2015. április 25., szombat

18. fejezet~ P.O




Szerencsére Yongguknak nem lett semmi baja, ugyan is egy jól időzített mozdulattal kitért a kés elől.
- Kyung! –kiáltottam rá a fiúra.
- Ez most nem én voltam, a legnagyobb szerencséjére. Ha én dobom, eltalálja. –fintorgott a fiúra.
- Kevés vagy te ahhoz Kyung, hogy végezz velem. –felelte Yongguk.
- De akkor még is ki volt? –kérdeztem, majd balra néztem, ahonnan a kés repült. Az asztal mellett egy idegesen fújtató Zico állt kezében egy újabb késsel. – Oppa, szerintem ezt most add ide, mielőtt bárkinek bántódása esik. –szóltam hozzá a legkedvesebb hangomon, majd megöleltem. Éreztem, ahogy szív egyre lassabban ver, ám még így is olyan gyors, mint annak, aki nem rég futotta le a maratont.
- Honnan ismered SunHit? –kérdezte.
- Egyszer, az egyik előadása után, amikor mindenki elfordult tőle, én segítettem neki és megvigasztaltam. Akkor kialakult köztünk egy lelki és testi kötelék is, igaz Kedvesem? –azzal a gyors mozdulattal termett mögöttem, ahogy az előbb az asztalra. Két kezét derekam köré fonta, állát nyakamra tette. Ismét azaz érzés, ami eddig. Hallani a mély hangját, érezni a kellemes illatát. Soha nem éreztem ilyet senki iránt. Zico is megnyugtat, viszont ő folyamatosan a gondolataimban mászkál, így szinte már természetes a mellette létre jövő nyugalmam. De Yongguknál… Nem tudok róla semmit, csak a nevét, még is nyugodtabban érzem magam, mint alváskor. Ha nincs mellettem szinte el is felejtem, hogy létezik, viszont ha itt van, minden figyelmem az övé, lenyűgöz, elkápráztat. A megjelenésével eléri, hogy bálványozzam, istenítsem.
- Hogy mit csináltál vele? – Ordított Zico. Nem féltem soha a férfiaktól, hisz tartottam magam olyan erősnek, hogy kikerüljem a támadásaikat, viszont most nem egyszerűen féltem, sokkal inkább rettegtem. Ahogy a kést Yongguk felé, ezzel felém is tartotta, és a tekintetében ülő düh és idegesség miatt úgy nézett ki, mint egy őrült. Egy rémisztő őrült. Egy rettenetesen rémisztő őrült. Rettegtem Zicotól. Kezét megemelte a késsel együtt, mire én szorosan becsuktam a szemem és a következő pillanatban egy éles csattanást halottam, valamint azt, hogy valaki kiránt a menedéket nyújtó fiú karjaiból és magához láncol. Félve nyitottam ki a szemem, amit amint kinyitottam, a teremben lévő összes ember rémült tekintetével találkoztam. Zico szorosan tartott magánál, fejét vállamba fúrta, így tökéletesen hallottam a kétségbe esett zokogását.
- Jaaaaaj Zico, hogy neked mindig a rosszra kell gondolnod. Nem csak a szexszel lehet testi kötődést kialakítani. Bár, ahogy SunHin látom, te is tökéletesen tisztában vagy ezzel.
- Yongguk, igazán megköszönném, ha most távoznál az otthonomból. – mondta tetetett nyugodtsággal Kwan.
- Ne mááár Kwan. Nálatok mindig olyan finom a kaja. Had maradjunk egy kicsit. – egy kisfiús hang szelte át a termet. Amint megtaláltam, hogy kihez tartozik, legszívesebben elolvadtam volna. Egy nagyon magas fiú foglalt helyet az asztalnál és valamilyen zöldséget majszolgatott. Fekete szemében ott ült a kisfiús huncutság, ahogy mosolyában is. Sötét rózsaszín haja több, mint tökéletesen illett sápadt bőréhez.
- Tudod Zelo, neked is meg kéne tanulnod, hogy mikor kéne hallgatnod. És egyébként is, nem érzed, hogy egy kicsit pofátlan vagy? –nézett rá dorgálón Kwan.
- Nem igazán. Ha megéhezek, akkor ennem kell. És ha nálad vagyok éhes, akkor nálad fogok enni.
- Elég lesz ebből! –kiáltott fel Kwan. Láttam, hogy a legkisebb hajszálától a körméig minden porcikája készen áll a támadásra. Szerencsére nem csak én vettem ezt észre, hanem az a fiú is, aki megsimogatta Nerot. Ő a gyönyörű fiú.
- Kwannak igaza van, Yongguk. Szerintem menjünk, majd máskor játszunk SunHi-val. Úgy érzem, hogy jelenleg nem kívánt személyek vagyunk itt.
- Felőlem. De ha miattad maradunk le Zico összeroppanásáról, én kicsinállak Himchan. –röhögött Yongguk.
- Vállalok minden felelősséget. –mihelyst kimondta, a hat fiú úgy tűnt el és tért vissza az élet a terembe.
- Az ünneplést elnapoljuk! Mindenki indulás haza! A Falvédők pedig keressék meg a szakadást a falon, javítsák meg majd kerüljön rá egy újabb réteg. Amint ez kész, értesítsenek, hogy ráolvashassam a szilárdító varázslatot. –adta ki a parancsot Kwan, mire a tömeg egy emberként indult meg kifelé. Ilyenkor általában lökdösődés és előzés jellemzi az embereket, viszont ők a szituáció és a parancs ellenére is kulturáltan hagyták el a termet. Elképesztő, hogy mikre nem képes az, ha valaki tekintéllyel rendelkezik, csak úgy, mint Kwan. – Azt hiszem Ziconak pihenésre van szüksége. SunHi, segítesz?
- Természetesen.
P.O és Kyung nagy erőfeszítések árán átvették tőlem Zicot, aki nem akart tőlem elszakadni, mondván „Ha most elenged, tényleg elhagyom őt”. Azzal sikerült lenyugtatnom, hogy miközben Kyungék felvitték őt az emeletre végig a kezét fogtam. A szoba, amibe felvitték őt viszonylag nagy volt. A fal mellett egy franciaágy foglalt helyet, körülötte kések, bogarak, tűk, kártyák, nyalókák, kisebb tükrök és bábok. A falak feketék voltak, rajta egy-két bonyolultabb mintával amelyek egy-egy alakká képződtek. Volt köztük hercegnő, bohóc, oroszlán, zebra, tigris, kígyó, madarak, angyalok és még megannyi figura. Bútor szinte egy se volt, csak egy szekrény és az ágy. A plafonról egy kisebb csillárlógott le, ami tökéletesen bevilágította az egész helyiséget. A szoba olyan üresnek és szomorúnak tűnt, de lehet csak a tudat, hogy ez Zico szobája, és ennyi az összes díszítés szorongatta a szívem. A két fiú óvatosan helyezte le vezetőjüket az ágyra, aki lehajtott fejjel bambult maga elé, ám szeméből még mindig záporoztak a könnyek.
- Gyere Kedvencke, most jobb, ha egyedül hagyjuk. –simította meg a vállam Kyung.
- Nem! SunHi nem mehet el. Itt kell maradnia. –jött a válasz Zicotól. A fiúk szomorúan néztek hol rá, hol rám, végül kettesben hagytak minket. – Mit csinált veled?
- Kicsoda?
- Yongguk.
- Semmit.
- Ne hazudj! –kiabálta. Ismét megrémített, egyben el is szomorított. Tekintettel arra, hogy még életemben nem találkoztam síró fiúval, felzaklatott. Lányokat már rengetegszer láttam sírni, hisz ez nálunk úgy mond „természetesebb”, mint a fiúknál. A lányok könnyebben elsírják magukat, hisz a hormonjaik úgy vannak beállítva, valamint a lányok köreikben sokkal gyakoribb az, ha valaki érzékenyebb. De a fiúknál teljesen más ez a dolog. Nekik erősnek kell maradniuk, nem szabad mutatni a gyengeségeiket, hogy valami megbántotta őket. Nem szabad megmutatniuk a lelkük legmélyét és a sérüléseiket, hisz ha ez történik, akkor egyből „buzisak” és „nyápicok”. Ebből a tekintetből igen is elismerésre méltóak. És pontosan ezért is fájt annyira, hogy ezt az erős fiút sírni látom. Valami eltört benne, aminek nem szabadott volna és ez a felszínre hozta az elfojtott könnyeit és az ingerült énjét.
- Zico Oppa, tudod jól, hogy soha nem tudnék neked hazudni. –ültem le mellé miközben megsimítottam jobb karját.
- Most ne hívj így. Most, hogy őszintén szeretnék veled beszélni, egy kicsit felejtsük el a fogadást. Újra megkérdezem: mit csinált veled Yongguk?
- Rendben van. Akkor Zico, esküszöm, hogy nem történt köztünk semmi. Az első fellépésem volt a kígyókkal, Katie a fülembe ültette a bogarat, miszerint nem szeret senki a cirkuszban és magányra volt szükségem. Elmentem sétálni, és Yongguk egyszer csak ott termett és beszélgetni kezdtünk a Jóról és a Rosszról. Ezen kívül nem volt semmi.
- De ugye nem ért hozzád?
- Hát, talán kezet fogtunk. Már nem emlékszem pontosan.
- Jó, ennyi érintkezés elég volt vele. Ha valaha újra találkoznál vele, és ő megakarna érinteni, lökd el magadtól. Üsd meg, öld meg, csinálj amit akarsz, csak ne engedd meg neki, hogy megcsókoljon.
- Ne aggódj, ez nem fog megtörténni, ezt garantálhatom. Én olyan lány vagyok aki egyszerre csak egy fiút csókol meg. –simítottam meg arcát, amivel letöröltem néhány könnycseppet. Ezt követte egy újabb simítás és egy újabb, míg arca újra száraz nem lett. Ziconak most szüksége van arra, hogy megbizonyosodjon azokról az érzéseimről, amikben még én magam sem vagyok teljesen biztos. Nem érdekel. Most muszáj törődnöm vele. És ha ez a törődés azzal jár, hogy a mostaninál is jobban összezavarom magam, akkor nem érdekel. Két kezem közt tartva arcát közeledtem felé. Szájától pár centire megálltam és mélyen a szemébe néztem. Most volt az első alkalom, hogy nem tudtam kiolvasni semmit a szemeiből.
- Ki ez az egy fiú?
