1. fejezet~ Úristen, rám mosolygott

Megint itt van. Megint szép a szeme és a mosolya. Megint össze van fogva gyönyörű barna haja. Megint tökéletes, viszont megint egyedül van. Ott ül egyedül a szokásos helyén és eszi az ebédjét. Eközben én a társaságom közepéről figyelem őt és a tökéletességét. Annyira nem értem, hogy egy olyan népszerű fiú, mint ő, hogy lehet mindig egyedül. Megannyi lány szerelmes belé és mindent megtenne érte, de ő senkihez sem megy oda és szólítja meg. Ő az, aki folyton vár. Várja, hogy mikor mennek oda hozzá az emberek. Mondhatnánk, hogy azért, mert tipikus ázsiai, aki nem mer nyitni a világ felé és inkább kívülről szemléli az eseményeket, de nem. Fogalmam sincs, hogy képes rávenni az embereket arra, hogy odamenjenek hozzá és beszélgessenek vele, miközben ő csak ül és vár.

- Ne bámuld már ilyen feltűnően. –lökött oldalba egyik barátnőm, Mina.

- Nem is őt néztem. – fordítottam el fejemet máshova, hogy hazugságom hihetőbb legyen.

- Aha, én meg az angol királynő, nagyon örvendek. – nyújtotta a kezét, de én szememet forgatva kerestem magamnak egy másik beszélgető társat.

- Annyira tökéletes. –sóhajtott egy lány, akit eddig még soha sem láttam. Ez a jó dolog a mi csapatunkban: mindig vannak újak, akik általában pár hét múlva találnak maguknak „jobbat” viszont van öt-hat ember, akik már a kezdetektől együtt vannak és a végéig együtt is maradnak. Mina és én is ilyen tagok vagyunk.

- Ha azt mered mondani, hogy Ahn Jaehyo, tökön szúrom magam. –háborodott fel Jonghyun.

- Akkor inkább nem mondom ki. –kuncogott a lány. – Viszont ma megteszem a lépést.

- Milyen lépést? –kérdezett vissza a fiú.

- Beszélni fogok vele, ő meg velem, és mikor a szemembe néz belém szeret. –ábrándozott. Pff, amatőr. Én ezt már évek óta tervezgetem, és még se mertem megtenni. Valahányszor a közelébe kerülök megnémulok, a lábaim megremegnek és egyszer csak megrohamoz mindenféle eufórikus érzés. Aki képes vele beszélni szemtől-szembe, az nem is szerelmes belé igazán.

- Fogj kezet Őfelségével, már vagy három éve mindennap hallgatjuk végig ezt a tervet. – morogta Jonghyun az orra alatt, mire a vetélytársam a szemöldökét haja tövéig felvonta.

- Még is ki szerelmes még abba az istenbe?

- Kérdezd meg inkább úgy, hogy ki nem. –röhögött Mina.

- Komolyan kérdeztem. Tudnom kell, hogy ki akarja ellopni tőlem a férjem. –mondta kétségbeesetten, mire kuncognom kellett ő pedig gyilkos szemekkel nézett rám.

- Újonc So-ah, találkozz Őfelségével, Gong Chaewonnal, Ahn Jaehyo első számú őrült szerelmesével. Amellett, hogy az iskola legszebb és legtüneményesebb leánya, még okos is és a reménytelen szerelem egyik megtestesítője. – mutatott be Jonghyun So-ahnak. Hangjában többször is kihallottam a szarkazmus erős jegyeit.

- Hahaha, nem is tudom ki próbálja becserkészni Minát kilencediktől kezdve. – vágtam vissza a fiúnak, mire ő megdobott szalvétával. Mondhatom nagyon fájt a tette, szinte meghaltam tőle.

- Te is szerelmes vagy belé? –kérdezte, mire bólintottam, ő pedig villám gyorsan felpattant a helyéről. – A kihívás elfogadva!

Csak néztük, ahogy összeszedve minden bátorságát –és kitéve mindkét mellét- csámpázott oda a fiúhoz és ült le mellé. Jaehyo felvont szemöldökkel vizslatta őt, majd pár perc elteltével átsuhant valami az arcán, megfogta a lány csuklóját és elvitte valahova. Nem tudom, hogy csak én képzeltem be magamnak, vagy sem, de biztos vagyok benne, hogy rám mosolygott. Nem arra a mini-ribancra, nem az oszlopra, nem a fára, nem egy tanárra és nem az ebédjére, hanem rám, Gong Chaewonra. Te. Jó. Ég.

