Szerencsére Yongguknak nem lett semmi
baja, ugyan is egy jól időzített mozdulattal kitért a kés elől.
- Kyung! –kiáltottam rá a fiúra.
- Ez most nem én voltam, a legnagyobb
szerencséjére. Ha én dobom, eltalálja. –fintorgott a fiúra.
- Kevés vagy te ahhoz Kyung, hogy végezz
velem. –felelte Yongguk.
- De akkor még is ki volt? –kérdeztem,
majd balra néztem, ahonnan a kés repült. Az asztal mellett egy idegesen fújtató
Zico állt kezében egy újabb késsel. – Oppa, szerintem ezt most add ide, mielőtt
bárkinek bántódása esik. –szóltam hozzá a legkedvesebb hangomon, majd
megöleltem. Éreztem, ahogy szív egyre lassabban ver, ám még így is olyan gyors,
mint annak, aki nem rég futotta le a maratont.
- Honnan ismered SunHit? –kérdezte.
- Egyszer, az egyik előadása után, amikor
mindenki elfordult tőle, én segítettem neki és megvigasztaltam. Akkor kialakult
köztünk egy lelki és testi kötelék is, igaz Kedvesem? –azzal a gyors
mozdulattal termett mögöttem, ahogy az előbb az asztalra. Két kezét derekam
köré fonta, állát nyakamra tette. Ismét azaz érzés, ami eddig. Hallani a mély
hangját, érezni a kellemes illatát. Soha nem éreztem ilyet senki iránt. Zico is
megnyugtat, viszont ő folyamatosan a gondolataimban mászkál, így szinte már
természetes a mellette létre jövő nyugalmam. De Yongguknál… Nem tudok róla
semmit, csak a nevét, még is nyugodtabban érzem magam, mint alváskor. Ha nincs
mellettem szinte el is felejtem, hogy létezik, viszont ha itt van, minden figyelmem
az övé, lenyűgöz, elkápráztat. A megjelenésével eléri, hogy bálványozzam,
istenítsem.
- Hogy mit csináltál vele? – Ordított
Zico. Nem féltem soha a férfiaktól, hisz tartottam magam olyan erősnek, hogy
kikerüljem a támadásaikat, viszont most nem egyszerűen féltem, sokkal inkább
rettegtem. Ahogy a kést Yongguk felé, ezzel felém is tartotta, és a
tekintetében ülő düh és idegesség miatt úgy nézett ki, mint egy őrült. Egy
rémisztő őrült. Egy rettenetesen rémisztő
őrült. Rettegtem Zicotól. Kezét megemelte a késsel együtt, mire én szorosan
becsuktam a szemem és a következő pillanatban egy éles csattanást halottam,
valamint azt, hogy valaki kiránt a menedéket nyújtó fiú karjaiból és magához
láncol. Félve nyitottam ki a szemem, amit amint kinyitottam, a teremben lévő
összes ember rémült tekintetével találkoztam. Zico szorosan tartott magánál,
fejét vállamba fúrta, így tökéletesen hallottam a kétségbe esett zokogását.
- Jaaaaaj Zico, hogy neked mindig a
rosszra kell gondolnod. Nem csak a szexszel lehet testi kötődést kialakítani.
Bár, ahogy SunHin látom, te is tökéletesen tisztában vagy ezzel.
- Yongguk, igazán megköszönném, ha most
távoznál az otthonomból. – mondta tetetett nyugodtsággal Kwan.
- Ne mááár Kwan. Nálatok mindig olyan
finom a kaja. Had maradjunk egy kicsit. – egy kisfiús hang szelte át a termet.
Amint megtaláltam, hogy kihez tartozik, legszívesebben elolvadtam volna. Egy
nagyon magas fiú foglalt helyet az asztalnál és valamilyen zöldséget
majszolgatott. Fekete szemében ott ült a kisfiús huncutság, ahogy mosolyában
is. Sötét rózsaszín haja több, mint tökéletesen illett sápadt bőréhez.
