4. fejezet~ Az első nap

- Jééé, ez a madár mióta van kitömve?

- Nem tudom. Ez a múlt héten még mozgott, nem?

- Fogalmam sincs.

- Milyen aranyosan alszik.

- Háhááá, sikerült egyből bedobnom a papírt! Ezaaaaaaaz!

- Sssss! Még a végén felkelted! Nézd már, mennyit aludt és még mindig ilyen jól áll a haja.

- Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű, ugye?

- Fiúk, hagyjátok már azt a madarat. De ha annyira nézni akarjátok, akkor legalább úgy tegyétek, hogy ne nyúljatok hozzá, sokáig tartott mire kitisztítottam. Most is, ez a toll is milyen szép, nem?

- Naaa, Zico, nem kéne ennyire zongoráznod, még a végén felkelted.

- Mondod te, Kyung, aki most is az arcát böködi.

- De csak mert olyan jó puha.

- Jaj dehogyis, te tedd le.

- Most komolyan álmában beszél?

- Jó, leteszem én, de akkor ígérd meg, hogy tíz perc, és itt vagy Yu…

- Kukkurikuuuuuuuuuuuu!

- Mi az Isten? – pattantak ki a szemeim, de egyből visszacsuktam őket, mivel egy kész szivárvány állt előttem. Szép sorban a színek: lila, zöld, kék, világos rózsaszín, sötétrózsaszín, pink és sárga. – Mit kerestek itt?

- Ez a mi öltözőnk. Akár mi is kérdezhetnénk ugyan ezt. – ült rá a lábamra U-kwon.

- De hát ti ajánlottátok fel, hogy itt maradhatok.

- Ez is igaz, de attól még nem kéne felébredned, csak mert hangoskodunk.

- Miért, csináltatok bármit is? –néztem rájuk furán.

- Persze hogy nem észlelted, hiszen cicafiúval voltál elfoglalva álmodban. –mondta cinikusan Zico

- Még is mi köze ehhez Yungnak?

- Vele álmodtál, nem,

- Fogalmam sincs. Jó ideje már nem emlékszem azokra a dolgokra, amiket álmodok.

- Egyáltalán nem? –nézett rám nagy szemekkel Kyung.

- Bár, de. Azokra emlékszek, amik rémálmok. De ezekre kiskorom óta. Még mindig el tudom mesélni azt, amit egyszer 4 évesen álmodtam és rossz volt, de aztán már nem, amit pár perce és jó volt.

- Furcsa vagy.

- Mondod te, egy madártollat tisztogatva. –néztem a lábamon ülő fiúra, aki lazán vállat vont. –Lehetek bunkó és megkérdezhetem, hogy mi a reggeli?

- Persze. Nos, rántotta bazsalikommal és narancslével. – sorolt fel P.O, mire megörültem, hogy na, legalább a reggeli normális. – De, a tojásban van egy kis pisztráng, a narancslében pedig 5 féle narancs, olyanok is, amikről még senki sem hallott. Jah, és a bazsalikom mellé, ha nagyon éhes vagy, tudunk adni rozmaringot is.

- Ööö… müzli nincs?

- De van. Tessék. –adta oda a tejet meg a müzlit B-bomb.

- Köszönöm. Tányért meg kanalat kérhetek?

- Parancsolj. –tette le elém az említett tárgyakat Taeil. Kétszer is szedtem a müzliből, mert a mellé a sok tej mellé egy adag nem elég. Mivel minden reggel iszok valamit a tej mellé, kértem abból a narancsléből, ami annyira nem is volt rossz, de azért a jótól is elég messze van. Ezután felöltöztem. A tegnapi szürke nadrágom, egy fekete-fehér csíkos póló, egy fekete mellény és fekete tornacipőm mellett döntöttem. Csak úgy, mint mindennap szememet kihúztam és kispiráloztam.

