kislányok módjára viselkedsz? Szó sincs róla. Így sokkal inkább azt érzem, hogy kényelmesen érzed magad mellettem, és képes vagy megmutatni nekem a különböző arcaidat. Szedd elő a DVD-t, nagyképernyőn akarom látni.

- Tényleg megnézed velem a Barbie és a bűvös pegazust? –néztem rá nagy szemekkel.

- Persze. –adott egy apró csókot, mire én boldogan pattantam fel a kanapéról, rohantam ahhoz a szekrényhez, ahol a filmeket tartjuk és előkerestem a lilás-rózsaszínes dobozt. A lemezt behelyeztem a lejátszóba, majd visszamentem barátom mellé.

- Tessék, itt a szemüveg. Mikor ennek a jelét látod vedd fel, mert akkor 3D-s lesz. – magyaráztam neki miközben elindítottam a filmet és felvettem a szemüveget, mivel tudtam, hogy az első jelenet pont 3D-ben van.

- Bolond vagy. – mondta, majd kaptam egy nagy puszit arcomra, de én eltoltam őt gyorsan magamtól.

- Kuss, kezdődik! – parancsoltam rá, ám ő csak nevetett ezen, és feküdt el a kanapén, hogy feje ölemben lehessen. Durván másfél-két óra leteltével vége lett a „vetítésnek”, mire Jaehyo egy kicsit döbbent állapotban kelt fel addigi pozíciójából. Míg megpróbált helyre rázódni, addig én kivettem a DVD-t és visszaraktam a helyére.

- Nem hiszem el, hogy végig néztem egy ilyen filmet… és még tetszett is! – motyogta maga elé halkan, de szerencsére pont értettem.

- Ugye, hogy milyen jó? – rohantam felé, majd ültem bele ölébe úgy, hogy lábaimmal átöleltem derekát, így pont vele szemben lehettem.

- Ha elmered mondani bárkinek is, hogy ezt mondtam, válunk. –fenyegetett meg két csók között. Mutatván, hogy egy szót sem fogok szólni elhúztam a láthatatlan cipzárt a számon, lakatra zártam és eldobtam a kulcsot. – Jaj, de hát így hogy foglak megcsókolni?

- Ez csak bizonyos dolgokra érvényes zár. Erre például pont nem. – feleltem, majd egy újabb csók csatára hívtam őt.

***

- Tényleg megnézte veled? – kérdezte Mina meglepetten az egyik óra közepén, ahol éppen a hétvégénkről beszéltünk.

- De még mennyire. – mosolyogtam büszkén.

- Pff, hogy neked még itt is szerencsésebbnek kell lenned. Az az idióta még mindig nem volt hajlandó megnézni velem a Rémálom az Elm utcában-t. Pedig mondtam neki, hogy egyáltalán nem olyan ijesztő, mint mondják! –panaszolta barátnőm.

- Velem már megnézte.

- Hogy mi? De akkor velem miért nem?

- Felakart készülni rád, és a filmjeidre. Miután megnézte, szegényem egy hétig nem mert tükörbe nézni, beszerzett minden álomfogót és éjszaka két óránként hívott, hogy biztosan él-e még.

- Kinek mondtam én igent. – verte be fejét padjába, mire én halkan kuncogni kezdtem.

- Tudhatnám, hogy mi olyan vicces? –dobott meg minket Minho tanár úr egy krétával.

- Persze. Csak arról beszéltünk, hogy Jonghyun milyen beszari egy férfi. – feleltem egyszerűen, mire mindenki nevetni kezdett, az említett pedig felháborodottan fújtatni kezdett.

- Ja, hogy Jonghyun férfi. – közölte fapofával osztályfőnökünk, amivel végleg elvágta az osztályban a cérnát és mindenki szakadni kezdett a röhögéstől.

- Rendben van, Tanár bácsi, ezt megjegyeztem. Legközelebb majd én is így fogok magához állni. Legyen! – válaszolt vissza, mintha ezzel bármit is elért volna. Nos, mindenesetre rólunk elterelte a figyelmet, így tökéletesen tudtuk folytatni a barátainkkal töltött idő kivesézését. 