- Tudod Zelo, neked is meg kéne tanulnod,
hogy mikor kéne hallgatnod. És egyébként is, nem érzed, hogy egy kicsit
pofátlan vagy? –nézett rá dorgálón Kwan.
- Nem igazán. Ha megéhezek, akkor ennem
kell. És ha nálad vagyok éhes, akkor nálad fogok enni.
- Elég lesz ebből! –kiáltott fel Kwan.
Láttam, hogy a legkisebb hajszálától a körméig minden porcikája készen áll a
támadásra. Szerencsére nem csak én vettem ezt észre, hanem az a fiú is, aki
megsimogatta Nerot. Ő a gyönyörű fiú.
- Kwannak igaza van, Yongguk. Szerintem
menjünk, majd máskor játszunk SunHi-val. Úgy érzem, hogy jelenleg nem kívánt
személyek vagyunk itt.
- Felőlem. De ha miattad maradunk le Zico
összeroppanásáról, én kicsinállak Himchan. –röhögött Yongguk.
- Vállalok minden felelősséget. –mihelyst
kimondta, a hat fiú úgy tűnt el és tért vissza az élet a terembe.
- Az ünneplést elnapoljuk! Mindenki
indulás haza! A Falvédők pedig keressék meg a szakadást a falon, javítsák meg
majd kerüljön rá egy újabb réteg. Amint ez kész, értesítsenek, hogy
ráolvashassam a szilárdító varázslatot. –adta ki a parancsot Kwan, mire a tömeg
egy emberként indult meg kifelé. Ilyenkor általában lökdösődés és előzés
jellemzi az embereket, viszont ők a szituáció és a parancs ellenére is
kulturáltan hagyták el a termet. Elképesztő, hogy mikre nem képes az, ha valaki
tekintéllyel rendelkezik, csak úgy, mint Kwan. – Azt hiszem Ziconak pihenésre
van szüksége. SunHi, segítesz?
- Természetesen.
P.O és Kyung nagy erőfeszítések árán
átvették tőlem Zicot, aki nem akart tőlem elszakadni, mondván „Ha most elenged,
tényleg elhagyom őt”. Azzal sikerült lenyugtatnom, hogy miközben Kyungék
felvitték őt az emeletre végig a kezét fogtam. A szoba, amibe felvitték őt
viszonylag nagy volt. A fal mellett egy franciaágy foglalt helyet, körülötte
kések, bogarak, tűk, kártyák, nyalókák, kisebb tükrök és bábok. A falak feketék
voltak, rajta egy-két bonyolultabb mintával amelyek egy-egy alakká képződtek.
Volt köztük hercegnő, bohóc, oroszlán, zebra, tigris, kígyó, madarak, angyalok
és még megannyi figura. Bútor szinte egy se volt, csak egy szekrény és az ágy.
A plafonról egy kisebb csillárlógott le, ami tökéletesen bevilágította az egész
helyiséget. A szoba olyan üresnek és szomorúnak tűnt, de lehet csak a tudat,
hogy ez Zico szobája, és ennyi az összes díszítés szorongatta a szívem. A két
fiú óvatosan helyezte le vezetőjüket az ágyra, aki lehajtott fejjel bambult
maga elé, ám szeméből még mindig záporoztak a könnyek.
- Gyere Kedvencke, most jobb, ha egyedül
hagyjuk. –simította meg a vállam Kyung.
- Nem! SunHi nem mehet el. Itt kell
maradnia. –jött a válasz Zicotól. A fiúk szomorúan néztek hol rá, hol rám,
végül kettesben hagytak minket. – Mit csinált veled?
- Kicsoda?
- Yongguk.
- Semmit.