A sátorból kilépve a nap meleg sugarait éreztem bőrömön. Úgy szeretek ilyen időben sétálgatni. Jó, ez mondjuk számomra elég nagy hülyeség, mivel mind időben szeretek sétálni, szóval ez most részletkérdés. Fényképezőmet tartva járkáltam a sátrak közt és ismerkedtem a társulat különböző tagjaival. Vannak olyanok, akik a családjukkal élnek itt, de csak az anya vagy az apa a tagja ennek az egésznek, a többiek dolgoznak, iskolába járnak, csak itt élnek, annyira összetartanak. Ha belegondolok, Ő is megtehette volna ugyanezt, és akkor nem repül el négy év a közös életünkből. Van olyan család, akiknek ugye gyerekeik vannak. Csecsemőtől kezdve egyetemistáig. Volt egy sátor, ahova mikor benéztem, az anyuka éppen főzött, a gyerekek játszottak, majd mikor megláttak, hatalmas mosollyal az arcukon szaladtak felém, fogták meg a kezem, s arra kértek, játsszak velük. Olyan kis aranyosak voltak, hogy nem tudtam nekik ellen állni. Már delet is elütötte az óra, mikor még a kicsikkel játszottunk papás-mamásat.

- SunHi, meghívhatlak ebédre?

- Jaj, de hogy is.

- De hiszen játszottál a gyerekekkel és vigyáztál rájuk.

- Ez természetes dolog, hiszen olyan aranyosak, és hát, már én is tag vagyok, így már akkor játszunk majd, amikor csak akarják. –mosolyogtam. Végül addig kérleltek, míg égül maradtam. Megtudtam, hogy a nő férje a felelős az új részleg kialakításáért, amiről még senki nem tud semmit, csak a férje, az igazgató és a bohócok. Erre csak fintorogni tudtam, mert mi az már, hogy nekik mindenről muszáj tudniuk? Ő erre csak kuncogott, és annyit mondott, hogy nagyon kedveli a fiúkat, mindig vigyáznak a gyerekekre, ha elmennek itthonról.

Miután megköszöntem az ebédet, és elköszöntem a gyerekektől, tovább járkáltam. Rá jöttem, hogy igazából ez is olyan, mintha egy utca lenne, annyi különbséggel hogy itt az utca területének vannak határai, nem a házaknak. Mindenki mindent megoszt egymással, segítik egymást, bármi gondjuk van. Ahogy ott álltam és néztem két férfit, ahogy éppen megszerelnek egy elromlott sütőt, feleségeik pedig az e havi pletykákat beszélik meg, összeszorult a szívem. Nálunk is így volt. Családunknak volt egy nagyon kedves barátja, akinek szintén volt felesége és egy gyereke. Ők azok, akiknek a kis fiával vagyok együtt a képen, azon a bohócoson. Aztán, ők elváltak, az anya vitte magával a kisfiúkat, a férfi pedig velünk maradt. Úgy 12 éves lehettem, mikor elment. Rá két évre pedig apa tűnt el. Folyton azon gondolkodtam, hogy elindult megkeresni a férfit, így én nem csak apát keresem, hanem azt az embert is. De, ha még inkább belegondolok, anyával még mindig házasok, és ha jól tudom, anya nem volt együtt senkivel, de mi van, ha ő igen? Mi van, ha már új családja van, ahova én nem illek bele? Sokszor fognak el az ilyen gondolatok, de hamar elhessegetem őket. Úgy, ahogy most is. Inkább mentem tovább, mikor meghallottam egy oroszlánüvöltést. A hangirányába fordultam, majd indultam el. Megtaláltam azt a két oroszlánt, akik benne voltak a műsorban. Amelyiket simogattam egyből a ketrec széléhez jött, én pedig oda mentem és simogatni kezdetem. A másik egy kicsit féltékeny lett, ezért arrébb lökte a másikat, ám mikor őt is simogatni kezdtem, lenyugodott.

- Tényleg megkedveltek téged. – termett mellettem Kyung. – Mond csak, be akarsz hozzájuk menni?