6.rész~ Akkor, mi most...

Álom, vagy valóság? A bál óta ez az egy kérdés jár a fejemben, és még mindig nem találtam rá semmilyen választ. Sokszor éreztem azt, hogy csak egy álom volt, hisz minden tökéletesen alakult: királyi pár lettünk, táncoltunk, megcsókolt és azóta is folyamatosan beszélünk. Viszont a valóság része még nem teljesen tudatosult bennem: még mindig érzem puha és édes ajkait, lágy ölelését, parfümjének erős illatát, szívének dobbanásait, levegővételeit, de képtelen vagyok elhinni. És még is miért? Mert nem kapok válaszokat. Akkor mi most együtt vagyunk, vagy sem? Szakított a Kurvával, vagy sem? Csak játszik velem, vagy sem? Jelentett neki a csók bármit, vagy sem? És akkor most szerethetem-e korlátlanul, vagy sem? Annyiszor megakartam már tőle kérdezni ezeket, de nem mertem. Nincs merszem ahhoz, hogy ilyen bátor legyek a plátói szerelmem előtt. Sok mindent bevállalok, de ezt nem. Várok. Eddig is azt tettem: vártam és imádtam.

„BabyChae, játszani akarok.” –kapok egy üzenetet.

„Mit akarsz játszani?” –pötyögöm be a választ.

„Az a neve, hogy ’ki az, aki’. Mit szólsz hozzá?”

„Menjen.”

„Jó. Nos, ki az, aki helyes, okos, sármos, elbűvölő és a világ legnagyobb gecije azért, mert összetörte egy lány szívét a lehető legaljasabb módon, viszont felvilágosult, mert megtalálta az igazit?”

„Mi van?”

„Inkább élőben szeretném ezt befejezni. Fél óra múlva a Kittens’ Café előtt”

Nem tudtam mire vélni ezt az üzenetét, ezért mai célomnak azt tűztem ki, hogy azt kiderítsem. Plusz lány vagyok, és ha egy isten azt mondja, hogy fél órán belül találkozni szeretne velem, akkor bezony találkozni is fogok vele. Kinyitottam fehér gardróbom ajtaját – ebben vannak a csinosabb ruháim- és extra gyorsan, majdhogynem pánikszerűen keresni kezdtem azt a ruhát, ami illendő ahhoz, hogy felvegyem. Miután tökéletesen kialakítottam a csatateret szobámban, megtaláltam azt, ami jó lesz. Egy halvány rózsaszín csőnadrág, ugyanilyen színű zakóval, egy fekete felsővel, aminek teteje csipkés, deréktól pedig kicsit bővül. Mindezt egy fekete magas sarkúval bolondítottam meg. 

Hajamat újra átfésültem, felvittem egy kevés szemhéjtust, majd egyik oldaltáskámat megragadva rohantam le a lépcsőn. Amint leértem elkiabáltam magam, miszerint ne keressenek egy darabig, mert találkozóm van. Az utcán a lehető leggyorsabban szedtem a lábamat, már persze amennyire a cipőm azt engedte. Egy hölgynek sosem szabad késésben lennie, vagy rohannia. Pláne nem egy fiú miatt. Viszont vannak helyzetek, mikor minden hölgy eldobja ezt az oldalát, és az íratlan szabályokat megszegve lohol a megbeszélt helyszínre. Mert bizony vannak emberek, akik miatt megéri felborítani az elveinket, új oldalakat kreálni magunknak, és máshogy csinálni dolgokat.

- Régóta vársz már? – kérdeztem tőle, ahogy odaértem a kávézó elé. Térdemre hajolva próbáltam egy kicsit kifújni magam.

- Most tényleg azért futottál, hogy nekem ne kelljen annyit várnom? –kérdezte mosolyogva.

