2015. szeptember 30., szerda

29. rész~ A csata II.


SunHi

SunHi nem mást kapott, mint az embert, aki megölte az Édesapját, azaz Kwant. Csak ezzel egyetlen egy probléma volt: az apja nem halott, hanem ellene fog küzdeni. Mint minden jó párbaj előtt ők is farkas szemet néztek egymással, majd SunHi volt az, aki először támadt. Egy gyengébb varázslattal kezdte, hogy ezzel is lefáraszthassa Kwant és majd aztán könnyebben megölhesse. Yongguk varázslatának ez az egyik hatása: az ember teljesen kifordul önmagából, és minden addigi eszméjét elveszti. Így hát a lány, aki eddig még a légynek se szívesen ártott, most egy hazugság miatt akarja megölni a saját apját.
- Milyen halált szeretnél te mocsok? Gyorsat, vagy lassút? – kérdezte SunHi.
- A lassút választanám, ha nem gond. De mond csak, miért csinálod ezt?
- Mert túl sok a rossz ember. Minimum nyolccal többen vannak. De amint téged megöllek, már csak hét marad, és amint velük is végeztem már nem marad senki, aki rossz lenne.
- Biztos vagy te ebben?
- Teljesen.
- És mi miért is vagyunk „rosszak”?
- Még megmered kérdezni, te aljas dög? Azért, mert megölted Apát! Megbízott bennetek, és ti megöltétek őt!

- És ha azt mondom, hogy még él?
- Na ebből elég lesz! Les chaînes et les tondeuses! – mondta ki SunHi a varázsigét, mire a pántok láncokká és kaszákká formálódtak át és azzal ment neki Kwannak. Mivel majdnem tökéletes célzó képességgel rendelkezik, ezért szinte mindig eltalálta a férfit, aki alig bírt kitérni a csapások elől.
SunHi könnyedén mozgott, még úgy is, hogy a kaszák ott voltak a kezében, míg Kwan képtelen volt visszatámadni. Na persze nem azért, mert nem volt elég erős, szimplán képtelen volt bántani a saját lányát. Nem vitte rá a lélek, hogy bántsa az ő egy szem kislányát, akit még a legapróbb porszemtől is félt. Bár most kifejezetten egy gyilkoló gép van a helyén, Kwan a szíve mélyén tudja, hogy a lány előtte még mindig az a nagylelkű, tündéri lány, aki őt kereste hosszú éveken keresztül. SunHi egyik lépése nagyon rosszul sült el az igazgató felé: eltalálta a hátát, amin végig szántott a kaszával, így a földre küldve őt. Még jó pár karcolást ejtett a férfi testén, majd rátaposott a mellkasára.
- Utolsó kívánságok?
- Lenne egy…
- Had halljam!
- Annulez-vous, Rembombinez-vous et Rappelez-vous!* – kiáltotta Kwan, majd jött a nagy mennydörgés és a talpuk alatt ismét remegni kezdett a föld.

SunHi elengedte Kwant, majd összecsuklott. Viszont ő nem a körülötte lévő káosz miatt, hanem azért, mert Kwan pont most törte meg a lányra szórt átkot. Nem Yonggukét, hanem azt, amit ő maga adott neki négy évvel ezelőtt, hogy elfelejtsen róla mindent. SunHi hirtelen látta maga előtt ahogy az apjával játszanak a kertben az új kutyusával, ahogy először csinálták meg együtt a legkönnyebb mutatványokat, ahogy találkoznak a pici Zicoval, ahogy együtt esznek Yunggal. Azt is látta, mikor az apja leszidta őt, vagy éppen megvigasztalta esetleg megnevetette valamilyen butaságával. Hirtelen emlékezett arra, amikor kicsi volt, és nem otthon volt, hanem itt. Emlékezett a furcsa emberekre, a különös ételekre, a varázslatra, a nagyapjára, a mágikus állatokra, a mágikus erdőkre, mindenre. SunHi már járt itt, az Apjával. SunHi, már nagyon-nagyon régen járt itt, és az első látgatás ide gyakorlatilag már a sokadik.

~O~ 

- A-A-Apa? – nem tudtam hova tenni a történteket. Hirtelen emlékeztem mindenre. Az apa, akit eddig homályosan láttam az emlékeimben kiélesedett és Kwan arca jelent meg ott.
- Tessék Kincsem. – Apa szavaiból érződött a melegség és a kedvesség, és hogy egyáltalán nem haragszik rám, amiért majdnem megöltem.
- É-É-Én annyira sajnálom. – mondtam, majd szorosan megöleltem őt. Olyan jó érzés volt. Igazából el se tudom mondani, hogy mi volt jó érzés. Az, hogy valakit végre tudtam „Apának” szólítani? Az, hogy valaki végre magához ölelt, mint a lányát sok év után? Az, hogy végre minden kitisztult előttem? Az, hogy végre nem állok semmilyen varázslat alatt, se Yonggukén, se Apáén? Nem tudom, tényleg nem tudom. Szimplán… boldog voltam.
- Sokkal inkább én sajnálom. –hallottam hangjából, hogy sírt. Én is sírtam.
- De miért tetted? –kérdeztem a szemébe nézve.
- Azért, hogy megvédjelek.
- De még is mitől?
- Őszinte legyek?
- Igen.
- Ettől. –mutatott körbe. Eddig fel se fogtam, hogy mi történt körülöttem. Emberek harcoltak egymás ellen, az amúgy gyönyörű zöld pázsitot most vér borította be teljes egészében. Holtak üres tekintete mélyedt az enyémbe. És… ez mind miattam volt. Miattam haltak meg emberek. Gyerekek miattam vesztették el a szüleiket. A szülők miattam vesztették el a gyerekeiket. A barátok miattam vesztették el egymást. A férj miattam vesztette el a feleségét, ahogy a feleség miattam vesztette el a férjét. Azok az emberek ott mind azért haltak meg, hogy engem megmenthessenek. És még ők gondolják úgy, hogy én vagyok a Megmentőjük? Na ne vicceljenek már. Sokkal inkább ők az én Megmentőim. Ezt… ezt nekem valahogy viszonoznom kell neki. Meg kell mentenem azokat, akik még élnek. Ezt értük, a népemért.
- Ezt mégis hogy érted?
- Tudtam, hogy ha az emlékezetedben élni fog a Másik Világ, akkor egyre gyakrabban akarsz majd idejárni, és ez azt jelentette volna, hogy Yongguk hamarabb megtalált volna, amit senki sem akart. Leginkább azért, mert senki sem gondolta úgy, hogy elég érett és felkészült lennél a feladatra. Márpedig ha Yongguk akkor talált volna rád, biztos, hogy megölt volna. És nincs azaz Isten, amiért én a saját lányomat temessem. Nem. Inkább temessenek el engem, mint sem téged. És ez az, amiért manipuláltam az emlékeid, hogy még véletlenül se emlékezz rám. Csak úgy tűnik, hogy anyád makacssága túlságosan is rád ragadt, és képtelen voltál nyugton maradni.
- Apa, én… - mondatomat nem tudtam befejezni, ugyanis Taeil repült el mellettünk, majd ütközött neki az egyik fának.
- Taeil! –kiáltottuk egyszerre.
- Megyek és megnézem, hogy mi van vele. Gyere velem!
- Nem lehet. Adós vagyok azoknak az embereknek, akik értem harcolnak. Az a minimum, hogy én is ott harcolok. – mondtam, majd megfordulva láttam, ahogy a kettévált talajból démonok másznak fel és gyilkolják meg az embereket miközben Zico és az a rohadék még mindig küzdenek.
- SunHi, azok ott démonok. Hozzájuk még én is kevés vagyok, nem hogy te!
- Tévedsz. Te nem tanultál fekete mágiát, én igen. Le feu noir!** - mondtam, majd éreztem, ahogy a testem lángba borul végül a fekete lángokat is láttam magam körül.
- Vigyázz magadra, Kincsem.
- Apa!
- Igen?
- Szeretlek. –mondtam, majd amilyen gyorsan csak tudtam futni kezdtem, majd egy lángcsóvát küldtem az egyik démonhoz, aki Kyungot próbálta megölni.
- Kedvencke!
- Bocsi a késésért. –mosolyogtam rá, majd folytattam a szörnyek pusztítását.