- Te vagy az Zico, és ezen senki, még Yongguk se tud változtatni. – ezzel az alkalommal én nem hagytam neki lehetőséget arra, hogy válaszoljon. Olyan gyorsan kaptam rá ajkaira, mint ahogy a kígyók marják meg áldozatukat. Hevesen csókoltam őt, amit legnagyobb meglepetésemre nem viszonzott. Ha tényleg így állunk, akkor bekeményítek. Elérem, hogy meglágyuljon a szíve. Amilyen gyorsan álltam neki az egyszemélyes csatának, olyan gyorsan álltam meg és szakadtam el tőle. Arcát apró puszikkal hintettem be, míg végül száját is. Nem kapkodtam el semmit. Egyik apró száj puszi után jött a másik. A puszik erőssége egyre csak fokozódott, míg át nem ment egy újabb csókba. Mielőtt rámérhettem volna egy újabb csapást, szemébe néztem. Végre újra azt a Zicot láttam magam előtt, akit ismertem. Nem kellett félnem tőle, tudtam, hogy soha nem bánthat. Szemeibe visszatért a fény, a boldogság, a gyerekesség és a csintalanság. Ám ezek mellé egy újabb dolog társult, amitől egy pillanatra lefagytam. A szerelem is ott bujkált Zico szemeiben. Szinte biztos vagyok benne, hogy szerelmes lett belém. Hezitálásomat látva szája egy apró mosolyra görbült, ami felébresztett a pillanatnyi sokkból.  Már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de megakadályozva őt egy újabb csókot nyomtam puha ajkaira. Nyelvemet óvatosan helyeztem át szájába, félve, hogy újra elutasít. Semmi ilyesmi nem történt, sőt. Nyelve édesen hívta táncba enyémet, így a legromantikusabb ütemre mozoghattak, mely az összhangra épül. Átkaroltam nyakát, ezzel is közelebb húzva magához, mire ő elterített az ágyán és fölém mászva csókolóztunk.
- Ugye itt maradsz velem, kis kancám? –vigyorgott rám. Ez az. Tényleg visszakaptam Őt.
- Hát persze, hogy itt maradok, kedvenc bohócom. – válaszoltam, mire egy újabb csókot kaptam.
                                                                                                                                                                 
~Másnap~

- Tényleg jó, hogy itt vagy. Ilyenkor általában egy vagy több hétig nem beszél senkivel. – pattant mellém P.O, egy tál bogárral a kezében.
- Müzli?
- Aha, valami olyasmi. –vonogatta vállát.
- De amúgy, hogy érted, hogy nem beszél senkivel?
- Hát tudod, Zico egy nagyon furcsa ember, akinek hozzá kell szokni a személyiségéhez, ami mindig változik. Még nekünk, a legjobb barátainak is néha nehézséget okoz, hogy kezelni tudjuk a dühkitöréseit. Na persze ez nincs mindig így, maximum két évente egyszer történik ilyesmi, szóval ne egy mindennapos dologra gondolj.
- De mi tudja ezeket kiváltani?
- Ez egy nagyon jó kérdés. Ez a második alkalom, hogy ilyen incidens történt, szóval fogalmam sincs. Valószínűleg köze lehet ahhoz, hogy fél attól, hogy elveszít olyan embereket, akiket szeret. Plusz mindkét esetben Yongguk volt a kiváltó ok.
- Ezt még is hogy érted?
- Ez az információ titkosított. Csak is a belépési kóddal adhatom ki eme tartalmat.
- Ne máááár P.O Oppa, mond már el. Azt tudom, hogy a mostani miattam volt, de miért volt az első?
- Az egy hosszú és bonyolult sztori, amit nem tőlem kell megtudnod.
- És ha én tőled akarom hallani? –öleltem át vállát egy hatalmas mosoly keretében.
- Akkor el kell, hogy szomorítsalak. –söpörte le magáról a kezemet.
- Úgy is kiszedem belőled! Ha harapó fogóval is, de menni fog. – kiáltottam utána, ugyanis ő elment a konyhába.
Nézzük csak, mivel lehetne P.O-ból előcsalogatni az igazságot? Mi az, amit nagyon szeret és mindent megtenne érte? Hát persze, hogy az aduász, amivel még engem is bárki lekenyerezhet, szinte szó szerint. A kaja. Csak a probléma ott kezdődik, hogy teljesen eltérő mind a kettőnk étkezési szokása. Hát akkor jöhet a kémkedés.
Felvettem egy fekete nadrágot, egy baglyos pólót, amin az „I’m watching you” felirat van, valamint egy tornacipőt. Nem baj, hogy ebben a világban túl feltűnő leszek, jelenleg ez is a célom. A kastélyból kilépve a térre értem ki, ahonnan számos út vezetett a különböző árusokhoz, falvakhoz, városokhoz. Egy nő sétált el mellettem, aki mosolyogva köszönt nekem.
- Elnézést! –szóltam utána, mire ő megpördült.
- Igen?
- Elnézést, de nem tetszik tudni, hogy merre találok egy bevásárlóközpontot? –mosolyogtam rá kedvesen.
- Ööö… bocsánat, de én nem beszélni és nem érteni, te mit kérdezni. Viszlát SunHi. –mondta. Teljesen sokkosan bámultam a nő után, aki egyetlen egy mondatban lekoptatott.
- Itt nem tudják, hogy mi az a „bevásárlóközpont”, és nem is mindenki beszéli a Rendes Világi nyelvet, maximum köszönni tudnak rajta. –közölte velem Taeil egy nyalókával a szájában.
- Hogy-hogy?
- Úgy, ahogy bárhol. A Rendes Világban sem beszélhet minden ember ugyanolyan nyelvet, így itt sem.
- Szóval itt is vannak különböző nyelvek?
- Persze. Minden országnak van egy ehhez hasonló alternatív verziója, így nyelve is. Ez nem egyértelmű?
- Hát, annyira azért nem.
- De amúgy minek akarsz te bevásárló központba menni?
- Miket szeret P.O?
- Nem szeretem, ha kérdésre kérdéssel válaszolnak. De egyébként mindent, ami egy normál ember számára undorító.
- Jó, erre én magam is rájöttem, de konkrétabban!
- És még is minek?
- Mert ki akarok szedni belőle valamit.
- És kajával próbálkozol? Nem is vagy te olyan hülye. Gyere, körbe vezetlek. – Taeil egy aprót biccentett a fejével, hogy melyik irányba fogunk kezdeni.
A piacnak több szakasza van, ahol egymástól elszeparáltan találhatók meg a különböző termékek. Így külön utcája volt a ruháknak, külön a cipőknek, külön az ételeknek, külön az italoknak, külön a játékoknak, azaz, minden külön volt. Az ételutcához a szerszámokon és a fehér neműkön keresztül jutottunk. Egyik stand undorítóbb volt a másiknál. Míg az emberek mosolyogva köszöntek nekünk és kínálgatták a „finomabbnál, finomabb” portékákat, én közben undorodva jártam az utcát. Taeil nagyon sok mindent mutatott, hogy mire fáj P.O foga egész régóta, én még sem engedtem neki. Basszus, hisz van, hogy még a nyers disznóhúst se fogom meg, nem ám valami olyat, ami zöld és még mozog. A remény valahol ott éledt fel bennem, mikor találtam a tegnapi csirkéből.
- Jó napot, egy kiló csirkét szeretnék! –mosolyogtam rá az árusra, aki furcsán méregetett.
- Hogy te semmiből se tanulsz. Egy kilóval abból az izéból, de most. –kérte az eladót Taeil, mire az egyből lemért neki egy kilót. –Nesze, itt a juss.
- Ez még is mi volt? –kérdeztem tőle halkan.
- Nem kell suttognod, itt nincsenek titkok. Megmondtam, hogy ez más hely, mint amit megszoktál. Itt az emberek akkor udvariasak, ha bunkók, és akkor bunkók, ha udvariasak.
- Úristen. Úgy érzem ebbe belefogok őrülni.
- Már megtörtént. De tessék, itt van néhány hozzávaló, az árus adta, de csak mert te vagy a Megmentő. –nyomott a kezembe két szatyrot és már el is tűnt.
Amilyen gyorsan csak tudtam visszasiettem a kastélyba, ahol egyből letámadtam a konyhát. Az asztalra felraktam a két szatyrot és kivettem belőle a csirkét. Hát akkor álljunk neki a szeletelésnek. A fiókban megkerestem a nagykést, majd kezdődhetett volna a szeletelés, ha a megpucolt és fejetlen csirke el nem kezd mozogni. Ismeritek a mondást, miszerint „a fagyi egyszer visszanyal”? Hát most megtörtént. A csirke közelíteni kezdett felém én pedig futni kezdtem. Miközben egy kibelezett és feldarabolt csirkemell üldözött, elgondolkoztam azon, hogy most ébren vagyok, vagy csak bedrogozott valaki az álmomban és éppen álmodok.
- Mi a halál történik itt? –lépett be P.O a konyhába.
- Ments meg! –néztem rá kétségbe esetten.
- Je découpes*! – a csirkére mutatva mondta ki a mondatot, mire az megdermedt, majd felszeletelődött.
- Ez még is mi volt?
- Késsel nem tudsz itt semmit felszeletelni, ami élő, butuska. –mondta, majd felszedte a húst a földről.
- De hát ez halott volt, mikor megvettük!
- Nem, nem. Az csak a félkész verzió, amikor rendes, kézzel fogható eszközökkel megölik. Varázslattal azért nem csinálják, mert mindenki más milyet használ az elkészítéséhez. Én például franciát, mert a francia ízeket szeretem.
- De hát Zico latin varázslatot használt.
- Van, aki latint használ, van aki franciát. Ez a két legelterjedtebb, ezeket mindenki ismeri és használja. Meg van mindennek a latin és a francia megfelelője, az már csak személy függő, hogy ki melyiket használja.
- Még valami bonyolítás?
- Nem tudok róla. De amúgy te mit akarsz ezzel csinálni?
- Főzni.
- Minek?
- Hogy kiszedhessem belőled, hogy mi köze volt Yongguknak Zico kiborulásához.
- Ahhoz ennél egy kicsit több és finomabb kaja kéne.
- Mint például? Párolt légy szárny, grillezett cserebogárral?
- El se tudod képzelni, hogy milyen ínycsiklandozó étel az, amit az előbb elmondtál.
- Fúj. –véleményemet egyetlen szóban összetudtam foglalni, ám P.O emiatt haragos tekintettel meredt rám.
- Hidd el SunHi, ha neked is annyit kellet volna nélkülözni, mint nekem, akkor megértenél mindent.
- Ezt még is hogy érted?
- Úgy, hogy míg a többi gyerek minden reggel mosolyogva dobta ki a száraz kenyeret a kukába, addig én örültem, ha azon a héten egy szendvicset ehettem.
- De még is miért?
- Tudod, vannak dolgok, amikről az emberek nem szívesen beszélnek.
- Akkor egyezzünk meg: vagy ez, vagy a Yongguk sztori.
- Ugye mindig eléred, hogy az emberek igent mondjanak neked?
- Az esetek kilencvenkilenc százalékában igen. –bólintottam.