- Júúúúj, igen. –csillant fel a szemem. Azért még sem mindennapi dolog az, ha az ember oroszlánok között van. Fényképezőmet kivettem nyakamból és Kyung kezébe nyomtam. – Ez még az életemnél is fontosabb, úgy vigyázz rá.

Kinyitotta a ketrec ajtaját, a két állat egyből ki akart jönni, de mikor meglátták, hogy mászok befele, megálltak s leültek. Amint beértem egyből hozzám dörgölőztek, és dorombolni kezdtek. Csak ültek, de majdnem akkorák voltak, mint én. Pár perc simogatás után leültem én is, ők pedig lefeküdtek a hátukra, ezért, mint a cicákat, a hasuknál fogva kellett megsimogatnom őket.

- Kyung, hogy hívják őket?

- Simba és Kiara.

- Haha. És komolyan?

- Igazából, mindenki másképp hívja őket. Mondhatjuk úgy is, hogy kinek mi jut róluk eszébe. Ahány tagja van a társulatnak, majdnem annyi nevük van nekik is, és mindegyikre hallgatnak.

- Te hogy hívod őket? 

- Simbának és Kiarának. Az Oroszlány Király volt a kedvenc mesém, és mindig ez jut róluk eszembe.

- Nekem is, akármennyi oroszlánt is látok. De róluk nem. Nekik valami különlegeset akarok adni. Hmm… King és Queen.

- Pont, mint Zico. –mosolygott.

- Ne mááár. Akkor kitalálok valami mást.

- Ne. Mármint, szerintem örülni fognak neki, hogy nem egy család hívja őket ugyan úgy, hanem két külön álló ember, akiknek nincs közük egymáshoz. Csináltam képeket, megnézzük? –jött be a ketrecbe.

- Persze, csak nem lenne jobb kint?

- Miért?

- A gépem miatt.

- Nyugi, nem fog történni semmi… - és mikor ezt mondta megbotlott, előreszökdécselt és elesett. Pontosabban rám esett.

- Jesszus, Kyung! A gépem hogy van? És te?

- Kösz az aggódást. Mindketten remekül vagyunk. –mutatta felém a gépem és nekem egy hatalmas szikla gördült le a szívemről. Mondjuk azt hozzá kell tenni, hogy eléggé kínos helyzetben voltunk, mivel nem elég az, hogy a két oroszlán a ketrec másik végébe ment az esés miatt, de mivel Kyung rám esett, ezért én hanyatt feküdtem, ő pedig miután feltápászkodott négykézláb fölöttem. Ööö… igen, ismét egy paradicsom ültetvényre hasonlítok.

- Hé, még is mi az Istent csináltok ti ketten? – hallottunk egy hangot. Mikor odanéztünk, jöttünk rá, hogy Zico az. Kyungból olyan szinten kifutott a vér, hogy talán még a pólóm fehér csíkjaitól is fehérebb lett.

- Izé… oroszlánt simogattam. Kyung lefényképezett, bejött megmutatni a képeket és megbotlott.

- És ezt ki hiszi el? –kérdezett vissza, mire az egyik oroszlán felüvöltött.

- King! –szóltunk rá egyszerre Zicoval, mire az állat hátat fordított nekünk, mi pedig összenéztünk. Időközben Kyung is lemászott rólam, de szegényem szerintem mély depresszióba esett, mert kuporogva ült a helyiség egyik sarkában. – Kyung, minden rendben van?

- P-p-p-ersze. Miért ne lenne?

- Gyere, mi most kimegyünk. –segítettem fel. – Köszönj el szépen az oroszlánoktól. Sziasztok, majd még jövünk! Nah, jobban vagy már?

- Hát, egy kicsit igen.

- Zicoval elsegítünk a sátradhoz, oké? Te meg gyere, és esetleg segíts a barátodon. – szóltam rá, miközben próbáltam felszedni az említettet a földről.

