2016. május 7., szombat

9. rész~ Utállak!


- Én úgy unatkozok! – nyavalygott Jonghyun az asztalomon elterülve ezzel lelökve mindent, ami ott volt: tollat, tolltartót, füzetet, könyvet, szendvicset és üveget.
- Akkor miért nem mész és boldogítod a barátnődet? –kérdezem, majd megpróbáltam egy hirtelen és nem várt mozdulattal lelökni őt, de nem sikerült. A kis szemét képes volt megtartani magát minden erőlködésem ellenére.
- De ő most beteg, és nincs senki, aki szórakoztasson. ChaeWon, szeresd Oppát! – hirtelen felindulásból fogta magát, lemászott az asztalról egyenesen az ölembe, ahol úgy kapaszkodott belém, mint egy kismajom az anyukájába. Komolyan mondom, hogy már csak egy fa, a törzs többi tagja és a bolhászkodás hiányzott és még élethű is lett volna a szituáció.
- Ne is álmodj róla, te főemlős. – csapta fejbe barátom a fiút a vaskos fizikakönyvvel. Jéé, neki is van fizikakönyve? Vagyis… nem. Az az enyém.
- Höhööö, a nagy Ahn Jaehyo csak nem féltékeny? –bújt még jobban hozzám Jong.
- Nem. Csak rajtam kívül mások nem nyúlhatnak hozzá. – jelentette ki egyszerűen, mire a kiscsimpánznak a tekintete teljesen elsötétült, a szemében felcsillant egy bizonyos fény, ami csak akkor keletkezik, amikor valamit tervez. Ez nem sok jót sejtet.
- Meglátjuk, Casanova. – szinte észre se vettem, hogy leszállt rólam, csak azt, hogy a vállára felkapva fut velem körbe-körbe a teremben.
- Jonghyun, tegyél le most azonnal! – sikítottam a fülébe, de mint aki meg se hallotta futott velem tovább egész addig, amíg hirtelen nem kanyarodott egyet és be nem vertem a fejemet az ajtóba. – Ezért most megöllek! – ott ütöttem a hátát, ahol csak tudtam, de mit próbálkozásaim semmit sem értek ellene.
- Yaa, Főemlős, tedd le a barátnőmet, amíg szépen mondom. – hirtelen lefékeztünk, majd elrablóm hátrálni kezdett velem.
- Mi a váltságdíj?
- Mondjuk az, hogy az IQ-d nem fog nulláról mínusz húszra esni.
- Ejj, nem tetszik. Minwoo, kapd el! – sosem tudtam milyen érzés repülni, de néha, mikor a barátaimmal vagyok, megtudom. Ilyenkor azt hinné az ember azért, mert a boldogság és az öröm feltör belőlem, mikor velük vagyok, hisz olyan mesésen és értékesen telnek el az együtt töltött percek. Szinte a fellegekben érzem magam attól, ahogy bánnak velem, ahogy nevetgélünk és ahogy beszélgetünk. Nos, ez nálunk egyenlő egy városi legendával. Nem azért éreztem magam a fellegekben, mert kedvesek voltak, hanem azért, mert azaz idióta barom Jonghyun fogta magát és átpasszolt Minwoonak, akinek éppen hogy sikerült elkapnia. Mindenki az osztályban megrémülve nézett ránk, egyedül a bajkeverő nevetett csak. Ami ezután történt, nagyon, nagyon, nagyon sok mindennek az előjele: Jaehyo szintúgy elkezdett a nyomorékkal röhögni, míg engem Minwoo még mindig a karjaiban tartott.
- Leteszel? Kérlek. – szipogtam.
- Persze. – mondta, majd gyengéden letett. –Minden oké?
- Nem. – feleltem, majd kiviharoztam a teremből, de előtte bosszúképp arrébb löktem mind a két nyomorultat.
- Chaewon, ne haragudj! Csak vicc volt! –kiabált utánam legjobb barátom.
- Te vagy a vicc! – kiáltottam vissza, majd futni kezdtem egyenesen az udvar egy félreesőbb részére, ahol senki nem zavarhat meg. Nem tudom mi bajom lehet, hogy ennyitől megeredtek azok a hülye sós dolgok a szememből. Megszoktam már, hogy a súlyom miatt sokszor kapnak fel és futnak velem egy kört, de… de ez most valamiért más volt. Nem is a dobás a baj, amiatt mindenhogyan megölöm, de… de talán az a baj, hogy eddig nem volt ott Jaehyo, aki szintúgy nevessen. A barátom, az állítólagos szerelmem nevetett egy ilyen helyzetben, amikor egyáltalán nem ezt kellett volna tennie. Sokkal inkább halálra rémülve odafutni hozzám, hogy minden rendben van-e, nem fáj-e a fejem, vagy bármi, ami nem nevetés. Most nagyon utálom Jaehyot. Meg Jonghyunt. Meg az iskolát. Meg az embereket. Meg a bogarakat. Meg a virágokat. Meg a napsütést. Meg a szélt. Meg az esőt. Meg ezeket a rohadt kis sárga virágokat is, amik körül vesznek! Basszátok meg ti is, sárga kis virágok, utállak titeket!
„Átmenjek ma?” – olvastam el az üzenetet, amit a rohadéktól kaptam. Most utálom, szóval nem válaszolok neki.
„Megnézem veled az Aranyhaj és a Nagy gubancot.”
„Befonom a hajad, és még vásárolni is elmegyek veled!”
„Yaaa, BabyChae~  ne legyél ilyen. Ne rám legyél mérges. Én nem csináltam semmit.”
„Ölelésre van szükségem~~~”
„Nekem meg egy olyan barátra, aki nem neveti ki olyankor az állítólagos barátnőjét, amikor éppen életveszélyben van!” – írtam vissza neki a tucat üzenete után, hátha abbahagyja.
„Most tényleg csak ennyi bánt? Az csak egy vicc volt, hogy feldobjuk kicsit a hangulatot. Tudod, azért, hogy te is nevethess és láthassuk a gyönyörű szép mosolyod.”
„Ne beszélj hozzám. És ne is írj. Most utállak téged is, meg Jongot is. Haza megyek, pihenésre van szükségem.” – zártam le a beszélgetést. Ezután nem is kaptam több üzenetet. Pedig kellett volna! Köztudott tény, hogy a lányok sosem azt akarják, amit mondanak, hanem annak az ellenkezőjét. Tehát, ha azt akarom, hogy ne írjon, akkor írjon. Ha azt mondom, hogy hagyja abba, akkor folytassa. Ha azt mondom, hogy nincs kedvem valamihez, akkor érje el, hogy legyen kedvem hozzá. Nem értem ezt az egészet, komolyan. Isten olyan sok mindent tökéletesre teremtett meg, amiben nincs egy milliméternyi hiba sem, ragyogó, előkelő és tökéletes. Mint például egy fa, vagy egy tenger. Bezzeg a férfiak. Aligha intelligensebbek a majmoknál. Ha valaki betanítaná őket arra, hogyan kell füvet nyírni, nem látnék köztük semmi különbséget. Sosem tudják, hogy mire gondol a másik, nekik mindent szabad, de a lányoknak semmit, és a legrosszabb! Nekik nem kell soha, egyszer sem szenvedniük. Fúú. Inkább én is fiú leszek.