- Legyen. Minden ott kezdődött, mikor Édesapám cége csődbe ment. A családunkat az uzsorások rendszeresen járták, hogy visszavehessék azt, amit Édesapám elvett. Édesanyámat több alkalommal is nemi erőszak alá vetették, míg engem és Édesapámat megvertek. A lakásunkból, amiben egykoron fényűző csillárok lógtak, arany étkészlettel, selyem ágyneműkkel, arra a napra már csak egy üres otthon lett, két matraccal: egy a szüleimnek, egy pedig nekem. Egyik nap az iskolából sétáltam haza, nem lehettem több tizenöt évesnél, mikor valaki elkapta a karomat és egy fekete kocsiba ültetett be. Semmire sem emlékszek azok után, ami ekkor történt, csak arra, hogy egy erdőben ébredtem fel. Fogalmam sem volt, hogy most még Koreában, egyáltalán Ázsiában vagyunk-e, vagy a talán a világ másik felén. Ha jól emlékszem két és fél hétig bolyongtam egyedül, mire megtaláltam Édesapámat és Édesanyámat, aki zokogva borult a nyakamba, mivel azt hitte megöltek. Édesapám, kedvese és gyermeke helyzetét látva sírva fakadt, és bocsánatot kért tőlünk, amiért olyan borzalmas ember, hogy még a családját se tudja rendesen eltartani és ilyen veszélyes helyzetekbe keveri őket. Édesanyámmal, természetesen még jobban rázendítettünk, hisz Édesapámat addig a napig a legerősebb férfinak tartottuk, és még a mai napig is. Bár azt gondolták, hogy egy hónapot se fogunk kibírni, mi még is túléltünk. Olyan dolgokat ettünk, amikbe egy józan ember bele se mer gondolni. A szigeten lévő, időközben kiderült, hogy egy lakatlan szigeten vagyunk, összes állatfajból lakmároztunk. És nem olyan állatok voltak ott, mint vaddisznó, vagy őz. Én lennék a legboldogabb, ha azok lettek volna. Nem. Mi kígyókat, majmokat, pókokat, papagájokat és ezekhez hasonló egzotikus állatokat ettünk fűvel, levéllel vagy bogyókkal. Két éve éltünk már a szigeten, lett házunk, csónakunk, amivel kijártunk a tengerre halászni, ruháink, szinte minden, ami a túléléshez szükséges. Ám egyszer, mikor Édesanyámmal elmentünk az egyik forráshoz vízért, Édesapám véget vetett az életének. Nem bírta tovább, hogy boldogtalannak lát minket, holott mi boldogok voltunk. Az utolsó hónapjaiban nagyon beteges alkat volt, így segíteni se tudott nekünk semmiben, ami még inkább zavarta. Búcsúlevelében megköszönte, hogy oltunk neki és végig kitartottunk mellette. A levél soraiban számtalanszor bocsánatot kért, amiért ilyen életet adott nekünk. Azt kérte ne nehezteljünk rá, amiért most itt hagy bennünket, és reméli, hogy miharabb hazajuthatunk. Azt kérte, hogy ne siessünk a találkozással. SunHi, el sem tudod képzelni, hogy milyen borzalmas érzés eltemetni a saját Édesapádat a saját két kezeddel. Édesanyámmal megpróbáltunk a végsőkig kitartani, amíg csak lehetett, ám ez nem sikerült. Mindketten megőrültünk. Senki sem tudja elképzelni, hogy mennyire idegőrlő, ha nem tudod hány óra van, milyen nap, milyen hónap. Minden éjjel elalszol, és másnap felkelsz, de nem tudod, hogy esetleg hétfő van, vagy talán csütörtök. Nem tudod, hogy most kéne-e ebédelni, vagy sem. Nem tudsz semmit. Nem tudhatod, hogy éppen mikor van a születésnapod, mikor van Karácsony, egyszerűen mi van. Távol vagy a civilizációtól, nem nézhetsz TV-t, nem olvashatod a legújabb napilapot, nem tudsz semmiről, hogy mi történik a nagyvilágban. Ezek a dolgok időről időre tudatosulnak benned, és szépen lassan felemésztik mindenedet, ami végül véget vet az idegeidnek és bekattansz. Nem tudod elkülöníteni a valóságot a képzelettől. Édesanyám váltig állította, hogy Ő Édesapámmal találkozott mindennap, és hogy igazából nem halt meg. Úgy gondolta, hogy mi ismét Koreában vagyunk, és a szomszéd nénivel beszélget, aki olykor-olykor adott nekünk enni. Lassan annyira beszippantotta őt a rémképzeteinek világa, véletlenül megölte magát. Nem hazudok és nem is viccelek. Volt egy kötelünk, amivel az elejtett vadakat szoktuk felakasztani, mert egyikünk se merte őket agyonütni, így kegyesebbnek láttuk a halálukat. Édesanyám azt hitte, hogy azaz egyik új nyaklánca, amit születésnapjára kapott, ezért felakarta próbálni. Felmászott a fára, a nyaka köré tekerte, majd megcsúszott és meghalt. A kötelet elvágtam, majd karba vettem Édesanyám kihűlt testét és Édesapám mellé temettem. Mindenki azt mondja, hogy egy szülőnek a gyermekét temetni a legnehezebb. Ez fordítva is igaz, pláne ha neked kell kiásnod a sírt és belehelyezned őket koporsó és minden tiszteletadás nélkül. A sírjuknál zokogtam éjt nappallá téve, megállás nélkül. Az nap, mikor már úgy éreztem, hogy én is közéjük akarok tartozni, egy erős vihar pusztított arra. Az egyik fát, amely a sírjuknál állt, kidöntötte az erős szél. Láttam, ahogy közeledik felém. Abban a pillanatban a saját végemet is láttam, amint rám esik és összenyom. Felvoltam készülve a halálra, ám az utolsó pillanatban egy furcsa szöveget hallottam, a fa eltűnt és én még mindig éltem. Újabb keserves zokogás tört rám, hogy miért? Miért kell nekem életben maradnom? És akkor, Zico mellém guggolt, egy erős nyugtatót adott nekem mellé vizet és én újra elájultam, mint anno, három évvel azelőtt. Amikor felébredtem egy pszichiátrián találtam magam. Zico, U-kwon, Kyung, Taeil, B-bomb, Jaehyo és Kwan mindennap meglátogattak és az állapotomról érdeklődtek. Erőt adott nekem, hogy voltak olyan ismeretlen emberek, akik törődtek velem, így viszonylag kilábaltam az őrültségből. Legalábbis ők ezt állították. Én a mai napig érzem, hogy őrült vagyok. Ők azt mondják, hogy ez nem gond, hisz minden ember egy kicsit őrült, és én hiszek nekik. És hogy miért eszek folyton bogarakat, meg undorító élőlényeket? Mert ha mással nem is, ezzel szeretnék tiszteletet mutatni Édesanyámnak és Édesapámnak. – köpni-nyelni nem tudtam attól, amit P.O mondott. Ha fogalmazhatok így, akkor talán ez volt az egyik legsokkolóbb dolog az életemben, amit valaha is hallottam. De… de… de még is hogy lehetséges az, hogy az emberek olyan gonoszak lennének, hogy így bántják a másikat? Értem én, hogy a maffia meg minden, de akkor is. És ha mindez nem lenne elég, Ő maga temette el az Apukáját és Anyukáját. Egy pillanatra én is belegondoltam, hogy mi van akkor, ha Apával is ugyan ez történt és nincs mellette senki? – Na, mi van, elvitte a cica a nyelved? –mosolygott rám.
- Nem, csak… Én erre nem tudom, hogy mit mondjak.
- SunHi, én ezt nem azért meséltem el, hogy bármit is mondj.
- Tényleg egy rémes ember vagyok, amiért mindig mindenbe muszáj beleütnöm az orrom és ezzel felszakítom a sebeket.
- Milyen sebekről beszélsz ember? Nekem nincsenek sebeim. Már nincsenek. Ez a világ, a Másik Világ begyógyította az összest egytől, egyig. Nem vágyom arra, hogy visszatekerhessem az időt és másként alakuljanak a dolgok, hisz akkor nem lehetnék ennek a csodás helynek a részese. A történteket nem akarom újra írni, hisz ezért vagyok az, aki.
- De hogy tudsz így mosolyogni? Hogy tudsz boldog lenni? Hogy tudsz a többiekkel hülyéskedni?
- Úgy, hogy ha van, aki megmosolyogtasson, van, aki miatt boldog vagyok. Mert gondolj bele, mi lenne, ha múltamnak élnék, és úgy feküdnék le nap, mint nap, hogy „bárcsak másképp történt volna meg”. Újra visszaesnék az őrületbe, és szépen lassan felemészteném magam belülről, amibe belehalnék.
- P.O Oppa, ugye mostantól felnézhetek rád?
- P.O Oppa, mostantól felnézhetek rád? –utánozta a hangom. Tényleg nagyon viccesre sikeredett, hisz P.O-nak majdnem olyan mély hangja van, mint Yongguknak, ha nem mélyebb. – Hát persze, hogy felnézhetsz. Hisz eddig is felnéztél rám, te kis Törpe. –húzott magához, majd egy puszit adott a fejemre.
- Nem vagyok törpe. –duzzogtam.
- De hogy nem az van. A mi pici Törpénk.
- Egyéb kicsinyítő jelzők?
- Jelenleg nem találok semmit, a magaslati időjárás teljesen elködösíti az elmém.
- Haha, nagyon vicces vagy, Bogárka.
- Bogárka? Ez tetszik, Törpike. 

*felvágom/felszeletelem. Découper -felvágni/felszeletelni (francia)

2015. április 10., péntek

17. fejezet~ A Másik világ II.


- Decrementum et rigentem*! – hallottam egy hangot, majd a béka megállt, összement és megfagyott. – Nem szép dolog ilyeneket mondani a megmentődről.
- Ezt még is hogy csináltad? – ámuldoztam.
- Varázslat kedvesem, varázslat. –simította meg arcom Zico. Már majdnem bedőltem neki, mikor eszembe jutott, hogy egyedül hagyott.
- Jut eszembe, még is hogy gondoltad azt, hogy megetetsz ezzel az izéval? –mutogattam a fagyott béka felé.
- Ja, csak túl régóta nem szórakoztam már, és te mindig meg nevettetsz. – ha most képes lennék ölni a szememmel, megtettem volna.
- Három másodperced van, hogy elfuss! 1…
- SunHi, ne hülyéskedj már!
- 2…
- SunHi? Sajnálom?
- 3. Védd magad! –kiáltottam el magam, majd elugorva az ágtól magammal rántottam a földre, de ő ügyesebb volt nálam, kicselezett, és futni kezdett. Mivel már a béka miatt bemelegítettem, sokkal gyorsabban futottam, mint ahogy amúgy szoktam.  Sajnos még mindig nem sikerült utolérnem Zicot, de legalább célozni még tudok, így felszedegettem különféle dolgokat a földről és hozzá vágtam őket.
- Én nem szedegetnék fel olyan dolgokat egy olyan világban, amiről fogalmam sincs, hogy mi és mi hogy néz ki. És hogy ezt miért mondom? Mert az addig oké, hogy undorító, hogy megdobtál egy szellem-dinoszaurusz ürülékdarabbal, de hogy még mindig azokat tartod a kezedben, egy kicsit több a soknál.
- Hogy miiiii? –visítottam fel, majd ránéztem a kezemben tartott dolgokra, de egyik se nézett ki úgy, mint egy darab fekália.
- Az az, ami úgy néz ki mint a toboz.
- Fúúúúúúúúúúúúúúúúúj. Tényleg megöllek. – a kezemben lévő tárgyak közül a nagy részük kaki volt. Még a kutyák után se szoktam felszedni, nem hogy valami mágikus izéjét. Gyorsabban kezdtem futni, közben minden féle „kedves dolgot” vágtam Zico fejéhez. Egyszer csak megállt, mire én a nagy fékezésem közepette megcsúsztam és elestem.