                                    Zico    

- Sors de là tu démon!*** - Youngjae hangja bejárta az egész mezőt. Mindenki, aki még mozgott megfagyott és a kettényíló talajra meredt ahonnan szörnyűbbnél szörnyűbb teremtmények jöttek elő.
Youngjae idéző, aki bármit előtud idézni. Most bedobta a legnagyobb kártyáját, amibe bár az élete kerül majd, de legalább a Pokol legaljasabb szörnyei jöhettek fel a Földre.
- A kurva életbe… - suttogta Zico.
- Nesze neked, kisbogár, egyél! –mondta Yongguk, majd odadobta Zicot az egyik szörny elé, aki egyből rátámadt, de a fiú legnagyobb szerencséjére sikerült egy botot szereznie és azzal leszúrva egy kicsit letartóztatnia.
- Nem gondolod, hogy ez a dolog ránk tartozik, és nem ezekre az undorító dögökre? – kérdezte Zico.
- Nem. Szerintem pontosan ugyanannyi közük van hozzá, mint bárki másnak.
A két fiú folytatta a harcot hol egymás ellen, hol a Pokol teremtményei ellen. Ezek a lények teljesen kiszámíthatatlanok. Bár a „rossz” oldalon vannak, még is rátámadnak a saját csapatukban lévő emberre, ki tudja miért.
Jaehyo éppen megölt egy kisebb démont, mikor biztos volt benne, hogy meg fog halni. Egy fekete madár-szerű lény repült felé nyitott szájjal, hogy ő márpedig most megeszi őt. A fiú szorosan behunyta szemeit, elköszönt a világtól és várt. Ám nem történt semmi. Nem falta fel őt semmi, még mindig csak állt ott csukott szemmel. Amikor kinyitotta szemeit látta, ahogy Katie akkor öli meg azt a madarat.
- Hát ez meg mi volt? Egyedül is elintéztem volna!
- Te nyomorék! Ne most akard megvédeni a férfiasságod, inkább köszönd meg, és harcolj tovább!
- Köszi… - motyogta a fiú, majd visszament segíteni a társainak.
Az idő telt, az emberek fogytak, a démonok viszont egyre többen lettek. Ziconak is és Yongguknak is elege lett már a véget nem érő lépésekből, már pontot akartak tenni a mondat végére.
- Mi lenne, ha befejeznénk ezt egyszer s mindenkorra? – kérdezte Yongguk.
- Legyen hát. –felelte Zico, majd támadni akart volna, de nem tudott. Valami lebénította őt. És ez a valami nem mást volt, mint az egyik démon.
- Te, ki most ellenem vétkeztél, társaimat legyilkoltad, bűnhődj! – Yongguk neki kezdett annak a bizonyos varázslatnak. Viszont ezt nem csak ő ismerte, hanem SunHi is.
- Nem! Yongguk, hagyd abba! – kiáltotta rá a lány.
- Soha! Zico, most végre megdöglesz! Ti Istenek, kik fent vagytok az Égben, segítsetek nekem…
- A holttestemen át! – mondta SunHi, majd eloltotta a testén lévő lángokat és ő is mondani kezdte a varázsigét. Őszintén remélte, hogy Yongguk még a vége fele meggondolja magát és nem alkalmazza a varázslatot. Ez az a varázslat, ami a legnagyobb erővel bír, hisz használója az anyanyelvén mondja el és az ellen használja, akit egykoron szeretett, akiben megbízott, de elárulta őt. Az Apocalypse a legpusztítóbb varázslat a Földön, ami gyakran használóját is megöli.
- Zeusz dühe, légy velem! Poszeidón habja, légy velem! Podagré vihara, légy velem! Kharón utasa, légy velem! Até átka, légy velem! És végül Thanatosz, a Halál, légy velem! Görög istenek lelkei egyesüljetek bennem, győzzétek le az erkölcstelenséget, hozzatok a világra igazságot! Lakoljon meg az, ki vétkezett! – SunHi és Yongguk egyszerre végeztek a mondókával.
Yongguk egyenesen Zicóra célzott. A fiú látta, ahogy az égből jövő fények két felé vállnak, ám ő csak Yonggukra tudott koncentrálni, a másikra nem. Látta, ahogy a kezébe megy az egyik fény, majd az felé közeledik. Szeme előtt lepörgött az egész élete. Félt. Rettentően félt. Nem akarta itt hagyni a barátait: Kyungot, U-kwont, P.O-t, Taeil, B-bombot és Jaehyot. Nem akarta itt hagyni azt az embert, aki apja helyett apja volt, Kwant. Nem akarja itt hagyni a népét, de legfőképp a szerelmét nem akarja itt hagyni, azaz SunHit. Zico most először ismerte el, hogy félt a haláltól.

SunHi 

Olyan gyorsan mondtam a varázsigét és olyan gyorsan futottam, amilyen gyorsan csak tudtam, de Yonggukhoz még így is előbb ért oda a varázslat, mint hozzám. Igazából, az Apocalypse-nek ez csak az első fele volt. Ha elég ügyes vagyok, akkor sikerül megcsinálnom a végét, a teljes apokalipszist.
Még mielőtt elérhette volna Zicot a fénysugár elé ugrottam és visszatámadtam Yonggukra a saját mágiájával. Ekkor rájöttem az egyik mellékhatásra: ha ugyanazon mágiával próbálsz meg legyőzni valakit, a másik támadása a szívedet éri.
- Te még is mit csinálsz? –kérdezte tőlem Zico.
- Amit eddig ti tettetek velem. Védelmezem az utolsó reményemet.
- Te meg még is mit csinálsz? –ordított rám Yongguk.
- Megöllek. –jelentettem ki.
- Nem tudsz! Túl gyenge vagy ahhoz. A nagy Bang Yonggukot senki sem győzheti le!
- De hogy nem, figyelj csak! Szótér, ments meg minket! Aigisz, védj meg minket! Erinnüszök, bosszuljátok meg rémes tetteit! És végül Nüx, az Éjszaka istennője arra kérlek, olvaszd magadba eme erkölcstelen lelket! Ahogy a Hold kitakarja a Napot, majd ezek egy síkba állanak a Földdel, a Földön úgy fog kitörni minden vulkán, minden háború. A tizenkét csapás megismétlődik, az emberiségre a halál vár. Reád is várjon hát mindez! Az istenek kegyelmével kérem, jöjjön el a teljes apokalipszis! Plena Apocalypse!****