Este végül megértettem, miért pityeregtem nap közben, miért lett elegem mindenből, miért kezdtem el hirtelen utálni a fiúkat és miért kiabáltam csak azért Apával, mert elkapcsolt a zene csatornáról a hírekre. Nagyjából hajnali kettő lehetett, amikor felébredtem az irdatlan szorítástól a hasamaljában. A lábaim elzsibbadtam, a térdkalácsom lüktetett, nem tudtam eldönteni, mi a jó póz: ha behajlítottam a lábam fájt, ha kinyújtottam, fájt. Ha a hátamon feküdtem, akkor ez a bizonyos görcsös fájás rosszabb lett. Ha jobb oldalra feküdtem, az kényelmetlen volt, ha balra, akkor a kényelem ellenére is a fájdalom túl nagy volt. Durván tíz perces küzdelem után, amit magammal vívtam, elcsoszogtam a fürdőbe, hogy megnézzem, ez az, amire gondolok, vagy csak túl sokat ettem. Ám, sajnálatos módon igazam lett: a Mikulás visszatért, hogy boldogíthasson egy nyamvadt héten keresztül. Miért, ó, miért kell ez nekünk? Miért nem jöhetnének ki a testünkből kis, cuki pillangók, vagy, ha már méh, akkor pici méhecskék. Biztos vagyok benne, hogy az nem fájna annyira, mint ez. Egy gyors tusolás után a konyhában öntöttem magamnak alma levet –hülye szokás, de nálam minden gyógyszer csak akkor hat, ha valamilyen gyümölcslével veszem be- majd elővettem a görcsoldót és bevettem azt. Miután úgy éreztem, hogy túlélem a ma estét, a szobámban a sarokból kivettem a nagy zsiráfomat, ami majdnem nagyobb, mint én, és azt ölelve aludtam el újból.
- Anyu! – kiáltottam édesanyámnak reggel, aki szinte azonnal az ajtóban termett aggódó tekintettel. – Miért lánynak csináltatok meg?
- Apádat hibáztasd. Ha még egyet lök, lehet, hogy fiú leszel. – próbált viccelődni, de próbálkozása kudarcba fulladt.  – Itthon akarsz maradni?
- Lehetséges lenne? –néztem rá nagy szemekkel.
- Persze. Mamáék majd elmennek neked igazolásért.
- Imádlak. Te vagy a legjobb! – dobtam neki egy puszit a levegőben, amit ő nevetve kapott el.
„Ha még érdekel a barátnőd sorsa és állapota, akkor baráti jó tanácsként mondom, hogy ne keress a suliban. Nem leszek bent” – küldtem az üzenetet a faszkalapnak, majd telefonomat jó messzire dobva szenderedtem el.
 Nem tudom mennyi ideje aludhattam már, amikor valami keményet éreztem a combomnak csapódni. Majd a fejemnek. Majd a kezemnek. Majd végül az orromnak. Dühösen tápászkodtam fel és vettem észre, hogy a támadásom tárgyai nem voltak mások, mint csokik. Tejcsoki, epres, fehércsoki, M&M’s-es és kekszes. Körülnéztem a helyiségben, hogy kitől jöhettek, de nem láttam ott senkit. Végül az ajtómból egy plüss maci nézett velem farkas szemet, ami végül integetni kezdett.
- Gong Chaewon, mond csak, haragszol még a barátodra? – szívem szerint igent akartam mondani, de mikor meghallottam a fiú elvékonyított hangját nem bírtam ki és elnevettem magam. – Akkor ez egy nem? – mutatkozott meg a hang tulajdonosa.
- Sokkal inkább egy „majd meglátjuk”. – akármennyire próbáltam komoly maradni nem sikerült, hisz az a bolond a macival a hátán, négykézláb mászott el egészen az ágyamig, ahol hatalmas kiskutyaszemekkel nézett rám, míg végül felugrott hozzám és teljesen rám tehénkedett. – Héé, te bolond, palacsinta barátnőt akarsz, vagy mi? – próbáltam letolni magamról.
- Nem. Most kipréselek belőled minden csepp vért, hogy hamar vége legyen ennek a hülyeségnek. – mondta szemembe nézve teljes komolysággal.
- Hülye. –nevettem el ismét magam.
- Ne haragudj. Legközelebb nem leszek ilyen, amikor éppen játszod a lányt. – fejem mellett, alkarján támaszkodott meg, miközben arcomat apró puszikkal hintette be.
- Én sosem játszom a lányt. Én egy hölgy vagyok!
- De még milyen hölgy. – azt hittem elájulok attól a tekintettől, ahogy rám nézett. Rengeteg fiúnak a nézése tapadt már rám különféleképpen, de… még egy sem volt ilyen. Szinte minden másodpercben mást láttam benne: aggodalom, félelem, testi vágyakozás, harag, lelki vágyakozás, szeretet, törődés és… és még valami, amit nem tudtam hova tenni. Talán, egy cseppnyi bizonytalanság, de nem voltam benne biztos. Viszont amit tudtam, hogy a gyengéd érzelmek uralkodtak benne, ez is vezetett azon tettéhez, hogy lágyan összeérintette ajkainkat. Hirtelen olyan puhának éreztem száját, mintha egy pihe-puha pihével cirógatnának. – Ettél már?
- Nem, még nem.
- Gyere, főzök neked valamit. – mondta, majd hercegek módjára az ölébe vett, mint egy hercegnőt és lebattyogott velem a nappaliba, ahol letett a kanapéra, majd átment a konyhába, hogy meglephessen a különleges kérésemmel: amerikai palacsintával. Végül az egész napunk abból állt, hogy én pihentem, ő meg rohangált mindenért, amit kértem. Például: „Jaehyo, add ide a távirányítót” vagy „Jaehyo, hozz egy pohár vizet”, „Jaehyo, hozz egy zsepit”, „Jaehyo, éhes vagyok, etess meg”, de elhangzottak olyanok is, hogy „Jaehyo, hozd le a macit és a zsiráfot”. Sokszor láttam, hogy legszívesebben hozzám vágna mindent, amit kértem tőle, de nem tette, nehogy ismét megharagudjak rá.
- Jaehyo.
- Mi van már megint? –kérdezte elnyűtt arccal.
- Elmész a boltba?
- Minek?
- Elfogyott a betétem, és érthető okok miatt nem szeretnék kimenni a házból.
- Te most szórakozol velem? –kérdezte tőlem olyan arccal, mint akit most látott egy szellemet.
- Szerinted szórakoznék veled egy ilyen dologról éppen most? Tényleg ilyennek ismertél meg? Nem hiszem el, hogy én itt szenvedek, te meg még csak ennyit se vagy képes megtenni. Jó, hogy nem mondod azt, hogy spárgázzak itt neked helyben. De, hát ha ennyire nem törődőm vagy, akkor…
- A narancssárga vagy a rózsaszínfajta kell?
- A narancssárga, és ugyanabból a márkából kérlek hozz éjszakait is. Tudod, az a kék színű, cuki csillagokkal meg holdakkal.
- Értettem. – felelte meggyötörten, majd pénztárcáját, kabátját és cipőjét összeszedve indult el a boltba. Röpke fél óra múlva vissza is tért egy nagy szatyorral a kezében.
- Mi tartott eddig?
- Itt vannak a nyomorék szarjaid! És a hülye közértes is bassza meg! Meg az összes ahjumma, aki ott volt. És akkor már ne is beszéljek a kis taknyos tizenhárom évesekről! Egész végig röhögtek rajtam, és azt kérdezgették, hogy azt magamnak veszem-e, míg a nénik azon szörnyülködtek, hogy képes egy férfi olyat megfogni. De a legrosszabb a pénztáros volt. Az a szemét megmerte kérdezni, hogy a legújabb csavaros tamponból nem kérek-e. – és kész. Eddig bírtam. Teljesen kitört belőlem minden eddigi visszatartott érzelmem, és őrült módjára kezdtem el nevetni, ami végül a retardált fóka üzemmódba ment át, azaz hangot nem adtam ki, csak hevesen csapkodtam a tenyeremet.
- És tudod mi a legviccesebb? Az, hogy van itthon minden. –mondtam, mire még inkább rákezdtem. 
- És tudod mi a legrosszabb? Az, hogy úgy mentem el, hogy tisztában voltam vele. – fejét fogva röhögött immáron ő is velem együtt. Végül letelepedett az ülőalkalmatosságra, a hátam mögé mászott és ott ölelt át.
- Amúgy, én soha nem értettem, hogy mi a különbség ezek között a jelzések között. Mármint, az addig oké, hogy az egyik nagyobb, a másik meg kisebb, de minek van vastagságban is különbség? Nem az a legjobb, amelyik vastagabb és rendesen feltudja fogni a felfogni valót?
- Most tényleg a betétekről akarunk beszélgetni?
- Beszélhetünk a tamponokról is.
- Akkor már inkább az óvszerekről.
- Jó. Te melyiket szereted és ajánlod másoknak?
- Te őrült vagy. – fúrta arcát nyakhajlatomba és oda adott néhány apróbb puszit, valamint elejtett egy-két szívást is.
- Amúgy, hogy-hogy kaptam a macit?
- Hogy a zsiráfnak legyen barátja.
- És a csokik?
- Azt hallottam, hogy ha egy nő mérges rád, akkor mondj neki szép és kedves dolgokat. De mivel ez nem vált be, ezért a B tervet választottam. Azaz: menj biztonságos távolságba és onnét dobálj neki csokit.
- Legalább a Facebook-ot jól tudod használni.
- Meg a külsőmet. Hisz azért szeretsz. – csücsörített felém.
- Mondjuk inkább úgy, hogy azért is. –pusziltam meg végül én.

Etse, mikor már Jaehyo elment, és lefekvéshez készülődtem csináltam egy-két selca-t a macival -akit végül Hyo-nak nvezetem el- és feltettem azokat Instára a következő címmel "Én és a Hyo, együtt vagyunk, jaj de jó♥"