- Kicsit lassabban, ha kérhetném. Lakott területen vagyunk, még a végén megbüntet a rendőr, és az emberek is hülyének néznek, ha úgy rohangálsz, mint egy idióta. Bár szerintem már megtörtént. Annyi szerencséd van, hogy a szellem-dínonak az ürülékének nincs szaga, mert különben bedobnának az ecetbe. Hidd el, az nem tenne jót a kis arcodnak.
- Parancsolsz? –néztem az éppen előttem guggoló Zicora. Válaszolnia se kellett, megértettem, hogy miről beszélt. Emberek suttogása és elfojtott kacagása ütötte meg fülem. Ahogy körbe néztem, egy faluban találtam magam, ahol minden ember, a kicsiktől elkezdve a nagyokig mindenki engem néz. Próbálva menteni a menthetőt felpattantam, lepucoltam magam, majd illedelmesen meghajoltam mindenki előtt.
- Kár erőlködnöd, ettől csak rontasz a helyzeten, ők nem szoktak meghajolni egymásnak. – ahogy kimondta, úgy húztam ki magam és álltam ott, mint akibe karót feszítettek.
- Zico Hyung, ki ez a furcsa lány veled? Már persze, ha lány. –emelte meg a szoknyám egy színes hajú kisfiú, aki valamilyen sárga és rücskös gyümölcsöt tartott a kezében.
- Én furcsa? Hát majd mindjárt megmutatom én neked, hogy mi a fur… - már épp beszóltam volna a kisfiúnak, mikor Zico befogta a számat.
- Oh, hát persze, hogy lány, nem elég egyértelmű?
- De hát olyan kicsi a melle. – grimaszolt a kisfiú, mire bennem teljesen felment a pumpa.
- Tudod, van aki ezt szereti.
- Te is?
- Én inkább a személyiségét szeretem. Meg azt, amikor nem beszél. –simogatta meg a hajam, mire körülöttünk mindenki felnevetett. Igen? Mikor nem beszél? Akkor nem is fogok többet hozzád szólni.
- Oppa, ő talán egy új bábod? –kérdezte egy hosszú, fekete hajú, piros szemű és khm… nagy mellű lány. Érkezésére a kisfiú és Zico is vigyorogni kezdtek.
- Csak részben. Főállásban akrobata és légtornász, de mivel még nem elég tehetséges, ezért még nekem segít. Plusz, még a varázslásra se jött rá. – mondta, mire mindenki sajnálkozó tekintettel nézett rám. És amúgy is, mi az, hogy „nem elég tehetséges”? Tényleg nem látta azokat a dolgokat, amiket eddig csináltam? Mint például mikor megmentettem Katiet?
- Jaj szegényem. Ha szeretnéd, segíthetek, hogy jobb akrobata legyen belőled. Bár a cirkuszban nem én vagyok a legjobb, de a falunkban igen. Ha ezzel Ziconak is segítek, akkor mindenképp megtanítalak mindenre, amit tudok. – simogatta meg karom miközben kedvesen mosolygott. – De szerintem most menjetek, Kwan már biztosan aggódik miattatok. –mondta, mire egy puszit nyomott Zico arcára, én meg legszívesebben kikapartam volna a szemét. És nem azért, mert féltékeny lennék, vagy valami ilyesmi, nem, ugyan már. Sokkal inkább azért, hogy olyan fellengzősen viselkedett velem, Zicoval meg túl kedves volt. Vagy is nem, az utolsót felejtsétek el.
- Hallod Zico, ha már nem lenne jó semmire, itt hagyhatod ám nálam, én biztos tudok majd kezdeni vele valamit. – mondta egy srác kaján vigyorral az arcán. Szemügyre véve a fiút, egész normálisnak tűnt. Leszámítva kék haját, bár ha P.O lila haját elviselem, akkor ezt is. Szemem a karjára vándorolt, amely tökéletesen kidolgozott volt, muszklijai szinte könyörögtek azért, hogy oda menjek és beléjük karoljak. És már ne is beszéljek arról az édes mosolyról. Szemem felcsillant, hogy ha egy ilyen srác van itt, akkor több is lesz.
- Mindenképp Ravi, mindenképp. –forgatta szemét Zico. A fiú elröhögte magát, felém dobott egy csókot, amit elkaptam kezemmel és arcomhoz emeltem. Zico kezét szorosabban tartotta számon, a másik fiú –mint kiderült Ravi- még nagyobb mosolyra húzta száját, én pedig vadul integettem neki. Rabul ejtőm egyre nagyobb tempóra kapcsolt, aminek következtében nekem is gyorsabban kellett haladnom.
Pár perc séta után végre elengedett és a saját tempómban haladtam mellette. Némán haladtunk előre, mikor megláttam egy hatalmas kastélyszerű építményt. Messziről gyönyörűnek, tekintélyparancsolónak és elragadónak tűnt. Nagyon remélem, hogy nem lesz érzéki csalódásom, ha odaérünk. Vagyis, kezdjük azzal, hogy odamegyünk-e vagy sem.
- Na eddig hogy tetszik? –törte meg a csendet Zico. Nem feleltem. – Na mi van, elvitte a Ravi cica a nyelved?
- Nem. Csak te magad mondtad, hogy sokkal jobban szeretsz, ha nem beszélek. –feleltem, mire egy győztes mosoly ült ki arcára. – Most meg min mosolyogsz?
- Azon, hogy azt mondtam, hogy úgy jobban szeretlek, ha nem beszélsz, és te úgy akarsz büntetni, hogy nem beszélsz. Nekem ebből sokkal inkább az jön le, hogy tetszeni akarsz nekem.
- Ne legyél ennyire eltelve magadtól. Ez egyáltalán nincs így, sőt. Bevetek minden olyan eszközt, amit csak lehet, hogy ne nyomulj ennyire. És amúgy is, az a kis srác mit képzelt magáról? „Kicsi a melle”. Chö… attól, csak mert annak az egy csajnak dinnyék vannak a melle helyén, nem minden lány néz ki úgy, se itt, se ott. És a másik borzalom. Mi az, hogy „tehetségtelen”? Örülj neki, hogy nem rúgtalak tökön, vagy valami ilyen. Az lenne a legjobb, ha nem hazudoznál mindenkinek, arról hogy mi a szerepem. Én akrobata és légtornász vagyok, nem pedig a te bábod. Az egyébként is, viszonylag kevés ideig voltam. Jó, lehet, hogy több bábos fellépésem volt eddig, de akkor is! Nem ilyen bánásmódot érdemlek meg.
- Ahogy csak parancsolja, Hercegnőm.
- Ne hívj így.
- Miért ne?  Hisz az vagy, az én Hercegnőm. –húzott magához, majd egy csókot nyomott a fejem búbjára. Apa is mindig ugyan ezt csinálta.
- Nem baj, akkor is.
- Egyébként, ha azt mondom, hogy azt szeretem, hogy beszélsz, akkor csöndben leszel? Ha azt mondom, hogy szeretem, ha sétálsz, akkor futni fogsz, vagy mi? Mert hidd el, sok olyan dolgot tudok mondani, amivel nekem lesz jó.
- Inkább csak hallgass, és érjünk már oda ahhoz a szép kastélyhoz.
- Mi nem oda megyünk.
- Miért? Nem te mondtad, hogy hercegnő vagyok? A hercegnőknek a kastélyokban a helyük.
- De nem ennek a hercegnőnek és nem abban a kastélyban. Mi egy sokkal jobb helyre megyünk. Csettints egyet.
- Minek?
- Ne kérdezz folyton, csak csináld, amit mondtam. –inkább befogtam a szám és csettintettem, mire egy hatalmas vaskapu előtt találtam magam.
- Hűűű, ezt én csináltam? –néztem rá Zicora lelkesen.
- Ugyan már. Ne hogy azt hidd, hogy a varázslás ilyen egyszerű. Én voltam, csak gondoltam megmutatom, hogy milyen érzés teleportálni. Király, mi?
- Bár ez gonosz volt, attól még igen.
- És most beléphetsz a csodák birodalmába. – rátette a kapura a kezét, mire az engedelmesen megnyílt. Bár a kapun átláthattunk és átment rajta minden, még is, mikor kinyílt egy olyan érzés fogott el, mint még soha. Nem jártam még itt, de az otthonom illata érződött belülről. Hallottam anya hívogató hangját, a szomszédok nevetgélését miközben apával kergetőzünk az udvaron. Éreztem Yung érintését magamon, majd megjelentek az utazásaim képei. Egyik hotel a másik után. Nosztalgikus volt, még is ismeretlen. – Az első szakasz: ahogy haladsz az úton úgy fognak lejátszódni a jó és rossz események egymás után. Sosem tudhatod, hogy mi fog következni, nincs benne semmi rendszer. Ha kibírod ezeket az emlékeket túl estél a próbán.
- De azt mondtad, hogy ez az első szakasz.
- Úgy van. De ne hogy azt hidd, hogy az első napodon a nyakadba zúdítunk mindent. Ugyan már…
- Amúgy van itt valami, ami más, mint az én világom?
- Körbe néztél már?
- Nem úgy értem. Hanem az időre. Hisz például, ha az űrbe utazunk és egyre távolodunk a Földtől, úgy fog az idő is lassabban telni. Itt van valami ilyesmi?
- Jaaa. Nem, nincs. Legalább is nem tudok róla. – vonogatta vállát, majd elindultunk a rózsaszín fákkal határolt úton. Cseresznyefáknak tippeltem őket, hisz azok szoktak ilyen gyönyörűek lenni, ha virágoznak. Az illatot, melyet magukból árasztottak ismét nem tudtam behatárolni. Volt benne rózsa, vanília, csokoládé, alma, barack. Amennyire összezavart ez a bizonytalanság, ugyanannyira nyugtatott is meg. Ha elvonatkoztatunk attól, hogy tényleg létezik a párhuzamos világ, amiről a tudósok és az emberek csak álmodoznak és elképzelik beléjük az Apokalipszist, a tény, hogy nem egy fejletlen civilizációba csöppentem, megnyugtat. Ahogy a táj is, az illatok is, és a boldogság is, ami a levegőben mindenhol megtalálható.