- Chö, ki gondolta volna, hogy tényleg sikerül neki. –mondta társaságunk másik tagja, Lisa. –Úristen, Chae, minden rendben van veled? –nézett rám ijedten.

- Persze, miért? –kérdeztem eltorzult hangon. A lány gyorsan elővette a telefonját, lefényképezett majd felém mutatta a készüléket, amiről az én ijesztő mosolyom tükröződött vissza. Oh, ha tudnák, hogy ez a szerelmes mosoly egyik fázisa, valószínűleg többet nem beszélnének velem. – Srácok, Ahn Szexuális Állat Jaehyo rám mosolygott. Rám! Értitek? Rám!

A másodperc töredéke alatt ugrottam fel a helyemről és kezdtem el táncikolni örömömben. Soha nem hittem volna, hogy a matek doga napja lehet ilyen szép. A barnahajú fiú gondolatára teljesen elveszett minden, amit a paraméteres egyenletekről tanultam és a helyére rózsaszín felhők hada csúszott megannyi csodás képzelgéssel együtt a jövőbeli gyerekeinkről, házunkról, esküvőnkről és boldog életünkről.

- Had törjem össze a buborékát. –ugyan hallottam Minwoo hangját, de szavait képtelen voltam felfogni, hogy mire is utalt igazán.

- Ne merészeld! –parancsolt rá testvére, Minki.

Boldogságom pillanatából a csengő zökkentett ki. Egyenruhámat megigazítottam, táskámat felkaptam és rohantam is a termünkbe. Jaehyoval idén kerültünk egy osztályba, mivel valamilyen okból kifolyólag áttetette magát ide, legnagyobb örömömre. Azt nem mondom, hogy az órai figyelmességem ugyanannyira örül neki, de hát tehetek arról, hogy maga az, ahogy lélegzik érdekesebb, mint a rezgő mozgás.

Nem mondhatom, hogy olyan hűű, de nagy rajzos lennék, így hát a fizika füzetem olyanokkal van tele, mint „A+C” vagy „J.A♥” de amiből legtöbb van, az a szívecske és a „J” betű. Persze ezeken kívül az anyagot is leírom, hogy ne kapjak egyest, csak hát na. Mikor a többiek éppen szenvednek egy feladat megoldásán, addig én figyelem őt, ahogy nem csinál semmit és a kezem automatikusan rajzolgatja ezeket a formákat. Egyszerűen képtelen vagyok mit csinálni, tipikus szerelmes tini vagyok, na.

Tanár úr szokásához híven tíz perc után battyogott be a terembe, kiosztott egy-két szaktanárit, majd kérte a hiányzókat. Jaehyon kívül senki sem hiányzott. Ha az a liba csinál vele valamit, esküszöm, hogy megölöm. Bár, ezzel csak az a baj, hogy sokkal inkább Mr. Tökéletes fog vele dolgokat csinálni, mint sem fordítva. Valahányszor új barátnője van, nagyjából két havonta, a szívemből letörik néhány apró, pici darab. Olyan rossz belegondolni, hogy míg én itt törtetek azért, hogy majd bekerülhessek egy jó egyetemre, addig ő valakivel együtt van, úgy. Ha másról van szó simán kitudom mondani a „szex” szót, de ha róla van szó, akkor képtelenség. Nem mondom, hogy erről szoktam fantáziálni, de annyira nem tudom őt elképzelni mással rajtam kívül. Mi ketten olyanok vagyunk egymásnak, mint a kirakós két darabja, vagy két Lego. Tökéletesen összeillünk. A barátaim elmondása szerint alapjáraton kicsit bolond vagyok, ha hagyom magam érvényesülni, akkor pedig nagyon. Akikkel eddig beszéltem ugyanezt mondták Jaehyoról. Nem azt mondom, hogy szép vagyok, csak tudom, hogy az arcom az egyik erősségem, ahogy neki is. És most nem arra célzok, hogy a szép, vagy helyes embereknek együtt kell lenniük, hanem arra, hogy… igazából én se tudom. Az igazság az, hogy úgy szerettem bele, hogy semmit nem tudok róla. Nem tudom az anyja nevét, van-e testvére, mi a kedvenc színe, van-e háziállata, vagy más egyéb alap dolgot, amit azért illendő lenne tudni. Én abba az Ahn Jaehyoba szerettem bele, amit elképzeltem. Lehet, hogy ez az egyik indok, amiért félek vele beszélni. Mi van akkor, ha beszélek vele és a képzelgésem merőben eltérő, mint az igazi személyisége és egyszer csak hopp, kiszeretnék belőle. Jelenleg azon a ponton vagyok, hogy inkább messziről csodálom és dédelgetem az álomvilágom, mintsem tönkre tegyem az elmúlt három évemet a valósággal. Nem, ezt nem vagyok hajlandó megtenni.