2016. április 2., szombat

8. rész~ A cirkusz


- BabyChae, nem gondolod, hogy elmehetnénk együtt valahova? – ölelt át asztalunknál Jaehyo miközben én a fizika házimmal szenvedtem, ahogy körülöttem mindenki más is.
- Nem beszélhetnénk ezt meg azután, hogy kiszámoltam mennyi dioptria a feladatban feladott üveg? – kérdeztem tőle miután értelmeztem a feladatot. Komolyan mondom, hogy a fizika az egyik legfeleslegesebb tantárgy. Aki nem akar vele kezdeni valamit, fölöslegesen ül bent az órákon, mivel nem megy vele semmire. Papám mindig azt mondja, hogy „de így legalább megérted a körülötted lévő jelenségeket, hogy mi miért és hogyan van”. Ez mind szép és igaz lenne, ha nem rólam lenne szó. Igazából én se tudom elmondani, hogy a tankönyvben leírt, filmekben látott magyarázatokon pontosan mit nem értek, vagy mit nem vagyok képes el-, befogadni. Egyszerűen nekem nem áll össze például egy villámlás egy általános képletből. Ez a dolog csak a matematikában működik, ebben a tantárgyban nem.
- Most tényleg a fizikát választod helyettem? –szörnyülködött, de én nem válaszoltam, helyette a számológépembe pötyögtem be a számokat.
- Azt hiszem ejtve lettél. –röhögött Minwoo.
- Te ebből maradj ki, Casanova. – szólt neki vissza gúnyosan.
- Pff, megszólalt a lyuk a gödörből. – forgatta szemét a másik fiú. Mivel most a tűrőképességem alján vagyok, ezért mindkettőt tarkón ütöttem és folytattam a feladatot.
- Ez is most miattad volt. – mérgelődött Jaehyo.
- Szokj hozzá, engem már négy éve bántalmaz. – pöckölte meg fülemet, mire én egy nagyot csaptam kézfejére. –Látod!
- Lehet, hogy téged üt, de engem csó…
- Elég legyen. Te az asztal egyik sarkába mész, te pedig a másikba! Ha nem hagyjátok abba a marakodást veled nem megyek el sehova, veled meg nem nézem meg a Star Wars legújabb részét! – fenyegettem meg a két fiút, mire ők fülüket-farkukat behúzva mentek el a számukra kijelölt helyre és csöndben hallgattak egészen a nap végéig.
- Akkor ma filmet nézel a boxzsákkal? – biccentett lenézően Minwoo felé.
- Ühhüm, és valószínűleg a felét végig értetlenkedem, vagy alszom. – vontam meg vállam.
- Nem baj, attól még legyél vele extrán óvatos!
- Ha ez megnyugtat, ő egyszer sem nézte meg velem a Barbie és a bűvös pegazust. – nyomtam egy csókot szájára búcsúképp, majd Minki-hez és Minwoo-hoz futottam, akik egész eddig rám vártak.
A délutánom végül teljesen úgy alakult, ahogy én azt kiszámoltam: Minwoo és én a szobájában megnéztük ennek a szarnak, akarom mondani film sorozatnak a legújabb részét. Rengetegszer próbálta már velem megnézetni, de egyszer se vettem magam rá. Így az unatkozásom durván kilencven százalékát annak köszönhetem, hogy nem ismertem a történetet, de nem is igazán érdekelt. Nem tudtam követni, hogy akkor most ki miért rossz és hogyan, vagy most kire kell emlékezni, meg kire nem. A fiú elmondása szerint főbenjáró bűn, hogy utálom a filmet és még nem láttam végig az egészet. Szerintem szimplán elhanyagolható dolog, hogy most láttam-e egy filmet, vagy sem. De hát a fiúk már csak ilyenek: ami nekünk hülyeség, az nekik komoly dolog, ami meg nekünk komoly dolog, az nekik hülyeség. Viszont ez így van rendjén. Legalábbis az esetek nagy részében.
- Amúgy… - kezdte, miután vége lett a filmnek.
- Igen?
- Akkor, ez a dolog közted és Menőfiú közt komoly?
- Hát… igen. Remélem.
- Értem.
- De miért kérdezed?
- Nem tudom. Bennem még mindig az él, hogy sóvárogsz utána, mi hallgatjuk a faszságaidat a „leendőbeli férjedről”, most meg… ott ül velünk, átölel, beszél hozzád és szeret. Valamiért rossz előérzetem van. Tudod, amolyan „női megérzés”, miszerint zokogni fogsz a dolog végén. És nem akarom, hogy egyszer is egyetlen egy könnycseppet is hullajts amiatt az ember miatt. Nem szeretnélek boldogtalannak, elveszettnek és megalázottnak látni.
- Annyira imádlak! – öleltem magamhoz szorosan miután elmondta az őszinte érzéseit a kapcsolatomról. Jó barát módjára aggódik miattam, de egyben a legjobbat is akarja nekem. Viszont egy legjobb barát módjára látja a különbséget a múlt és a jelen közt, ami aggódásra készteti őt a jövőt illetően. Teljesen érthető, hisz ez a dolog már bennem is felmerült, de csak hagyni kell, hogy ott legyen egy kicsit, utána meg tudomást sem venni róla, és majd eltűnik magától. – Ilyenek miatt te ne stresszelj! Én majd mindent kézben tartok, és majd olyat fogunk bulizni az esküvőnkön, hogy senki nem fog rá emlékezni.
- Ez a beszéd. –borzolta össze hajam én pedig ismét megöleltem.
Este nyolc-kilenc körül köszöntem el a két fiútól és a szüleiktől, miután megvacsoráztunk. Imádom a fiúk anyukájának a főztjét, mesés. Egyik fülembe betettem a füles egyik felét, míg a másikat szabadon hagytam. Alapszabályom: este mindig csak fél füllel hallgatunk zenét, a másikkal pedig megfigyeljük a körülöttünk lévő helyzetet, pontosabban, hogy követ-e valaki, vagy sem. Miközben Marina and the Diamonds Primadonna Girl című zenéje szólt, megfigyeltem a már annyiszor látott busan-i utcákat és tájakat. Az utcán vegyesen vannak lakosok és turisták, ahogy ez megszokott egy akkora városban, mint ez. Sok ember kért arra, hogy mondjak valami különlegességet erről a helyről, de sosem tudtam rendes és értelmes választ adni kérdésükre. Küldtem nekik képeket, írtam az utcákról, az eldugott kis éttermekről, a mi környékünkről, de az igazi érzést nem voltam képes átadni. Ahhoz, hogy megértsd milyen dolog itt élni, egyszer minimum ki kell próbálnod. Ellehet mondani, hogy mi mennyire tömött, vagy sem, mennyire tiszta, vagy sem, mennyi és milyen bolt van itt, mik a legszebb dolgok, és még sorolhatnám. Viszont ezek az én saját, személyes véleményeim, amik általában merőben különböznek másokétól. Nekem szép lehet az iskolától pár utcára lévő eldugott piacféleség, de más azt lehet túl egyszerűnek találja. Nekem elegem lehet a forgalmas főutakból, viszont mást lehet ez élteti. Minden ilyen dolgot tényleg csak akkor tudunk megérteni, ha megtapasztaljuk azt. Viszont ez nem csak Busanra igaz, sokkal inkább a világ összes városára, vagy falucskájára. Teljesen más itt élni a vidéken, mint például egy afrikai országban. Hosszas elmélkedésemet városunkról telefonom rezgése zavarta meg, ami azt jelentette, hogy üzenetet kaptam.
„BabyChae, szombaton utazunk. Titok, hogy hova, legyen az meglepi a számodra.” – írta üzenetében barátom.
„Legyen^^” –válaszoltam, annak ellenére, hogy addig még van két nap, és még rengetegszer találkozunk majd.

***

Csütörtökön, pénteken, de még szombaton út közben is végig azon törtem az agyam, hogy vajon hova mehetünk. Csomó dolog végig futott az agyamon: elmegyünk a partra, a hegyekbe, a vidékre, esetleg Szöulba, vagy Incheon-ba. Az elmúlt napokban folyton arról faggattam, hogy mondjon legalább egy apró dolgot az úti célról, de próbálkozásom hiábavalónak minősült. Barátainkat is megkértem, hogy esetleg ők szedjék ki belőle, de semmi. Egyedül Jonghyun volt képes arra, hogy egy apró információt megtudjon, de miután megtudta nem volt hajlandó elmondani, végig röhögött rajtam és azt mondogatta „bárcsak ott lehetnék, mikor meglátod a meglepetést. Tuti felejthetetlen arcod lesz”. És ezután az ember persze csak két dologra gondolhat: vagy egy álom lesz, vagy egy rémálom. Őszintén remélem, hogy nem az utóbbi és hercegnőnek érezhetem majd magam a hercegem mellett.
- Még most se mondasz el semmit, igaz? – néztem rá az anyósülésről. Ő Ahn Tökéletes Jaehyo, szinte már meg sem lepődök azon, hogy tud vezetni.
- Hát… talán meggondolhatom magam. – vette le kezét a kormányról és simította meg combomat, ezzel feljebb tolva szoknyámat.
- Akkor inkább megvárom, míg odaérünk. – mondtam durcásan, és megigazítottam ruhámat. Nem szokásom kihívóan öltözködni, sokkal inkább csak csinosan, vagy alkalomhoz illően. Márpedig egy randihoz az álompasival, szépen kell felöltözni. Döntésem egy bordó bársony szoknyára, egy fekete pulcsira és egy fekete-vajszínű magas sarkúra esett. Csinos, praktikus és kényelmes is egyben. 


Végül pár órás utazás után egy kisebb városban, Thebekben álltunk meg. Igazából nem volt valami nagy szám, csak egy tipikus kisváros: éttermek, plázák, egy-két nevezetesség, vidámpark, és egy folyó. Végül az egész napunkat képesek voltunk eltölteni itt. Ettünk, fotózkodtunk, sétáltunk a folyó melletti parkban, ahol egy nagy fának a törzsében piknikeztünk is. Jaehyo azt mondta, hogy időpontra megyünk valahova, ahova nem szabad se túl korán, se túl későn érkezni, így a vidámparkban nem volt túl sok időnk, de legalább a Viking hajót kipróbálhattam.
Innét metróval és busszal mentünk a város szélére, ahova emberek ezrei igyekeztek. Nem tudtam, hogy mi lehet ez a nagy felhajtás, így egyre jobban izgulni kezdtem egészen addig, amíg meg nem láttam a fényesen villogó feliratot: Circus with Secrets. Ezt. Nem. Hiszem. El. Jaehyo elhozott engem egy cirkuszba. Egy cirkuszba, ahol bohócok vannak. Gyűlölöm a bohócokat. Ijesztőek, folyton bántanak, és a legtöbbjük vagy perverz, vagy pedofil. Plusz az a vigyor az arcukon. Eleinte kedvesnek és hívogatónak tűnik, de aztán többször ránézel, és rájössz, hogy az nem más, mint egy elmebeteg vigyora, aki éppen megölni készül!
- Már rengetegszer hallottam erről a helyről, és már nagyon érdekelt, csak eddig nem volt senki, akit méltónak tartottam volna arra, hogy elkísérjen. Annyira izgatott vagyok, imádom a cirkuszokat! Júj, remélem lesznek kígyók.
- Hogy mik? –visítottam fel azután, hogy megvettük a jegyeket és már bent voltunk.
- Hát, vannak kígyók, oroszlánok, zsiráfok, struccok és… - ahogy sorolta az állatokat én úgy lettem egyre rosszabbul. Két dolog egy helyen, amit gyűlölök: bohócok és kígyók. – Jesszus, jól vagy?
- Persze, csak… nem nagyon bírom ezeket a helyeket.
- Mi, miért?
- Hát, mert…
- *Zico, azonnal állj meg, és add oda, ami nem a tiéd!
- Mondtam már, hogy nincs nálam!
- Fúúú, de megöllek, te Perverz Kanos Bohóc Disznó! Úristen, bocsánat. –hajolt meg előttem a lány, aki az előbb nekem jött, majd folytatta a fiú kergetését. A lány egy elképesztően gyönyörű ruhát viselt: alja a szivárvány színeiben pompázott, míg felső része fehér volt és csillogott. Karjait hasonló csillogó fehér szalag fonta körbe, lábán pedig egy egyszerű saru volt, haja pedig szabadon lógott vállára és hátára. A fiú akit kergetett egy sárga öltönyt viselt és egy… egy bohóc maszkot, ami feltűnően ijesztő volt. Mivel mindenki őket kezdte követni, ezért mi is a tömeggel sodródtunk egészen egy tér közepéig, ahol végre abba hagyta a fiú a futást, a lány pedig kimerülten bámult rá. – Van három másodperced, hogy visszaadd!
- És mi van akkor, ha nem? –kérdezte az ijesztő ember.
- Akkor megetetem veled az össze kagylót és csigát, amit P.O-nak vettem születésnapjára, és emellé még azt is végig kell nézned, ahogy találkozok Stevennel! És mindezek után megfogom a nem létező tökeidet és kiheréllek! –kiabálta a lány idegesen, de a fiú csak nevetni tudott ezen.
- Nem értem, hogy miért vagy úgy kiakadva. Nem az összes mellt…
- Ki ne merd mondani hangosan, te idióta!
- Hercegnő, már igazán megtanulhattad volna, hogy itt semmi nem az, aminek látszik. Lehet, hogy én vittem el, de lehet, hogy nem. Lehet, hogy nálam vannak, de lehet, hogy nem.
- Zico, ne legyél nyomorék. Miről beszélsz már megint?
- Arról Kedvencke, hogy lehet, hogy nálam van. –jelent meg egy másik, kék ruhás bohóc.
- De lehet, hogy itt van. – most egy sötét zöld.
- Azokért a csigákért elmondom, hogy igazából ki a tettes. – most pedig egy lila.
- Húgi, ne higgy neki, én tudom! – most egy piros.
- Tudod mit szoktam mondani: csokit, vagy csalunk. – most egy sötét rózsaszín.
- Ma nem te vagy a legszebb itt, de talán visszalophatom neked. – legvégül pedig egy babarózsaszínű ruhás bohóc jelent meg. Mind a heten végül más-más épületen kötöttek ki, ezzel körbe véve a lányt is, és minket is. Miért ilyen ijesztőek? Miért vannak itt? Ne, menjenek innét, könyörgök.
- Annyira utállak titeket! – toporzékolt a lány, majd helyből felugrott az egyikhez, kergetni kezdte őt és a többi társát, de minden próbálkozása eredménytelen lett. Végül durcásan leült a tér közepén lévő szökőkúthoz. Azért félelmem közben innét-onnét nevetéseket hallottam, de nem igazán fogtam fel, hogy mi is történt pontosan.
- Tetszett a műsor, szép Hölgy? –hallottam meg magam mellől egy mély, ám kellemes hangot. Ahogy megfordultam a sárga ruhással találtam magam szemben, aki egyenesen rám nézett, engem karolt, és… és biztos voltam abban, hogy most megakar ölni. Végül teljesen bepánikoltam, kifutott belőlem a vértől elkezdve a lélekig minden, hirtelen szédülni kezdtem, majd képszakadás és teljes sötétség.