- Ne hazudj! –kiabálta. Ismét megrémített,
egyben el is szomorított. Tekintettel arra, hogy még életemben nem találkoztam
síró fiúval, felzaklatott. Lányokat már rengetegszer láttam sírni, hisz ez
nálunk úgy mond „természetesebb”, mint a fiúknál. A lányok könnyebben elsírják
magukat, hisz a hormonjaik úgy vannak beállítva, valamint a lányok köreikben
sokkal gyakoribb az, ha valaki érzékenyebb. De a fiúknál teljesen más ez a
dolog. Nekik erősnek kell maradniuk, nem szabad mutatni a gyengeségeiket, hogy
valami megbántotta őket. Nem szabad megmutatniuk a lelkük legmélyét és a
sérüléseiket, hisz ha ez történik, akkor egyből „buzisak” és „nyápicok”. Ebből
a tekintetből igen is elismerésre méltóak. És pontosan ezért is fájt annyira,
hogy ezt az erős fiút sírni látom. Valami eltört benne, aminek nem szabadott
volna és ez a felszínre hozta az elfojtott könnyeit és az ingerült énjét.
- Zico Oppa, tudod jól, hogy soha nem
tudnék neked hazudni. –ültem le mellé miközben megsimítottam jobb karját.
- Most ne hívj így. Most, hogy őszintén
szeretnék veled beszélni, egy kicsit felejtsük el a fogadást. Újra megkérdezem:
mit csinált veled Yongguk?
- Rendben van. Akkor Zico, esküszöm, hogy
nem történt köztünk semmi. Az első fellépésem volt a kígyókkal, Katie a fülembe
ültette a bogarat, miszerint nem szeret senki a cirkuszban és magányra volt
szükségem. Elmentem sétálni, és Yongguk egyszer csak ott termett és beszélgetni
kezdtünk a Jóról és a Rosszról. Ezen kívül nem volt semmi.
- De ugye nem ért hozzád?
- Hát, talán kezet fogtunk. Már nem
emlékszem pontosan.
- Jó, ennyi érintkezés elég volt vele. Ha
valaha újra találkoznál vele, és ő megakarna érinteni, lökd el magadtól. Üsd
meg, öld meg, csinálj amit akarsz, csak ne engedd meg neki, hogy megcsókoljon.
- Ne aggódj, ez nem fog megtörténni, ezt
garantálhatom. Én olyan lány vagyok aki egyszerre csak egy fiút csókol meg.
–simítottam meg arcát, amivel letöröltem néhány könnycseppet. Ezt követte egy
újabb simítás és egy újabb, míg arca újra száraz nem lett. Ziconak most
szüksége van arra, hogy megbizonyosodjon azokról az érzéseimről, amikben még én
magam sem vagyok teljesen biztos. Nem érdekel. Most muszáj törődnöm vele. És ha
ez a törődés azzal jár, hogy a mostaninál is jobban összezavarom magam, akkor
nem érdekel. Két kezem közt tartva arcát közeledtem felé. Szájától pár centire
megálltam és mélyen a szemébe néztem. Most volt az első alkalom, hogy nem
tudtam kiolvasni semmit a szemeiből.
- Ki ez az egy fiú?
- Te vagy az Zico, és ezen senki, még
Yongguk se tud változtatni. – ezzel az alkalommal én nem hagytam neki
lehetőséget arra, hogy válaszoljon. Olyan gyorsan kaptam rá ajkaira, mint ahogy
a kígyók marják meg áldozatukat. Hevesen csókoltam őt, amit legnagyobb
meglepetésemre nem viszonzott. Ha tényleg így állunk, akkor bekeményítek. Elérem,
hogy meglágyuljon a szíve. Amilyen gyorsan álltam neki az egyszemélyes
csatának, olyan gyorsan álltam meg és szakadtam el tőle. Arcát apró puszikkal
hintettem be, míg végül száját is. Nem kapkodtam el semmit. Egyik apró száj
puszi után jött a másik. A puszik erőssége egyre csak fokozódott, míg át nem
ment egy újabb csókba. Mielőtt rámérhettem volna egy újabb csapást, szemébe
néztem. Végre újra azt a Zicot láttam magam előtt, akit ismertem. Nem kellett
félnem tőle, tudtam, hogy soha nem bánthat. Szemeibe visszatért a fény, a
boldogság, a gyerekesség és a csintalanság. Ám ezek mellé egy újabb dolog
társult, amitől egy pillanatra lefagytam. A szerelem is ott bujkált Zico
szemeiben. Szinte biztos vagyok benne, hogy szerelmes lett belém. Hezitálásomat
látva szája egy apró mosolyra görbült, ami felébresztett a pillanatnyi
sokkból. Már nyitotta a száját, hogy
mondjon valamit, de megakadályozva őt egy újabb csókot nyomtam puha ajkaira.