- Dehogyis. Én sose futok egy fiú miatt sem, ahogy busz miatt sem. Mindig jön a következő. – füllentettem neki a jól betanult szövegemet,

- Ne hazudj, láttam, ahogy fellökted azt a kukát. – emlékeztető magamnak: nem számít, mennyire vagyok kesésben, mindig az út közepén kell, hogy fussak, más különben neki megyek mindennek és mindenkinek és ezáltal –ismételten- lejáratom magam azelőtt a bizonyos nagy Ő előtt. – De gyere, elismerésem jeléül meghívlak egy kávéra.

- Oh, ugyan. Igazán nem szükséges.

- Dehogynem. Azokban az izékban nem lehetett könnyű futni. –mutatott lábamra.

- A rutin meg az évek. – vontam meg vállam. Végül egyszerre léptünk be a kávézóba, ahol egyből elöntött a friss kávé és tea, valamint az édes sütemények illata, mindezt megfűszerezte az üzletben elhelyezett levendula illatosítók hatása. Nagyot szippantva követtem a fiút egészen a pultig, ahol a fehércsokis forrócsoki és az epres shake között vacilláltam.

- A hölgynek mit adhatok? –kérdezte kacéran a pultos fiú, mire Jaehyo felhorkant.

- Egy fehércsokis forrócsokit. – válaszoltam mosolyogva.

- Értettem, Hölgyem. Egybe lesz, vagy külön?

- Külön.

- Egybe. – nem szeretem, mikor költ rám valaki. Igazából nem tudom elmagyarázni, hogy miért, csak szimplán kellemetlenül érzem magam tőle. Inkább fizessünk külön, vagy fizetek én, csak ne fizessen valaki helyettem. Éppen ezért akármennyire is próbáltam szemmel meggyőzni a fiút, hogy kifizetem magamnak, arrébb lökött, a feltűnően jól kinéző sütikhez, és fizetett. Pár perc múlva felém nyújtotta rendelésem. – Parancsolj, Szívem. – nyomta meg az utolsó szót, ami önmagában is eléggé furcsán hangzik, pláne akkor, ha még nyomatékosítja is.

- Köszi. – mosolyogtam rá, majd megindultam afelé az asztal felé, amit kinéztem magunknak. A kis asztal egyik felére ültem én, ő pedig a másikra. Nagyon-nagyon sokáig hallgattunk, semmit sem csinálva. Utálom a csöndet. Nekem, aki mindig beszél, azt mutatja, hogy nincs közös téma és unalmas vagyok. Megpróbáltam elterelni a gondolataimat arról, hogy esetleg nyűg lennék a fiú számára, így a falon lévő mintát néztem, amire híres írók és költők nevei voltak festve. Hmm, nézzük csak, kiket ismerek? Charles Dickens, J.R.R Tolkien, Shakespeare, Conan Doyle, Arthur Rimbaud és…

- Chaewon.

- Agatha Cristie! – meglepettségemben nem tudtam mást kimondani, mint a következő nevet a falról. Egész eddig csöndben volt, most meg hozzám szólt. – Igen, Jaehyo?

- Ízlik? –mutatott félig üres poharamra.

- Igen, nagyon finom. Imádom a fehércsokit, csak az baj, hogy nagyon cukros és ezért sokkal jobban hizlal, mint a normális csokik. De tényleg! Annyi cukor van benne, hogy szerintem nem is létezik belőle diabetikus formában, pedig már nagyon sok üzletet végigjártam, hátha találok, de semmi.

- Te ugye még a semmiről is képes lennél órákat beszélni? – mosolygott rám édesen.

- Szerintem igen. Pláne akkor, mikor ideges vagyok, vagy a közelben vagy. Mármint, izé… ezt ne úgy értsd, ahogy mondtam, mert én se úgy értettem, vagyis, teljesen máshogy, de mégis hasonlóan, na jó, igazából már azt se tudom, hogy miről beszélek.

- Majd én segítek. Mit gondolsz arról a fiúról? –mutatott a pultosra, aki éppen felvette valakinek a rendelését. Eddig nem is tudtam normálisan megfigyelni a srácot, de most, hogy lehetőségem nyílt rá, tetszik, amit látok. Széles váll, férfias arc, izmos kar, rövid, barna haj, fekete szemek, „úszó-testalkat” és egy angyali mosoly.

