.jpg)
Újabb város, újabb cirkusz, újabb emberek és újabb esély
arra, hogy megtaláljam Őt. Már négy éve annak, hogy eltűnt, és én az óta járom
az ország, illetve a kontinens nevesebb cirkuszait, de eddig egyik sem volt
olyan, hogy Ő oda ment volna. Az összes túl egyszerű volt, vagy túl pompás. Ő
ilyenhez biztos nem adta volna a nevét. Pedig mennyi helyen próbálkoztam már:
Szöul, Busan, Porjong, Japán, Anglia, Amerika, és eddig semmi. Sehol nem
találtam semmi jelét annak, hogy arra járt volna. Az egyik túl unalmas volt, a
másik túl sűrű, Ő az ilyeneket nem szereti. Végül, négy év elteltével haza
találtam, Thebekbe, mivel nem rég alakult ott egy új társaság, a Circus of Secrets. Rengeteg helyen
olvastam már róla, a hírekben is láttam, mennyi tehetséges akrobata és előadó
van köztük. Milyen fantasztikus műsorokat tudnak szolgáltatni, már ha éppen
ahhoz van kedvük, mert ők ez így csinálják: mikor éppen kedvük van hozzá,
előadnak valamit, de ha nincs, akkor bemegy az ember, nézi, éppen mit csinálnak
egymás közt, vagy éppen mivel szórakoztatják a látogatót. Azt hallottam róluk,
csak akkor tartanak előadásokat, ha nagyon unatkoznak. Semmi esélyt nem látok
abban, hogy Ő itt lenne, de hát próba, szerencse. Este megyek ide is, mint
minden más előadásra. Nem túlzok el semmit, egyszerű fekete farmer, egy színes
póló, egy tornacipő illetve egy bőrdzseki. Hajamat begöndörítem, egy enyhe
sminket teszek fel, és már indulhatok is. Felszálltam az egyik metróra, ami
egyenesen a helyszínre visz. Jól ismerem ezt a várost, hisz itt születtem, itt
nőttem fel. Ahogy végig nézek az utcákon, eszembe jutnak a régi, szép idők,
mikor a barátaimmal és a szüleimmel játszottam, vagy mikor eltévedtem, mert
elfelejtettem, hogy hova is akarok menni. Ez most nem fordulhat elő, még
véletlenül sem tévedhetek el. A végállomás előtt egyel szálltam le, ahogy velem
együtt az utazók nagy része is. Mindenki azt a híres cirkuszt akarja látni.
Nem volt nehéz észre venni, hisz hatalmas, villogó felirat
jelezte, hogy hol is található. A kapunál hatalmas sor állt, mindenki
tolakodott, lökdöste a másikat, ha jól érzékeltem, csak én vagyok az egyetlen,
aki nyugodt. Már, ha a szívem verését lehet nyugodtnak nevezni. Úgy vert, mint
eddig még soha. Izgatott vagyok, hiszen, ha itt nem lesz, már fogalmam sincs,
hol is kereshetném. A jegypénztárnál egy duci hölgy ült, aki hatalmas mosollyal
fogadta az éppen beérő embereket, és gondosan számolta a pénzt. Odanyújtottam
neki a belépő árát, mire ő egy szalagot nyújtott felém, amit feltettem a
karomra.
- Jó szórakozást. – köszönt el.
Gyerek sikolyok, nevetések, sírások ütötték meg a fülem,
mikor beljebb értem. Mindenhol volt valaki vagy valami: voltak kardnyelők,
tűztáncosok, akrobaták, állatsimogató, minden, ami egy átlag cirkuszban van.
Körhinta, ringlispír, ördögkerék, hajó, minden. De valahogy, ez valahogy más
volt. Valami nagyon nem stimmelt ezzel a hellyel, de fogalmam sincs hogy mi.
- Anya, anya, menjünk, nézzük meg a bohócokat! –futott el
mellettem egy kis fiú.