Nyelvemet óvatosan helyeztem át szájába, félve, hogy újra elutasít. Semmi
ilyesmi nem történt, sőt. Nyelve édesen hívta táncba enyémet, így a
legromantikusabb ütemre mozoghattak, mely az összhangra épül. Átkaroltam
nyakát, ezzel is közelebb húzva magához, mire ő elterített az ágyán és fölém
mászva csókolóztunk.
- Ugye itt maradsz velem, kis kancám?
–vigyorgott rám. Ez az. Tényleg visszakaptam Őt.
- Hát persze, hogy itt maradok, kedvenc
bohócom. – válaszoltam, mire egy újabb
csókot kaptam.
~Másnap~
- Tényleg jó, hogy itt
vagy. Ilyenkor általában egy vagy több hétig nem beszél senkivel. – pattant
mellém P.O, egy tál bogárral a kezében.
- Müzli?
- Aha, valami olyasmi.
–vonogatta vállát.
- De amúgy, hogy érted,
hogy nem beszél senkivel?
- Hát tudod, Zico egy
nagyon furcsa ember, akinek hozzá kell szokni a személyiségéhez, ami mindig
változik. Még nekünk, a legjobb barátainak is néha nehézséget okoz, hogy
kezelni tudjuk a dühkitöréseit. Na persze ez nincs mindig így, maximum két
évente egyszer történik ilyesmi, szóval ne egy mindennapos dologra gondolj.
- De mi tudja ezeket
kiváltani?
- Ez egy nagyon jó kérdés.
Ez a második alkalom, hogy ilyen incidens történt, szóval fogalmam sincs.
Valószínűleg köze lehet ahhoz, hogy fél attól, hogy elveszít olyan embereket,
akiket szeret. Plusz mindkét esetben Yongguk volt a kiváltó ok.
- Ezt még is hogy érted?
- Ez az információ
titkosított. Csak is a belépési kóddal adhatom ki eme tartalmat.
- Ne máááár P.O Oppa, mond
már el. Azt tudom, hogy a mostani miattam volt, de miért volt az első?
- Az egy hosszú és
bonyolult sztori, amit nem tőlem kell megtudnod.
- És ha én tőled akarom
hallani? –öleltem át vállát egy hatalmas mosoly keretében.
- Akkor el kell, hogy
szomorítsalak. –söpörte le magáról a kezemet.
- Úgy is kiszedem belőled!
Ha harapó fogóval is, de menni fog. – kiáltottam utána, ugyanis ő elment a
konyhába.
Nézzük csak, mivel lehetne
P.O-ból előcsalogatni az igazságot? Mi az, amit nagyon szeret és mindent
megtenne érte? Hát persze, hogy az aduász, amivel még engem is bárki
lekenyerezhet, szinte szó szerint. A kaja. Csak a probléma ott kezdődik, hogy
teljesen eltérő mind a kettőnk étkezési szokása. Hát akkor jöhet a kémkedés.
Felvettem egy fekete
nadrágot, egy baglyos pólót, amin az „I’m watching you” felirat van, valamint
egy tornacipőt. Nem baj, hogy ebben a világban túl feltűnő leszek, jelenleg ez
is a célom. A kastélyból kilépve a térre értem ki, ahonnan számos út vezetett a
különböző árusokhoz, falvakhoz, városokhoz. Egy nő sétált el mellettem, aki
mosolyogva köszönt nekem.
- Elnézést! –szóltam
utána, mire ő megpördült.
- Igen?
- Elnézést, de nem tetszik
tudni, hogy merre találok egy bevásárlóközpontot? –mosolyogtam rá kedvesen.
- Ööö… bocsánat, de én nem
beszélni és nem érteni, te mit kérdezni. Viszlát SunHi. –mondta. Teljesen
sokkosan bámultam a nő után, aki egyetlen egy mondatban lekoptatott.