~O~ 

Ahogy SunHi kimondta a halálos varázslatot a Reménység Mezejét úgy terítette be egy hatalmas fehér fény. Ez a fény mindent legyőzött. A szörnyeket visszaküldte az Alvilágba, a Dark Circus tagjait egytől-egyig kivégezte, még azokat is, akik nem érdemelték meg a halált, hiszen nem ártottak senkinek. Viszont Yongguk szenvedett a legtöbbet. Végig nézte, ahogy az emberei, társai meghalnak, majd egy tükör jelent meg előtte, ami mutatta az öregedését. A bőre ráncosodott, a haja őszült. Ő maga összement. Ekkor egy hirtelen jött erőtől élve rothadni kezdett a bőre, talpától a fejetetejéig, és végül meghalt. És az ő halálával SunHit is hosszú időre elnyomta az álom. 


*Annulez-vous, Rembombinez-vous et Rappelez-vous - Törölj, Tekerj vissza és emlékezz! (francia)
**le feu noir - fekete tűz (francia)
*** Sors de lá tu démon - Gyere elő, te démon! (francia)
****Plena Apocalypse - Teljes Apokalipszis (latin)

2015. szeptember 27., vasárnap

28. rész~ A csata I.


Zico

Péntek van. Eljött a nagy nap. Végre valahára megküzdhetnek a Hercegnőért és a Birodalom jövőjéért. Zico nem mondja, hogy várta már ezt a pillanatot, hisz természetes, hogy boldogabb lett volna az élete e nélkül, de hát mindenhova kell egy kis izgalom, és ez az izgalom így valósult meg. Néha azt kívánta, hogy ez az izgalom inkább egy nem kívánt terhesség lenne, mint sem SunHi elrablása és visszaszerzése. Na mindegy.
Zico, Kwan és a másik hat bohóc a főtéri színpadon álltak és büszkén nézték a hatalmas tömeget maguk előtt. Majdnem az egész város ott volt, ahogy az ország és a Másik Világ rengeteg pontjáról is érkeztek katonák, akik segíteni fogják őket. Tényleg bajban mutatkozik meg, hogy ki az, akire számíthatunk. Voltak olyan emberek, akik amilyen gyorsan csak tudtak elmenekültek. Nem akarták újra átélni a pusztítást és a nyomort, ami rájuk várt. Pontosan tudták, hogy egy ekkora csapat se feltétlen elegendő Yongguk legyőzéséhez. Ha kétszer ennyien lennének se biztos, hogy győzedelmeskedhetnek, nem ám most. Az ilyen kétkedők fogták magukat, gyerekeiket, macskájukat, kutyájukat, békájukat, edényeiket, ruhájukat, gyakorlatilag az egész életüket és átmentek a Rendes Világba remélve, hogy az ördögi Yongguk ott majd nem talál rájuk és nem fogja őket is börtönbe zárni. Viszont olyan emberek is akadtak, akik bár itt maradta a Másik Világban, de úgy gondolták, hogy nem az ő országukban történik ez a csata, így nekik nincs hozzá semmi közük. Ezek az emberek nem tudták, hogy az ő országaikban csak kormányzók vannak, királya és királynéja mindenkinek ugyanaz: Kwan és a felesége, Yoo. Néhányan elfogadták ezt az álláspontot, sokan viszont lázadni akartak ez ellen, de amint rájöttek, hogy csak a Rendes Világ képes arra, hogy mindenhol különböző vezető legyen lemondtak arról az álmukról, hogy egyszer önállóak és függetlenek lehessenek. Szóval leegyszerűsítve a kétes érzelmekkel rendelkezők a helyükön maradtak és várták a fejleményeket. És van a harmadik csoport, ami már az előbb is szóba került. Ők az igazi hazafiak, akik elismerik a Birodalom egységét, és tenni szeretnének azért, hogy egy szebb, és eredményesebb jövőnek nézhessenek elébe mind ők, mind gyerekeik. Nem óhajtottak sem börtönben megöregedni, sem rabszolgaként a földeken dolgozni. Jobban preferálták azt, ha saját maguk miatt dolgoztak a saját földjeiken, nem pedig másért, más földjein. Egy csatába nem számít a kor, a nem, a hierarchiában való hely, hogy ki milyen gazdag, vagy szegény csak az, hogy mennyire képes kiállni a hazájáért, mennyit képes feláldozni és meddig képes elmenni a győzelemért. Senki nem kérdezte meg tőlük, hogy hányas szintű varázslók, milyen mágiát használnak, csak az, hogy ott vannak és segítenek társaikon.
- A pontos idő hét óra negyvenöt. Hallgassuk meg vezetőink szavát, a stratégiát és az esetleges menekülési lehetőségeket. – U-Kwon vette át a bemondó szerepét, majd előreengedte Kwant és Zicot. Az öltönyök és a furcsa ruhák helyett most egyszerű ruhákat viseltek: póló, nadrág, cipő. Viszont mint ahogy minden ebben a világban ezek is varázserővel bírtak. Semmilyen mágia ellen nem hatásos a rendes páncél, így ezek a ruhák olyan erővel lettek felruházva, amelyeknek olyan a hatásuk, mint a páncélnak, csak könnyebbek, de jóval erősebbek.
- Tisztelt barátaim, szívem leges legmélyéről szeretném Nektek megköszönni, hogy ma megjelentetek és nem hagytatok minket cserben. Őszinte leszek hozzátok. Én semmit nem tudok a tervről, hiszen csak úgy, mint Apám idején én vezettem a hadjáratot, és én találtam ki mindent, ő nem tudott semmiről. Most ugyanez a helyzet Zicoval. Ráhagytam mindent, ráhelyeztem, pontosabban ráhelyeztük minden reményünket. Ha vesztünk, akkor részben miatta vesztünk, ha nyerünk, részben miatta nyerünk. Még mielőtt mondana bármit is, had mondjak el én is valamit: nem számít, hogy mi lesz a végkifejlete ennek a párbajnak, de tudnotok kell, hogy Ti örökké a szívemben lesztek, örökké szeretni foglak titeket, de legfőképp: örökre boldog és hálás leszek azért, amiért egy ilyen népnek lehettem a királya. És akkor most jöjjön a Herceg beszéde! – Kwan szavaira több ezer ember kezdett tombolni és éljenezni. Mindenki izgatottan várta Zico beszédét, hogy ő milyen tervet eszelt ki.
- Üdvözlök mindenkit. Azt se mondom, hogy nem örülök nektek, de azt se, hogy igen. És minderre egyetlen válasz van, hogy miért: sokkal jobb lenne, ha nem egy ilyen eseményen kellett volna találkoznunk. Hiszen jó titeket újra látni, de egyben rossz is, mert tudom, hogy mire készülünk. Egy valamit még az elején tisztáznék: ha valaki megakar hátrálni, az most tegye. A csata során nem lesz rá lehetősége. Ott vagy mindenki, vagy senki. Készüljünk fel arra, hogy mind az ellenséges csapatban, mind a mi csapatunkban lesznek halottak. Akármennyire is próbálkozunk, ezt képtelenek vagyunk kihagyni, ez minden csata velejárója. Szóval kérnék mindenkit, hogy most gondolja át, hogy ha ő halna meg, a családja hogy fogadná a hírt, a felesége, vagy a férje és a gyerekeik hogyan élnék meg az elvesztését. Vagy a szülei. Higgyék el, nincs rosszabb, mikor egy szülő temeti el a saját gyermekét. Ha tényleg ön hal meg, megtett mindent, amit akart? Elmondta szeretteinek, hogy szereti őket? Megölelte az Édesanyját, Édesapját? Elköszönt a gyerekeitől és kedvesétől? Jól magába szívta a Nap jelenleg erőtlen sugarait, és a szellő kellemes fújdogálását? Mert ha ma én, vagy ön meghalunk, soha többé nem tehetjük meg ezeket. Adok mindenkinek egy percet, hogy távozzon, ha még sem képes meghozni ezt az áldozatot. – Bár Zico szavai mindenkit elgondolkoztatott, senki sem mozdult, senki sem tűnt el a helyéről. Mindenki számolt minden lehetőséggel. Ha vesztenek, halál vár rájuk, ha nem, akkor természetesen élet. – Rendben van. Ha senki sem óhajt elmenni, akkor térjünk rá a tervre. A terv az, hogy nincs terv. Az előző csaták alapján arra a következtetésre jutottam, hogy ha kitalálunk egy tervet, ami majdnem száz százalék, hogy beválik, lényegében elvesztünk mindent. Hisz gondoljunk csak bele: azt mondom, hogy a férfi ott a jobb sarokban, zöld öltözetben támadjon rá Jongupra és nyerjen, de veszítene, akkor a terv egyik pillére már is megbukott. Vagy ha a bohócokra hagyatkozunk: ha csak egyikünk is megbukik, ismét egy pillére oda a tervnek. És ahogy fogynak ezek a tartó pillérek, az emberek úgy esnek kétségbe, és bár megpróbálnak ragaszkodni a tervez, nem tudják megvalósítani azt. Így mindenki cselekedjen úgy, ahogy jónak tartja. Támadjon olyanra, akiről úgy gondolja, hogy egy súlycsoportban vannak. Nem kell kétségbe esni, ha én elbukok, vagy más. Az egyetlen dolog, amire koncentrálnunk kell, hogy a Hercegnőt visszaszerezzük. Hát emberek, itt az idő, induljunk. – mondta, ahogy az óra elérte a nyolc órát. A Circus with Secrets csapata több ezer fővel indult el a csatába, a párszáz fős Dark Circus tagjai ellen, és még így is vannak néhányan, akik kételkednek magukban.