- És akkor most Gong kisasszony elmondja az előbb látott kísérlet magyarázatát. – a tanár szúrós szemekkel nézett rám a többiek pedig mind dermedtem figyeltek, hogy ebből most miként húzom ki magam.

- Az előbb látott kísérlet azt mutatta be, hogy a kisebbre felfújt lufi magasabbra száll, mint a nagyobbra felfújt. Ez pedig azért van, mert a kisebb méretűben nagyobb a nyomás, amivel könnyebben felszállhat, és a nagyobb eleinte a kicsi nyomása miatt akar leszállni, majd amint összemegy az is magasra száll. Ez pedig azért van, mert…

- Most az egyszer elnézem magának, amiért nem figyelt, de nincs legközelebb! –nézett rám, majd folytattuk a videózást.

- De hát Tanár úr, én mindig figyelek. Miért pont a Maga óráján ne figyelnék?

- Mert egy bizonyos hiányzó fiatalember elvonja a figyelmét, Gong kisasszony. – és sakk-matt. Ismét megalázott az osztály előtt azzal, hogy felhasználja az egyik titkos levelezésünk tartalmát, amit még Minával beszéltünk. Úgy utálom ezt az embert. Bár, legalább nem az említett személy jelenlétében mond ilyeneket. Ez azért egész kedves dolog tőle.

Amint vége lett az órának mindenki fénysebességgel vette elő a matekkönyvét, füzetét, esetleg függvénytáblázatát, hogy még utoljára átnézhesse az anyagot, esetleg puskát írhasson. Amíg ők azon idegeskednek, hogy még egy sima másodfokú egyenletet sem tudnak megoldani, addig én a padomra dőlve szusszantam egyet és felkészültem testben és lélekben a legrosszabbra.

- Pff, az emelt matekosnak de könnyű dolga van. –nem elég, hogy egy olyan hang szólt hozzám, amit eddig nem igen hallottam, de ez a valaki még a hajamat is összekócolta. Fejemet felemelve láttam Jaehyot, ahogy a helye felé lépdel. Hogy mi van? Nem elég, hogy rám mosolygott, de még azt is tudja, hogy emelt matekra járok? Mi? Ez hogy lehetséges? De hát még a legjobb barátaim is néha keverik a faktokat, amikre járok. Akkor ő miért tudja? Lehet, hogy érdeklődik utánam? Esetleg tudja az órarendem, hogy az alapján hívjon majd el randizni? Vagy talán a barátaimat kérdezte ki rólam, mert nem mer beszélni velem? Igen, biztos, hogy ez az oka.

- Ne csillogjon ennyire a szemed. Az egész iskola tudja, hogy az osztályunkból csak te mentél matekra. –Minwoo ördögi módon rombolta össze az álmomat arról, hogy Jaehyo esetleg szeretne.

- Akkor mivel magyarázod azt, hogy összeborzolta a hajam? – szálltam vele vitába.

- A fiú wc-ben nem maradt papír, amivel megtudnánk törölni a kezünket. Szerintem szimplán törülközőnek használt. –vonogatta vállát. Gyorsan a hajamhoz kaptam és éreztem, hogy tényleg vizes.

- Úgy utállak Minwoo! –löktem le a padomról, majd inkább visszadőltem rá és rajzolgattam a szokásos szívecskéimet egészen addig, amíg be nem csöngettek.

A Tanár nő pontban csengetéskor itt volt, kiosztotta a lapokat, felírt hat feladatot, amivel a többiek negyvenöt percen keresztül szenvedtek, én pedig húsz perc alatt végeztem. Igen is könnyű az emelt matekosnak, aki még tanul is. Én legalább nem fogok megbukni az érettségin és még egy egyetemre is felfognak venni! Már csak ki kéne találni, hogy melyikre…

- Chaewon-ah, már végeztél is? –kérdezte tanárunk, mire bólintottam. –Hozd ide, kijavítom.