- Itt nem tudják, hogy mi
az a „bevásárlóközpont”, és nem is mindenki beszéli a Rendes Világi nyelvet,
maximum köszönni tudnak rajta. –közölte velem Taeil egy nyalókával a szájában.
- Hogy-hogy?
- Úgy, ahogy bárhol. A
Rendes Világban sem beszélhet minden ember ugyanolyan nyelvet, így itt sem.
- Szóval itt is vannak
különböző nyelvek?
- Persze. Minden országnak
van egy ehhez hasonló alternatív verziója, így nyelve is. Ez nem egyértelmű?
- Hát, annyira azért nem.
- De amúgy minek akarsz te
bevásárló központba menni?
- Miket szeret P.O?
- Nem szeretem, ha
kérdésre kérdéssel válaszolnak. De egyébként mindent, ami egy normál ember
számára undorító.
- Jó, erre én magam is
rájöttem, de konkrétabban!
- És még is minek?
- Mert ki akarok szedni
belőle valamit.
- És kajával próbálkozol?
Nem is vagy te olyan hülye. Gyere, körbe vezetlek. – Taeil egy aprót biccentett
a fejével, hogy melyik irányba fogunk kezdeni.
A piacnak több szakasza
van, ahol egymástól elszeparáltan találhatók meg a különböző termékek. Így
külön utcája volt a ruháknak, külön a cipőknek, külön az ételeknek, külön az
italoknak, külön a játékoknak, azaz, minden külön volt. Az ételutcához a szerszámokon
és a fehér neműkön keresztül jutottunk. Egyik stand undorítóbb volt a másiknál.
Míg az emberek mosolyogva köszöntek nekünk és kínálgatták a „finomabbnál,
finomabb” portékákat, én közben undorodva jártam az utcát. Taeil nagyon sok
mindent mutatott, hogy mire fáj P.O foga egész régóta, én még sem engedtem
neki. Basszus, hisz van, hogy még a nyers disznóhúst se fogom meg, nem ám
valami olyat, ami zöld és még mozog. A remény valahol ott éledt fel bennem,
mikor találtam a tegnapi csirkéből.
- Jó napot, egy kiló
csirkét szeretnék! –mosolyogtam rá az árusra, aki furcsán méregetett.
- Hogy te semmiből se
tanulsz. Egy kilóval abból az izéból, de most. –kérte az eladót Taeil, mire az
egyből lemért neki egy kilót. –Nesze, itt a juss.
- Ez még is mi volt?
–kérdeztem tőle halkan.
- Nem kell suttognod, itt
nincsenek titkok. Megmondtam, hogy ez más hely, mint amit megszoktál. Itt az
emberek akkor udvariasak, ha bunkók, és akkor bunkók, ha udvariasak.
- Úristen. Úgy érzem ebbe
belefogok őrülni.
- Már megtörtént. De
tessék, itt van néhány hozzávaló, az árus adta, de csak mert te vagy a
Megmentő. –nyomott a kezembe két szatyrot és már el is tűnt.
Amilyen gyorsan csak
tudtam visszasiettem a kastélyba, ahol egyből letámadtam a konyhát. Az asztalra
felraktam a két szatyrot és kivettem belőle a csirkét. Hát akkor álljunk neki a
szeletelésnek. A fiókban megkerestem a nagykést, majd kezdődhetett volna a
szeletelés, ha a megpucolt és fejetlen csirke el nem kezd mozogni. Ismeritek a
mondást, miszerint „a fagyi egyszer visszanyal”? Hát most megtörtént. A csirke
közelíteni kezdett felém én pedig futni kezdtem. Miközben egy kibelezett és
feldarabolt csirkemell üldözött, elgondolkoztam azon, hogy most ébren vagyok,
vagy csak bedrogozott valaki az álmomban és éppen álmodok.
- Mi a halál történik itt?
–lépett be P.O a konyhába.
- Ments meg! –néztem rá
kétségbe esetten.
- Je découpes*! – a
csirkére mutatva mondta ki a mondatot, mire az megdermedt, majd
felszeletelődött.
- Ez még is mi volt?