Ez az! Bohócok. Ha itt van, biztos vagyok benne, hogy
valamerre arra lesz ő is. Imádja a bohócokat, mindig azt mondogatta nekem „SunHi, sose félj egy bohóctól se. Ők nem
akarnak neked rosszat. Lehet, néha gonosznak néznek ki, de igazából csupa szív
az összes. Mert azokból az emberekből lehet csak bohóc, akik valami szörnyű traumán
mentek keresztül, és azt akarják a játékukkal elérni, hogy a többi ember ne
érezzen így. Aki nem élt át semmit, és nem érez így, az nem is igazi bohóc. Az,
csak egy egyszerű hasonmás, ezt sose felejtsd!”. A kis fiú hatalmas
mosollyal az arcán jött velem szemben, valószínűleg látta a bohócokat. Egyre
kíváncsibb vagyok arra, vajon milyenek lesznek. Vajon osztogatnak majd lufikat,
vagy virágokat? Vajon mondanak vicceket, megengedik, hogy lefényképezzem őket?
Mint kislány koromban, mindig a bohócok voltak a kedvenc szereplőim. Lelkesen
és izgatottan sétáltam feléjük, ám mikor odaértem, kissé csalódtam. Egy üvegbe
voltak bezárva, mint az állatok. Ijesztő maszkokat és szmokingot viseltek.
Ijesztő maszk alatt annyit értek, hogy olyan képet ábrázoltak, mint a gonosz
tevők a mesékben vagy a filmekben. Nem értem, az a kis fiú hogyan tudott
ennyire mosolyogni az után, hogy ezt látta. Elsétáltam előttük, csinálhattam
bármit, nem mozdultak. Mint a bábok. Hm, lehet, hogy ezek igazából bábuk? Már
épen mikor az üveghez akartam érni, az egyik megmozdult, és elém ugrott. Igazán
számíthattam volna valami ilyesmire, ám annyira meglepődtem, hogy ugrottam egy
aprót, pedig általában nem szoktam. Mintha megváltozott volna az arckifejezése,
mintha elégedett lenne önmagával. Már épp indultam volna el, mikor egy kar
ragadta meg a vállamat.
- A kis hölgy csak nem eltévedt? –szólt hozzám hörgő hangon.
- Nem. Éppen mennék tovább. – mosolyogtam rá.
- Egy kis lenézést érzek a hangjában. Tán nem szeret minket?
–mutatott magára, és a társaira, akik integetni kezdtek az üveg mögül.
- Dehogy nem szeretem. Csak nem a maga fajtát. –indultam
volna el, mikor egy másik elém ugrott. Az, amelyik éppen csücsörített.
- Ezt még is, hogy érti, drága?
- Maguk ijesztgetni akarnak, és nem szórakoztatni.
- Ohohoooo, ebben nagyon téved. Jöjjön csak velünk. –karolt
belém mindkettő. Visszanéztem az üvegkalitkára, de addigra már egyetlen egy sem
volt ott. A bal oldalamon volt a csücsörítő, a jobban pedig a vészjóslóan
vigyorgó. Éljen, éljen. – Meg is érkeztünk. Kérem, élvezze az előadást.
Egy hatalmas épület előtt álltunk meg, ami nagyjából a
szivárvány minden színében, és árnyalatában pompázott. Mindenhol villogó
lámpák, bohóc képek, és lufik. Meg akartam tőlük kérdezni, mi ez a hely, de
mire körbe néztem, eltűntek. Fejemet csóválva léptem be az épületbe, amely egy
hatalmas folyosóval kezdődött, amin egy fekete spirál minta volt, lila alapon.
Egy asztal volt a közepén, rajta egy asztali lámpával. Még is mi történhet,
leültem oda, majd a következő percben egy fiú jelent meg előttem, bordó,
bársony szmokingban, mint az a bohóc kintről.