Feltápászkodtam a helyemről és kivittem a papírt, majd a Tanár nő asztalánál megállva vártam, hogy megtudjam a dolgozatom eredményét. Mindig nevetnem kell, mikor az osztályunk ír valamiből. A legpitibb csalásokat bevetik csak azért, hogy kettest kapjanak, miközben ha egyszer megpróbálnák megérteni az anyagot, simán lehetne az négyes vagy ötös is, csak akaraterő kéne hozzá. Lehet, hogy kicsit naiv a felfogásom, de ha nem lennének a mai diákok lusta dögök, akkor mindenki simán lehetne kitűnő tanuló, csak ugye vannak „fontosabb dolgok” is az életben, mint például a net, a haverok, a bulizás, a csajozás/pasizás, ivás és egyebek. Én inkább azt mesélném a gyerekeimnek, hogyan fejlesszék magukat, mintsem hogyan dugjanak egy lepukkant szórakozóhely mosdójában.

- Chaewon-ah, ezenkívül lesz még órátok?

- Nem, ez volt az utolsó.

- Oh, hát akkor megengedem, hogy haza menj. Ismét maximum pontos lett a dolgozatod, gyönyörű teljesítmény.

- Köszönöm szépen Tanár nő, viszont látásra. Kitartás, srácok. –köszöntem el osztályomtól, mire tőlük gyűlölködő morgásokat és pillantásokat kaptam.

Lassan ballagtam a kihalt folyosón szekrényem felé. Kulcsomat elővéve nyitottam ki azt, majd kipakoltam a fölösleges könyveket és füzeteket és bepakoltam helyettük azt, amire szükségem lesz a délután folyamán. Elővettem telefonomat, majd elindítottam rajta a Beatles Revolver című albumát.

Ahogy elhaladtam egy-egy terembe bepillantottam és néha megakadt a szemem egy-két diákon, esetleg tanáron. Nem tudtam miről lehet szó, de olyan rossz látni, mikor egy tanár lelkes és imádja azt, amit csinál és közben a diákok pedig utálják őt és a tantárgyat. Én általában az alapján döntöm el, hogy szeretem-e az adott tárgyat vagy sem, hogy milyen a tanár. Ha azt látom, hogy mindene a tanítás, az információ átadás és imádja a gyerekeket, akkor én is imádni fogom őt, viszont ha azt látom, hogy csak nyűg neki ez az egész, akkor nekem is csak nyűg lesz a tanított tárgya. Ez ilyen egyszerű: amilyen az adjon isten, olyan a fogadj isten.

Ahogy kiértem a levegőre megcsapott a kellemes kora-őszi szél. Úgy szeretem az őszt. Még minden l, minden színes, még is érzed, hogy valaminek hamarosan vége lesz. Nem tudhatod, hogy mi ez a valami. Lehet ez egy kapcsolat, egy műsor, egy könyv, egy út, egy korszak vagy egy élet. Hisz az irodalomban is az ősz valaminek az öregedését, halálának közelét jelenti. Ha ez ott így van, akkor e „való világban” miért ne lehetne így? Miért ne érezhetne minden apró falevél, ami elhagyja az ágat? Miért ne lenne fájdalmas a virágoknak, ahogy elrohadnak? Ők miért ne érezhetnének úgy, mint az emberek? Ez egyszerű: a tavasz miatt. Minden növény tavasszal újra virágzik, feléled és pompázni fog. Viszont az emberekkel nincs így. Ami egyszer megtörtént ősszel, tavasszal már nem fog megfordulni. Ha meghal valaki, nem fog felébredni. Ha terhes lesz valaki, végig fogja vinni, nincs visszaút. Történjen bármilyen dolog a testeddel és az egészségeddel igen csak kicsi az esély arra, hogy az tavasszal kivirágozzon.

Amint elhaladtam az egyik sikátor mellett nyöszörgést hallottam. Nem szokásom üvöltetni a zenét, hogy meghalljam, hátha segítségre lenne valakinek szüksége csak úgy, mint most. Nem gondolkodtam, hogy ki lehet az, és hogy mibe vágom bele a fejszémet megindultam felé, hátha megtudom menteni. Ahogy beljebb értem megláttam So-aht kócos hajjal és széttépett egyenruhával.

- Jesszus So-ah, mi történt veled? Ki tette ezt? Hívjak egy mentőt? –vettem elő telefonom és tárcsáztam volna a számot, de a lány a készülékre tette a kezét és gúnyosan felnevetett.

- Pff, még hogy Őfelsége. Ugyan már. Ha tényleg akkora szám lennél, akkor miért nem veled feküdt le Jaehyo?

- Hogy mi?

- Elárulom neked, hogy életem egyik legszebb negyven percét töltöttem el itt azzal az istennel. Amint magamhoz érek eláraszt egy újabb orgazmus.

- So-ah, miről beszélsz?