***

- Gratulálok, PKBD, most miattad sikeresen elájult! Ha bármi baja lesz, én megöllek. És utána még válunk is. – hallottam egy lány hangot.
- De utána még én is kinyírlak. – csendült fel a számomra legkedvesebb hang.
- Az addig oké, hogy ő kiakar nyírni, neki már sok okot adtam, de te pontosan miért is? – ismét az a mély hang.
- Mert miattad lett rosszul! – most viszont egy lány és egy fiú hangot hallottam megszólalni egyszerre. Nem tudtam eldönteni, hogy ki merjem-e nyitni a szemem vagy sem, de sajnálatos módon természetem túlságosan is kíváncsi, így nagy nehezen kinyitottam azt, és ülő helyzetbe tornásztam magam.
- Nincs is semmi baja! Sokkal jobban néz ki, mint mikor te ájultál el először. – mutogatott rám a sárga öltönyös bohóc, aki… aki most egyáltalán nem nézett ki annak. Maszkja most nem takarta el szőke haját, valamint helyes és férfias arcát. Ahogy néztem őt úgy éreztem, hogy egy istenség áll előttem. Talán még Jaehyonál is jobban nézett ki.
- Most nem ez a dolog lényege, te nyomorék! – kezdte őt ütögetni a lány, aki nekem jött. Eddig csak arra volt alkalmam, hogy a ruháját csodáljam meg, de most őt is megtudtam. Vállközépig érő barna haj, ovális arcforma, bájos arc, amit az ember egyszer gyerekesnek, máskor gyönyörűnek lát. Az ő kisugárzása is hasonlított egy istenéhez. Ahogy őket kettőjüket néztem olyan érzésem támadt, mintha Zeusz és Héra, az isteni pár állna előttem. Vagy… valami annál több. Egy Király és egy Királynő, akik valamilyen varázslattal uralkodnak minden és mindenki felett. Lenyűgöző. – Jól vagy? Ugye nem bántott? – ült le mellém a lány, és rá kellett jönnöm, hogy közelről még szebb.
- Persze, csak… nem túlságosan szívlelem a bohócokat. – feleltem, majd inkább elbújtam hajam mögé, hogy ne kelljen rájuk néznem.
- Hogy mi? Hogy félhettél tőlünk? –ült le másik oldalamra a fiú.
- Had emlékeztesselek arra, kedves Woo Zico, hogy először még én sem kedveltelek titeket. – jegyezte meg dorgálón a lány. – Szükséged van valamire? Inni? Enni?
- Egy pohár vizet elfogadnék, köszönöm.
- Okés, akkor hozom. Te pedig gyere velem! –mutogatott fenyegetőn a fiúra, aki végül elröhögte magát, felkapta a lányt és bevitte a konyhába.
- Chaewon, annyira sajnálom, nem tudtam, hogy ez lesz az egészből, én… - jött mellém Jaehyo. Szemeiből bűntudatot, sajnálkozást és aggodalmat olvastam ki. Megnyugtatásképp megfogtam kezét, majd fejemet vállára hajtottam.
- Semmi gond. Már az elején, mikor megérkeztünk mondanom kellett volna, hogy félek a bohócoktól. Úgy hogy te is hibás vagy, meg én is. Megesik az ilyen. De most már tudjuk ezt is, így legközelebb nem fogjuk elkövetni ugyanezt a hibát. Meg megkérdezzük a másiktól, hogy esetlegesen nincs-e valamiféle fóbiája.
- Még mindig nem értem, hogy lehetsz az enyém. – nyomott egy apró puszit arcomra.
- Hűű, ti együtt vagytok? – ült le csodálkozva a velünk szemben lévő kanapéra a fiú.
- Már jó, hogy együtt vannak. Még is milyen fiú jön el ide egy lánnyal, ráadásul kézen fogva?
- Én tudnék rá példát mondani…
- De nem fogsz! – fogta be a lány a fiú száját. – Most jut eszembe, hogy még be sem mutatkoztunk. Én Kim SunHi vagyok, akrobata, légtornász, és lényegében bármi, aminek éppen kellek.
- Woo Zico, bohóc, bábmester és a leendőbelije. – ölelte át Zico SunHi vállát, majd lopott egy aprócska csókot SunHi-tól, én pedig teljesen ledermedtem.
- Ti együtt vagytok? –kérdeztem.
- Ühhüm. –bólintottak.
- Hát én teljesen azt hittem, hogy testvérek vagytok.
- Isten ments, hogy az ő családjából származzak. Elég, hogy a majdani gyerekeink tőle is örökölnek majd valamit.
- Nos, drága Zico, ezt megmondom Anyának, így ma nincs vacsora. De most hallgassuk meg a vendégeinket is.
- Én Gong Chaewon vagyok, nagyon örvendek. –hajoltam meg.
- Ahn Jaehyo. – hajolt meg barátom is. – Ha már így itt vagyunk, nem játszunk valamit, vagy…
- Hozom a társast! – ugrott fel helyéről SunHi, majd elment megkeresni azt a bizonyos játékot.
Végül az egész éjszakát a cirkuszban töltöttük, játszottunk és beszélgettünk. Volt, hogy félre vonultunk mi, lányok, meg a fiúk. Én és SunHi egyből megtaláltuk a közös hangot, lényegében mindenről hosszasan eltudtunk beszélgetni, leginkább azért, mert mindketten rengeteg tudunk beszélni és utáljuk a csendet. Viszont, ahogy elnéztem Zico és Jaehyo is jól elvoltak, ugyanis minden ötödik percben valamelyiküknek a nevetését hallottuk. Az este végén csináltunk egy közös selfie-t.
- Még egyszer nagyon sajnálom. – motyogta Jaehyo hazafele menet.
- Még egyszer semmi gond. – feleltem félig aludva.
- Viszont így már értem, hogy miért kérte azt Jonghyun, hogy vegyem fel az arcodat. – kuncogott.
- Viszont én hétfőn megölöm azt a buzit. – feleltem, mire ő felnevetett. Az út hátralevő részében azokat a képeket nézegettem, amik a mai napon készültek. Amint hazaérek, első dolgom lesz, hogy kiválogatom azokat, amiket előhívatok. 


*írói megjegyzés: Zico, SunHi és a többi bohóc az előző blogom, a Circus with Secrets szereplői voltak. Szimplán azért tűntek itt fent, mert mégis csak ők az "Elsők", és túlságosan hiányzotak, így muszáj volt valahogy behoznom őket. Plusz ezzel még én magam is rájöttem, hogy SunHi és Chaewon, ha nem is nagyon, de legalább egy kicsit, másmilyen személyiség.
U.i.: Nagyoooon-nagyon jó volt újra Zico és SunHi szívatásait leírni. Viszont innentől, hogy végleg lezártam, teljes bedobással tudok Jaehyoékra koncentrálni.♥

2016. március 13., vasárnap

7. rész~ Tényleg megnézed velem?