- Nos, általában bohóc alakunkban jelenünk meg itt, de mivel
azt akarom, hogy őszinte legyen hozzánk, ezért most mi is megmutatjuk magának
az igazi arcunkat, ami nálunk egyenlő az őszinteséggel. Miért nem kedveli a
bohócokat? –ahogy elnéztem ezt a fiút, nem lehet több 22-23 évesnél, szőke, már
majdnem fehér haja tökéletesen kiemeli az arcát, és fekete szemét. Szemhéján
erős, lila szemhéjpúder volt, száján pedig enyhe rúzs. Ha így jól néz ki,
milyen lehet smink nélkül? Na, SunHi, nem szabad ilyeneken gondolkoznod!
- Nem mondtam, hogy nem szeretem őket. Csak annyit, hogy a
maga fajtáját nem.
- Miért nem? Talán valami baja van vele? A gyerekeknek
mindig tetszünk. –ugrott fel az asztalra guggolásba, vigyorogni kezdett, és
egyre közeledett felém.
- Biztos ügyesek, meg minden de szerintem maguk nem éltek át
semmi olyat, ami miatt úgy érzik, hogy boldoggá kéne tenniük az embereket, és
az lenne az életükben a legnagyobb boldogság, hogy nevetni látják őket. –
mondtam ki egyszerűen, mire hatalmas szemekkel nézett rám, majd törökülésbe
vágta magát az asztalon.
- Ezt még is honnan veszi?
- Egy bölcs ember mondta ezt nekem. Ezért úgy gondolom, hogy
maga és a társai nem lehetnek igazi bohócok, csak hasonmások. – mondatom végén
hatalmas vigyor terült szét az arcán.
- Hát legyen. Megmutatom magának, milyen igaziak is vagyunk
mi! –állt fel az asztaltól, majd a kezembe nyomott egy nyalókát és kacsintott.
–Erre még szükséged lehet.
Eltűnt. Ismét. De nem csak ő, hanem az asztal is. Ekkor
kinyílt egy ajtó, és egy komornyik ruhába öltözött fiú lépett be az ajtón.
Barna már-már fekete haja középen elválasztva, ízlésesen volt lefésülve. Olyan
szemüveget hordott, mint amilyen a mostani napszemüvegek szoktak lenni, azt a
négyzet alakút. Kés és villa volt nála, semleges arccal sétált, ám mikor
meglátott, felderült az arca.
- Nézzenek oda, egy vendég. Még hozzá milyen finomnak tűnő
vendég. –lépett hozzám. Villáját és kését végig húzkodta rajtam, miközben
alaposan szemügyre vett. Ezek tényleg nem normálisak. – Én lennék ma a
komornyikja, aki körbe vezeti önt. Kérem, hívjon csak Taeilnek. Bár, nem
biztos, hogy végig jutunk az egész házon, túl finomnak tűnik, a kedves vendég.
– na jó, azt hiszem, kezdek félni. A nyalóka, ez az, talán az megmenthet.
- Tessék, egy nyalóka. –nyújtottam felé az édességet.
- Látom Zico rendesen felkészített rám. Ezt nem mindenkivel
teszi ám meg. –kacsintott rám. –Kérem, kövessen.
Az ajtóhoz sétált, amit aztán párszor meg is ütögetett, mire
az kinyílt. Egy lila hajú, fehér szmokingot és szemüveget viselő fiú nyitott
nekünk ajtót. Szmokingja jobb oldalán egy hatalmas vörös virág ékesedett.
- Üdvözöllek a tükrök birodalmában, kedves idegen. –hajbókolt.
– Egy kis rágcsálni valót? - nyújtott felém egy tál… bogarat?
- Nem, köszönöm. –utasítottam vissza.
- Maga tudja. –felelte, elvett egyet a tálcáról,
beleharapott, mire attól egy hatalmas reccsenés hallatszott, és zöld valami
folyt ki belőle. Nem vagyok kényes típus, de azért ez még nekem is sok volt. –
Ajándékot fogunk magácskának adni, ha sikeresen ki tud jutni innen, viszont, ha
nem, akkor meg kell ennie innen egy kis aranyost. Értve vagyok? Ha úgy érzi,
segítségre lenne szüksége, vagy csak szimplán unatkozik, szólítson. A nevem
P.O. –csókolt kezet nekem, majd eltűnt. Taeilel együtt. Szép kis komornyik
mondhatom.