- Nem egy rossz példány, el kell ismerni. De miért?

- Mert mostantól, ha csak egyszer mondasz ilyet, megverem azt, akire mondtad. Még akkor is, ha utána én kerülök a kórházba. Mostantól nem nézhetsz egyetlen hímnemű lényre sem, még a cuki kiskutyákra sem! Ha rájuk nézel, ők azt flörtölésnek veszik, hozzád mennek, beszélgetni kezdenek veled, és ismételten szét kell tépnem őket. Jonghyunnal és Minkivel korlátlanul lehetsz, akkor, amikor akarsz, de Minwoo más téma. Nem tetszik, ahogy néha néz rád. Vele szerintem lesznek vitáink, de ha nem adsz okot a gyanúsításra, akkor minden rendben van. Viszont! Jó lenne, ha elkerülnénk a féltékenykedéseket. Te szép lány vagy, én helyes fiú. Te vonzod az olyan fiúkat, mint én, én pedig vonzom az olyan lányokat, mint te. Örülnék, ha nem lenne konfliktusunk olyan miatt, hogy valakivel esetlegesen kedvesebb vagyok, mint a többivel. Ilyen esetben azt is elnézem, ha te is kedvesebb vagy valakivel. Plusz, most igazából fel kéne sorolnom azokat a dolgokat, amiket előtted mindenkinek, de… de valahogy nem megy. Valamiért nem tudok olyan faszfej lenni veled, mint a többivel. Ez szerinted miért van így? Na de mindegy is, térjünk át arra, hogy…

- Jaehyo, állj meg egy pillanatra. Miről hablatyolsz itt össze-vissza? Milyen féltékenység, meg lányok, meg szabályok, meg miért kéne óvatosnak lennem Minwoo-val? –állítottam meg, mielőtt belekezdhetett volna a következő környi szófosásába. Általában leesnek a dolgok egyből, de ez most valahogy nem. A fiú arcmimikájából, gesztusaiból, testtartásából próbálok kiolvasni valamit, ám minden ugyanolyan, mint amilyen szokott lenni. Egy valamit kivéve: a szemei most valamiért másképpen csillognak és néznek rám, mint azelőtt.

- Nekem azt mondták, hogy okos vagy, de ezt tényleg nem érted?

- Nem igazán. – ráztam meg a fejem. Elgondolkodott egy kis ideig, majd egy másodperc alatt hajolt át az asztalon, fogta meg lágyan államat és egy kisebb csókot lehelt ajkaimra. Tette pontosan úgy hatott rám, mint egy hónapja a bálon: részeggé tett, az ájulás szélére kerültem, a fejemben gondolatok tömkelege cikázott össze-vissza, viszont még sem tudtam egyetlen egy dologra sem gondolni, vagy koncentrálni.

- Mától a barátnőm vagy. – suttogta fülemben. Képtelen voltam ránézni a csók és a kijelentés után, így arcomat tenyerembe temettem és azon gondolkoztam, hogy mit mondjak, csináljak, vagy csak egyszerűen azon, hogy most vegyek-e levegőt, vagy sem. Végül megannyi világ vége-elmélet, számtani elmélet és menekülési terv után csak egy kérdés jutott eszembe.

- És mi van a Kurvával?

- Egy hete szakítottunk. Meguntam az állandó nyávogását, azt, ahogy folyton rám akaszkodik, azt, ahogy beszél, ahogy jár, ahogy gesztikulál, mindent. Meguntam azt a lányt. És ha valamit megunok, akkor az idegesítő és fölösleges lesz. És ha valami idegesítő és felesleges, akkor attól meg kell szabadulni.