Az elmúlt négy évben úgy gondolkoztam, hogy a majdani gyerekeimnek az „első szerelmemről” beteljesületlen szerelemként fogok mesélni. Olyanról, ami szép volt, kellemes, meghatározta egy bizonyos korszakomat, de lezárult, elmúlt, nem lett belőle semmi, de még is csodás volt. Úgy képzeltem el, hogy majd az évkönyvben lévő kép alapján mutatom meg őt nekik, hogy eltudják képzelni az anyukájuk kit szeretett az apukájuk előtt, ki volt az, aki össze törte a szívét és ki volt az, akihez évekig nem mert beszélni. Viszont ezen elméleteim most egytől-egyig romba dőltek. Ha esetleg, valamilyen oknál fogva nem ő lenne a kicsi Hyunwoo és HyunSo, vagyis a lehető gyerekeink, apja, akkor már is nem így fogom nekik előadni a sztorikat. Eljutottunk oda, hogy az egyoldali viszonzatlan szerelemből viszonzott lett. A távoli csodálás átalakult kézfogássá, öleléssé és csókká. Az álmodozás most már valóság. A lopott pillantások helyett most már feltűnés nélkül nézhetem őt. Az eddigi „bárcsak engem ölelne így” helyett minden délután találkozunk, ha nem is többre, de egy röpke órácskára. Viszont nem csak ezek a dolgok változtak. A szerelmem Jaehyo iránt is. Állítólag az rossz, ha a szerelem változik, mert az csak a kapcsolat vesztét jelentheti. Nos, nálam jelenleg ez egyáltalán nem így van. Eddig is szerelmes voltam belé, de úgy, mint egy elérhetetlen istenségbe, aki sose nézne egy olyan halandó és átlagos teremtésre, mint én. Viszont most… most úgy szeretem őt, mint a kedvesemet. Eddig is hevesen vert a szívem, mikor megláttam, viszont most olyan, mint mikor a sportolók doppingolnak: felpörget mindenemet, olyan dolgokra leszek tőle képes, amikre amúgy nem. A puszta gondolat, hogy nem ismeretlen ismerősökként, hanem egy párként találkozunk az iskolában mindent megváltoztatott bennem.
Ám legnagyobb szerencsémre nem estem abba a hibába, amelybe a legtöbb szerelmes ember: még egyszer sem volt olyan alkalom, hogy Jaehyt választottam volna bármelyik barátom helyett. Persze szimplán csak másfél hete tart a kapcsolatunk, de ezalatt segítenem kellett Jonghyunnak a húgával kapcsolatban, Lisa lebetegedett és felváltva mentünk őt ápolni, mert a szülei most éppen külföldön vannak, de még Minwoo-nak is képes voltam segíteni matekból. Sokan úgy vannak vele, hogy amint megszerezték a „nagy Ő”-t, a barátokat el kell felejteni. De ez nincs így. Ha esetleg ez a bizonyos „nagy Ő” összetörné az ember szívét, akkor a legjobb barátok fogják azt összeragasztani, nem az exe. Erről a dologról elmondtam a véleményemet a fiúnak is, amit örömmel fogadott, mivel ő se tervezte azt, hogy mindenképp, mindenhol, mindenhogyan egymás nyakában lógjunk. Meg vannak a saját dolgaim, ahogy neki is, és még van egy-kettő olyan eset, amibe nem lehet olyan könnyen belevonni a másikat akármennyire is „dúl a láv”.
- Mit akarsz nézni? –zökkentett ki hosszas gondolatmenetemből kérdésével. Tipikus szombat délutáni programot terveztünk magunknak: egész napos lustálkodás, film nézéssel és rengeteg evéssel fűszerezve. Ilyenkor szoktam megkapni Mina-tól, hogy „úgy utállak. Lényegtelen, hogy mennyit eszel sosem hízol meg” szöveget. Nos, tuti meghíznék, ha minden nagy bűnözésem után nem mennék el másfél órát futni. De, egyébként Jaehyo mellett még a csendet is megszoktam. Ráébresztett, hogy ez nem feltétlen jelenti azt, hogy unalmas vagyok, hanem azt is jelentheti, hogy most nincs kedve az emberekhez, csak a barátnőjéhez.
- Nekem mindegy. Azt nézzük, amit te mondasz. –vontam meg vállam miközben bekaptam egy újabb pattogatott kukoricát.
- A múltkor is ez volt. Most te jössz.
- Jó, de az én filmjeimet senki nem szereti és mindenki leszólja.
- Lehet, de én nem senki, vagy mindenki vagyok. Én a barátod lennék, ha nem tűnt volna fel. És mindenhogyan megtartalak, de csak azért, mert isteni tortákat tudsz sütni.
- Hát, jó. De ígérd meg, hogy nem fogsz feltűnően szenvedni és utálni!
- Ígérem. – tette szívére kezét, majd törökölésbe tornázva magát nézett rám kíváncsian. – Na, mi lesz a mai műsor?
- Hát, van egy rajzfilm, amit nagyon-nagyon szeretek. Kiskoromban, és igazából néha még most is sokszor megnézem… Mondhatni ez egy ilyen „még a gyerekeim is megfogják nézni” film.
- De a címét mond már!
- Barbie és a bűvös pegazus. – ahogy kimondtam arcán egy fajta sokk szalad végig, végül hangos nevetésben tört ki, amit vagy tíz percig folytatott, majd mikor lenyugodott volna rám nézett és újra rákezdett. – Mondtam, hogy te se fogod szeretni. Inkább nézzünk valami mást. Mondjuk…
- Jaj, ne hogy már félre érts! Nem téged nevettelek ki, hanem azt, hogy ezt milyen komolyan mondtad, még is kislányosan. Nagyjából egy öt éves komolyságával. – simogatta meg fejem, de én durcásan elfordultam tőle és keresgélni kezdtem az egyik netes oldalon, ahol online lehet filmeket nézni, hogy még is mi lenne jó. Ezért nem nézek soha senkivel sem filmet.
- Jó mindegy, nézzünk mást. – motyogtam válaszul.
- Most kajak megsértődtél? – kérdezte fennhangon. Nem válaszoltam, helyette folytattam a keresést egészen addig, amíg két kar nem fonódott derekam köré, majd arcomat és nyakamat nem lepték el puszik hadával. – Mondtam én egy szóval is, hogy nem akarom látni a kedvenc meséd? Vagy olyat, hogy nem szeretem azt, mikor kislányok módjára viselkedsz? Szó sincs róla. Így sokkal inkább azt érzem, hogy kényelmesen érzed magad mellettem, és képes vagy megmutatni nekem a különböző arcaidat. Szedd elő a DVD-t, nagyképernyőn akarom látni.
- Tényleg megnézed velem a Barbie és a bűvös pegazust? –néztem rá nagy szemekkel.
- Persze. –adott egy apró csókot, mire én boldogan pattantam fel a kanapéról, rohantam ahhoz a szekrényhez, ahol a filmeket tartjuk és előkerestem a lilás-rózsaszínes dobozt. A lemezt behelyeztem a lejátszóba, majd visszamentem barátom mellé.
- Tessék, itt a szemüveg. Mikor ennek a jelét látod vedd fel, mert akkor 3D-s lesz. – magyaráztam neki miközben elindítottam a filmet és felvettem a szemüveget, mivel tudtam, hogy az első jelenet pont 3D-ben van.
- Bolond vagy. – mondta, majd kaptam egy nagy puszit arcomra, de én eltoltam őt gyorsan magamtól.
- Kuss, kezdődik! – parancsoltam rá, ám ő csak nevetett ezen, és feküdt el a kanapén, hogy feje ölemben lehessen. Durván másfél-két óra leteltével vége lett a „vetítésnek”, mire Jaehyo egy kicsit döbbent állapotban kelt fel addigi pozíciójából. Míg megpróbált helyre rázódni, addig én kivettem a DVD-t és visszaraktam a helyére.
- Nem hiszem el, hogy végig néztem egy ilyen filmet… és még tetszett is! – motyogta maga elé halkan, de szerencsére pont értettem.
- Ugye, hogy milyen jó? – rohantam felé, majd ültem bele ölébe úgy, hogy lábaimmal átöleltem derekát, így pont vele szemben lehettem.
- Ha elmered mondani bárkinek is, hogy ezt mondtam, válunk. –fenyegetett meg két csók között. Mutatván, hogy egy szót sem fogok szólni elhúztam a láthatatlan cipzárt a számon, lakatra zártam és eldobtam a kulcsot. – Jaj, de hát így hogy foglak megcsókolni?
- Ez csak bizonyos dolgokra érvényes zár. Erre például pont nem. – feleltem, majd egy újabb csók csatára hívtam őt.

***

- Tényleg megnézte veled? – kérdezte Mina meglepetten az egyik óra közepén, ahol éppen a hétvégénkről beszéltünk.
- De még mennyire. – mosolyogtam büszkén.
- Pff, hogy neked még itt is szerencsésebbnek kell lenned. Az az idióta még mindig nem volt hajlandó megnézni velem a Rémálom az Elm utcában-t. Pedig mondtam neki, hogy egyáltalán nem olyan ijesztő, mint mondják! –panaszolta barátnőm.
- Velem már megnézte.
- Hogy mi? De akkor velem miért nem?
- Felakart készülni rád, és a filmjeidre. Miután megnézte, szegényem egy hétig nem mert tükörbe nézni, beszerzett minden álomfogót és éjszaka két óránként hívott, hogy biztosan él-e még.
- Kinek mondtam én igent. – verte be fejét padjába, mire én halkan kuncogni kezdtem.
- Tudhatnám, hogy mi olyan vicces? –dobott meg minket Minho tanár úr egy krétával.
- Persze. Csak arról beszéltünk, hogy Jonghyun milyen beszari egy férfi. – feleltem egyszerűen, mire mindenki nevetni kezdett, az említett pedig felháborodottan fújtatni kezdett.
- Ja, hogy Jonghyun férfi. – közölte fapofával osztályfőnökünk, amivel végleg elvágta az osztályban a cérnát és mindenki szakadni kezdett a röhögéstől.
- Rendben van, Tanár bácsi, ezt megjegyeztem. Legközelebb majd én is így fogok magához állni. Legyen! – válaszolt vissza, mintha ezzel bármit is elért volna. Nos, mindenesetre rólunk elterelte a figyelmet, így tökéletesen tudtuk folytatni a barátainkkal töltött idő kivesézését. 

2016. február 21., vasárnap

6.rész~ Akkor, mi most...


Álom, vagy valóság? A bál óta ez az egy kérdés jár a fejemben, és még mindig nem találtam rá semmilyen választ. Sokszor éreztem azt, hogy csak egy álom volt, hisz minden tökéletesen alakult: királyi pár lettünk, táncoltunk, megcsókolt és azóta is folyamatosan beszélünk. Viszont a valóság része még nem teljesen tudatosult bennem: még mindig érzem puha és édes ajkait, lágy ölelését, parfümjének erős illatát, szívének dobbanásait, levegővételeit, de képtelen vagyok elhinni. És még is miért? Mert nem kapok válaszokat. Akkor mi most együtt vagyunk, vagy sem? Szakított a Kurvával, vagy sem? Csak játszik velem, vagy sem? Jelentett neki a csók bármit, vagy sem? És akkor most szerethetem-e korlátlanul, vagy sem? Annyiszor megakartam már tőle kérdezni ezeket, de nem mertem. Nincs merszem ahhoz, hogy ilyen bátor legyek a plátói szerelmem előtt. Sok mindent bevállalok, de ezt nem. Várok. Eddig is azt tettem: vártam és imádtam.
„BabyChae, játszani akarok.” –kapok egy üzenetet.
„Mit akarsz játszani?” –pötyögöm be a választ.
„Az a neve, hogy ’ki az, aki’. Mit szólsz hozzá?”
„Menjen.”
„Jó. Nos, ki az, aki helyes, okos, sármos, elbűvölő és a világ legnagyobb gecije azért, mert összetörte egy lány szívét a lehető legaljasabb módon, viszont felvilágosult, mert megtalálta az igazit?”
Mi van?”
„Inkább élőben szeretném ezt befejezni. Fél óra múlva a Kittens’ Café előtt”
Nem tudtam mire vélni ezt az üzenetét, ezért mai célomnak azt tűztem ki, hogy azt kiderítsem. Plusz lány vagyok, és ha egy isten azt mondja, hogy fél órán belül találkozni szeretne velem, akkor bezony találkozni is fogok vele. Kinyitottam fehér gardróbom ajtaját – ebben vannak a csinosabb ruháim- és extra gyorsan, majdhogynem pánikszerűen keresni kezdtem azt a ruhát, ami illendő ahhoz, hogy felvegyem. Miután tökéletesen kialakítottam a csatateret szobámban, megtaláltam azt, ami jó lesz. Egy halvány rózsaszín csőnadrág, ugyanilyen színű zakóval, egy fekete felsővel, aminek teteje csipkés, deréktól pedig kicsit bővül. Mindezt egy fekete magas sarkúval bolondítottam meg. 