Egy tipikus tükörházban találtam magam, volt torztükör, sima
tükör, lényegtelen milyen, csak tükör legyen. Negyed óra séta után, úgy
éreztem, hogy körbe-körbe sétálgatok, mikor megláttam egy ismeretlen alakot.
Közelíteni kezdtem felé, ám mikor elértem volna, nekem jött. Már, mint nem ő,
hanem a tükör volt az, ami nekem jött. Na jó, ez nem is én lettem volna, ha ezt
nem csinálom meg. Eddig minden ilyenből hamar kijutottam, végre valami kis
szórakozás. Mire megfordultam, az a srác a lábaimnál volt egy mérőszalaggal a
kezében.
- Gyönyörű lábai vannak, tudja? Szívesen terveznék rájuk
valamit, de még inkább, szívesen eltűnnék bennük. –állt fel. Hatalmas volt a
fiú, minimum 180 centi, gyönyörű barna hajjal. Az ő szmokingja fekete-fehér
kockás volt. Az arca… hát, az valami nem semmi volt. Olyan volt az egész srác,
hogy simán ráugrottam volna, ha nincs bennem tartás, és valami kis erény. –
Zenét kérnék! –tapsolt kettőt, mire elindult valami latin-amerikai zene,
magához rántott, s táncolni kezdtünk. Vagy öt percen keresztül táncoltunk,
mikor megpörgetett. –Köszönöm a táncot, szép hölgy. – és ő is eltűnt.
Elindultam abba az irányba, amerre ő ment el, így sikeresen
kijutottam ebből a szobából. Ott várt ő, Taeil és P.O. Az utóbbi ismét valami,
bogarat evett, az inas tapsolt, a táncos pedig engem nézett.
- Jó logika, szép lábak, remek ritmus érzék. Mond csak,
hozzám jönnél, JaeHyo vagyok. –csókolt ő is kezet.
- Fogd vissza magad csődör, Zico már lefoglalta. –húzta
vissza P.O. – parancsolj, a nyereményed.
- Mihez kezdjek egy késsel?
- Csak menjünk előre, és majd megtudod. – húzott magával
Taeil.
Pár percet sétáltunk a folyosón, mire egy leágazáshoz
értünk, ahol lekanyarodtunk. Egy hatalmas kerék volt ott, meg egy vödör, tele
késekkel.
- Ez meg mi lesz? –fordultam hátra, de ezek ismét eltűntek.
Komolyan, erre engem is tanítsanak meg a kínos helyzetekben.
- Sziaaaaa. –köszöntött egy kissé vészjósló hang. Ismét egy
fiú lépett elő, olyan hajjal, mint amilyen a Beatles tagoknak volt, még anno,
csak az övé fekete. Barna szemei csillogva néztek engem, kezében pedig egy
korbács volt. Öööö… nagyon aranyos egy srác, és ez a fekete ruha is jól áll
neki, de mi az Istent akar azzal a korbáccsal??? – Nyugi, nem ezt fogom
használni, ez csak a show része. –csapott vele egyet a földre. – Te, kérlek,
gyere ide, állj terpeszbe, a karod pedig emeld fel.
Megtettem, amit kért, mire néhány bilincs elkapott és
szabadulni sem bírtam. Még is, mi a franc történik itt?
- Na, most elkezdelek pörgetni, és add csak ide a
szerencsekésem. – vette ki a kezemből az említett tárgyat. –Ha ezzel dobok,
biztos nem talállak el, ha igen, akkor pedig bocsi.
- P.O ajánlata itt is él? –néztem rá ijedten.