SunHi 

Eljött hát a nagy nap. SunHi hihetetlenül izgatott. Egészen eddig csak az esküvőjének a napját várta annyira, mint amennyire a háborúét. Bosszút akar állni azokon a férgeken, akik megölték az Édesapját, ezzel tönkretéve az ő és Édesanyja életét. És még ők akarták elhitetni vele, hogy mennyire sajnálatra és egyben tiszteletre méltóak azokért a dolgokért, amiket átéltek. Pff. Aljas hazugság volt minden szavuk. SunHi szinte biztos volt ebben. Rengeteg varázsigét megtanult, amiket Zelo és Himchan segítségével majdnem tökéletesre is csiszolt. Egyetlen egy varázslat volt, amivel még meggyűlt a baja. Az „Apocalypse” nevet viselete ez a varázsige. A leírásból nem értett, ugyanis latinul volt az egész. Az összes dolog amit felfogott, hogy az egyik leghatásosabb varázslat az egész világon és a gyilkolás száz százalékos biztossággal be fog következni. És neki most pont erre volt szüksége. Még utoljára átnézte a könyveket, majd a tükör elé állva elrendezte a ruháját. Természetesen egy csatában nem az a legfontosabb, hogy az ember hogyan néz ki, hanem a hatékonyság. Viszont ez a ruha egyszerre volt csinos és életveszélyes is. Az alapja egy egyszerű elől fűzős fekete ruha volt, amelyekről pántok lógtak le. Ám ezek a pántok az igazán érdekesek: egy bizonyos szóra képesek tüskék előtörni belőle. Ez a szó pedig a „les pointes”* szó volt. Egy másik szóra pedig egy olyan lánccá alakul, amiknek végén kaszák vannak. Ennek a vezényszavai a „Les chaînes et les tondeuses”** voltak. 


- Gyerünk SunHi, képes vagy rá! –bíztatta a lány a tükörképét.
- Gyönyörű vagy. – ölelte át Yongguk a lányt hátulról. Nem sokszor szokott igazat mondani, viszont SunHit tényleg kezdte megszeretni, szinte már majdnem bele is szeretett, így minden hozzáintézett szavát komolyan gondolta.
- Köszönöm szépen. –pirult el a lány a bók hallatán.
- Kérhetek egy csókot?
- Persze, hogy kaphatsz, de miért kérdezed?
- Mert félek, hogy ez lesz az utolsó alkalom, hogy hozzád érhetek. – Yongguk gyengéden simította meg Hercegnője arcát, mire mindkettejük szeméből kiszökött egy-egy könnycsepp. SunHi még mindig érzékeny volt, elhitte, hogy Yongguk tényleg szereti, így ő azért félt, mert félt, hogy elveszíti szerelmét. Míg Yongguk… igazából még ő maga se tudja, hogy miért volt ott az a sós folyadék az arcán. Soha nem sírt senkiért és semmiért, nem tervezte most elkezdeni. De úgy tűnt, hogy a Hercegnő még belőle is képes volt kihozni az érző lényt. Tényleg különleges. – gondolta a fiú.
- Nem ez lesz az utolsó, ígérem. – mondta magabiztosan SunHi, majd egy szenvedélyes csókra húzta magához a fiút.
- Sokkal jobb. –mosolygott- De most menjünk, itt az idő. A harc elkezdődött.