Hajamat újra átfésültem, felvittem egy kevés szemhéjtust, majd egyik oldaltáskámat megragadva rohantam le a lépcsőn. Amint leértem elkiabáltam magam, miszerint ne keressenek egy darabig, mert találkozóm van. Az utcán a lehető leggyorsabban szedtem a lábamat, már persze amennyire a cipőm azt engedte. Egy hölgynek sosem szabad késésben lennie, vagy rohannia. Pláne nem egy fiú miatt. Viszont vannak helyzetek, mikor minden hölgy eldobja ezt az oldalát, és az íratlan szabályokat megszegve lohol a megbeszélt helyszínre. Mert bizony vannak emberek, akik miatt megéri felborítani az elveinket, új oldalakat kreálni magunknak, és máshogy csinálni dolgokat.
- Régóta vársz már? – kérdeztem tőle, ahogy odaértem a kávézó elé. Térdemre hajolva próbáltam egy kicsit kifújni magam.
- Most tényleg azért futottál, hogy nekem ne kelljen annyit várnom? –kérdezte mosolyogva.
- Dehogyis. Én sose futok egy fiú miatt sem, ahogy busz miatt sem. Mindig jön a következő. – füllentettem neki a jól betanult szövegemet,
- Ne hazudj, láttam, ahogy fellökted azt a kukát. – emlékeztető magamnak: nem számít, mennyire vagyok kesésben, mindig az út közepén kell, hogy fussak, más különben neki megyek mindennek és mindenkinek és ezáltal –ismételten- lejáratom magam azelőtt a bizonyos nagy Ő előtt. – De gyere, elismerésem jeléül meghívlak egy kávéra.
- Oh, ugyan. Igazán nem szükséges.
- Dehogynem. Azokban az izékban nem lehetett könnyű futni. –mutatott lábamra.
- A rutin meg az évek. – vontam meg vállam. Végül egyszerre léptünk be a kávézóba, ahol egyből elöntött a friss kávé és tea, valamint az édes sütemények illata, mindezt megfűszerezte az üzletben elhelyezett levendula illatosítók hatása. Nagyot szippantva követtem a fiút egészen a pultig, ahol a fehércsokis forrócsoki és az epres shake között vacilláltam.
- A hölgynek mit adhatok? –kérdezte kacéran a pultos fiú, mire Jaehyo felhorkant.
- Egy fehércsokis forrócsokit. – válaszoltam mosolyogva.
- Értettem, Hölgyem. Egybe lesz, vagy külön?
- Külön.
- Egybe. – nem szeretem, mikor költ rám valaki. Igazából nem tudom elmagyarázni, hogy miért, csak szimplán kellemetlenül érzem magam tőle. Inkább fizessünk külön, vagy fizetek én, csak ne fizessen valaki helyettem. Éppen ezért akármennyire is próbáltam szemmel meggyőzni a fiút, hogy kifizetem magamnak, arrébb lökött, a feltűnően jól kinéző sütikhez, és fizetett. Pár perc múlva felém nyújtotta rendelésem. – Parancsolj, Szívem. – nyomta meg az utolsó szót, ami önmagában is eléggé furcsán hangzik, pláne akkor, ha még nyomatékosítja is.
- Köszi. – mosolyogtam rá, majd megindultam afelé az asztal felé, amit kinéztem magunknak. A kis asztal egyik felére ültem én, ő pedig a másikra. Nagyon-nagyon sokáig hallgattunk, semmit sem csinálva. Utálom a csöndet. Nekem, aki mindig beszél, azt mutatja, hogy nincs közös téma és unalmas vagyok. Megpróbáltam elterelni a gondolataimat arról, hogy esetleg nyűg lennék a fiú számára, így a falon lévő mintát néztem, amire híres írók és költők nevei voltak festve. Hmm, nézzük csak, kiket ismerek? Charles Dickens, J.R.R Tolkien, Shakespeare, Conan Doyle, Arthur Rimbaud és…
- Chaewon.
- Agatha Cristie! – meglepettségemben nem tudtam mást kimondani, mint a következő nevet a falról. Egész eddig csöndben volt, most meg hozzám szólt. – Igen, Jaehyo?
- Ízlik? –mutatott félig üres poharamra.
- Igen, nagyon finom. Imádom a fehércsokit, csak az baj, hogy nagyon cukros és ezért sokkal jobban hizlal, mint a normális csokik. De tényleg! Annyi cukor van benne, hogy szerintem nem is létezik belőle diabetikus formában, pedig már nagyon sok üzletet végigjártam, hátha találok, de semmi.
- Te ugye még a semmiről is képes lennél órákat beszélni? – mosolygott rám édesen.
- Szerintem igen. Pláne akkor, mikor ideges vagyok, vagy a közelben vagy. Mármint, izé… ezt ne úgy értsd, ahogy mondtam, mert én se úgy értettem, vagyis, teljesen máshogy, de mégis hasonlóan, na jó, igazából már azt se tudom, hogy miről beszélek.
- Majd én segítek. Mit gondolsz arról a fiúról? –mutatott a pultosra, aki éppen felvette valakinek a rendelését. Eddig nem is tudtam normálisan megfigyelni a srácot, de most, hogy lehetőségem nyílt rá, tetszik, amit látok. Széles váll, férfias arc, izmos kar, rövid, barna haj, fekete szemek, „úszó-testalkat” és egy angyali mosoly.
- Nem egy rossz példány, el kell ismerni. De miért?
- Mert mostantól, ha csak egyszer mondasz ilyet, megverem azt, akire mondtad. Még akkor is, ha utána én kerülök a kórházba. Mostantól nem nézhetsz egyetlen hímnemű lényre sem, még a cuki kiskutyákra sem! Ha rájuk nézel, ők azt flörtölésnek veszik, hozzád mennek, beszélgetni kezdenek veled, és ismételten szét kell tépnem őket. Jonghyunnal és Minkivel korlátlanul lehetsz, akkor, amikor akarsz, de Minwoo más téma. Nem tetszik, ahogy néha néz rád. Vele szerintem lesznek vitáink, de ha nem adsz okot a gyanúsításra, akkor minden rendben van. Viszont! Jó lenne, ha elkerülnénk a féltékenykedéseket. Te szép lány vagy, én helyes fiú. Te vonzod az olyan fiúkat, mint én, én pedig vonzom az olyan lányokat, mint te. Örülnék, ha nem lenne konfliktusunk olyan miatt, hogy valakivel esetlegesen kedvesebb vagyok, mint a többivel. Ilyen esetben azt is elnézem, ha te is kedvesebb vagy valakivel. Plusz, most igazából fel kéne sorolnom azokat a dolgokat, amiket előtted mindenkinek, de… de valahogy nem megy. Valamiért nem tudok olyan faszfej lenni veled, mint a többivel. Ez szerinted miért van így? Na de mindegy is, térjünk át arra, hogy…
- Jaehyo, állj meg egy pillanatra. Miről hablatyolsz itt össze-vissza? Milyen féltékenység, meg lányok, meg szabályok, meg miért kéne óvatosnak lennem Minwoo-val? –állítottam meg, mielőtt belekezdhetett volna a következő környi szófosásába. Általában leesnek a dolgok egyből, de ez most valahogy nem. A fiú arcmimikájából, gesztusaiból, testtartásából próbálok kiolvasni valamit, ám minden ugyanolyan, mint amilyen szokott lenni. Egy valamit kivéve: a szemei most valamiért másképpen csillognak és néznek rám, mint azelőtt.
- Nekem azt mondták, hogy okos vagy, de ezt tényleg nem érted?
- Nem igazán. – ráztam meg a fejem. Elgondolkodott egy kis ideig, majd egy másodperc alatt hajolt át az asztalon, fogta meg lágyan államat és egy kisebb csókot lehelt ajkaimra. Tette pontosan úgy hatott rám, mint egy hónapja a bálon: részeggé tett, az ájulás szélére kerültem, a fejemben gondolatok tömkelege cikázott össze-vissza, viszont még sem tudtam egyetlen egy dologra sem gondolni, vagy koncentrálni.
- Mától a barátnőm vagy. – suttogta fülemben. Képtelen voltam ránézni a csók és a kijelentés után, így arcomat tenyerembe temettem és azon gondolkoztam, hogy mit mondjak, csináljak, vagy csak egyszerűen azon, hogy most vegyek-e levegőt, vagy sem. Végül megannyi világ vége-elmélet, számtani elmélet és menekülési terv után csak egy kérdés jutott eszembe.
- És mi van a Kurvával?
- Egy hete szakítottunk. Meguntam az állandó nyávogását, azt, ahogy folyton rám akaszkodik, azt, ahogy beszél, ahogy jár, ahogy gesztikulál, mindent. Meguntam azt a lányt. És ha valamit megunok, akkor az idegesítő és fölösleges lesz. És ha valami idegesítő és felesleges, akkor attól meg kell szabadulni.
- Ha most megkérdezném, hogy ’de ugye engem nem fogsz megunni?’ biztos vagyok abban, hogy az lenne a válaszod: ’téged sosem tudnálak megunni!’. Éppen ezért nem is kérdezek semmi ilyet. Inkább csak megkérnélek arra, hogy amíg nem jön el ez a pillanat legyünk boldogok és élvezzünk ki minden egyes pillanatot a kapcsolatunkból. – nincs rosszabb dolog, mint mikor valaminek a kezdetekor a végkifejletéről esik szó. Ilyenkor nem kéne erre gondolni, de azok után, amit a SoAh-val való szakításáról mondott, önkéntelenül is, de muszáj volt kimondanom a gondolataimat. A szívem majd’ megszakad, ha belegondolok abba, hogy akár egy hónap után azt mondhatja, hogy vége, de… de mégis boldogság önt el, mert tudom, hogy akkor az lenne életem legszebb egy hónapja.
- Valóban nem tudok semmit garantálni, és ezért a sablonos szöveget nem is mondom el, úgy hogy köszönöm, hogy ettől megkíméltél. Ezért cserébe elárulok neked valamit, ami, ha nem is nagyon, legalább egy kicsit megnyugtathat. Eddig a „barátnőimmel” csak találomra, megfontoltság nélkül, poénból jöttem össze. Nem tudtam róluk semmit: nem tudtam mit szeretnek, mit nem. Nem tudtam semmi a családjáról, a barátaik egyenesen gyűlöltek. Ahogy én is gyűlöltem nagyjából minden percet, amit velük töltöttem, a szex kivételével. Viszont most nem véletlenszerűen választottam dugó-társat. Alapos megfontolás következtében hoztam meg a döntést. És éppen ezért nem vagy nevezhető dugó-társnak, hanem barátnőnek. Ezt a dolgot tartsd a fejedben, jó?
- Megbeszéltük. – fogtam meg a felém kinyújtott kezét.
Az életben eddig nagyon sok minden nyugtatott le: Anya, Apa, Mama, Papa, a barátaim, egy-egy zene, kép, gondolat, tett, vagy egy séta. Megannyi bíztató és lelkesítő beszédet hallottam már számtalan ember szájából, amiktől a feszültség egy kis darabkája elszállt a lelkemből. Sok technikát kipróbáltam már arra, hogy eltereljem a gondolataimat, hogy ne figyeljek a dolgokra, de eddig szinte mindegyik hiábavalónak minősült. És most mi történt? A percekkel ezelőtti „egy hónap és elhagy” érzésem egy pillanat alatt elszállt belőlem, a helyére pedig nyugodtság és az a bizonyos „különleges vagyok” érzés került. Ismét rengeteg ember mondta el nekem, ezt a különleges-dolgot, megannyi formában, viszont én egyiküknek sem hittem. Tisztában voltam és vagyok az adottságaimmal: egész szép az arcom, jó az alakom, kitűnő vagyok, és mindig feltalálom magam. Mindig, mindenki irigyelt ezek miatt a dolgok miatt, de én sosem tartottam magam irigylésre méltónak. Miért? Mert még csak különlegesnek sem éreztem magam. Hogy lehetne valaki az, amikor nincsenek álmai az életben? Persze, sokszor vagyok tudatos és határozott, de nagyon sokszor megtörök, ami miatt elvesztem a reményt a jövőmet illetően. Éppen ezért soha nem gondoltam volna, hogy egy nap majd őszintén mosolyoghatok magamra a tükörben és ismerhetem el ezt a bizonyos különlegességet. Eddig mindenki más nyíltan kimondta ezt, nem írták körbe, hogy magamtól jöjjek rá. Viszont Jaehyo pont ezt tette: utalt a dolgokra, körbe írta és ezzel együtt nyomatékosította is bennem a dolgokat. Ismét egy olyan pillanat jött el az életemben, amire azt mondhatom: ha most halnék meg, boldog lenne az utolsó pillanatom.