- Neeeeeem. –nevetett, majd egy hatalmasat pörgetett a
keréken. Hogy őszinte legyek, örülök, hogy nem ettem semmit, mielőtt
elindultam, mert most biztos, hogy kiadtam volna magamból. – Most indul kis
lány!
Egy susogó hangot hallottam, majd mikor a fejem a rendes
helyén, felül volt és nem alul, vettem észre, hogy megálltam és a fejem mellett
ott a kés. Pár centire az arcomtól.
- Hupsz, általában mindig kéz alá megy. Mindegy, biztos
megkedvelt téged. – nevetgélt. A bilincsek elengedtek, mire én négykézlábra
ereszkedtem, és megköszöntem a földnek, hogy van nekem. Egy kezet láttam magam
előtt, amit elfogadtam. – Kyung vagyok, a késdobáló. Nagyon örvendek Kedvencke.
- Miért pont kedvencke?
- Mert a késem megkedvelt, és Zico is. Ha ez nem lenne így,
most nem lennél itt. –kacsintott rám. Kikísért a folyosóra, ahol a többiek már
vártak ránk.
- És még ezt is túl élte. Ennek örömére biztos nem kérsz
egyet? –nyújtott felém ismét egy bogarat.
- Nem. –feleltem határozottam.
- Na, gyere, még a végén lekéssük a finálét. –fogta meg a
kezem Taeil, és mentünk a következő állomás felé. Már hátra se kellett néznem,
hogy tudjam, ők felszívódtak. Ez a terem különösen furcsa volt, mivel mindenhol
életnagyságú Barbie dobozok feküdtek.
Odamentem az egyikhez, amelyik állt. Zöld volt, és ijesztő.
Bele néztem, hátha látok ott is egy flúgos bohócot, de nem találtam senkit. Már
épp jöttem volna ki, mikor egy kéz beljebb lökött, és rám csukta az ajtaját.
Egy robot masina ment el előttem, és adogatott rám különféle ruhákat, amik
egyetlen emberen sem állhatnak jól.
- Állj! –hallottam egy hangot. – Ez tökéletes lesz neked,
drága. Most már kijöhetsz onnét.
Mikor kiléptem, egy barna hajú fiúval találtam szembe magam,
aki szintén fekete kosztümöt viselt, csokornyakkendővel. Ámuldozva járt körbe,
mért fel tetőtől-talpig, míg végül elégedetten ált meg előttem.
- Ziconak csodás ízlése van. Pár nap múlva gyere vissza
édes, addigra kész lesz a ruhád. JaeHyonak igaza volt, tényleg mesés lábaid
vannak. – jött oda hozzám, adott két puszit, majd visszakísért a folyosóra.
Hogy őszinte legyek, eddig ez volt a legkönnyebb feladat. Kint a fiúk már
türelmetlenül vártak. – Jaj, még valami. Tessék, erre hatalmas szükséged lesz.
Oh, amúgy B-bomb vagyok. –nyújtott felém egy lapot. Szív ász, de minek ez?
Az utolsó helyszínhez érve, már meg sem lepődtem, hogy egy
kihallgató szerű szobába csöppentem, viszont volt egy meglepő dolog: mindenki
ott volt mögött.
- Hát itt van az, akiről már annyit hallottam. –lépett elém
egy szőke srác. Szeme feketével volt kihúzva, arcának kerek formája volt,
fülében rengeteg tágító és fülbevaló, természetesen mind fekete. Úgy, mint az
első srác, ő sem nézett ki túl rosszul Bár, ha nem nézzük azt, hogy ezek mind
lököttek, akkor mindegyikük jól néz ki. – Tudsz pókerezni?
- Nem én. –feleltem kissé félve.
- Rabló römi?
- Na, azt tudok. –feleltem boldogan. Leültünk az asztalhoz
egymással szembe, a fiú pedig mind mögénk álltak. A rabló römi lényege az, hogy
meg kell lennie 50-nek, és ha meg van, akkor a lapom számától függetlenül le
tudod tenni azokat, amikből összejött. Lehet sor, vagy ugyan olyan lap. Először
neki lett meg az ötvene, és miután nekem már csak egy lap kellett volna a
tökéletes sorhoz, kezdtem kétségbe esni, mivel még véletlenül sem akart az-az
egy jönni.
