2016. március 13., vasárnap

7. rész~ Tényleg megnézed velem?


Az elmúlt négy évben úgy gondolkoztam, hogy a majdani gyerekeimnek az „első szerelmemről” beteljesületlen szerelemként fogok mesélni. Olyanról, ami szép volt, kellemes, meghatározta egy bizonyos korszakomat, de lezárult, elmúlt, nem lett belőle semmi, de még is csodás volt. Úgy képzeltem el, hogy majd az évkönyvben lévő kép alapján mutatom meg őt nekik, hogy eltudják képzelni az anyukájuk kit szeretett az apukájuk előtt, ki volt az, aki össze törte a szívét és ki volt az, akihez évekig nem mert beszélni. Viszont ezen elméleteim most egytől-egyig romba dőltek. Ha esetleg, valamilyen oknál fogva nem ő lenne a kicsi Hyunwoo és HyunSo, vagyis a lehető gyerekeink, apja, akkor már is nem így fogom nekik előadni a sztorikat. Eljutottunk oda, hogy az egyoldali viszonzatlan szerelemből viszonzott lett. A távoli csodálás átalakult kézfogássá, öleléssé és csókká. Az álmodozás most már valóság. A lopott pillantások helyett most már feltűnés nélkül nézhetem őt. Az eddigi „bárcsak engem ölelne így” helyett minden délután találkozunk, ha nem is többre, de egy röpke órácskára. Viszont nem csak ezek a dolgok változtak. A szerelmem Jaehyo iránt is. Állítólag az rossz, ha a szerelem változik, mert az csak a kapcsolat vesztét jelentheti. Nos, nálam jelenleg ez egyáltalán nem így van. Eddig is szerelmes voltam belé, de úgy, mint egy elérhetetlen istenségbe, aki sose nézne egy olyan halandó és átlagos teremtésre, mint én. Viszont most… most úgy szeretem őt, mint a kedvesemet. Eddig is hevesen vert a szívem, mikor megláttam, viszont most olyan, mint mikor a sportolók doppingolnak: felpörget mindenemet, olyan dolgokra leszek tőle képes, amikre amúgy nem. A puszta gondolat, hogy nem ismeretlen ismerősökként, hanem egy párként találkozunk az iskolában mindent megváltoztatott bennem.
Ám legnagyobb szerencsémre nem estem abba a hibába, amelybe a legtöbb szerelmes ember: még egyszer sem volt olyan alkalom, hogy Jaehyt választottam volna bármelyik barátom helyett. Persze szimplán csak másfél hete tart a kapcsolatunk, de ezalatt segítenem kellett Jonghyunnak a húgával kapcsolatban, Lisa lebetegedett és felváltva mentünk őt ápolni, mert a szülei most éppen külföldön vannak, de még Minwoo-nak is képes voltam segíteni matekból. Sokan úgy vannak vele, hogy amint megszerezték a „nagy Ő”-t, a barátokat el kell felejteni. De ez nincs így. Ha esetleg ez a bizonyos „nagy Ő” összetörné az ember szívét, akkor a legjobb barátok fogják azt összeragasztani, nem az exe. Erről a dologról elmondtam a véleményemet a fiúnak is, amit örömmel fogadott, mivel ő se tervezte azt, hogy mindenképp, mindenhol, mindenhogyan egymás nyakában lógjunk. Meg vannak a saját dolgaim, ahogy neki is, és még van egy-kettő olyan eset, amibe nem lehet olyan könnyen belevonni a másikat akármennyire is „dúl a láv”.
- Mit akarsz nézni? –zökkentett ki hosszas gondolatmenetemből kérdésével. Tipikus szombat délutáni programot terveztünk magunknak: egész napos lustálkodás, film nézéssel és rengeteg evéssel fűszerezve. Ilyenkor szoktam megkapni Mina-tól, hogy „úgy utállak. Lényegtelen, hogy mennyit eszel sosem hízol meg” szöveget. Nos, tuti meghíznék, ha minden nagy bűnözésem után nem mennék el másfél órát futni. De, egyébként Jaehyo mellett még a csendet is megszoktam. Ráébresztett, hogy ez nem feltétlen jelenti azt, hogy unalmas vagyok, hanem azt is jelentheti, hogy most nincs kedve az emberekhez, csak a barátnőjéhez.
- Nekem mindegy. Azt nézzük, amit te mondasz. –vontam meg vállam miközben bekaptam egy újabb pattogatott kukoricát.
- A múltkor is ez volt. Most te jössz.
- Jó, de az én filmjeimet senki nem szereti és mindenki leszólja.
- Lehet, de én nem senki, vagy mindenki vagyok. Én a barátod lennék, ha nem tűnt volna fel. És mindenhogyan megtartalak, de csak azért, mert isteni tortákat tudsz sütni.
- Hát, jó. De ígérd meg, hogy nem fogsz feltűnően szenvedni és utálni!
- Ígérem. – tette szívére kezét, majd törökölésbe tornázva magát nézett rám kíváncsian. – Na, mi lesz a mai műsor?
- Hát, van egy rajzfilm, amit nagyon-nagyon szeretek. Kiskoromban, és igazából néha még most is sokszor megnézem… Mondhatni ez egy ilyen „még a gyerekeim is megfogják nézni” film.
- De a címét mond már!
- Barbie és a bűvös pegazus. – ahogy kimondtam arcán egy fajta sokk szalad végig, végül hangos nevetésben tört ki, amit vagy tíz percig folytatott, majd mikor lenyugodott volna rám nézett és újra rákezdett. – Mondtam, hogy te se fogod szeretni. Inkább nézzünk valami mást. Mondjuk…
- Jaj, ne hogy már félre érts! Nem téged nevettelek ki, hanem azt, hogy ezt milyen komolyan mondtad, még is kislányosan. Nagyjából egy öt éves komolyságával. – simogatta meg fejem, de én durcásan elfordultam tőle és keresgélni kezdtem az egyik netes oldalon, ahol online lehet filmeket nézni, hogy még is mi lenne jó. Ezért nem nézek soha senkivel sem filmet.
- Jó mindegy, nézzünk mást. – motyogtam válaszul.
- Most kajak megsértődtél? – kérdezte fennhangon. Nem válaszoltam, helyette folytattam a keresést egészen addig, amíg két kar nem fonódott derekam köré, majd arcomat és nyakamat nem lepték el puszik hadával. – Mondtam én egy szóval is, hogy nem akarom látni a kedvenc meséd? Vagy olyat, hogy nem szeretem azt, mikor kislányok módjára viselkedsz? Szó sincs róla. Így sokkal inkább azt érzem, hogy kényelmesen érzed magad mellettem, és képes vagy megmutatni nekem a különböző arcaidat. Szedd elő a DVD-t, nagyképernyőn akarom látni.
- Tényleg megnézed velem a Barbie és a bűvös pegazust? –néztem rá nagy szemekkel.
- Persze. –adott egy apró csókot, mire én boldogan pattantam fel a kanapéról, rohantam ahhoz a szekrényhez, ahol a filmeket tartjuk és előkerestem a lilás-rózsaszínes dobozt. A lemezt behelyeztem a lejátszóba, majd visszamentem barátom mellé.
- Tessék, itt a szemüveg. Mikor ennek a jelét látod vedd fel, mert akkor 3D-s lesz. – magyaráztam neki miközben elindítottam a filmet és felvettem a szemüveget, mivel tudtam, hogy az első jelenet pont 3D-ben van.
- Bolond vagy. – mondta, majd kaptam egy nagy puszit arcomra, de én eltoltam őt gyorsan magamtól.
- Kuss, kezdődik! – parancsoltam rá, ám ő csak nevetett ezen, és feküdt el a kanapén, hogy feje ölemben lehessen. Durván másfél-két óra leteltével vége lett a „vetítésnek”, mire Jaehyo egy kicsit döbbent állapotban kelt fel addigi pozíciójából. Míg megpróbált helyre rázódni, addig én kivettem a DVD-t és visszaraktam a helyére.
- Nem hiszem el, hogy végig néztem egy ilyen filmet… és még tetszett is! – motyogta maga elé halkan, de szerencsére pont értettem.
- Ugye, hogy milyen jó? – rohantam felé, majd ültem bele ölébe úgy, hogy lábaimmal átöleltem derekát, így pont vele szemben lehettem.
- Ha elmered mondani bárkinek is, hogy ezt mondtam, válunk. –fenyegetett meg két csók között. Mutatván, hogy egy szót sem fogok szólni elhúztam a láthatatlan cipzárt a számon, lakatra zártam és eldobtam a kulcsot. – Jaj, de hát így hogy foglak megcsókolni?
- Ez csak bizonyos dolgokra érvényes zár. Erre például pont nem. – feleltem, majd egy újabb csók csatára hívtam őt.