- Ha most megkérdezném, hogy ’de ugye engem nem fogsz megunni?’ biztos vagyok abban, hogy az lenne a válaszod: ’téged sosem tudnálak megunni!’. Éppen ezért nem is kérdezek semmi ilyet. Inkább csak megkérnélek arra, hogy amíg nem jön el ez a pillanat legyünk boldogok és élvezzünk ki minden egyes pillanatot a kapcsolatunkból. – nincs rosszabb dolog, mint mikor valaminek a kezdetekor a végkifejletéről esik szó. Ilyenkor nem kéne erre gondolni, de azok után, amit a SoAh-val való szakításáról mondott, önkéntelenül is, de muszáj volt kimondanom a gondolataimat. A szívem majd’ megszakad, ha belegondolok abba, hogy akár egy hónap után azt mondhatja, hogy vége, de… de mégis boldogság önt el, mert tudom, hogy akkor az lenne életem legszebb egy hónapja.

- Valóban nem tudok semmit garantálni, és ezért a sablonos szöveget nem is mondom el, úgy hogy köszönöm, hogy ettől megkíméltél. Ezért cserébe elárulok neked valamit, ami, ha nem is nagyon, legalább egy kicsit megnyugtathat. Eddig a „barátnőimmel” csak találomra, megfontoltság nélkül, poénból jöttem össze. Nem tudtam róluk semmit: nem tudtam mit szeretnek, mit nem. Nem tudtam semmi a családjáról, a barátaik egyenesen gyűlöltek. Ahogy én is gyűlöltem nagyjából minden percet, amit velük töltöttem, a szex kivételével. Viszont most nem véletlenszerűen választottam dugó-társat. Alapos megfontolás következtében hoztam meg a döntést. És éppen ezért nem vagy nevezhető dugó-társnak, hanem barátnőnek. Ezt a dolgot tartsd a fejedben, jó?

- Megbeszéltük. – fogtam meg a felém kinyújtott kezét.

Az életben eddig nagyon sok minden nyugtatott le: Anya, Apa, Mama, Papa, a barátaim, egy-egy zene, kép, gondolat, tett, vagy egy séta. Megannyi bíztató és lelkesítő beszédet hallottam már számtalan ember szájából, amiktől a feszültség egy kis darabkája elszállt a lelkemből. Sok technikát kipróbáltam már arra, hogy eltereljem a gondolataimat, hogy ne figyeljek a dolgokra, de eddig szinte mindegyik hiábavalónak minősült. És most mi történt? A percekkel ezelőtti „egy hónap és elhagy” érzésem egy pillanat alatt elszállt belőlem, a helyére pedig nyugodtság és az a bizonyos „különleges vagyok” érzés került. Ismét rengeteg ember mondta el nekem, ezt a különleges-dolgot, megannyi formában, viszont én egyiküknek sem hittem. Tisztában voltam és vagyok az adottságaimmal: egész szép az arcom, jó az alakom, kitűnő vagyok, és mindig feltalálom magam. Mindig, mindenki irigyelt ezek miatt a dolgok miatt, de én sosem tartottam magam irigylésre méltónak. Miért? Mert még csak különlegesnek sem éreztem magam. Hogy lehetne valaki az, amikor nincsenek álmai az életben? Persze, sokszor vagyok tudatos és határozott, de nagyon sokszor megtörök, ami miatt elvesztem a reményt a jövőmet illetően. Éppen ezért soha nem gondoltam volna, hogy egy nap majd őszintén mosolyoghatok magamra a tükörben és ismerhetem el ezt a bizonyos különlegességet. Eddig mindenki más nyíltan kimondta ezt, nem írták körbe, hogy magamtól jöjjek rá. Viszont Jaehyo pont ezt tette: utalt a dolgokra, körbe írta és ezzel együtt nyomatékosította is bennem a dolgokat. Ismét egy olyan pillanat jött el az életemben, amire azt mondhatom: ha most halnék meg, boldog lenne az utolsó pillanatom.

Egy szemét vagyok, nem vitás

Eldobsz, vagy magadnál tartasz?

Eddig játszottam,

Most viszont összezavarodtam.

Ez lenne a szerelem,

Vagy csak képzeletem szüleménye?

Durva leszek, összetöröm majd meleg szíved,

De még se akarom látni zokogó szemed.

Más lennél, vagy ez csak a látszat?

Válaszolj, mond meg az igazat:
Ha megtudod titkom, mely lesújtó lesz s fájdalmas,

Tekinteted akkor is rám kedvesen tapad majd?