***

A harcot a Reménység Mezején tartották meg. Eléggé ironikus dolog nem, hogy egy élet-halálra menő harcot egy olyan helyen tartanak meg, amit a reményről neveztek el. Mire a Dark Circus odaért a párszáz emberével a Circus with Secrets már rég ott volt az ő hatalmas seregével. Szemmel láthatóan hatalmas volt a különbség, még is Zicoék csapata volt az, aki retteget, és nem a másik. Nekik nem volt mitől félniük, ugyanis olyan dolgok voltak a tarsolyukban, amire senki nincs felkészülve.
- Ha még most odaadjátok a Hercegnőt, eltekintünk minden tettetek felett és nem büntetünk titeket halállal. – mint minden jó vezető Zico is elmondta azt, amire valójában gondolt. Ő tényleg nem akart harcolni, csak visszaakarta szerezni azt az embert aki számára, és egy egész Birodalom számára jelenti a menedéket.
- És ha azt mondom, hogy nem? – Yongguk oldalra döntötte a fejét és úgy nézte a sok elszánt tekintetű harcost.
- Akkor szétrúgjuk a seggeteket. – Zico teljesen nyugodta közölte a tényt Yonggukkal, miszerint ma végük, csak egy kicsit vulgárisabb stílusban.
- Hát akkor hajrá. –felelte a másik, köpött egyet, majd egyik kezével magához húzott egy lila nőt, akinek azonnal kitekerte a nyakát. És ezzel a lépéssel megkezdődött az igazi csata.
Yongguk csapata már az első percektől túlerőben volt, ha a létszámtól eltekintünk. Mivel Kwanék csapata nem volt jártas a fekete mágiában és a csalásban, így szinte esélyük sem volt az őket támadók ellen. Voltak olyanok, akik kínzó varázslattal támadtak a másikra, volt, aki egy illúzióban küldte be, amelyben egy perc alatt olyan dolgokat élt át, ami miatt öngyilkos lett. De volt olyan is, aki a legaljasabb dolgokat vetette be, mint például egy gyermekes édesapának és édesanyának levetítette a gyerekük képét, ahogy megölik őt, mire azok ketten zokogni kezdtek, így könnyű szerrel lemészárolták őket. És a Circus with Secrets oldalán harcoló egyre jobban fogytak.
De, hogy ne csak a veszteségekről beszéljünk, meg kell említeni azokat az embereket, akik tisztes varázslatokkal és lépésekkel győzték le az ellenfelet. A legnagyobb különbség a két tábor közt az volt, hogy az egyik mindenképpen vérontást akart, a másik pedig inkább elkerülte ezt, ha tudta. Ez alatt azt értem, hogy ők inkább a hibernálás, bénítás, lekötözéses és hasonló eszközökkel hatástalanították az ellenfeleket. Természetesen az ő lépéseik is kívántak egy-két ellenfél életét, de nem annyit, mint amennyit Yonggukék már kioltottak.
De most térjünk rá a „kemény magja”, mert mint minden csatában itt is voltak „legerősebb” és „fontosabb” tagok, akik a főbb oszlopai voltak a seregnek.  Kyung, az állatidomár, aki él-hal a kígyókért Jongup, a kígyó fiú ellen küzdött. Csatájukban Jongup felhasznált minden féle kígyós varázslatot, amit Kyung szerencsére kivédett, viszont az ő támadásait is kivédték. Úgy tűnt, hogy a harcuk soha nem fog véget érni. U-Kwon, a kártyajátékos Daehyun, ha hipnotizőr ellen harcolt. Mivel mindketten valamiféleképpen manipulálják az embereket, így támadásaik szinte hatástalanok voltak a másik ellen. Az ő csatájuknak se látta senki a végét. Zelo és Himchan P.O és Jaehyo ellen mentek. A két legfiatalabb és a két legidősebb. Zelo P.O ellen ment, míg Himchan Jaehyo ellen. Ahol tudtak összedolgoztak a tagok, de úgy tűnt, hogy ugyanolyan erősek ők is. Vagy mondjuk inkább úgy, hogy Zelo és Himchan nem akartak olyan erősek lenni? Könnyedén végezhettek volna a másik két fiúval a figyelmetlenségük miatt, de nem akartak gyilkosok lenni. Inkább egy soha véget nem érő küzdelmet alakítottak ki, mint sem, hogy olyannak ártsanak, aki nem tett ellenük semmit. Taeilnek és B-bombnak nem jutott senki, így ők a többiekkel tartották a frontot. Taeil Kyung egyik késkészletét használta, és úgy bénította meg az ellenfelet, míg B-bomb természet mágiát használt, így ő a fák gyökereivel hatástalanította az ellenséget.

Zico

Mindeközben a két vezető egymással harcolt. Yongguk Zico felé küldte a halálos mágiákat, amiket Zico az utánzó varázslatával visszaküldött a fiúnak, így azok hatástalanították egymást. Ha Yongguk valami olyat csinált, amire Zico nem számított, akkor a fiú viszonozta ezt a „jó cselekedetet”.
- Nem gondolod, hogy egy felesleges dolog miatt halnak meg az emberek? –Zico két támadás közt megpróbált beszélni ellenfelével, de szokás szerint nem igazán sikerült neki.
- Nem igazán. Ahol emberek halnak meg, az nem lehet felesleges.
- Te tényleg ennyire nem tiszteled az életet?
- De hogy nem tisztelem. Csak nem másokét, hanem a sajátomat.
- Pont ez az a hozzáállás, ami nem méltó egy „királyhoz”.
- Pont ez az, amit leszarok. –felelte Yongguk, majd egy hirtelen mozdulattal megsebezte Zico bal lábát.
- Miért csinálod ezt?
- Mert túl sok jó ember van a világon. És ez amúgy annyira nem idegesítene, ha nem ők uralkodnának.
- Te tényleg őrült vagy. –Zico nyakon ragadta a másik fiút és olyan erősen szorította, ahogy csak tudta, de azért figyelt arra, hogy ne fojtsa meg a másikat- Nem pont az a jó, ha több a jó ember, mint a rossz? Így legalább egy erkölcsösebb világban élhetünk, ahol nincsen annyi bűnözés, gyilkolás, ahol az emberek nem szenvednek mások miatt.
- Sokkal inkább te vagy az őrül! –a kocka megfordult. Most Yongguk szorította Zico nyakát, viszont ő egyáltalán nem figyelt arra, hogy megfojtja-e volt társát, vagy sem. – Ez a világ nem létezik! A jóknak és a rosszaknak egyenlően kell lenniük. Ha ez nem így történik, kitör egy olyan káosz, amit se te, se Kwan nem tudtok megakadályozni. Nincs olyan, hogy az emberek ne szenvedjenek a másik miatt. Az ember eleve azért született, hogy bűnöket kövessen el, aztán szenvedjen. És ez így van rendjén! Ott van megannyi példa: Ádám és Éva, Káin és Ábel, és még sorolhatnám tovább. És most jött el a ti időtök.
- És mi mégis mit vétettünk?
- Megpróbáltátok bezárni a szörnyeteget, aminek kint van a helye.
- Még is mire gondolsz?
- Nézz csak oda. – Yongguk SunHi és Kwan felé mutatott. Ziconak olyan látvány tárult a szeme elé, mint amilyen még soha. Kwan gyakorlatilag két lábbal állt a sírban a saját lánya miatt.
- Sokkal inkább te vagy a szörnyeteg!
- És ez még csak a jéghegy csúcsa volt. A főattrakció most következik. – mondta, majd egy hatalmas mennydörgés következett és a föld remegni kezdett a talpuk alatt. 