Egy szemét vagyok, nem vitás
Eldobsz, vagy magadnál tartasz?
Eddig játszottam,
Most viszont összezavarodtam.

Ez lenne a szerelem,
Vagy csak képzeletem szüleménye?
Durva leszek, összetöröm majd meleg szíved,
De még se akarom látni zokogó szemed.

Más lennél, vagy ez csak a látszat?
Válaszolj, mond meg az igazat:
Ha megtudod titkom, mely lesújtó lesz s fájdalmas,
Tekinteted akkor is rám kedvesen tapad majd?

2016. február 8., hétfő

5. rész~ A bál


Három hosszú éve várok erre a pillanatra. Szinte mindennap erről álmodoztam: a legszebb ruhámat felvéve készülök a sulis bálra, majd egyszer csak megszólal a csengő, majd, mint egy hercegnő, úgy vonulok le a lépcsőn, aminek az alján ott vár Jaehyo és mikor meglát még a lélegzete is eláll. Még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy ez a várva várt pillanat ma befog következni. Hajamat begöndörítettük, így most kisebb-nagyobb loknik omlanak a vállamra. Szememre enyhe fekete füstös sminket vittem fel, számra pedig világosabb rózsaszín rúzst. Ruhámba pedig úgy ahogy van, szerelmes lettem. Anyával egy egész napot töltöttünk a városban, mire megtaláltuk az igazit, de megérte a fáradtságot. Felső részét teljesen fekete csipke alkotja, szoknya része alapvetően fehér, de van fölötte egy arany tüll réteg, ami sokkal szebbé teszi. A felső alá –mivel eléggé átlátszó- egy fekete toppot vettem, míg derekamra raktam egy rózsás övet. Cipőnek egy szintén fekete magas sarkút választottam. Ha mondhatok ilyet, elégedett vagyok azzal, ahogy kinéztem. 