- Te szerencsétlen. –mondta, majd egy kézzel felkapta a fiút, aki átkarolta a nyakát és botladozva, de eljutottunk a sátorhoz. Nos, a szerencsétlen jelzőt nem tudom melyikünkre, értette, de mindenesetre mindkettőnk nevében mondhatom, hogy nem volt valami kedves.  Időközben Kyung is visszanyerte a színét, ám a sátorba visszaérve egyből ledőlt aludni. Érdekes sátra van, az biztos. Az egész tele van késekkel meg korbácsokkal, a falon ugyan az a minta, mint a bohóc házban. Ugyanúgy, mint Lillynek neki is van konyhája meg fürdője, csak az övé sokkal nagyobb. Itt több ajtó is van, amiket megpróbáltam kinyitni, de amit hozzáértem a kilincshez egy kés majdnem levágta a kezem, szóval inkább nem nyúltam hozzájuk. Ezután elhagytuk a fiú sátrát, és én, személy szerint indultam volna az ideiglenes sátram felé, de a pólóm nyakánál visszarángattak. –Nem mondták még neked, hogy aranyos állat az oroszlán, de nem háziállat?

- De hát olyan aranyosak voltak és doromboltak meg minden. És amúgy is, nem bántottak.

- És mi van akkor, ha egy idegen, vagy valaki olyan megy arra, akit nem bírnak, és rá akarnak támadni, de téged találnak el? Hidd el, annak se az oroszlánok, se te, se mi nem örültünk volna.

- Aggódtál miattam? –néztem rá nagy szemekkel és mosolyogva.

- Isten ments. Csak egyszerűen nem akartam, hogy az új számom főszereplője halott legyen.

- Tudod, a lányok néha csak egy igenre vágynak. – vágtam rá duzzogva.

- Igen és nem.

- Mi van?

- „Kedves naplóm, szerinted, Yung egyszer elfog hívni randizni? És ha megtörtént, azután mi lesz? Talán elvesz majd feleségül? Nagyon remélem!” –idézte a sorokat a… naplómból.

- Zico, most azonnal visszaadod, vagy nagyon megbánod! – fenyegetőztem.

- A-a. Hacsak nem vagy hajlandó „oppa”-nak hívni. –töprengett.

- Tudod ki hív téged oppanak! Add vissza a naplómat!

- Igen, tudom, ki hív így. Ők! –mutatott a lányok felé, akik egyből integetni kezdtek neki. – A naplót pedig nincs kedvem odaadni. Tudod, sokszor unatkozok, így legalább van mit olvasnom.

- Az nem egy könyv, amit akkor olvasol, amikor csak akarsz! Az egy lány rejtett érzéseit és gondolatait tartalmazza.

- Rejtett érzelem és gondolat? Had idézzek „Kedves naplóm, Yung ma olyan jól nézett ki. Az-az édes haj, ami olyan egyenes, mint a deszka, az a mosoly, az a fehér ing és bordó zakó, és a fekete farmerjáról már ne is beszéljünk!”

- Zico, hagyd abba. Hallod! –indultam meg felé, mire ő futni kezdett én pedig kergetni őt.

- „Kedves naplóm, ma ismét együtt jöttünk haza a suliból Yunggal. Olyan sokat nevettünk és beszélgettünk, csak úgy, mint mindennap. Olyan jó mellette sétálni, és az érdekes történeteit hallgatni. Említettem már, hogy kitűnő tanuló? Nem, akkor most mondom. Mindenből csak és kizárólag ötöse van. Én nem jeleskedhetek ezekkel, ugyan is, van egy egyesem fizikából, de ezt ne mond el senkinek, légyszi. De, Yung OPPA, mikor sírtam e miatt a jegy miatt, azt mondta, mindent meg fog tenni azért, hogy segíthessen nekem és kijavíthassam ezt a jegyet. Drága naplóm, én úgy szereteeeeeeem Őt!” – futott végig az egész cirkuszon sorolva azokat a dolgokat, amiket talán öt évvel ezelőtt írtam a könyvecskémbe. Persze futhattam utána, ő sokkal gyorsabb volt nálam. Míg ő minden centijét ismerte a cirkusznak, addig én szinte semmit, így nem tudom hányszor mentem neki egy bokornak, fának esetleg embereknek, akik elég furcsán néztek rám, mert az teljesen normális volt hogy Zico fut, és mondogat valamit, de az, hogy egy lány a tüdejét is kiköpve fut, az teljesen fura. Inkább ők a furcsák.