- Kedvencke, ne feledd mit tanítottunk. –szólt Kyung. És
ekkor eszembe jutott a piros ász, amit adtak. A zsebemre néztem, mivel oda
tettem be, már pont nyúltam volna érte, mikor eszembe jutott, mit mondott Ő „Inkább veszítsünk tisztességgel, mint sem
nyerjünk aljas, galád, csaló módon!”. Nem vettem elő a kártyát, inkább
húztam egyet. Annyira meglepődtem a húzásomon, hogy felsikoltottam. A piros ász
volt az, amire nekem szükségem volt. Letettem a lapjaimat, bedobtam egyet, és
örültem a fejemnek. A fiú tapsolni kezdett.
- Ügyes voltál. Általában mindenki előveszi a kártyát, de te
nem tetted. Kedvellek. U-Kwon vagyok. Gyere majd vissza, és játszunk még.
–fogott velem kezet.
- Most, hogy sikeresen túl éltél minden próbát, mehetünk a
fő attrakció felé. – fogta meg a karomat ismét Taeil.
Borzalmas, hogy milyen hosszú ez az épület. Kívülről olyan
kicsinek tűnt. Egy hatalmas folyosón mentünk végig, ám, közel a kijárathoz
tapsot hallottam, és színes fényeket láttam. Egy sátorban kötöttem ki, ahol
éppen egy előadás ment. A fiúk eltűntek mögülem, én pedig leültem egy üresen
maradt helyre. Éppen egy lila hajú lány ugrott át tüzes karikákat, ha jól
láttam, az egész teste olajjal volt bekenve. Mindent tökéletesen csinált meg,
ám, az utolsónál a sok olajtól megcsúszott, a karikára esett, és kigyulladt.
Mindenki pánikba esett, de ő csak nevetni kezdett. A nevetése hallatán mindenki
ledermedt, és figyelte, hogyan alszik ki az összes karika, majd azokat újra
átugrálva, hogyan gyújtja meg újra azokat. Lenyűgözve bámultam rá. Ezután
akrobaták, állat idomárok hada jött a színpadra és ment le onnan. Végül a hét
bohóc állt színpadra, ugyan abban a maszkjukban, amikben akkor voltak, mikor
találkoztam velük. Valami hihetetlen béna zenét kezdtek játszani, mire ők egy
profi koreográfiával álltak elő. Ám a szám hirtelen átváltott egy vészjóslóra, ahol
mindenki bemutatta, mit is tud. A bogarakat, a tükröket, a késeket, a
kártyákat, mindent. Fantasztikusak voltak. Mindenki nevetett rajtuk, és
tapsolták őket. Én akartam, de valahogy nem sikerült. Álmos voltam, nagyon
álmos, majd az utolsó képem annyi volt, hogy a fő bohóc felém néz, pisztolyt
formál a kezéből és lő…
***
Hatalmas durranásra, majd kiáltásokra lettem figyelmes.
Nevettek körülöttem, illetve vicceket és élményeket mesélnek egymásnak.
Mindenféle hangot hallok: nőit, férfit, gyereket, állatot. Nehezen, de kinyitom
a szemem. Egy szobában találom magam, ami tele van furcsábbnál, furcsább
emberekkel. Ott van a lila hajú tüzes lány, az állatidomárok, és a bohócok. De
várjunk csak, nem heten vannak. Pedig az előbb annyian voltak. Valamelyikük hiányzik,
de melyik? Talán az a vezető, aki olyan nagyképű? Megpróbálok felkelni, de
nehéznek érzem magam, ezért, - mint általában reggel-, egy nyögés keretében
visszahuppanok a kanapéra. Ekkor minden elhalkult, egyedül a zene érdekes
hangja töltötte meg a termet. Mindenki hatalmas szemekkel meredt rám.