Időhúzásként beparfümöztem magam és jó szokásomhoz híven csináltam egy-két, na jó, igazából rengeteg selfie-t. Ezeket mind elküldtem Minanak és Lisanak, akik válaszul elküldték a sajátjaikat is. Mina nem hazudtolta meg önmagát. Egy gyönyörű türkizkék ruha volt a birtokában: szív alakú mellrésze és csípőjénél bővülő szoknyarésze volt a ruhának. Anyagának selymet tippelek. Lisa a szokásos egyszerűségénél maradt: egy rózsaszín pántos ruha lett a választása, amit megspékelt a hajába tett apró tiara. Annyira gyönyörű mind a két lány.
Merengésemet a csengő zavarta meg, majd heves köszönések és bemutatkozások hada lepte el házunkat. Hát tényleg itt van, nem hagyott cserben. Minden erőmet összeszedve léptem ki szobámból majd mentem le a lépcsőn, aminek a közepén elakadt a lélegzetem. Jaehyo lényegében nem viselt semmi különlegeset, szimplán egy bársony öltönyt alatta fehér inggel és fekete csokornyakkendővel, de engem még így is teljesen lenyűgözött. Képtelen voltam parancsolni magamnak, hogy lehetőleg ne vigyorogjak úgy, mint egy idióta, de nem sikerült. Látva azt, hogy ő is ugyanúgy néz rám, mint én rá, végleg elvette minden józanságomat. A puszta létezése részeggé tesz, minek nekem alkohol?
- Szia. –köszöntem.
- Szia. –köszönt, majd fülemhez hajolt és halkan belesuttogta, hogy „gyönyörű vagy”, bennem pedig eldőlt, hogy ez az este lesz életem legszebb napja.
- Gyerekek, pózoljatok, csinálok rólatok képeket. – Anya utasításait követve álltunk a nappaliban lévő tűzhely elé és pózoltunk. Pontosabban átöleltük egymást. Ahn Jaehyo átölelt engem, Gong Chaewont. Hát én mindjárt sírok. Mikor már úgy tűnt, hogy Anya kiélte fotós szenvedélyét és már átlépett volna a „az én egyetlen kislányom bálba megy a szerelmével, bőgjünk” szakaszba, partnerem –jaj de jó kimondani ezt- mögém lépett és hátulról átölelt. Természetesen így is születtek képek, és holnap az első dolgom az lesz, hogy előhívatom őket. – Most már mehettek.
- Még nem. Én selfie nélkül ki nem teszem a lábamat a házból. – mondtam, majd elővettem a telefonom elindítottam a kamera alkalmazást és átváltottam előlapira. – Na, a szabályok nálam: tök mindegy, hogy egy kép milyenre sikerül, nem töröljük. Oh, és a minimum az öt vicces kép.
- Mindjárt indulunk a bálba, but first… let us take a selfie. – Jaehyo mosolyogva lépett mellém és vágott hülyébbnél hülyébb fejeket velem együtt. Mikor átnéztük őket jöttem csak rá, hogy az a nagyon helyes arca milyen könnyen eltorzítható egy nagyon furcsává és már majdnem rondává. Bár, nekem még így is tökéletes, de ez most részletkérdés.
A taxiba szállva megmondtuk a sofőrnek, hogy hova is vigyen minket, majd egy negyed órás út után megérkeztünk a sulinkhoz, ahova már szállingóztak a párok és már javában szólt a zene. Egy jó bulihoz hasonlóan ez is a tornateremben volt. A bordásfalakat lufikkal és táblákkal fedték le, a plafonról szintén lufik lógtak, egy nagy diszkó gömbbel a közepén. A terem négy sarkába kajás és italos asztalokat tettek, ahonnan a diákok előszeretettel lopkodták az oda kitett rágcsákat. Ezenkívül piros, sárga, kék és zöld fények világították be a helyiséget, amely tökéletes hangulatot adott a tánchoz.
- Chaewon! – Mina hangját hallva kezdtem el keresni barátaimat, akik az egyik asztalnál telepedtek le. Csodálkozok rajta, hogy mindig lecsapnak az ingyen kajára? Nem.
- Oda akarsz jönni? –kérdeztem Jaehyotól.
- Miért kérdezed? –kérdezett vissza meglepetten.
- Hát, tudod… ha nem akarnál velük lenni, akkor akár táncolhatnánk is, vagy azt csinálhatnánk, amit te szeretnél. Végül is nem csak azért vagyunk itt, hogy én jól érezzem magam, hanem azért is, hogy te is.
- Ha tudom, hogy ilyen vagy, akkor előbb is elhívtalak volna. De menjünk, kezdem bírni őket. – ugye jól hallottam azt, amit az előbb mondott? Elhívott volna, ha tudja, hogy milyen vagyok? Akkor ez azt jelenti, hogy volt egy véleménye rólam? Ismét az a pillanat jött el, mikor nem érdekel, hogy lehetséges, hogy egy utolsó bunkónak tartott, de legalább tudott a létezésemről. Egyre jobb a mai nap.
Barátaimhoz érve megöleltem mindegyikőjüket –na, nem mintha nem rég találkoztunk volna- majd neki álltunk a szokásos fényképezkedésünknek. MinKi elővette fényképezőjét, minden párt beállított és csinált róluk vagy ezer képet. Minwoo egyébként egy nagyon kedves lánnyal jött a másik osztályból. YeonDoo a másik osztály legjobb tanulója, kedves, vicces és még szép is. Nem értem hogyan és miért mondott igent annak az idiótának. Bár el kell ismerni, hogy jól néznek ki együtt.
- És akkor most csak a lányok! –kiáltotta el magát Mina és a négy lány összeállt jó pár közös kép erejéig.
- Huh, de durva. Elmondhatom, hogy van a suli királynőjével közös képem. – YeonDoo lenyűgözve nézett rám.
- Jaj, ne viccelj már. Azért annyira nem vagyok nagyszerű, csak egy kicsit. De most mosolyogj! –mondtam, majd szorosan átöleltem a lányt és nagy mosollyal néztem a kamerába egészen addig, amíg MinKi nem vakuzott a szemünkbe.
- És akkor most csak a fiúk! – üvöltötte túl a zenét Jonghyun, majd a hárman bepózoltak, de aztán észrevették, hogy valami nincs rendben. – Hát te miért nem vagy itt?
- Miért lennék? Nem tartozok a baráti körötökbe. – Jaehyo különállva majszolt egy sütit. Most volt az első olyan alkalom, hogy úgy igazán magányosnak és elveszettnek tűnt. A közös képeknél ott volt, hisz ott voltam én is, de a fiúk képe más. Az a barátok képe, és… Jaehyonak nincsenek barátai.
- Ez hülye. Gyere már ide, és ne hülyéskedj. –rántotta őt körükbe Minwoo, majd a legidiótább fejeket felvéve csináltam róluk képeket. Mindig is imádtam a fiúkról képet csinálni, hisz tele voltak energiával ezért mindig vicces képek születtek, de most, hogy maguk közé fogadták az elveszett fiút úgy tűnt, hogy a társaságunk teljes.
- Tanár úr, legyen már olyan drága, hogy lekapja a suli keménymagját. – hívta hozzánk osztályfőnökünket Jonghyun.
- Ugye fölöslegesen várom azt a napot, amikor beléd szorul a tisztelet? –kérdezte nevetve MinHo tanár úr.
- Figyeljen, Uram, bennem csak a szar szorul meg, nem a tisztelet. – kijelentésére mindenki, aki hallotta esze-veszett nevetésbe kezdett. Ezért is imádom ezt a fiút: hatalmas poénjai vannak, amit mindenki imád.
- Jaj fiam, inkább fogd meg a csajod és mosolyogj.
- A barátnője vagyok Tanár úr, nem a csaja. – mondta dorgálón Mina, mire tanárunk még jobban nevetni kezdett, de végül is egy egész jó képet sikerült csinálnia rólunk.
Ezután szokásainkat megtartva az asztalnál ettünk és beszélgettünk és még csak meg se fordult a fejünkben, hogy esetleg táncolni is kéne egy bálon. Minek? Felesleges. Így legalább egyediek voltunk. Sajnos vannak emberek, akik táncolni jöttek el –normális az ilyen?- így a Kurva egyszer csak ellopta tőlünk Jaehyot és egészen az évfolyam táncig vissza se adta, szegényemnek addig muszáj volt vele tekeregnie vagy rángatóznia, vagy valami ilyesmi, mert, hogy az nem tánc volt az is biztos.
Az egyes évfolyamok hamar letudták a táncot, ahogy mi is. Senki nem vette komolyan, ahogy mi se. Minek? Senkit nem érdekel, unalmas és ráadásul olyan zenére megy, amit senki nem szeret. Az egyetlen jó dolog ezután a bálkirály és bálkirálynő kihirdetése. Őszintén remélem, hogy idén Mina kapja meg helyettem a koronát, viszont Jonghyun igazán megtarthatná, úgy lenne csak igazán jó.
- Kire szavaztál? – kérdezte suttogva Lisa.
- A két árulóra. És te?
- Én rátok. –mondta elpirulva.
- Ránk? Mármint?
- Hát, rád és Jaehyora. Az lenne az igazságos, ha a két uralkodó végre együtt lehetne.
- Jaaaj, de cuki vagy, köszönöm. –öleltem meg- Viszont most először nem lennék csalódott, ha nem én kapnám meg a címet, hanem valaki más.
- Még is miért?
- Lisa, a mai nappal valóra vált az álmom. Jaehyoval jöttem el a bálba. Ez már félsiker. De ha ennél több nem is lesz köztünk, én annak már örülni fogok. Sőt, valószínűleg örök életemben emlékezni fogok erre az estére.
- És akkor most ki szeretnénk hirdetni a bálkirályt. Aki nem kíváncsi rá, elmehet. – a végzős osztályok elnöke, Chanyeol állt a színpadon, kezében a borítékkal és a mikrofonnal. – Jó, akkor kezdeném is. Először is, idén sem én kapom meg a koronát, amiért most öri-hari van mindenkivel, de legalább végre nem Jonghyun kapja, amiért a szerelmemet kísérte el. – ééés ismét kezdi. Amióta idejárunk nyíltan szerelmes belém, viszont képtelen vagyok rá férfiként tekinteni, ahhoz túl gyerekes.
- Ez a „szerelme” te lennél, igaz? –kérdezte röhögve Jaehyo.
- Igen. De a vicc az, hogy ezt minden bálon valahogyan előadja.
- Részvétem. –röhögött még mindig.
- Köszi.
- Szóval, ha most már mindenki elkezdett izgulni elárulom, hogy ki is nyert. Kérlek titeket, hogy lepődjetek meg, amiért egyszer jön el és akkor is megnyeri a hierarchia legékesebb jelképét. Ahn Jaehyo, gyere és vedd át a díjad. – Chanyeol olyan cinikusan mondta el a fiú nyertest, hogy az már szinte fájt. Az említett fiú még egyszer rám nevetett, majd felment a színpadra, ahol ráadták a koronát.
- És akkor most kijelentik, hogy én nyertem. – a Kurva vinnyogásán az egész társaságunk röhögni kezdett. Én megpróbáltam a lehető legjobb pókerarcomat felvenni, de nehezen ment, mikor elkezdte sorolni az indokokat, hogy miért is ő lenne a tökéletes bálkirálynő és miért nem én.
- A bálkirálynő pedig az egyetlen, az utánozhatatlan, a matek zseni, aki még csinos, gyönyörű és szép is, de mindennek a tetejében kedves is, Gong Chaewon! Drágám, gyere fel te is, idén is megérdemelted, köszönünk mindent, amit értünk tettél.
- Szerintem egy kicsit túllőttél a célon. Nem gondolod, Oppa? –két dologgal tudom lerázni Chanyeolt: „oppa”-zom és valahogyan hozzáérek. Most is ez történt. Végig mosolyogtam rá és még a karját is megsimítottam, mire neki teljesen vége lett.
- Azért ne ennyire feltűnően flörtölj, még a végén féltékeny leszek. –súgta nekem.
- Had élvezzem már ki az élet apró dolgait addig, amíg a barátnőd meg nem öl.
- Az a hülye kurva… - Jaehyo gondterheltsége nagy mosolyt csalt az arcomra, amit az egyik sulis fotós pont elkapott, így most lett egy ilyen képünk is. – Egyébként gratulálok.
- Köszi. Én is neked.
- Ilyenkor nem szokás adni valami ajándékot a nyerteseknek?
- De. Ott van a koronád, ez a nyeremény.
- Mármint tőled, esetleg. Valami, khm, személyeset.
- Minek?
- Tényleg nem érted, hogy mire gondolok, igaz? – mondta, majd visszament az asztalhoz és enni kezdett.
Idén is eldöntöttem, hogy nem fogok táncolni, nincs az a pénz. Ezt az ígéretemet egészen addig betudtam tartani, amíg meg nem szólalt a Paramore The only exeption című csodája.
- Jééééézusom, valakiii. –ugráltam körbe minden fiút a társaságunkban. Vagyis majdnem mindet. Mire elértem volna a partneremhez, ő már csuklómnál fogva vezetett a táncparkettre, ahol derekamat átölelve kezdett velem lépegetni a ritmusra.
- Csak nem eltalálták a kedvencedet?
- De igen. Mindig is volt az álmom, hogy veled táncoljak erre. –amint leesett, hogy mit is mondtam azonnal magyarázkodni kezdtem, hogy nem úgy értettem, ahogy mondtam, és ő csak félreértette azt, amit mondtam.
Jaehyo egy másodperc alatt hagyta abba a táncot, kulcsolta össze ujjainkat, majd kivitt a suli udvarra. Nem akarok hazudni, de szerintem percekig néztünk farkasszemet, mikor arcomat két keze közé fogta, homlokát pedig enyémnek támasztotta.
- Megteszed, vagy megteszem?
- Egyikünknek sem kéne.
- Miért?
- Mert neked barátnőd van.
- Értem. –húzódott el.
- Sajnálom. – azt hiszem nem a bálkirálynői címet érdemlem meg, hanem a világ idiótáját. Most szalasztom el életem nagy lehetőségét a Nagy Ő-vel és még is miért? Pontosabban kiért? Egy aljas kurva miatt, aki bármelyik pillanatban összetörheti a szívét még úgy is, hogy a fiú lassan utálja. Emelt matekos agy? Hagyjad már. Sokkal inkább uborkasaláta van az agyam helyén, nem hogy emelt matekosan okos legyen.
- Nem kell sajnálnod. Én teszem meg. – fel se fogtam szavait, de ő már magához rántott és… megcsókolt. Puha párnái lágyan kóstolgatták enyémeket. Ahogy mélyítettük a csókot, a kettőnk közt lévő távolságot úgy csökkentettük. Én átöleltem nyakát eközben ő hajamat simogatta. – Nagyon jól csókolsz.
- Köszönöm. – ennyi volt az összes kommunikáció köztünk azok alatt a percek alatt amik az első csók után kint töltöttünk. Nem tudom, hogy éreztetek-e már úgy, hogy annyira boldogok vagytok, hogy sírni tudnátok, de én most pontosan így éreztem. Egy apró könnycsepp végig folyt arcomon, mire a fiú még szorosabban tartott. Azt hiszem tényleg szerelmes vagyok Jaehyoba.