Ahogy haladtunk előre, úgy ugrott elénk egy piciSunHi és egy piciYung. Kézen fogva sétáltak előttünk és éppen a Húsvéti Nyusziról beszélgettek, hogy ki mit kért tőlük. Rajtam egy rózsaszín szoknya volt, míg Yungon kantáros rövidnadrág és egy zöld póló. Akármennyire is megbántott, elkellett ismerni: nagyon aranyosak voltunk. Ezt követte az egyik fellépésem még régebbről és a következménye, ahogy apa átnyújt nekem egy csokor rózsát, anya pedig egy millió képet készít rólam, hogy mindenképp megörökíthessük a nagy alkalmat. Ezután a papám temetése volt, amin mindenki nagyon, nagyon szomorú volt, hisz papa volt az egyik legfontosabb személy az életemben apa és anya után. Ezt követte a jelenet, ahogy képet készítek a London Eye tetejéről, aztán hirtelen az Eiffel-torony, majd a Kreml, végül pedig a Tokyo-tower. Ezek mind-mind a keresésem alatt készültek, életem talán legemlékezetesebb és legtanulságosabb pillanataiban. Majd jött egy mélypont. A 4 évvel ezelőtti énem a síró anyukájára néz, aki közli vele, hogy soha többet nem látja az apukáját, mert eltűnt és nem csak a munka miatt nem jött haza akkoriban. A következő jelenet azt ábrázolja, ahogy a plüsseimet ölelve kuporgok a szoba közepén és bőgök. Nem az a filmbe illő alig van néhány könnycsepp az arcomon, hanem az az igazi taknyom-nyálam-könnyem egybefolyó sírás. Szemeim könnybe lábadtak az emlék láttán, mire eltűnt minden, ami rossz volt és a szőke kis fiú jelent meg előttem, ahogy a bohócokkal táncolunk a cirkuszban. Sajnálatos módon még mindig nem tudom ki lehet ő, ám nagy köszönettel tartozok neki, mivel életem egyik legszebb napját neki köszönhetem. Az emlékképen kinyitjuk mindketten a kocsiajtót, majd beszállunk rajta, majd eltűnik a vetítés és a lehető legzajosabb helyen lyukadunk ki.
Csak úgy mint a Circus with Secrets otthoni helyén, itt is sátrakkal volt tele az egész udvar.  A létező összes szín, forma, alakzat és minta látszódott rajta. Hasonló volt a hangulat, mint a filmekben a középkori városokban: árusok az utakon, házak –vagyis itt sátrak- beszélgető emberek, játszadozó gyerekek, mutatványosok, festők és állatok. Gyönyörködve mentem végig az úton minden egyes embert alaposan végigmérve: volt, akinek szarvasagancsai voltak, volt, akinek agyarak nőttek ki a szájából, voltak, akiknek álarcok voltak az arcukon, csak úgy, mint a Velencei karneválon. De olyanok is akadtak, akik viszonylag normálisak voltak, feltéve ha nem számítjuk a rózsaszín vagy éppen narancssárga foltokat a bőrükön. Akárcsak én őket, ők is úgy bámultak meg engem, annyi különbséggel, hogy akik előtt elhaladtunk ott minden megfagyott. Mármint nem borult semmi jégbe, csak mindenki abbahagyta, amit csinált és engem nézett. Néhány embernek hatalmas mosolyra húzódott a szája, volt aki pityeregni kezdett, ám volt aki szimplán lenyűgözve bámult.
- Zico Oppa, nem tudod megkérni őket, hogy ne bámuljanak? Eléggé frusztráló… - suttogtam neki, mire mosolyogva összeborzolta hajamat. Tehát nem kéri meg őket.
Pár méter séta után elérkeztünk egy hatalmas térhez, ahol ismét sátrak sorakoztak, valamint egy kastély. Teljesen más volt, mint az, amit előzőleg láttam. Míg az kőből készült és sokkal inkább hasonlított a középkori kastélyokra, eddig ez színekkel teli volt, mindenféle díszlet volt rajta, ami felhívta magára a figyelmet. Míg az előző tekintélyt parancsoló és komor, addig ez kedves és barátságos. Rengeteg különbséget lehet felfedezni a két épület között, viszont van két dolog amiben egyeznek: csak úgy árad belőlük a varázslat, és ha egyszer megpillantod nem akarod levenni róla a szemed. Fantasztikus.
- Zico Oppa, még is hol vagyunk? - kérdeztem lélegzet visszafojtva. Oldalra pillantva észleltem, hogy ismét eltűnt. Remek. Itt hagyott egyedül a tér közepén. A következő pillanatban egy labda repült felém, ami elől sikeresen elhajoltam. Majd még egy és még egy. A labdát tekegolyók váltották fel, amelyeket a tekebábok. A dobások kikerülése érdekében hidakat, szaltókat, cigánykerekeket és ugrásokat csináltam. Végül pedig kések támadtak meg akik az én kedves barátomtól, Kyungtól jöttek. Mosolyogva dobálta felém a különböző méretű és élességű késeket, mire az egyik közvetlen a fejem mellett haladt el és levágott egy apró tincset a hajamból. – Nem szeretnéd befejezni? Nem elég, hogy majdnem megevett valamilyen rusnya dög még te is az életemre törsz?
- Júúúúj, akkor tényleg te vagy az! –dobott el magától mindent majd rohant felém és a nyakamba ugrott. Szorosan ölelt át, amit természetesen viszonoztam.
- Pff, még jó hogy én vagyok az, még is ki más lennék? Talán a Vasorrú Bába?
- Nem, mert ő pár faluval arrébb lakik és emberi alakot nem tud felvenni. –magyarázta, mire én felnevettem. – Nem vicceltem.
- SunHi! –hallottam meg a nevem mire a hang irányába fordultam. A másik öt fiú is ott volt. Mindegyikük hozzám jött, hogy köszönthessenek.
- Még is mi folyik itt, mi ez az egész? –néztem feléjük értetlenül.
- Majd mindjárt megtudod, de most jelenésed van! –lökött arrébb P.O, mire valakinek a karjai között landoltam és azok felhúzta egy emelvényre. A bal oldalamon Kwan állt, jobbomon pedig Zico, előttem pedig egy hatalmas és színes ember tömeg.
- Kedves Társaim, sorsfordító esemény következett be cirkuszunk életében! Egy igen tehetséges, ám titokzatos újoncot tudhatunk magunk között, kinek becses neve Kim SunHi. SunHi kisasszony 19. életévét fogja idén betölteni. 4 éven keresztül bejárta a nagyvilágot, hogy meglátogathasson számtalan cirkuszt, abban reménykedve, hogy ott választ találhat majd kérdéseire. Számára sajnos, számunkra szerencsére egyetlen egy helyen sem talált semmit, ami előrevihette volna keresésében. És hogy még is mit keresett? Erre egyszerű a válasz: az édesapját, akinek eltűnésével sajátmagát is. És így, hogy elérkezett hozzánk megtalálta önmagát, és már csak az édesapja van hátra, akiről tudom, hogy itt van a Másik Világban! –mondta, mire az egész tömeg egy emberként kezdett ujjongani, nekem viszont csak egyetlen egy dolog esett le: Apa tényleg itt van valahol. És ekkor megfogalmazódott bennem a célom: ha ezen a helyen az életembe is kerül, de megtalálom őt és még utoljára megölelem őt és elmondom neki, hogy mennyire fontos számomra és Anya számára.
- Kwan, apa tényleg itt van? –kérdeztem remegő hangon mire mindenki elhallgatott.
- De még mennyire. Igaz Zico? –nézett a mellettem álló fiúra, aki bólintott. – Nem akarsz valamit mondani, SunHi?
- Addig nem megyek el innen, amíg meg nem találom őt. Ha utoljára is, de láthatnám, boldogan halnék meg. – jelentettem ki, melyre az emberek újabb tapsviharban törtek ki.
- Azért én nem szeretném, hogy meghalj. Még szükségem van rád. –lökött meg Zico, mire rá mosolyogtam.
- Akkor kezdődhet a beavatási szertartás? –nézett rám Kwan izgatottan.
- Hát persze. –bólintottam határozottan, mire belelöktek a tömegbe, az elkapott és egy asztalra fektettek.
Ismeritek azt az érzést, mikor egy dolgozat előtt mindent, tényleg MINDENT tudsz, de mikor kikapod a feladatlapot, akkor minden önbizalmad és tudásod elszáll? Hát velem is most ez történt, annyi különbséggel, hogy a tudás helyett a lélek szállt el belőlem az önbizalmammal kézen fogva. Egy kő asztalon feküdtem, amihez odabilincselték a kezeimet és a lábaimat, majd egy csettintésre felállt, így ott voltam felfüggesztve a sok-sok furcsa ember előtt.
- Akkor kezdődjék az igazi show! Emberek, sorakozó! –kiáltott Kwan, mire egy csomóan sorba álltak. Rengeteg furcsa teremtmény jött oda hozzám, hogy bemutatkozhassanak. Bemutatkozásuk végén egy sebet ejtettek karjukon melyből különböző színű és árnyalatú vér folyt ki. Mint később megtudtam a vér színe a cirkuszbeli rangot jelképezte. Akinek fehér, az még kezdő, akinek narancssárga, az haladó és nagyon régóta van a cirkusznál, akinek pedig rendes, vérvörös az a legfontosabbak közé tartozik, ilyen vére csak a bohócoknak és Kwannak volt. Miután mind a hét fiú lement, egy magas srác jelent meg előttem, fekete felzselézett hajjal, szürke öltönyben, szürke szemekkel és ijesztő tekintettel. Bár ijesztő volt, még is volt benne valami, ami ismerősnek tűnt és kedvesnek. 
- Szervusz SunHi, nagyon örülök, hogy végre így is találkozhatunk. –letérdelt elém, majd kezet csókolt nekem. S ekkor beugrott, hogy miért olyan ismerős.
- Te vagy az a fiú az álmomból!
- Igen gazdám, valóban én vagyok az. –hajolt meg.
- Mi van? Mi az, hogy „Gazdám”? –néztem rá idétlenül, mire a srác teste megremegett és a földön Neroval találtam magam szemben. Szemeim a kétszeresére kerekedtek ki, mire a kígyó, aki igazából egy húsvér ember, felmászott a lábamon és a derekam köré csavarodott. A következő pillanatban remegést éreztem és már az ember alakjában ölelt engem… - Nero?
- Pontosan. –mosolygott rám kedvesen. Megvágta csuklóját, melyből lila vér folyt a tálkába ahova az előtte lévők is csöpögtették vérüket. – Én egy alakváltó vagyok, így nekünk lila a vérünk. Most pedig jöjjön a többi társam.
Egy szőke hajú, középkorú nő karolt bele egy, talán velem egyidős fiú karjába, akinek hihetetlenül édes mosolya és nagyon jól kidolgozott teste volt 
- Drága Gazdánk, a fiammal nagyon örülünk, hogy ezen formában is találkozhatunk Magával. Igazán nagy megtiszteltetés. –mondta a szőke nő. – Én lennék Mother, ő pedig a fiam, Finny.
- Örvendek a találkozásnak Gazdám. Én különösen örülök ennek a találkozásnak, hisz már régóta elszerettem volna mondani, hogy mennyire csinos és egyben kényelmes is. –hajolt meg ő is, mire én elpirultam Mother pedig fejcsóválva csapta őt fejbe. Ők is felvágták karjukat és kifolyt a lila vér.
Következőnek egy lány jött. Egy nagyon-nagyon gyönyörű lány. Bőre sápadt volt, mint aki elakar ájulni. Haja sötétbarna melyben sok-sok zöld tincs ékeskedett szeme pedig az egyik legszebb kék. Lenyűgözve bámultam őt, ahogy alázatosan közeledik felém.  