- Zico, esküszöm, egyszer érjelek utol, akkor úgy bosszút állok rajtad, hogy olyat még ez a cirkusz, nem is. Az egész világ nem látott! –pihentem meg, mire ő újra rákezdett.

- „Kedves naplóm, ma jött egy új fiú az osztályunkba. Nem akarom megcsalni Yungot meg semmi, de nagyon aranyooos. És képzeld, még beszélgetni is beszélgetett velem. Először csak azt kérdezte meg, hol van a tanári, de utána való szünetben felismert és beszélgetni kezdtünk mindenféléről. Oh, és ma Yungnak edzése volt –kosárlabdázik hát nem menő?- ezért ez az új fiú kísért haza. Remélem Yung nem fog megharagudni rám, de ha igen, majd sütök neki muffint, csokisat, amit úgy szeret!” Hallod, bár nem vagyok Yung, attól még egyszer majd én is kapok egyet?

- Persze hogy kapsz. Akár kettőt is. De mindegyiket úgy fogom lenyomni a torkodon és megmérgezem!

- Nem szép dolog ilyet tenni az oppadal, hallod-e.

- Nem vagy az oppam! Senki sem az!

- De igen. Yung az.

- Nem ő sem. Kérlek, hagyd abba és add vissza a naplómat!

- Melyiket?

- Hogy érted, hogy melyiket?

- Azt hitted, hogy csak egyet hoztam el? Ugyan kérlek! Abból is tudok idézni, figyelj csak! „Kedves naplóm, ma Valentin-nap volt, és a suliban kaptam egy szál rózsát, egy tábla csokit és egy –most figyelj- puszit Yungtól! Hát nem édes? Dehogy nem! Annyira aranyos volt, az összes lány úgy irigykedett rám, hogy szinte az igazgatóiba kívántak miatta, de nem érdekelt. Persze én is adtam neki csokit meg puszit is. És ezután képzeld mi történt! Hazafelé jövet átkarolta a vállam és Yung illatú lett a pólóm. Most is csak azt ölelgetem!”

- Zico! Állj már meg. – loholtam utána. Na jó, hazudok, gyakorlatilag már inkább sétáltam, mint sem futottam, de mindegy, a lényeg az, hogy a kínosabbnál, kínosabb dolgaimat mondta fel.

 - Na mi van, már nem is annyira kell az a napló? –kérdezte gúnyosan.

- De hogy nem. Csak, tudod te… milyen… régen… futottam utoljára?

- Nem is kell többet futnod. –kacsintott, majd eltűnt. Na ez lesz a másik dolog, amiért még egyszer majd megölöm. Egy hatalmas, fekete sátor előtt álltam, aminek a tetejéről égők lógtak le. – És most befelé!

- Még is mit képzelsz? –néztem fel rá a földről, mivel hogy úgy lökött be a sátorba.

- Gondoltam elintézem, hogy ne legyél láb alatt.

- Tudod, ha nem akarsz többet látni, akár meg is mondhatnád a főnöknek, hogy rakjon ki a társulatból és…

- Na meg még mit nem! És akkor mivel szórakoztatnám magam? Mivel még nem vagy használható állapotban, ezért be kellett valahova hozni téged.

- Ezt még is hogy érted?

- Úgy, hogy mindjárt neki állunk előkészíteni a mai műsort, és mivel még nem tudsz semmit, ezért, hogy ne zavarj senkit, idehoztalak. –ült le egy kanapéra. – Amúgy, nem akarsz inkább ideülni mellém, mint sem a földön üldögélni?

- Ez a te sátrad? –ültem le a kanapéra, a lehető legtávolabb tőle.