- Felébredt! Wuhuuuuuuuuuu.!!! –kiáltotta el magát a lila
lány. Mindenki ugrálni, éljenezni kezdett, ám voltak, aki már majdnem sírtak.
- Drágám, fel tudsz kelni? –pattant mellém, talán JaeHyo,
már nem tudom.
- Hát, talán. Fogalmam sincs.
- Gyere, majd segítek. –fogta meg a kezeim, először ülésbe,
majd állásba segített fel.- Most már minden rendben lesz. Jó reggelt. –puszilt
meg, mire nagyjából paradicsom lettem.
- Jaaj JaeHyo, ne mássz már rá mindenkire, akivel találkozol!
–ölelte át a lila lány-, Oh, szia, én Lilly vagyok, és te?
- SunHi.
- Milyen SunHi?
- Kim. Kim SunHi.
- Hát, Kim SunHi, üdvözöllek a Circus of Secretsnél! És most menjünk a főnökhöz! – karolta át a
vállam. Sötét volt. A csillagok és a Hold még fent ragyogtak az égen, ám a
cirkusz területén már nem volt senki. Egy egyszerű, fekete-piros csíkos
sátorhoz mentünk, ami első ránézésre ismét kicsinek tűnt, de amint beléptünk,
észre vettem, hogy az egész társaság bent áll. Ott van az a fiú is, akivel először
beszéltem, az a nagyarcú.
- Nah, Csipkerózsika is magához tért. –ugrott le a
szekrényről a srác. – Az első találkozásunk nem volt túl kellemes, de mivel
sikerült minden próbát épségben végig vinned, ezért üsse kő, megmondom neked a
nevem. Zico vagyok, de hívj nyugodtan Ziconak.
- SunHi. – nyújtottam felé a kezem, amibe ő egész egyszerűen
belecsapott.
- Tudom. Olvastam az üzeneteidben. –lengette meg felém a
telefonom, amit olvasni kezdett.
- Adod azt ide?! – indultam meg felé, ami nem volt jó ötlet,
mivel még mindig fáradt voltam, így megcsuklottam, de Lilly elkapott.
- Csak óvatosan, ne hogy valami történjen veled, mielőtt
találkozol Yunggal. –mutatta felém a képet, ahol az említett sráccal vagyok.
Mindenki nevetni kezdett, mire a színem ismét vetekedett egy paradicsoméval.
- Zico. Elég lesz. –jött egy mély és tiszteletet parancsoló
hang. – Igazán figyelembe vehetnéd a kis hölgy érzéseit. Most biztos meg van
rémülve, fél, hogy mi van, ha a gonosz bohócok megeszik őt. –röhögött a
megmentőmnek hitt bunkó. Egy talán 40 éves férfi lépett be a szobába, kezet
fogott a társulat össze tagjával (igen, a lányokkal is), engem pedig figyelmen
kívül hagyott. Fekete haja, és egy aprócska kecske szakálla volt. Korához
képest érdekesen volt öltözködve: zöld nadrág, hozzá lila-fehér csíkos ing, és
egy piros köpeny. Hát, hogy ő sem a Cosmopolitan e havi címlapjáról lépett ki,
az is biztos.
- Egyáltalán nem félek. Pláne nem maguktól. –húztam ki magam
bátran.
- Biztos agy ebben?
- Teljes mértékben. –bólintottam határozottan.
- Akkor had tegyek neked egy ajánlatot: csatlakozz hozzánk.
–tárta szét a karját.
- Én meg az angol királynő, nagyon örvendek. –pukedliztem.
- Én komolyan beszéltem. –nézett rám fekete szemeivel.
- Én is. Kezdjük ott, hogy van egy olyan sanda gyanúm, hogy
itt senki sem normális, nincs meg egyik kereke sem és ráadásul még bunkók,
nagyképűek, és arrogánsak.