*les pointes - tüskék (francia)
**les chaînes et les tondeuses - láncok és kaszák (francia)

2015. szeptember 22., kedd

27. fejezet~ A felkészülés



Zico

Már csak két nap. De még is mire maradt két napjuk a Circus with Secrets tagjainak? A válasz egyszerű: arra, hogy visszaszerezzék a Megmentőt, a leendő Királynőjüket és, hogy ezzel együtt a boldogság is visszatérjen a Másik Világba.
Mindenki máshogy készül a nagy összecsapásra. Nézzük először azokat az embereket, akik az ellátmányért felelősek. A pékek több hónapra elegendő kenyeret és egyéb egyszerűbb pékárukat sütöttek. Azért készítettek ennyit, mert soha nem lehetett tudni, hogy Yongguk mivel rukkol elő: lehet, hogy egy nap alatt letudja az egészet, de lehet, hogy hetekig eltarthat, így a pótlás mindig kellhet. De ott vannak még azok is, akik a konzerveket és egyéb hosszan elálló élelmiszereket készítik. Ők is felkészültek a legrosszabbakra. Az emberek vödörszámra hordják a patakokból, kutakból és más varázs-vizekből az italokat. A kovácsok és az ácsok fegyverek hadait készítették el, mind középkori stílusban, mind modernebb stílusban. A legegyszerűbb kardoktól a legbonyolultabb gépekig mindent gyártottak. A többiek a testüket és varázserejüket fejlesztették. Volt, aki így, volt aki úgy. Minden egyes embernek, vagy lénynek másmilyen módszerei voltak arra, hogy fejlessze önmagát. Van, aki könyvekből tanulja a varázsigéket van, aki a fejéből kipattant ötleteket veti papírra, majd kísérletezik velük, hogy milyen erősek, vagy hatásosak. Van, aki mindennap több órát, ha nem egész nap, edz. Az eddig eltelt öt napban minden testrészre jutott egy-egy külön nap: karokra, felsőtestre, lábakra, és egyéb erőnléti gyakorlatokra, amik az izomzattal vannak kapcsolatban.
A bohócok, Kwan, Lilly és Katie is mind máshogy igyekeztek fejleszteni magukat. A két lány együtt működött és az akrobatikát összekötötték a harci mozdulatokkal így egyszerre lehettek gyönyörűek és halálosak is.
Taeil és P.O is összedolgoztak. Ők ketten P.O varázserejét próbálták tovább fejleszteni. Míg Taeil előhívta az agya legmélyéről az ő szokásos csínyeit, amiket hatalmas varázslatokká alakított át, addig P.O megtanulta a védekező varázslatokat valamint ő is fejlesztette a bogarakkal és az időjárással való kuruzslásait.
U-Kwon hasonló módszerrel dolgozott, mint a két lány. Ő a tánclépéseket próbálta egybefonni a verekedéssel. Amúgy is jól tudott verekedni, de hát sosem árt a gyakorlás. Ő úgy gondolta, hogy nem fog varázslatot tanulni, azt megteszi helyette más, valamint legbelül félt, hogy ő lesz majd az, akinek SunHi-val kell majd küzdenie és nem akart a lánynak bármilyen fájdalmat okozni az mágiával.
Eközben B-bomb megtervezte a harci ruházatot. Persze nem ez volt az egyetlen feladata. Ő is tanult, csak egy kicsit máshogy. Azt mondják, hogy aki felébreszti az alvó oroszlánt, halott ember. Ő ezt az elvet szerette volna követni. Péntekig teljesen nyugodt szeretne maradni, hogy amint meglátja a Dark Circus-t előtörjön belőle a vadállat, és leverhessen mindenkit.
Amint Jaehyo és Kyung túlestek a háború gondolata okozta sokkon megbeszélték, hogy ők igenis csapatban fognak dolgozni. Sokkal biztonságosabb az, ha valaki fedez hátulról, plusz mennyire nagyszerű dolog az, mikor az emberek tényleg összedolgoznak, és tényleg egyesítik az erejüket. Mert, hogy ők ezt tették. Kyung halálos késdobásait, valamint az állatidomárságát vegyítették Jaehyo gyorsaságával és csalafintaságával. Az előbbiről köztudott, hogy mennyire jól tud bánni mind a késekkel, mind az állatokkal, viszont Jaehyoról kevesen tudják, hogy mennyire fürge, és hogy tökéletesen átlátja a helyzetet, hogy miként lehetne csalni, vagy elterelni az ellenség figyelmét.
Kwan ezeknél egy kicsit bonyolultabb dolgot talált ki. A napokban senki nem látta őt sehol, egész végig a szobájában bújta a könyveket a háborús időszakokról. Átolvasta dédapja, nagyapja és apja bejegyzéseit mind a saját és mind ellenségeik varázslatáról: leírták miként érte őket váratlanul és hogyan lehetséges ezeket a legkönnyebben hárítani. Apja jegyzetei nyújtották neki a legnagyobb segítséget, hiszen ő vezette győzelemre a Másik Világot, minden ott volt azokban a naplókban, amire Kwannak szüksége volt. Ha valaki ránézett azt mondhatta volna, hogy éppen szeánszot tart: a padló közepén ült, körülötte könyvek és füzetek hada.
Mindeközben Zico éppen a huszadik körét futotta a kastély körül. Úgy gondolta, hogy az állóképességére is hatalmas szüksége lesz ebben a harcban, hisz Yongguk nem egy olyan valaki, akit a legkisebb szél elfújna, talán még egy hurrikán is kevés lenne hozzá. Viszont Zico lesz az a hurrikán, ami elpusztít mindent, ami ezzel a fiúval kapcsolatos. Zico az együtt töltött idők alatt kitapasztalta a másik ördögi húzásait. Megtanult minden fekete mágiát ezzel is egy lépéssel előrébb volt, de még mindig nem egy szinten Yonggukkal, hiszen neki nincs ott az a sötétség, az a bosszúvágy a szívében, ami a fiúnak. A fekete mágiához pedig ez kell: a képesség arra, hogy akár azt is megöljük, akit a legjobban szeretünk a világon. Zico pedig erre képtelen lenne, hiszen ha megtenné, önmagát is elveszítené, nem csak azokat az embereket, akik minden jelentenek neki. És pont ez köztük a különbség: Yonnguk még úgy is képes lenne a csúcsra törni, ha közben eltapos mindent és mindenkit, akik odáig eljutatták, míg ő még arra is alig képes, hogy majd egyszer átvegye a trónt Kwantól.
Miután végzett a futással, a kastély alatt lévő konditerembe ment. Először súlyt emelt, majd felsőtestre kezdett gyúrni. Szinte minden gépen végig ment a legkisebbtől a legnagyobb fokozatig az egyes darabokon. Volt, amin kétszer is. Az edzőterem után útja az ebédlőbe vezetett, ahol a legegészségesebb, mégis legtáplálóbb ételeket fogyasztotta, hogy még így is kordában tudja magát tartani. Az evés és az alvás jelentette számára a szünetet ebben a borzalmas időben. Bár ezt se igazán mondhatjuk pihenésnek, hiszen ha evett, akkor azon gondolkodott mégis mivel növelhetné a képességét, hogyan győzheti le régi barátját, miképpen tudna újabb és újabb varázslatokat megtanulni. Viszont ha aludt, akkor egyes egyedül SunHi-ról álmodott. A hajáról, a szeméről, az ujjairól, a kezeiről, a lábairól, a ruháiról, a szájáról, mindenről, amiről ő jutott az eszébe. Hol kedves álom volt ez, amiben visszatér hozzá és boldogan élnek, míg meg nem halnak, máskor pedig meghaltak és egyáltalán nem voltak boldogok. A Halál uralta Zico majdnem minden egyes álmát ezalatt az egy hét alatt. Egy nap kétszer aludt, és általában az egyik ilyen, az egyik olyan volt. Ám egy dolgot észrevett, mégpedig azt, hogy este jönnek elő a rémálmai, nappal pedig a jók. Szeret mindent túlkomplikálni, így arra a következtetésre jutott, hogy azért éjszaka jönnek a rossz álmok, mert az tovább tart. Egyszóval Yongguk megátkozta őt.
Most van az ideje a délutáni pihenésének. Gondterhelten dőlt le a bőr kanapéra a könyvtárban. Félt elaludni, ahogy félt az ébredéstől. Az előbbitől azért félt, mert mi van akkor, ha rosszat álmodik és végig kell néznie, ahogy a szerettei meghalnak, az utóbbitól meg azért, mert nem akar megválni az álmában tapasztalt boldogságtól, ami lehetséges, hogy egy életre elveszett benne.
