Az elmúlt négy évben úgy gondolkoztam,
hogy a majdani gyerekeimnek az „első szerelmemről” beteljesületlen szerelemként
fogok mesélni. Olyanról, ami szép volt, kellemes, meghatározta egy bizonyos
korszakomat, de lezárult, elmúlt, nem lett belőle semmi, de még is csodás volt.
Úgy képzeltem el, hogy majd az évkönyvben lévő kép alapján mutatom meg őt nekik,
hogy eltudják képzelni az anyukájuk kit szeretett az apukájuk előtt, ki volt
az, aki össze törte a szívét és ki volt az, akihez évekig nem mert beszélni.
Viszont ezen elméleteim most egytől-egyig romba dőltek. Ha esetleg, valamilyen
oknál fogva nem ő lenne a kicsi Hyunwoo és HyunSo, vagyis a lehető gyerekeink,
apja, akkor már is nem így fogom nekik előadni a sztorikat. Eljutottunk oda,
hogy az egyoldali viszonzatlan szerelemből viszonzott lett. A távoli csodálás
átalakult kézfogássá, öleléssé és csókká. Az álmodozás most már valóság. A
lopott pillantások helyett most már feltűnés nélkül nézhetem őt. Az eddigi „bárcsak
engem ölelne így” helyett minden délután találkozunk, ha nem is többre, de egy
röpke órácskára. Viszont nem csak ezek a dolgok változtak. A szerelmem Jaehyo
iránt is. Állítólag az rossz, ha a szerelem változik, mert az csak a kapcsolat
vesztét jelentheti. Nos, nálam jelenleg ez egyáltalán nem így van. Eddig is
szerelmes voltam belé, de úgy, mint egy elérhetetlen istenségbe, aki sose nézne
egy olyan halandó és átlagos teremtésre, mint én. Viszont most… most úgy
szeretem őt, mint a kedvesemet. Eddig
is hevesen vert a szívem, mikor megláttam, viszont most olyan, mint mikor a
sportolók doppingolnak: felpörget mindenemet, olyan dolgokra leszek tőle képes,
amikre amúgy nem. A puszta gondolat, hogy nem ismeretlen ismerősökként, hanem
egy párként találkozunk az iskolában mindent megváltoztatott bennem.
Ám legnagyobb szerencsémre nem estem abba
a hibába, amelybe a legtöbb szerelmes ember: még egyszer sem volt olyan
alkalom, hogy Jaehyt választottam volna bármelyik barátom helyett. Persze
szimplán csak másfél hete tart a kapcsolatunk, de ezalatt segítenem kellett
Jonghyunnak a húgával kapcsolatban, Lisa lebetegedett és felváltva mentünk őt
ápolni, mert a szülei most éppen külföldön vannak, de még Minwoo-nak is képes
voltam segíteni matekból. Sokan úgy vannak vele, hogy amint megszerezték a „nagy
Ő”-t, a barátokat el kell felejteni. De ez nincs így. Ha esetleg ez a bizonyos „nagy
Ő” összetörné az ember szívét, akkor a legjobb barátok fogják azt
összeragasztani, nem az exe. Erről a dologról elmondtam a véleményemet a fiúnak
is, amit örömmel fogadott, mivel ő se tervezte azt, hogy mindenképp, mindenhol,
mindenhogyan egymás nyakában lógjunk. Meg vannak a saját dolgaim, ahogy neki
is, és még van egy-kettő olyan eset, amibe nem lehet olyan könnyen belevonni a
másikat akármennyire is „dúl a láv”.
- Mit akarsz nézni? –zökkentett ki hosszas
gondolatmenetemből kérdésével. Tipikus szombat délutáni programot terveztünk
magunknak: egész napos lustálkodás, film nézéssel és rengeteg evéssel
fűszerezve. Ilyenkor szoktam megkapni Mina-tól, hogy „úgy utállak. Lényegtelen,
hogy mennyit eszel sosem hízol meg” szöveget. Nos, tuti meghíznék, ha minden
nagy bűnözésem után nem mennék el másfél órát futni. De, egyébként Jaehyo
mellett még a csendet is megszoktam. Ráébresztett, hogy ez nem feltétlen
jelenti azt, hogy unalmas vagyok, hanem azt is jelentheti, hogy most nincs
kedve az emberekhez, csak a barátnőjéhez.
- Nekem mindegy. Azt nézzük, amit te
mondasz. –vontam meg vállam miközben bekaptam egy újabb pattogatott kukoricát.
- A múltkor is ez volt. Most te jössz.
- Jó, de az én filmjeimet senki nem
szereti és mindenki leszólja.
- Lehet, de én nem senki, vagy mindenki
vagyok. Én a barátod lennék, ha nem tűnt volna fel. És mindenhogyan megtartalak,
de csak azért, mert isteni tortákat tudsz sütni.
- Hát, jó. De ígérd meg, hogy nem fogsz
feltűnően szenvedni és utálni!
- Ígérem. – tette szívére kezét, majd
törökölésbe tornázva magát nézett rám kíváncsian. – Na, mi lesz a mai műsor?
- Hát, van egy rajzfilm, amit
nagyon-nagyon szeretek. Kiskoromban, és igazából néha még most is sokszor
megnézem… Mondhatni ez egy ilyen „még a gyerekeim is megfogják nézni” film.
- De a címét mond már!