- Drága Úrnőm, annyi restellem, ahogy viselkedtem Magával. Itt, minden társam előtt a bocsánatáért esedezem, csak tudja nagyon kellemetlen volt számomra az első találkozásunk, hogy oly durván elutasította azt, akihez én közel szeretnék kerülni. Féltékeny voltam magára, hisz Nero bármikor a közelében lehetett, ám mikor láttam Magát és Zico Urat együtt, meggyőződtem, hogy meggondolatlanul ítéltem el Magát. Nem tudtam hogyan is kérhetnék bocsánatot, így egészen eddig a napig tartózkodóan viselkedtem önnel, ami ezentúl nem fog előfordulni. Én, Angel, az Úrnőm, SunHi bocsánatáért esedezem. Ugye megbocsát nekem, Úrnőm? – ahogy befejezte mondandóját úgy térdelt le elém miközben szemeiből záporoztak a könnyek. Borzalmas érzés volt egy barátomat így látni. Ha tehettem volna, most azonnal odamentem volna hozzá, hogy megölelgessem és elmondjam neki, mennyire szeretem.
- Angel, ne gyötörd magad emiatt, semmi gond sincs. Egy percig nem haragudtam rád, amiért úgy viselkedtél, ahogy. Ez teljesen természetes, hisz nem szerethet mindenki, mindenkit. Úgy hogy kérlek, kelj fel, nem szeretem így látni a barátaimat.
- Igen is Úrnőm. –kelt fel, majd megtörölte arcát.
- Illetve, ha nem túl nagy kérés, elhagyhatnánk a magázást? –mosolyogtam felé, mire ő megrázta fejét.
- Nem lehet. A szolgáknak tilos tegezniük a gazdájukat, így mi sem tehetjük meg. Hisz mi, a kígyók a Maga, vagyis SunHi szolgái vagyunk.
- De én nem szeretem a szolgákat. Nem lehetne barátnak nevezni őket?
- Sajnos nem. –mondta lágyan még is határozottan, majd megvágta az ereit mire belőle sötétlila vér áramlott ki. Amint végzett Nerohoz ment, aki azonnal átölelte és valamit a fülébe súgott, mire neki egyből jobb kedve lett. Milyen kis aranyosak.
Következőnek egy fiú és egy lány jött. Egyszerre lépkedtek egymás mellett miközben a lány a fiúba karolt. A fiúnak hasonlóan szőke haja volt, mint Ziconak, sötétbarna szemekkel. Egy fehér és bő póló, fekete nadrág és csizma volt rajta. Nyakát ékszerek díszítették. A lánynak hosszú és egyenes barna haja volt. Olyan ruhát viselt, melynek felső része fekete, szoknya része fehér. E fölé egy fekete kardigánt vett, lábára pedig magas sarkút. Ujjain gyűrűk hada sorakozott. Bár teljesen hétköznapi kinézetük volt, még is az egész megjelenésükben, kisugárzásukban és járásukban volt valami… fenséges. Ahogy elém értek, a lány úgy engedte el a fiú karját, majd hajoltak meg ők is. Akár hogy nézhettem őket, nem ismertem fel őket. Ahogy sötét szemeiket néztem, kecses tartásukkal karon öltve, úgy jutott eszembe egy macska bája, amely mindenkit lekenyerez. Macskák, uralkodói légkör, hisz akkor ők… 
- King és Queen? –kérdeztem bátortalanul. Arcukra elismerő mosoly kúszott.
- Ráhibáztál. – felelte Queen.
- Nagyon érdekes téged ilyen szemszögből vizsgálni. Végre nem kell felnéznem rád. – kuncogott King. Kijelentését nem tudtam hova tenni, míg Queen egyszerűen oldalba csapta. Bár az egész lényük varázslatos és nemesi, ez az egy mozdulat elárulta, hogy semmi sem az, aminek látszik. Ahogy ők sem. Ők is tudnak ugyanolyan egyszerűen viselkedni, mint én meg Zico még úgy is, ha ők ketten a cirkusz királya és királynője. – Ajj már Queen, én csak a magasságra céloztam. Hogy ne nézhetnék fel egy olyan emberre, aki talán még nálunk is jobban ragyog?
- Azért ennyire erős túlzásokba ne essünk. –mosolyogtam rájuk. Ahogy a filmekben lenni szokott, az egyik szereplő mikor megsebzi magát a saját körmével, a vére úgy csordul ki. Eddig sosem hittem, hogy ilyet valaha is látni fogok, de tévedtem. A két alakváltó megkarmolta egymást, melynek következtében kicsordult a vérük. Queen megölelt és úgy ment tovább, míg King megpuszilt és a fülembe dorombolt, amitől nevetni kezdtem. Azért ismerjük el, nem mindennap dorombol egy ember a füledbe.
Mire végzett az egész térnyi sereg, addigra a kis tálka megkétszereződött. Általában nem vagyok rosszul a vér, vagy bármi egyéb belsőség láttán, de attól még el kell ismernem, hogy erős gyomor kell ahhoz, hogy végig nézz több embert, ahogy megvágják magukat.
- Oké, értem én, hogy nagyon menő dolog ez az egész „mutassuk meg a vérünket, mert színes” dolog, de ha szimplán közlitek velem, hogy „amúgy nekünk nem piros a vérünk”, akár mekkora őrültség is, de a történtek után elhittem volna. – mondtam Ziconak aki felém közeledett karjait a háta mögött tartva.
- Ismered a „vérszerződés” kifejezést?
- Persze.
- Tudod, nálunk az a szokás, hogy ha jön egy újonc, akkor beavatjuk. És tekintettel arra, hogy a belépésével igent mond a családba tartozásra, ezért valahogy elkell hozzá juttatnunk a családunk vérét, ami mindenkiben más. Ezzel a vérszerződéssel kapcsolódni fogsz mindenkihez, aki most bemutatkozott, tudni fogod a nevüket, a kedvenc kajájuk, helyüket, előző családjának származását, mindent. Plusz, kellett valami komolyabb dolog is, mivel az ünnepi étkezés nem mindig sül el jól.
- Ezt még is, hogy érted?
- Mondjuk úgy, hogy néha még a Mennyországban is elszabadulhat a Pokol. –kacsintott rám. Azt hiszem félnem kéne. – De most add a kicsi kacsód!
- Minek?
- Ne variálj, csak add ide.
- Nem! – ugye mindenki romantikusnak tartja, mikor a fiú megcsókolja a lányt, csak hogy az elhallgasson, mert éppen butaságot beszélt? Nos, ha ez megtörténik veled, miközben két éles vágást érzel a bal karodon nem mondhatnám, hogy annyira hűűű, de romantikus lenne ez az egész. Zico hamar húzódott el tőlem és valamilyen latin zagyvaságot motyogott, mire a két edényben lévő összes vér eggyé vált és egy apró csepp lett belőlük. Óvatosan irányítva ezt a pici cseppet az ujjával hozta el egészen a sebemig, majd a szervezetembe helyezte azt. Egy hirtelen fájdalom nyílalt belém: a fejem ketté akart hasadni, a végtagjaimat legszívesebben leamputáltam volna, ahogy a bőrömet is levakartam volna magamról, ugyanis szinte éreztem, ahogy rohadásnak indul. Ahogy jött ez az érzés úgy távozott. Míg végül egy pár másodpercnyi videó játszódott le előttem gyerekekről, kígyókról, oroszlánokról, kentaurokról, cápákról, törött hajókról, felhőkről, tündérekről és megannyi természetfeletti teremtményről. A film végén én jelentem meg, ahogy sírva rohanok apához. Gyűlölöm ezt az emléket, hisz ez volt életem egyik legrosszabb napja, ennek ellenére apa nagyon szerette hisz ekkor kerültünk egymáshoz közel. Sokként ért a felismerés, hogy ez még is hogyan lehetséges. A térdeim elgyengültek így a földre rogytam, a könnycsatornáim feltöltődtek a sósfolyadékkal, és mint gátszakadásnál, úgy törtek elő.
- Mi a baj SunHi? –guggolt le mellém Kwan.
- Kwan… apa… Apa itt van valahol. Itt volt, és nem ismertem meg? Hogy lehetek ilyen aljas?
- Nem te vagy az SunHi. Sokkal inkább ő az, hogy nem jelentette ki nyíltan, hogy ki is valójában. De ne aggódj, amint úgy érzi, hogy kész vagy megtudni az igazságot, megkeres.
- Úgy gondolja?
- Nem gondolom. Tudom. De gyere, menjünk enni!
- Finom kaja van?
- A legfinomabb.
- De ugye nem P.O csinálta? –kérdeztem, mire körülöttem mindenki elnevette magát, P.O kivételével, aki duzzogva elfordult, miszerint itt senkinek sincs ízlése.
A szivárvány kastély belseje merőben eltért a külsejétől. Míg az színekben gazdag volt, a nagy terem, ahol egy hatalmas asztal terült el, mindössze két színből állt: feketéből és fehérből. Az teljesen mindegy volt, milyen alakzat, ábra vagy szobor volt a teremben, ha nem fekete volt, vagy fehér az ember rondának tartotta. Na nem azért, mert művészileg lett volna csúnya, szimplán esztétikailag. Nem illett oda semmilyen szín.
- SunHi kedvesem, üdvözöllek az otthonomban. –tárta ki karját előttem Kwan.
- A kinek a mijében? –néztem rá hatalmas szemekkel. Oké, azzal teljesen tisztába voltam, hogy valami nagy és befolyásos ember, de ennyire.
- Kérlek, foglalj helyet. – mutatott egy székre, ami a terem másik végében volt az asztalfőnél. Bal oldalamon Kwan, Zico, Kyung és Jaehyo foglaltak helyet, míg jobbomon B-bomb, U-kwon, P.O és Taeil. Az asztal többi részén fontossági sorrendben helyezkedtek el a tagok.
Annyira nem értem magamat, hogy az már fáj. Én kis naiv azt hittem, hogy bár egy teljesen alternatív világba csöppentem, normális ünnepi étel lesz, mint például sült disznó, sült csirke, tészták, rizs, saláták, levesek és esetleg torta desszert gyanánt. Hát talán ez volt az egyik legnagyobb koppanásom az életben, ami teljesen egyértelműnek kellett volna, hogy legyen. Az asztalon felsorakozott ételek közül ha saját szántamból kellett volna, hogy egyek, inkább kifutok a világból, mint sem hozzájuk nyúljak.
- Na, majd én merítek neked. –fogta meg P.O a tálam.
- Ne merészeld! –szóltam rá egy kicsit hangosabban, mire minden tekintet felénk szegeződött. – Akarom mondani, már egy ideje szemezek azzal a narancssárga valamivel, ezért azt szeretném előbb megkóstolni. – Most kell menteni a menthetőt. Felkaptam egyet a narancssárga étel közül és a számba vettem. Annak ellenére, hogy egy kissé rágós volt, nem is olyan rossz az íze.
- Ugye tudod, hogy mit ettél meg? –kérdezte Zico egy gonosz mosoly keretében.
- Hát persze. Egy gyümölcsöt. Ugye?
- Majdnem. Az kérlek szépen, egy olyan békának volt a petéje, ami majdnem megevett. Mi általában kidobjuk a kutyáknak, mivel ezt csak ők eszik meg. Na meg te.
- 1000, 999, 998, 997, 996, 995, 994, 993, 992, 991, 990… - számoltam hangosan.
- Most még is mit csinálsz? –kérdezte Lilly nevetve az asztal közepéről.
- Vissza számolok, hogy egy: ne hányjam el magam, kettő: ne öljem meg Zicot.