- Ez nem a sátram. Ez az otthonom. De ez neked nem jelent semmit, igaz? Neked, aki már négy éve folyton úton van, sehol se marad biztosan, mit is jelenthet az a fogalom, ami másnak az életét?

- Igen is sokat jelent, képzeld el.

- ó igen, még is mit?

- Szerinted hányszor akartam azt, hogy valaki ott legyen mellettem, átöleljen, és azt mondja „ne félj kincsem, nem lesz semmi baj. Anya és apa itt vannak neked, hogy megvédjenek.”. Igenis sokszor szerettem volna, de nem lehetett.

- Akkor egész egyszerűen miért nem jöttél haza, anyukádhoz, Yunghoz?

- Mert nem tehettem.

- Miért nem? Miatta? Tudod, szerintem apukád pont azért ment el, hogy ne keresd. A szülők általában ezért mennek el, vagy dobják ki a gyerekeiket. Plusz, szerinted, ha nagyon akar hallani felőletek, nem írt volna neked?

- Most már aztán tényleg elmehetsz ám a fenébe! Elegem van az állandó áskálódásodból és szemétkedéseidből!

- Még mindig könnyen dobálózol a szavakkal. De üsse kő, megbocsátok. Oh, és nem mész te innen sehova! –termett előttem.

- Nem te mondod meg.

- Valóban nem én, hanem az igazgató. Azt mondta, tegyelek be valahova az előadás idejére, és hát, mi lehet biztonságosabb, mint a saját lakásom? Amúgy meg tessék, ott vannak a naplóid. Olvas végig őket, és amit úgy találsz, hogy elolvashatok, tedd félre, amit nem, azt is. – mondta, majd bement egy szobába, s pár perc múlva már kint is volt egy köteg ruhával a kezében. Először azt hittem csak átnézni akarja, és kikérni a véleményemet, de mikor levette a pólóját és felém dobta, eléggé meglepődtem.

- Még is mit csinálsz?

- Öltözködök, ha nem látnád.

- De miért itt?

- Hogy ne tudj elszökni. –kacsintott rám. Durcásan a naplóimhoz fordultam és olvasni kezdtem őket. Nagyon haragszok rá a miatt, amit apáról mondott úgy, hogy nem is ismeri. Nem is értem, hogy mondhat bárkiről bármit úgy, hogy nem is tud semmit a hátteréről. Utálom az ilyen embereket. Viszont, mint minden lánynak nekem is van egy gyengeségem. Pontosabban kettő. Az első: lány vagyok, és ebből adódik a második, hogy nem bírunk ellenállni, ha egy jó pasi félmeztelen előttünk. A szemem –akaratom ellenére is- sokszor pillantgatott felé, ám megpróbáltam úgy tenni, mint akit hidegen hagy és nem feltűnően bámulni őt. – Figyelj, tudom, hogy jól nézek kis, és ha többet is szeretnél látni, akkor maradj itt estére, hátha megengedem, hogy megnézd és talán hozzá is érj.

- Még csak az kéne! Csak és kizárólag azért nézlek, hogy hova szúrjam majd be azt a kést, amit Kyungtól kérek kölcsön. –húztam ki magam. Erre a mondatomra eléggé ideges lett, felém fordult majd közeledni kezdett. Végül olyan közel jött, hogy szinte éreztem a szempilláit.

- Mostanában ne ejtsd ki ezt a nevet a szádon.

- Még is miért ne? Nem tilthatod meg, hogy mit mondok, meg mit nem.

- De igen, megtilthatom. Ráadásul, ha túl sokszor mondod ki a nevét, még a végén beléd szeret, aminek se ő, se én nem örülnénk. És tudod miért nem? Mert én már az első pillanattól kezdve lefoglaltalak. – felelte, majd magához rántva hosszan és erősen csókolni kezdett. Bármennyire próbáltam eltolni magamtól, nem sikerült, sokkal erősebb volt nálam. –Ezt soha ne felejtsd el!