- Könnyen dobálózol a szavakkal, kislány. – gúnyolódott Zico.
- Ha befejezhetném a mondatom, annak nagyon örülnék. –dobtam
felé egy gyilkos mosolyt. – Ennek ellenére tehetségesek, ami bennem nincs meg.
Szóval, ez egy halott ügy, bocsi.
- De hát Kedvencke, segítség nélkül, hibátlanul végig
csináltad az összes feladatunk, ez csak jelent valamit. Gyere, csatlakozz
hozzánk, legfeljebb majd leszel segítő, vagy valami, a fiú nézők biztos
örülnének neked. –bíztatott Kyung.
- Kösz nem. Van ennél fontosabb dolgom is. –fordítottam neki
hátat, és kiléptem a meleg sátorból, a hideg éjszakába. A kijárat felé kullogva
utánam kiabáltak.
- Nem találsz valami furcsát
ebben a cirkuszban?
- De. Pont ezért szeretnék minél messzebb kerülni tőle.
Kiráz a hideg ettől a helytől. Valami nincs rendben vele, és ha tovább
maradnék, valószínűleg érdeklődni kezdenék ez iránt a valami iránt, amihez
semmi kedvem és erőm sincs, mert mint említettem, van fontosabb dolgom is
ennél.
- És, ha azt mondom, hogy itt megtalálhatod, amit keresel?
- Hogy mondta? – fordultam meg. Mindenki ott állt a
társulatból, a porond mester mögött. Nem hittem a fülemnek. – Maga tudja, hol
van Ő?
- Persze, hogy tudom. De ha nem maradsz itt, nálunk, te
sosem fogod megtudni. Sosem fogod megtalálni az apád.
- De… ez lehetetlen! Apa sosem állna le egy ilyen
társasággal, mint amilyen maguk.
- Ezt sosem tudhatod, ha nem próbáltad ki. De legyen egy
fogadásunk: ha kibírod 1 hétig, hogy még csak ne is gondolj a cirkuszunkra,
akkor rendben van, mehetsz utadra. De! Ha csak egyszer is felénk sandítasz,
vagy rajtunk jár az eszed, jönnöd kell a második fordulóra, ahol le kell
győznöd a társaságunk egyik tagját. Ha sikerül, mehetsz, ha nem, maradsz.
- Ennyi?
- Ennyi.
- Nuku gondolkodás, és legyőzni valakit? A kedvenc
időtöltéseim. Hát, akkor, a soha viszont látásra! –intettem nekik.
- Szia SunHi, várunk vissza.! –hallottam Lilly hangját.
- Ja, azt elfelejtettem mondani, hogy vannak embereim, akik
figyelni fogják minden lépted. Úgy hívják őket, hogy bohócok. – au, ez most fájt. Majd csak megoldom a
kutatásaim valahogy úgy, hogy ne láthassák azokat.
- Aztán csak okosan. –hallottam a gúnyos hangot.
A kijárat felé zenét kezdtem hallgatni, és gondolkodni
kezdtem azon, vajon apa tényleg itt van, ezek között a barbárok között? Mire
visszanéztem, a cirkuszban lekapcsolódtak a lámpák, eltűnt. Mintha csak egy
álom lett volna. Mintha, ez az egész meg sem történt volna…
- Ő lesz az, érzem.
- Biztos benne főnök?
–nézett a furcsa emberre a furcsa fiú.
- Igen Zico, a
csontjaimban érzem. Ő lesz az, aki megment minket. Vigyázz rá!
- Maga tudja Főnök, de
előre szólok: nem garantálok semmit.
- Egy bábmester bohóctól
nem is várok kevesebbet. –nézett a fiú tükörképére, ami éppen meghajolt, majd
köddé vált. A férfi csak mosolygott, és a lépteit szaporán szedő lányra nézett,
akinek fenekestül felforgatták az egész életét azzal, hogy megmutatták neki az
igazi arcukat.
Máris imádom *-* :3
VálaszTörlés