- Úúúú, akkor számolj csak, egyik se lenne túl jó dolog. –közölte, majd visszatért az evéshez.
- Gyere Kedvencke, majd én merítek neked. Én tudom, hogy mit szeretsz. – vette el előlem Kyung a tányért, majd pár perccel később egy viszonylag normális menüt tett le elém. – Igaz, hogy ez egy kicsit másmilyen csirke, mint amit megszoktál, de legalább nem egy békapete.
- Légy szíves, emlékeztess még erre egy párszor. – amint megkóstoltam azt a bizonyos csirkét, több dolog is történt. Az első, hogy a terem ajtaja egy hatalmas fuvallat keretében kicsapódott. A második, hogy a mellettem lévő fiúk egyszerre pattantak fel a székükből. A harmadik: hat alak jelent meg az ajtóban, ezzel kiűzve minden boldogságot és jó kedvet a teremből. És a negyedik: ez a csirke isteni. Ezentúl csak ilyet akarok enni.
- Ti még is mit kerestek itt? – szólalt meg Kwan vészjósló hangon. Nem tudom kik ők, és mit akarna, de szerintem elkezdhetnek félni.
- Nyugi már Kwan, csak jöttünk köszönni az új tagnak. – ahogy az ismerős hang megütötte a fülem, úgy láttam egy suhanó alakot, aki végül az asztal tetején állt meg, egyenesen előttem. – Örvendek SunHi, örülök, hogy újra találkozunk!
- Yongguk, hát te mit keresel itt? – ez a mondat egyszerre több féleképpen hangzott el szinte ugyanabban a pillanatban. Egyszer tőlem, aki kedvesen, barátiasan és meglepődve szólt a fiúhoz, valamint a bohócoktól, akiknek hangjában megvetés, gyűlölet és egy apró meglepődés lapult.
- Hát tudjátok… - mondatát sajnos nem tudta befejezni, mivel egy kés repült felé…

2015. április 3., péntek

16. fejezet~ A Másik világ I.


- Így ni, ez így elég feszes lesz. –ellenőriztem le a kötelet, amit újonnan szereltünk fel a próbatermembe. A lábammal és a kezemmel is teljesen felépültem, így legnagyobb örömömre neki állhattam az új koreográfiáknak. Szószerinti lábadozásom alatt a füzeteimet tele rajzoltam és írtam jobbnál jobb ötletekkel. A legújabb ötletem az, hogy felsétálok egy kötélen egy másikra, ahol ugrásokat, hidakat, spárgákat és hasonló őrültségeket csinálok. Mielőtt elkezdtem volna felmenni magamra kötöttem a tartó felszerelést.
Valahányszor neki állok egy nehezebb mutatványnak a szívem vadul kalapál, ideges vagyok, hogy vajon mi lesz belőle. Általában kitalálok valamit, amihez vagy tartom magam, vagy nem. Az esetek többségében tartani szoktam, ám van, hogy a próba során belecsempészek valami olyasmit, amit addig nem írtam le, de úgy sokkal jobb hatást kelt.
Nagy levegőt véve helyeztem egyik lábam a vékony kötélre. Bár most még háló van alattam, ami elkap, ha leesnék, de az előadásokon nem lesz ott semmi, csak a hívogató talaj. Bár nagyon szeretem, amikor előjön belőlem a művész sokkal jobban kedvelem a levegőt, a távolságot a földtől és a magasságot. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a magasság az egyik szerelmem a sok közül. Mivel emberből vagyok, ezért semmi sem sikerülhet elsőre, ahogy ez sem. Mindig egy kicsivel jutok csak előrébb. Először pár lépés után esik le az ember, majd a negyedénél, a felénél, a háromnegyedénél, mikor már majdnem ott van és végül felér a csúcsra. Az, ha valaki megtanul valamilyen sportot, művészetet, képletet, bármit felkészít az életre. Hisz nem fog mindenkinek egyből az ölébe hullani a nagy lehetőség, vagy a legjobb, a számára leginkább megfelelő munka. Hosszú utat kell megtenni odáig, ami tele van buktatókkal, amiktől eleshetsz és a te döntésed, hogy felkelsz-e, vagy sem. Apa tanított meg erre az eszmére, valahányszor elutasítottam, hogy visszamenjek a trapézra. Azt mondta: „Sunhi, neked ott fent a helyed. Mindenhogyan gyönyörű vagy, de ott fent… leírhatatlan ragyogás távozik belőled, ami mindenkit átjár. Sokan feladták már, de neked kell annak lenni, aki nem adja fel. Ha most visszamész, akkor az életben is sikeres leszel. Az, hogy elkeseredsz, és abba hagyod az életben nem fog semmire se vezetni. De ha most erőt veszel magadon, és azt mondod, hogy megpróbálod újra, te leszel a legsikeresebb ember mindenki közül. Egyet ne feledj el hercegnőm: elesni, sírni, megigazítani a koronát, felállni és folytatni.”. Ezek a szavak örök életemre beletapadtak a memóriámba. Történhet bármi, sosem fogom elfelejteni. Ezzel csak annyit akart mondani, hogy az életben is számtalanszor fogok pofára esni, ahogy a trapézról is leeshetek, de ha van kitartásom és elszántságom, az emberek azt egy idővel figyelembe veszik, jutalmazzák és sikeres lehetek.
Ahogy felértem az emelvény legtetejére, lenéztem. Mindig, mindenki azt mondja, hogy ne nézz le, mert csak rosszabb lesz. De ez nem igaz. Ha lenézek, és látom alattam a messzeséget, az az mutatja, hogy mekkora utat tettem meg és büszke lehetek magamra. Ennél azt hiszem nincs is felemelőbb érzés.
Vettem egy újabb nagy levegőt és elindultam a vízszintben lévő kötélen. Nagyon fontos az egyensúly. A kitartás mellett ez az egyik kulcsfontosságú dolog az akrobata életében. Régebben nagyon sokat vesződtem vele, viszont megérte. Tettem egy-két oda-vissza sétát a levegőben, hogy szokjam az érzést, majd kezdődhetett az igazi móka. Érintő lépéssel tettem meg az út felét, majd onnan egy szaltóval próbálkoztam, ami sajnos nem úgy sikerült, mint ahogy én azt szerettem volna.
- Nézzenek oda. Szinte még meg se gyógyult, de már összetöri magát. Hát gratulálok SunHi. – ahogy a hálón feküdtem a legismerősebb hang ütötte meg a fülem. Oldalra fordítva a fejem Zicot láttam meg. Ahogy ott állt fekete nadrágjában, sárga alapú, fekete mintás ingjében, tornacipőjében, haja felzselézve, tetejében enyhe lila árnyalattal, szeme feketén kihúzva, arcán egy hatalmas vigyorral, talán sokkal jobban megdobogtatta szívem, mint pár órával ezelőtt az első lépés a kötélre. Jó pár hete már, hogy nem láttam se őt, se Kwant a cirkuszban. Mikor Yungot láttam sok-sok idő elteltével, nem éreztem ugyan ezt. Az sokkal inkább volt egy kellemes csalódás, hogy még mindig jól néz ki, de ez… ez teljesen más volt. Nem értettem, hogy miért kezd az arcom egyre égetőbb lenni, miért kalapál vadabbul a szívem, mint mikor meglátom a színpadot, és amúgy is. Miért nyűgöz le a mosolya, miért vagyok izgatott és nyugodt egyben?  De leginkább, miért látom úgy, hogy a legtökéletesebb fiú áll előttem?
- Na mi van, lenyúltad P.O Oppa hajfestékét? –kuncogtam. Hogy mit csináltam? Én nem szoktam ilyen… túl lányos dolgokat csinálni.
- Ja, hogy ez? Csak kimosható festék, de ugye milyen jól áll? –túrt bele hajába nevetve.
- Ezt ne csináld többet! –néztem rá mérgesen.
- Miért?
- Mert ne! – ha kínoznának, se mondanám el, hogy azért, mert emiatt az egy mozdulat miatt, talán a legszexibb fiúnak találom az egész világon.
- Csak nem vonzónak találsz, drága SunHi? – észre se vettem, ahogy felmászott a hálóra és fölém nehezedett. Majdnem olyan volt, mint egy láthatatlan ninja.
- Az ki van csukva.
- De ugye azért hiányoztam? –nézett rám nagy és ál-bánatos szemekkel, mivel látszott bennük, hogy igazából nevet belülről.
- Még csak ne is reménykedj. –mondtam. Na jó, egy kicsit azért hiányzott a hülyesége, de CSAK a hülyesége! Kétes érzéseimet észrevéve hajolt hozzám közelebb, majd kezeit arcomra helyezve csókolt meg. Elég sok alkalommal kellett már elviselnem csókjait, viszont talán most volt az első olyan –a kígyós előadás utánit nem számítva-, mikor nem „elviseltem”, hanem élveztem. Egy kellemes érzés futott végig gerincemen, ahogy óvatosan kóstolgatta ajkaim. Az érzés, ami hatalmába kerített azt parancsolta kezeimnek, hogy fonódjanak Zico nyaka köré és húzzam magamhoz még közelebb, ha ez persze lehetséges. Amint áthelyezte nyelvét számba és édesen cirógatta enyémet, kiderült, hogy igen is lehetséges az, hogy közelebb férkőzzön hozzám, mind testileg, mind érzelmileg. Basszus, még is mibe keveredtem?
- Nagyon örülök, hogy ugyanannyira hiányoztam neked, mint te nekem. –puszilta meg orrom, majd lemászott a háláról. – De most gyere, sok dolgunk van.
- Az biztos, tekintettel arra, hogy gyakorolnom kell, mert a következő műsorban már beszeretném mutatni, és…
- Semmi ilyen miatt nem kell aggódnod. A cirkusz 3 hétig be lesz zárva. Se előadás nem lesz, semmi.
- Hogy mi? Még is miért?
- Mert mindenki haza ment, hogy ünnepelhessen.
- Várj, nem úgy volt, hogy mindenkinek ez az otthona? És miért nem szóltál előbb? Akkor legalább betudtam volna pakolni.
- Nem kell semmit bepakolnod, csak vedd fel a ruhát, amit ott hagytam, és gyere ki a szökőkúthoz.
- Hova akarsz vinni?
- Majd meglátod. –kacsintott, majd eltűnt, mint a kámfor. Annyira utálom, mikor ezt csinálja, de mégse, mert nem. Na, ez egy igen értelmes gondolatmenet volt, gratulálok SunHi.
Nagy nehezen rávettem magam, hogy lemásszak a hálóról, majd a nappaliba érve egy gyönyörű ruhával találkoztam. A kanapén egy bordó ruha terült el, amely a cselédlányok egyenruhájára emlékeztetett. Ujja a könyökömig ért csipkés végződéssel. Felsőrészének alapja bordó volt, elölről egy fekete, a kötény felsőrészéhez hasonló rész foglalt helyet, nyakánál egy csokornyakkendővel. Pár gomb volt rajta, majd csípőmnél, ahol kezdődött az alsó része a ruhának egy újabb masni volt. A szoknya része ismét bordó volt, alját úgy varrták, hogy az alsó szoknya fekete csipkés része tökéletesen látszódjon. 