- Késsel nem tudsz itt
semmit felszeletelni, ami élő, butuska. –mondta, majd felszedte a húst a
földről.
- De hát ez halott volt,
mikor megvettük!
- Nem, nem. Az csak a
félkész verzió, amikor rendes, kézzel fogható eszközökkel megölik. Varázslattal
azért nem csinálják, mert mindenki más milyet használ az elkészítéséhez. Én
például franciát, mert a francia ízeket szeretem.
- De hát Zico latin
varázslatot használt.
- Van, aki latint használ,
van aki franciát. Ez a két legelterjedtebb, ezeket mindenki ismeri és
használja. Meg van mindennek a latin és a francia megfelelője, az már csak
személy függő, hogy ki melyiket használja.
- Még valami bonyolítás?
- Nem tudok róla. De amúgy
te mit akarsz ezzel csinálni?
- Főzni.
- Minek?
- Hogy kiszedhessem
belőled, hogy mi köze volt Yongguknak Zico kiborulásához.
- Ahhoz ennél egy kicsit
több és finomabb kaja kéne.
- Mint például? Párolt
légy szárny, grillezett cserebogárral?
- El se tudod képzelni,
hogy milyen ínycsiklandozó étel az, amit az előbb elmondtál.
- Fúj. –véleményemet egyetlen
szóban összetudtam foglalni, ám P.O emiatt haragos tekintettel meredt rám.
- Hidd el SunHi, ha neked
is annyit kellet volna nélkülözni, mint nekem, akkor megértenél mindent.
- Ezt még is hogy érted?
- Úgy, hogy míg a többi
gyerek minden reggel mosolyogva dobta ki a száraz kenyeret a kukába, addig én
örültem, ha azon a héten egy szendvicset ehettem.
- De még is miért?
- Tudod, vannak dolgok,
amikről az emberek nem szívesen beszélnek.
- Akkor egyezzünk meg:
vagy ez, vagy a Yongguk sztori.
- Ugye mindig eléred, hogy
az emberek igent mondjanak neked?
- Az esetek
kilencvenkilenc százalékában igen. –bólintottam.
- Legyen. Minden ott
kezdődött, mikor Édesapám cége csődbe ment. A családunkat az uzsorások
rendszeresen járták, hogy visszavehessék azt, amit Édesapám elvett. Édesanyámat
több alkalommal is nemi erőszak alá vetették, míg engem és Édesapámat
megvertek. A lakásunkból, amiben egykoron fényűző csillárok lógtak, arany
étkészlettel, selyem ágyneműkkel, arra a napra már csak egy üres otthon lett,
két matraccal: egy a szüleimnek, egy pedig nekem. Egyik nap az iskolából
sétáltam haza, nem lehettem több tizenöt évesnél, mikor valaki elkapta a
karomat és egy fekete kocsiba ültetett be. Semmire sem emlékszek azok után, ami
ekkor történt, csak arra, hogy egy erdőben ébredtem fel. Fogalmam sem volt,
hogy most még Koreában, egyáltalán Ázsiában vagyunk-e, vagy a talán a világ
másik felén. Ha jól emlékszem két és fél hétig bolyongtam egyedül, mire
megtaláltam Édesapámat és Édesanyámat, aki zokogva borult a nyakamba, mivel azt
hitte megöltek. Édesapám, kedvese és gyermeke helyzetét látva sírva fakadt, és
bocsánatot kért tőlünk, amiért olyan borzalmas ember, hogy még a családját se
tudja rendesen eltartani és ilyen veszélyes helyzetekbe keveri őket.