A Nap hétágra süt, mindenki arcáról az elégedettség tükröződik. Látszik rajtuk, hogy mennyire boldogok és szabadok. Valami történt, ami megváltoztatta az életüket. De vajon mi lehet ez? Nézzünk végig a városon. Az egész település, sőt! Az egész Másik Világ pompában áll. Mindenhol fehér szalagok, vörös rózsák, színes lufik és árusok, akik játék koronákat árulnak a gyerekek és érdeklődök számára. Ez az az esemény, amin mindenki ott akar lenni. A koronázás. A főtéren már nagy a észülődés, hisz ott lesz megtartva a lakoma, amire az egész Világ hivatalos. A kastély a megszokott fekete-fehér színpárosítás helyett most aranyban és pirosban pompázik. A hat bohócon a színes öltönyük, Katien egy türkizkék ruha, míg Lillyn egy félig piros, félig lila ruha tündököl. A pap még egyszer-kétszer átolvassa a ceremónia szövegét, eközben kintről érkeznek be a vendégek és érdeklődök. Mindenki elfoglalja a neki kijelölt helyet és izgatottan várnak. Eközben az emeleten SunHi idegesen járkált fel-alá a ruhájában attól félve, hogy a lépcsőn le fog esni a magas sarkúja miatt.
- De… de…de mi van akkor, ha megint meg akar szívatni és rám küld valamilyen bénasági varázslatot? – gondolkozott hangosan a lány.
- Ne aggódj Kincsem, minden rendben lesz. Lehet, hogy Zico néha kicsit éretlen, de egy ilyen alkalomkor biztos nem akarja lejáratni a királynőt. –felelte az anyja.
- Te ezt honnan tudod?
- Onnan, hogy ha ezt megmerészeli tenni, kinyírom. –hallatszódott be a folyosóról Kwan hangja.
- Úgy mondod, mintha te nem „vicceltél” volna meg. – ölelte át felesége a férfit, majd egy apró csókot nyomott arcára.
- Jaj, azok a kis békák semmiségek voltak. –legyintett a férfi, majd amint meglátta lányát még a lélegzete is elakadt.
- Na, milyen? –kérdezte SunHi végig simítva ruháján.
- Egyszerűen… gyönyörű vagy. –mondta Kwan, majd megpörgette lányát, hogy hátulról is megfigyelhesse. A felsőrésze fehér, ám ez a rárakott ékkövek miatt sokkal inkább szürkének látszik, majd ez a kirakás folytatódik egészen a szoknya aljáig, amelynek az utolsó harminc centije fekete. A lány amúgy enyhén hullámos haja most fürtökben lógott vállára és hátára. Szemhéján enyhe arany smink volt, míg száját halvány rózsaszín rúzs díszítette.
- Mondjatok valami bíztatót! – nézett SunHi szüleire kérlelőn.
- Az egész királyság látni fog. –felelte apja.
- Ez egyáltalán nem bíztató!
- Dehogynem. Így legalább mindenki látni fogja a bénázásod, és nem kell egymásnak elmesélniük. – mondta ismét az apa, majd nevetve elhagyta a szobát.
- Ömm… izé… ne aggódj? – nézett rá anyja tanácstalanul.
- Fogjuk rá. De ha megölelsz, az is segít. –mondta, majd ölelésre tárta karjait, amit az anya készségesen elfogadott.
Fél óra múlva meghallotta a trombitaszót, ami az ő bevonulását jelezte. Hát akkor itt az idő. A mai napon királynő lesz belőle, és ebben senki sem fogja meggátolni. Felemelt fővel vonult végig a folyosón szobájától a lépcsőig, majd ott megállt és várt. Amíg a pap felolvasta a nevét, gyorsan körbepásztázta a termet. Olyan emberek is akadtak a nézők közt, akiket még életében nem látott. És akkor már a nem emberekről ne is beszéljünk. Szülei a királyi trónon ültek fejükön a koronával, kezükben a jogarral. Más uralkodóktól eltérően a királyi pár korona ékszereiben nem volt semmi eltérés. Mindkét félt egyenlőnek tekintették, nem volt se fontosabb, se kevésbé fontos szereplője a dolognak. Amint bal oldalára pillantott meglátta a bordó bársony ruhába öltözött Zicot, aki talán még nála is idegesebb volt. Nem elég, hogy menthetetlenül szerelmes a fiúba, de még mindig eltudja érni, hogy minden egyes perccel újra beleszeressen. Mint, ahogy most is. Nem elég, hogy olyan elegáns, mint még soha, de ráadásul azt az öltönyt viseli, amiben először találkoztak. Ő is szívesen viselte volna azt a ruhát, amit megismerkedésükkor, de azt sajnos senki sem engedte neki.
- Készen állsz? –olvasta le SunHi Zico szájáról a kérdést, amire egy bólintással felelt.
- És akkor most következzen leendő királynőnk és királyunk: Kim SunHi és Woo Jiho, ismertebb nevén, Zico. – amint meghallották nevüket egyszerre léptek rá a legfelső lépcsőfokra, majd a következőre, és az azutáni és így tovább egészen a lépcső aljáig, ahol megálltak, majd meghajoltak. Egymás mellett haladtak, megtartva maguk közt az illendő távolságot. Amint odaértek a trónok elé ismételten meghajoltak, csak most a királynak és a királynénak. – Kim SunHi, fogadod-e, hogy minden törvényét betartod a Másik Világnak, az itt élők akarata és elvárása szerint cselekszel, megfelelsz nekik, és megmutatod feléjük a legjobb oldaladat? Fogadod-e, hogy mindig hűséges leszel hozzájuk, és királyodhoz? Fogadod-e, hogy mindig megmaradsz annak, ami vagy, még akkor is, ha ez teljesen ellentétes az előbb elhangzottakkal?
- Természetesen elfogadom. –bólintott SunHi. Bár nem volt túl sok értelme a pap mondandójának, hiszen az első pár mondat és az utolsó paradoxonjai egymásnak, de őt ez nem érdekelte. Ő olyan uralkodó akar lenni, aki boldogságot hoz másoknak.
- Nagyon helyes. És te, Woo Jiho, ismertebb neveden Zico, fogadod-e, hogy minden törvényét betartod a Másik Világnak, az itt élők akarata és elvárása szerint cselekszel, megfelelsz nekik, és megmutatod feléjük a legjobb oldaladat? Fogadod-e, hogy mindig hűséges leszel hozzájuk, és királyodhoz? Fogadod-e, hogy mindig megmaradsz annak, ami vagy, még akkor is, ha ez teljesen ellentétes az előbb elhangzottakkal?
- Már hogy ne fogadnám el?- mosolygott Zico.
- Akkor megkérném a királyt és királynét, hogy adják át koronáikat utódaiknak. – ahogy kimondta a pap, Kwan és Yoo felálltak, majd a két fiatal elé álltak.
- Én, Kim Kwan átadom neked, Kim SunHinak koronámat, s jogaromat mellyel eddig hazámat szolgáltam és védelmeztem. Arra kérlek, hogy tedd te is ugyan ezt.
- Ugyan így fogok cselekedni. –hajolt meg SunHi apja előtt, aki fejére helyezte az arany tárgyat és átadta neki a jogart.
- Én, Kim Yoo, átadom neked, Woo Jihonak koronámat, s jogaromat mellyel eddig hazámat szolgáltam és védelmeztem. Arra kérlek, hogy tedd te is ugyan ezt.
- Így lesz, kedves anyós. –nevetett Zico, majd ő is megkapta a neki kijáró ékszereket.
Hátat fordítottak a papnak és a két volt uralkodónak, majd a népük felé néztek és ismét meghajoltak.
- A mai naptól kezdve a Másik Világ uralkodói nem mások, mint Kim SunHi, Kim Kwan és Kim Yoo leánya, valamint Woo Jiho, Kim Kwan tanítványa. Kedves barátaim, kérem önöket, hogy kívánjanak nekik boldog éveket és sikerekben gazdag uralkodást. – ahogy a pap végzett a mondandójával mindenki éljenezni kezdett.
- Következő állomás: esküvő. – nézett Zico SunHira.
- Tudod, a kolbásznak is csak egy vége van, és ez az volt. –nézett SunHi felháborodottan a fiúra.
- Szerintem pedig még pont, hogy az eleje és még nagyon messze van a vége. – mondta Zico, majd felkapta kedvesét, megpörgette és megcsókolta őt. – Szeretlek, Hercegnőm.
- Én is téged, Őrült Bohócom.
- Bárcsak tényleg minden így történne. – kelt fel Zico csodás álmából. Letörölte a kósza könnyeket szeméből, majd visszatért a fekete mágia tanulmányozásához.