Felvette bordó öltönyét, megfogta maszkját és már ment is. Pár perc után megpróbáltam kijutni ebből a sátorból, de nem sikerült. Végül lerogytam a kanapéra, és a naplóim olvasása közben három dologra tudtam csak gondolni. Először is, mennyire csúnyán és gyerekesen írtam. Kettő: menyi helyesírási hiba van benne és három: hogy én mennyire utálom ezt a beképzelt nyomorékot, aki bohócnak nevezi magát. Nem elég az, hogy becsmérelte apát, de még azt s „megtiltotta”, hogy kimondjam Kyung nevét. Na meg mit nem. Nem ő az Isten, hogy csak úgy szót fogadjak neki. Chö, meg még mit nem. Majd nem fogok beszélni valakivel csak azért, mert ő azt mondta. Nem vagyok én anyám-asszony katonája, hogy még engedelmeskedjek is.

- Nem! Nem fogom hagyni, hogy te győzz Zico. – fogadtam meg az üres szobában. Tényleg, ha most egyedül vagyok, akkor betudok, meni a szobájába, megnézni, milyen is igazából.

Nem nagy szám, csak egy tipikus fiú szoba: ruhák a földön, újságok, rendetlenség. Bár, egyetlen kép sem volt a falán, ahogy azt képzeltem volna. Az éjjeliszekrényén viszont volt három. Az egyiken a cirkusz összes tagja rajta van, a másikon csak ő és a bohócok, illetve az igazgató, a harmadikon pedig én. Az a kép is ott volt, amit még anyától kapott. Lemerem fogadni, esténként ezen röhög. Jó, mondjuk én is ezt tettem régebben, de ez most lényegtelen. Olyan furcsa, mert akinek a sátrában eddig jártam, valami volt a falon, de neki nem. Az övében minden egyszínű volt, ami a szobákat illeti. A hálója fekete, a fürdő csempézett, a konyha barna a nappali pedig vörös. Az összes polcán volt valami furcsaság, amiről fogalmam sem volt, hogy még is mit ábrázolhat.

Mikor már nagyon unatkoztam amőbázni kezdtem saját magammal. Persze, így könnyű lenne legyőzni magamat, de hát rólam van szó, ezért fél óráig játszottam, mire sikerült legyőznöm magam és nem döntetlent kihozni. Ezután akasztófáztam. Ezt azért jó egyedül csinálni, mert kitalálok egy ilyen szót, mondok belőle betűket, és kitalálok új szavakat, vagy esetleg a sajátomtól egy teljesen eltérő szót. Vicces dolgok szoktak kijönni.

- Megjöttem. –lépett be Zico az ajtón. – Látom, jól elvoltál. – nézett a nagy halom papírra.

- Hát… igen.

- Na, mutasd, mit válogattál.

- Ezt! –mutattam rá a két kupacra. Ami igazából egy, mert úgy döntöttem, egyiket sem olvashatja el.

- Értem. Nos, lássuk csak. –nézte a stócot. Nagyjából három darabot megfogott, nekem adta, a többit pedig egy szekrénybe zárta a kulcsát pedig a nadrágjába tette. – Ha kéne valamelyik, a kulcsot ki kell halásznod.

- Akkor inkább maradjon nálad. –néztem rá röhögve, mert ezen már tényleg csak nevetni lehet. – És miért pont ezt a hármat választottad ki?

- Mert azokat már kivégeztem. – rántotta meg a vállát. – Na, de most tűnés, lezuhanyoznék. Ha csak, nem akarsz te is csatlakozni.

- Még csak az kéne. – mondtam, majd már rohantam is ki a sátorból.

- Hé! –hallottam egy hangot, majd mikor megfordultam Zico mögöttem állt –ismét póló nélkül- és egy puszit nyomott a fejemre. –Jó éjszakát.

- Neked is. –feleltem, majd már rohantam is az ideiglenes sátramhoz, ahol miután kellőképp kiakadtam, egyből el is nyomott az álom.