Édesanyámmal, természetesen még jobban rázendítettünk, hisz Édesapámat addig a
napig a legerősebb férfinak tartottuk, és még a mai napig is. Bár azt
gondolták, hogy egy hónapot se fogunk kibírni, mi még is túléltünk. Olyan
dolgokat ettünk, amikbe egy józan ember bele se mer gondolni. A szigeten lévő,
időközben kiderült, hogy egy lakatlan szigeten vagyunk, összes állatfajból
lakmároztunk. És nem olyan állatok voltak ott, mint vaddisznó, vagy őz. Én
lennék a legboldogabb, ha azok lettek volna. Nem. Mi kígyókat, majmokat, pókokat,
papagájokat és ezekhez hasonló egzotikus állatokat ettünk fűvel, levéllel vagy
bogyókkal. Két éve éltünk már a szigeten, lett házunk, csónakunk, amivel
kijártunk a tengerre halászni, ruháink, szinte minden, ami a túléléshez
szükséges. Ám egyszer, mikor Édesanyámmal elmentünk az egyik forráshoz vízért,
Édesapám véget vetett az életének. Nem bírta tovább, hogy boldogtalannak lát
minket, holott mi boldogok voltunk. Az utolsó hónapjaiban nagyon beteges alkat
volt, így segíteni se tudott nekünk semmiben, ami még inkább zavarta.
Búcsúlevelében megköszönte, hogy oltunk neki és végig kitartottunk mellette. A
levél soraiban számtalanszor bocsánatot kért, amiért ilyen életet adott nekünk.
Azt kérte ne nehezteljünk rá, amiért most itt hagy bennünket, és reméli, hogy
miharabb hazajuthatunk. Azt kérte, hogy ne siessünk a találkozással. SunHi, el
sem tudod képzelni, hogy milyen borzalmas érzés eltemetni a saját Édesapádat a
saját két kezeddel. Édesanyámmal megpróbáltunk a végsőkig kitartani, amíg csak
lehetett, ám ez nem sikerült. Mindketten megőrültünk. Senki sem tudja
elképzelni, hogy mennyire idegőrlő, ha nem tudod hány óra van, milyen nap,
milyen hónap. Minden éjjel elalszol, és másnap felkelsz, de nem tudod, hogy
esetleg hétfő van, vagy talán csütörtök. Nem tudod, hogy most kéne-e ebédelni,
vagy sem. Nem tudsz semmit. Nem tudhatod, hogy éppen mikor van a születésnapod,
mikor van Karácsony, egyszerűen mi van. Távol vagy a civilizációtól, nem
nézhetsz TV-t, nem olvashatod a legújabb napilapot, nem tudsz semmiről, hogy mi
történik a nagyvilágban. Ezek a dolgok időről időre tudatosulnak benned, és
szépen lassan felemésztik mindenedet, ami végül véget vet az idegeidnek és
bekattansz. Nem tudod elkülöníteni a valóságot a képzelettől. Édesanyám váltig
állította, hogy Ő Édesapámmal találkozott mindennap, és hogy igazából nem halt
meg. Úgy gondolta, hogy mi ismét Koreában vagyunk, és a szomszéd nénivel
beszélget, aki olykor-olykor adott nekünk enni. Lassan annyira beszippantotta
őt a rémképzeteinek világa, véletlenül megölte magát. Nem hazudok és nem is
viccelek. Volt egy kötelünk, amivel az elejtett vadakat szoktuk felakasztani,
mert egyikünk se merte őket agyonütni, így kegyesebbnek láttuk a halálukat. Édesanyám
azt hitte, hogy azaz egyik új nyaklánca, amit születésnapjára kapott, ezért
felakarta próbálni. Felmászott a fára, a nyaka köré tekerte, majd megcsúszott
és meghalt. A kötelet elvágtam, majd karba vettem Édesanyám kihűlt testét és
Édesapám mellé temettem. Mindenki azt mondja, hogy egy szülőnek a gyermekét
temetni a legnehezebb. Ez fordítva is igaz, pláne ha neked kell kiásnod a sírt
és belehelyezned őket koporsó és minden tiszteletadás nélkül. A sírjuknál
zokogtam éjt nappallá téve, megállás nélkül. Az nap, mikor már úgy éreztem,
hogy én is közéjük akarok tartozni, egy erős vihar pusztított arra. Az egyik
fát, amely a sírjuknál állt, kidöntötte az erős szél. Láttam, ahogy közeledik
felém. Abban a pillanatban a saját végemet is láttam, amint rám esik és
összenyom. Felvoltam készülve a halálra, ám az utolsó pillanatban egy furcsa
szöveget hallottam, a fa eltűnt és én még mindig éltem. Újabb keserves zokogás
tört rám, hogy miért? Miért kell nekem életben maradnom? És akkor, Zico mellém
guggolt, egy erős nyugtatót adott nekem mellé vizet és én újra elájultam, mint
anno, három évvel azelőtt. Amikor felébredtem egy pszichiátrián találtam magam.