Nagy nehezen felimádkoztam magamra, ugyanis a fűzős ruhákat egyedül roppant nehéz felvenni. Cipőnek egy balerina fekete balerina cipőt kaptam, hosszú fekete szalaggal. Ahogy felvettem a cipőt, roppant kényelmesnek éreztem, majd egészen a térdemig kötöztem a szalagot, mire nem volt hosszú. Enyhe sminket tettem fel magamnak, majd mindent bezárva, egy kis bőrönddel indultam el cirkuszunk szökőkútjához.
Kint olyan élményben volt részem, mint itt eltöltött időm alatt egyszer se. Borult volt az ég, bár a napocska olykor-olykor kikukucskált a felhők közül, de szegénynek semmit sem értek sugarai, nem volt meleg. Erős, süvítő szél fújt, ami a fákat erős hajladozásra kényszerítette. Nem kellett meteorológusnak lenni ahhoz, hogy megállapítsam: lóg az eső lába. De a legmeglepőbb dolog még is az emberek voltak. Vagyis, sokkal inkább az emberek hiánya. Ahogy húztam magam mögött a bőröndöm úgy éreztem pofátlanul is hangos vagyok, mint mikor felszáll a metróra egy csapat kontrollálatlan tinédzser és üvöltözni kezdenek. Az összes sátor kihalt volt, egyetlen állattal sem találkoztam. Még Nero sem jött oda hozzám, hogy magammal vigyem. Ketrecük felé megértettem az okát, hogy miért nem látom az állatokat: nincsenek itt. A gyerekek nem játszadoztak az udvaron, senki sem főzött, egyszerűen… kihalt volt az egész cirkusz. Eddig még sosem féltem cirkusztól, de most sikerült. Megrémített a Circus with Secrets kihaltsága.
- Mi ez az egész? –kérdeztem Zictól, ahogy odaértem a szökőkúthoz.
- Minek hoztál bőröndöt? Felesleges. Na mindegy, majd ott hagyod nálam. –vonogatta vállát, majd elindult. Komolyan mondom, ha a fiúk egyszer elindulnak, borzalmasan nehéz beérni őket, pláne ha el van törve a lábad (igen, Jaehyora célzok), vagy ha bőrönd van nálad (igen, Zicora célzok).  A sátrában elvette tőlem a bőröndömet, majd megfogta a kezem. – SunHi, ugye te az érkezésed óta kíváncsi vagy, hogy mi az a titkunk?
- Hát, ha más milyen titok nem is érdekel, de az, hogy még is hogyan tűntök el úgy, hogy nem veszem észre, igen.
- Nagyon helyes. Mikor először beléptél nem éreztél valami furcsát? Valami természetfelettit? Valami, varázslatosat?
- Miért kérdezi mindig, mindenki ezt? Nem tudom, hogy éreztem-e bármi különöset, csak annyit tudok, hogy ez a cirkusz más, mint a többi. Sokkal furcsábbak vagytok. És még mindig nem értem, hogy miért. Egyszerűen nem jut el a tudatomig.
- Ugye nem félsz az utazástól?
- Annyit utaztam már, hogy nem tudsz újat mondani nekem.
- Na és a színektől?
- Ki az az elvetemült, aki fél a színektől?
- Hiszel a csodákban?
- Persze.
- Akkor tökéletes. – mondta, majd az egyik zárt ajtóhoz vezetett. Zsebéből elővett egy bronz kulcsot, a zárba helyezte, majd elfordította a kulcsot. – Kérlek, ne felejts el se lélegezni, és a dobhártyámat se lyukaszd ki, okés?
Nem értettem, hogy mire gondolhat, de aztán kinyitotta az ajtót. Egy vakítóan fehér fény jelent meg, majd Zico magával húzott ebbe a fehér fénybe. Szememet szorosan csukva tartottam, ugyan is zuhantam. Nem tudtam hova, miért és hogyan, de zuhantam.
- SunHi, nyisd ki a szemed, úgy sokkal jobb lesz! –hallottam Zico hangját. De még is honnan? Se közelinek, se távolinak nem tűnt. Nem érzékeltem, hogy jobbról, balról, felülről, esetleg alulról jött volna. Még is mi bajom lehet abból, ha hallgatok rá? Nagy nehezen kinyitottam a szemem, mire tömérdek megmagyarázhatatlan és groteszk alak jelent meg előttem. A falak, már ha lehet annak nevezni, kör alakúak voltak, majdnem, mint egy alagút. A minták folyton váltakoztak. Egyszer háromszögeket, négyzeteket, köröket és sokszögeket láttam a szivárvány összes színében. Utána emberi alakok jelentek meg. Vagyis, nem is volt teljesen ember. Sokkal inkább nevezném őket emberek, tárgyak és állatok keverékének. Nem olyanok voltak, mint a mesékben, ezek ijesztőek voltak. De az ijesztőségük elkápráztatott. Mesterművek voltak.
Nem tudtam hova nézzek, így inkább nem forgattam a fejem semerre, csak hagytam, hogy vigyen az áramlat valahova. Ahogy a végtelenbe történő zuhanásom éltem, felvetettem, hogy még is mi lehet ez az egész. Vagy egy igen csak furcsa álom, ami után beutalót kérhetek a diliházba, vagy a valóság. Mindegy hányszor gondoltam át a történteket, mennyire voltak valósak a Zicoval történt dolgok, egyszerűen nem lehet, hogy ez az egész valóság legyen.
- Zico, ugye most csak álmodok?
- Nem hallottam valamit! - nem hiszem el, hogy életem talán egyik legérdekesebb álmában vagyok, de az a csodás személyisége most is megmaradt.
- Zico OPPA, ez ugye csak egy álom? Annak kell lennie, hisz zuhanok, de nincs bennem félelem csak egy kicsi, és fájni se fáj semmim.
- Hát, csak annyit mondhatok, hogy várd ki a végét.
Amint kimondta, a zuhanás véget ért, én pedig hatalmas nagy puffanással értem földet, majd a leérkezési pontomtól jó pár méterre arrébb gurultam. Kezdek rájönni, hogy ez még sem álom, mert 1: bármennyire is erőlködtem, nem ébredtem fel a zuhanásom közepette, pedig mindig felszoktam ébredni, és 2: bár levágtam egy olyan mozdulatot, amit csak akciófilmekben lát az ember, és normális helyzetben már rég belehalt volna az illető, nekem „csak” a vállam, a hátam, és a lábaim fájtak annyira, mint eddig még soha. Éljen, éljen.
Amint megálltam és a védelmező földet éreztem magam alatt, rávettem a fejem és a szemeim, hogy körbe nézzek. Remélem mindenki tudja, hogy az Alice Csodaországban díszlete milyen. Hatalmas fák, bokrok, virágok, beazonosíthatatlan növények és állatok. Na most pont ugyan ezt éltem át, csak egy kicsit másképp. Több kilométer magas fák sokasága, színes őzikék, vadmalacok, madarak. Kellemes illat árasztott el mindent, ám próbálkozhattam bármennyire, nem sikerült beazonosítanom. Nagy nehezen felkeltem a földről, leporoltam magam, és vártam, hogy megszólaljon az ébresztőm, de semmi ilyesmi nem történt. Az egyedüli ami megszólalt, az Zico volt.
- Eredetileg elakartalak kapni, csak hát annyira kételkedtél a dolgokban, hogy muszáj volt valahogy elhitetnem veled.
- Tudod, ha azt mondod, hogy „hé, te hülye elkaplak, ha elhiszed, hogy ami most veled fog történni, minden igaz.”.
- És el is hitted volna?
- Nem, de úgy legalább nem kéne fájlalnom a hátam.
- Örülj, hogy itt estél ilyet. A Rendes Világban ebbe már rég belehaltál volna.
- Rendes Világ?
- Igen. A Rendes Világ, ahol előadunk, élünk, és a napjaink nagy részét töltjük. Ez pedig a Másik Világ, ahova a cirkuszunk minden egyes tagja tartozik. És ebbe te is beletartozol. Úgy hogy SunHi, üdvözöllek a Másik Világban! –tárta szét karjait.
- De, ez lehetetlen…
- Gondoltam, hogy ezt fogod mondani. Gyere, mutatok valamit. –megfogta kezem, majd elindultunk valamerre. Akármennyire is megrémisztett, hogy valószínűleg megőrültem és valószínűleg holnap visznek kivizsgálásra, ám ennek ellenére is Zico nagy keze, melegsége és közelsége borzalmasan jól esett. Úgy sétáltunk ebben az elvarázsolt világban, mint ha egy pár lennénk, akik éppen a napi sétájukat teszik meg. Az egyik hatalmas fára egy abnormálisan nagy kaméleon mászott fel, az égen dino szerű valami suhant el. Viszont a tetőpontot az érte el, mikor egy kutya nagyságú béka elugrált előttünk, majd elkapott egy vele egy magasságú patkányt és egyben felfalta azt. Szemeim kikerekedtek, éreztem, hogy ha most nem ülök le, összeesek, de ha leülök, akkor az a béka engem is megesz. – Ne félj, ezek a békák csak csúszómászókat és rágcsálókat esznek. Nem kell elszorítani a vérkeringésem.
- Huh, akkor jó. – nyugodtam meg.
- Látod azt a bitang nagy dögöt ott mellettünk? – ahogy jobbra néztem, egy majd’ két méteres, rusnya zöldes-barnás békát láttam. – Az a faj, mérgező és kedvenc tápláléka az ember. Viszont szegényem nagyon buta, így ha ugatsz egyet, el is menekül.
- VAU. – minden erőmet összeszedve ugattam egy nagyot, mire Zico arcáról lefagyott a vigyor. – Most meg mi van? Miért vágsz ilyen fejet?
- Nem mondtam komolyan, hogy az ugatástól elmenekül. Lehet, hogy buta, de már kiismerte az embereket, úgy hogy, ha nem akarsz ebéd lenni, jobban teszed, ha futsz. – és már sehol sem volt Zico, viszont az a hatalmas béka-izé ugrálni kezdett felém, mire én legnagyobb szégyenemre sikoltozva futni kezdtem.
- Muszáj ilyenkor egyedül hagynod, te bunkó? Ha már ennyire szereted ezt a Másik Világot, akkor mi lenne, ha csinálnál valamit az ellen, hogy megegyenek? – miután semmi válasz nem jött, de az állat egyre közelebb került hozzám belehúztam. – Fúúú, de gyűlöllek ZICO, Oppa nélkül! – Mi mást tehettem volna, felugrottam az egyik kisebb fa ágára, és mint a trapézon ugráltam egyik fáról a másikra. Mivel normál esetben a béka nem tud feljönni a fára, ezért úgy gondoltam, ez egy darabig megállítja, de nem. Az a mocskos dög ott ugrált mögöttem. Mi a szar? – Tudod, nem tudom ki vagy, vagy mi a neved, de mától számomra Ziconak hívnak. Pont olyan vagy, mint ő. Képtelenség lerázni, akaratos, bunkó és leginkább RONDA.
- Decrementum et rigentem*! – hallottam egy hangot, majd a béka megállt, összement és megfagyott. 


* Zsugorodás és fagyás (latin)