***

- Tényleg megnézte veled? – kérdezte Mina meglepetten az egyik óra közepén, ahol éppen a hétvégénkről beszéltünk.
- De még mennyire. – mosolyogtam büszkén.
- Pff, hogy neked még itt is szerencsésebbnek kell lenned. Az az idióta még mindig nem volt hajlandó megnézni velem a Rémálom az Elm utcában-t. Pedig mondtam neki, hogy egyáltalán nem olyan ijesztő, mint mondják! –panaszolta barátnőm.
- Velem már megnézte.
- Hogy mi? De akkor velem miért nem?
- Felakart készülni rád, és a filmjeidre. Miután megnézte, szegényem egy hétig nem mert tükörbe nézni, beszerzett minden álomfogót és éjszaka két óránként hívott, hogy biztosan él-e még.
- Kinek mondtam én igent. – verte be fejét padjába, mire én halkan kuncogni kezdtem.
- Tudhatnám, hogy mi olyan vicces? –dobott meg minket Minho tanár úr egy krétával.
- Persze. Csak arról beszéltünk, hogy Jonghyun milyen beszari egy férfi. – feleltem egyszerűen, mire mindenki nevetni kezdett, az említett pedig felháborodottan fújtatni kezdett.
- Ja, hogy Jonghyun férfi. – közölte fapofával osztályfőnökünk, amivel végleg elvágta az osztályban a cérnát és mindenki szakadni kezdett a röhögéstől.
- Rendben van, Tanár bácsi, ezt megjegyeztem. Legközelebb majd én is így fogok magához állni. Legyen! – válaszolt vissza, mintha ezzel bármit is elért volna. Nos, mindenesetre rólunk elterelte a figyelmet, így tökéletesen tudtuk folytatni a barátainkkal töltött idő kivesézését.