Zico, U-kwon, Kyung, Taeil, B-bomb, Jaehyo és Kwan mindennap meglátogattak és
az állapotomról érdeklődtek. Erőt adott nekem, hogy voltak olyan ismeretlen
emberek, akik törődtek velem, így viszonylag kilábaltam az őrültségből.
Legalábbis ők ezt állították. Én a mai napig érzem, hogy őrült vagyok. Ők azt mondják,
hogy ez nem gond, hisz minden ember egy kicsit őrült, és én hiszek nekik. És
hogy miért eszek folyton bogarakat, meg undorító élőlényeket? Mert ha mással
nem is, ezzel szeretnék tiszteletet mutatni Édesanyámnak és Édesapámnak. –
köpni-nyelni nem tudtam attól, amit P.O mondott. Ha fogalmazhatok így, akkor
talán ez volt az egyik legsokkolóbb dolog az életemben, amit valaha is
hallottam. De… de… de még is hogy lehetséges az, hogy az emberek olyan gonoszak
lennének, hogy így bántják a másikat? Értem én, hogy a maffia meg minden, de
akkor is. És ha mindez nem lenne elég, Ő maga temette el az Apukáját és
Anyukáját. Egy pillanatra én is belegondoltam, hogy mi van akkor, ha Apával is
ugyan ez történt és nincs mellette senki? – Na, mi van, elvitte a cica a nyelved?
–mosolygott rám.
- Nem, csak… Én erre nem
tudom, hogy mit mondjak.
- SunHi, én ezt nem azért
meséltem el, hogy bármit is mondj.
- Tényleg egy rémes ember
vagyok, amiért mindig mindenbe muszáj beleütnöm az orrom és ezzel felszakítom a
sebeket.
- Milyen sebekről beszélsz
ember? Nekem nincsenek sebeim. Már nincsenek. Ez a világ, a Másik Világ
begyógyította az összest egytől, egyig. Nem vágyom arra, hogy visszatekerhessem
az időt és másként alakuljanak a dolgok, hisz akkor nem lehetnék ennek a csodás
helynek a részese. A történteket nem akarom újra írni, hisz ezért vagyok az,
aki.
- De hogy tudsz így
mosolyogni? Hogy tudsz boldog lenni? Hogy tudsz a többiekkel hülyéskedni?
- Úgy, hogy ha van, aki
megmosolyogtasson, van, aki miatt boldog vagyok. Mert gondolj bele, mi lenne,
ha múltamnak élnék, és úgy feküdnék le nap, mint nap, hogy „bárcsak másképp
történt volna meg”. Újra visszaesnék az őrületbe, és szépen lassan
felemészteném magam belülről, amibe belehalnék.
- P.O Oppa, ugye mostantól
felnézhetek rád?
- P.O Oppa, mostantól
felnézhetek rád? –utánozta a hangom. Tényleg nagyon viccesre sikeredett, hisz
P.O-nak majdnem olyan mély hangja van, mint Yongguknak, ha nem mélyebb. – Hát
persze, hogy felnézhetsz. Hisz eddig is felnéztél rám, te kis Törpe. –húzott
magához, majd egy puszit adott a fejemre.
- Nem vagyok törpe.
–duzzogtam.
- De hogy nem az van. A mi
pici Törpénk.
- Egyéb kicsinyítő jelzők?
- Jelenleg nem találok
semmit, a magaslati időjárás teljesen elködösíti az elmém.
- Haha, nagyon vicces
vagy, Bogárka.
- Bogárka? Ez tetszik,
Törpike.
*felvágom/felszeletelem. Découper -felvágni/felszeletelni (francia)
*felvágom/felszeletelem. Découper -felvágni/felszeletelni (francia)