- Barbie és a bűvös pegazus. – ahogy kimondtam
arcán egy fajta sokk szalad végig, végül hangos nevetésben tört ki, amit vagy
tíz percig folytatott, majd mikor lenyugodott volna rám nézett és újra
rákezdett. – Mondtam, hogy te se fogod szeretni. Inkább nézzünk valami mást.
Mondjuk…
- Jaj, ne hogy már félre érts! Nem téged
nevettelek ki, hanem azt, hogy ezt milyen komolyan mondtad, még is kislányosan.
Nagyjából egy öt éves komolyságával. – simogatta meg fejem, de én durcásan
elfordultam tőle és keresgélni kezdtem az egyik netes oldalon, ahol online
lehet filmeket nézni, hogy még is mi lenne jó. Ezért nem nézek soha senkivel
sem filmet.
- Jó mindegy, nézzünk mást. – motyogtam válaszul.
- Most kajak megsértődtél? – kérdezte fennhangon.
Nem válaszoltam, helyette folytattam a keresést egészen addig, amíg két kar nem
fonódott derekam köré, majd arcomat és nyakamat nem lepték el puszik hadával. –
Mondtam én egy szóval is, hogy nem akarom látni a kedvenc meséd? Vagy olyat,
hogy nem szeretem azt, mikor kislányok módjára viselkedsz? Szó sincs róla. Így
sokkal inkább azt érzem, hogy kényelmesen érzed magad mellettem, és képes vagy
megmutatni nekem a különböző arcaidat. Szedd elő a DVD-t, nagyképernyőn akarom
látni.
- Tényleg megnézed velem a Barbie és a
bűvös pegazust? –néztem rá nagy szemekkel.
- Persze. –adott egy apró csókot, mire én
boldogan pattantam fel a kanapéról, rohantam ahhoz a szekrényhez, ahol a
filmeket tartjuk és előkerestem a lilás-rózsaszínes dobozt. A lemezt
behelyeztem a lejátszóba, majd visszamentem barátom mellé.
- Tessék, itt a szemüveg. Mikor ennek a
jelét látod vedd fel, mert akkor 3D-s lesz. – magyaráztam neki miközben
elindítottam a filmet és felvettem a szemüveget, mivel tudtam, hogy az első
jelenet pont 3D-ben van.
- Bolond vagy. – mondta, majd kaptam egy
nagy puszit arcomra, de én eltoltam őt gyorsan magamtól.
- Kuss, kezdődik! – parancsoltam rá, ám ő
csak nevetett ezen, és feküdt el a kanapén, hogy feje ölemben lehessen. Durván
másfél-két óra leteltével vége lett a „vetítésnek”, mire Jaehyo egy kicsit döbbent
állapotban kelt fel addigi pozíciójából. Míg megpróbált helyre rázódni, addig
én kivettem a DVD-t és visszaraktam a helyére.
- Nem hiszem el, hogy végig néztem egy
ilyen filmet… és még tetszett is! – motyogta maga elé halkan, de szerencsére
pont értettem.
- Ugye, hogy milyen jó? – rohantam felé,
majd ültem bele ölébe úgy, hogy lábaimmal átöleltem derekát, így pont vele
szemben lehettem.
- Ha elmered mondani bárkinek is, hogy ezt
mondtam, válunk. –fenyegetett meg két csók között. Mutatván, hogy egy szót sem
fogok szólni elhúztam a láthatatlan cipzárt a számon, lakatra zártam és
eldobtam a kulcsot. – Jaj, de hát így hogy foglak megcsókolni?
- Ez csak bizonyos dolgokra érvényes zár.
Erre például pont nem. – feleltem, majd egy újabb csók csatára hívtam őt.
***
- Tényleg megnézte veled? – kérdezte Mina
meglepetten az egyik óra közepén, ahol éppen a hétvégénkről beszéltünk.
- De még mennyire. – mosolyogtam büszkén.
- Pff, hogy neked még itt is
szerencsésebbnek kell lenned. Az az idióta még mindig nem volt hajlandó
megnézni velem a Rémálom az Elm utcában-t.
Pedig mondtam neki, hogy egyáltalán nem olyan ijesztő, mint mondják! –panaszolta
barátnőm.
- Velem már megnézte.
- Hogy mi? De akkor velem miért nem?
- Felakart készülni rád, és a filmjeidre.
Miután megnézte, szegényem egy hétig nem mert tükörbe nézni, beszerzett minden
álomfogót és éjszaka két óránként hívott, hogy biztosan él-e még.
- Kinek mondtam én igent. – verte be fejét
padjába, mire én halkan kuncogni kezdtem.
- Tudhatnám, hogy mi olyan vicces? –dobott
meg minket Minho tanár úr egy krétával.
- Persze. Csak arról beszéltünk, hogy
Jonghyun milyen beszari egy férfi. – feleltem egyszerűen, mire mindenki nevetni
kezdett, az említett pedig felháborodottan fújtatni kezdett.
- Ja, hogy Jonghyun férfi. – közölte fapofával
osztályfőnökünk, amivel végleg elvágta az osztályban a cérnát és mindenki
szakadni kezdett a röhögéstől.
- Rendben van, Tanár bácsi, ezt
megjegyeztem. Legközelebb majd én is így fogok magához állni. Legyen! –
válaszolt vissza, mintha ezzel bármit is elért volna. Nos, mindenesetre rólunk
elterelte a figyelmet, így tökéletesen tudtuk folytatni a barátainkkal töltött
idő kivesézését.