SunHi

- Fúúú, micsoda borzalmas álom. – kelt fel SunHi a nagyterem közepén lévő kanapéról, majd beletúrt kócos hajába, hátha az segítene a teljes regenerálódásban.
- Mit álmodtál? –kérdezte tőle kedvesen Zelo.
- Azt, hogy megkoronáztak engem és Zicot. –felelte, majd mindketten beleremegtek a gondolatba.
- Ennél rosszabb rémálmod tuti nem volt még, igaz? Te és Zico? Pff… Yongguk a legtökéletesebb király.
- Szerintem is. –mosolyogta SunHi, majd ránézett a könyvre amit tanult és rögtön kiszállt belőle minden lélek. – Nem lesz belőlem semmi! Két napom van megtanulni mindent, és jelenleg szerintem én vagyok a leghaszontalanabb lény ezen az egész Földön!
- Miért is?
- Próbálom megtanulni a fekete mágiát, de semmi. Olyan, mintha fölöslegesen futnám át a szavakat újra és újra. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni a szavak jelentését.
- Segítsek neked?
- Megtennéd? –kérdezte a lány lelkesen, majd a rózsaszín hajú fiú karon ragadta és kivitte őt az udvarra, ahol gyakorolni kezdték a varázslatokat az elejtett rabokon. Ezek a rabok olyan emberek, esetleg lények voltak, akik Yongguk útjában álltak, és csak így tudta eltűntetni őket onnét. Mindegyiküknek ugyanaz a sorsa: halál.
Miközben a két fiatal beleadott a munkájába apait-anyait, Yongguk a teraszról figyelte őket és az esetleges bénázásukat. Vicces látványt nyújtottak ezek ketten. Ha nem lenne se ő, sem Zico, akkor Zelo tökéletes párja lenne SunHinak. De mivel itt vannak, ezért szegény fiúnak még csak esélye sincs a lánynál, pedig szíve mélyén egy olyan lányt szeretne maga mellé, mint amilyen ő is.
- Mit fogsz tenni, ha meghal? –kérdezte tőle Himchan.
- Nyugi van, mondtam már. Azoknak az idiótáknak az a céljuk, hogy visszaszerezzék őt. Tuti nem fogják kinyírni, ahogy mi se.  
- Nem róla beszéltem.
- Hanem kiről?
- Zelóról.
- Mi van vele?
- Mit fogsz tenni, ha meghal?
- Semmit. Ő csak egy pótolható láncszem, aki valószínűleg az elsők közt fog elesni. Valahogy csak túl élelem.
- Yongguk, ő a legjobb barátod.
- Himcan, te kis buta. Nekem nincsenek barátaim.
- Akkor én mi vagyok? A csatlósod?
- Nem. Az ellenségem. Nekem mindenki az ellenségem, miközben senki sem az. Nekem mindenki a barátom, miközben senki sem az. Engem mindenki szeret, miközben igazából senki sem. Ahogy én is szeretek mindenkit, de igazából senkit sem. És ez így van rendjén. Hiszen gondolj bele, ha lennének barátaim, akkor olyan lennék, mint az a vesztes bohóc.
- Néha tényleg azt kívánom, hogy bárcsak olyan lennél. – mondta a fiú, majd leugrott az erkélyről, hogy ő is segíthessen SunHinak.
- Pff… „Néha tényleg azt kívánom, hogy bárcsak olyan lennél”. Himchan, még te magad se tudod, hogy miről beszélsz. De még egy ilyen, és nem ők lesznek azok, akik végeznek veled, hanem én. –morogta magában a fiú, majd bement dolgozószobájába, ahol megerősítette a SunHi fölötti varázslatot és tovább dolgozott a legújabb, halálos varázslatán, ami még eléggé prototípus változatban van: egyetlen egyszer tudja csak felhasználni, mivel ez leszívja minden varázserejét, és ha kétszer is elsütné ezt a varázslatot, akkor abba belehalna. Ez pedig nem történhet meg, hiszen Ziconak és a sleppjének vesznie kell.