- Arról, kedves Gong Chaewon, hogy az iskolánk igazi uralkodója éppen az előbb feküdt le velem, és hogy mi egy pár vagyunk.

- És ez az egész itt történt?

- Igen. – nem válaszoltam semmit helyette inkább felkeltem és elsétáltam. – Mi van, csak nem féltékeny vagy, amiért az enyém lett?

- Mire kéne féltékenynek lennem? Arra, hogy valószínűleg úgy dugott meg téged, mint egy kurvát, ráadásul egy olyan helyen, ahol a kurvákat szokás megdugni? Vagy talán arra, hogy még mindig itt fekszel teljesen kiszolgáltatottan és bármikor jöhet egy perverz, aki megerőszakolhat? Nem, rájöttem, hogy mire legyek féltékeny! Arra, hogy egy olyan sráccal feküdtél le, akivel ma beszéltél először. Gratulálok, gyönyörű teljesítmény. – nem hallottam, hogy válaszolt-e valamit vagy sem, ugyanis bedugtam a fülem és olyan gyorsan mentem el onnan, ahogy csak tudtam. Alapvetően nem vagyok bunkó és lenéző az emberekkel, de vannak olyanok, akik megérdemlik ezt. So-ah teljesen megérdemelte. Szerencsétlen alig lehet tizenöt-tizenhat éves, de már egy sikátorban szexszel egy szinte vadidegen fiúval. Hát, előtte is remek jövő állhat.

Haza érve a szokásos nyugalom fogadott: Mamám a konyhában fejezte be az ebédet, miközben mindenki más dolgozott. Lekapcsoltam a zenét, levettem kabátomat táskámat pedig a kanapéra dobtam. A konyhába érve átöltem Mamám vállát és egy nagyot szippantottam az ínycsiklandozó illatból.

- Mi finomat fogunk ma enni? –adtam arcára egy puszit.

- Milánói rizottó. – az étel nevének hallatán összefutott minden nyál a számban. Jó tudni azt a Mamámról, hogy hatalmas utazó és egyik kedvenc országa Olaszország, ahol szinte már mindent bejárt, minden kaját megkóstolt és sajátított el. Ebből adódóan mindig valamilyen főtt és egzotikus ebéd vár rám.

- Annyira imádlak.

- És, volt ma valami érdekes a suliban? –kérdezte.

- Igen.

- Jaehyon kívül.

- Csillagos ötös lett a matek dogám.

- Szóval tényleg semmi különös. –nevetgélt magában, majd dicséretképen megsimogatta a hátam és merített nekem a rizottóból. – És egyébként hogy van Casanova?

- Megint összejött egy riba… akarom mondani csajjal, aki…

- Aki nem te vagy, igaz?

- Pontosan.

- Jaj kincsem, fel a fejjel. Egyszer majd észreveszi azt, ami benned lakozik. Ha mást nem is, a hatalmas gyomrodat. Bár lehet, hogy attól inkább megrémülne…

- Yaa, ne mondj ilyeneket az unokádnak! Inkább majd még egy tállal. –mondta, mire egy kicsit fejbe vágott és mind ketten nevetni kezdtünk.

~~~

Másnap a szekrényemben egy borítékot találtam rajta a nevemmel. Ahogy kinyitottam egy képet találtam Jaehyoról és So-ahról, miközben csókolóznak. A fotó másik oldalára az „ezt neked, te ribanc, ő már az enyém” felirat volt. Milyen kis naiv. Nem tudja, hogy milyen hatalom van a kezemben. A terembe lépve rácsaptam az asztalra a képet és megvártam, míg mindenki körém gyülekezik.

- Srácok, használhatom a hatalmam?

- Hát hogyne osztályelnök. – röhögött Minwoo majd lepacsizott Jonghyunnal, aki ördögi mosolyra húzta száját.

- Nem tudja kivel kezdett ki ez a kis senki. – Mina az ujjait tördelte és készült a harcra.

- Én azért egy kicsit sajnálom. Ja nem, még sem. –mondta Lisa, majd mindenki rám nézett, és várták a jelszót, amivel majd bizonyos időközönként elindítom a támadást.

- Ha bármilyen színt mondok, tudnotok kell a dolgotokat. 

No Matter What - Ismertető

Chaewont mindenki szereti, ahogy ő is szeret mindenkit. Jaehyot szintén mindenki szereti, viszont ő senkit sem szeret igazán. A lány nem akar mást, mint hogy ő legyen a fiú számára az egyetlen, a fiú viszont csak tönkre akarja tenni az ő életét is. Jaehyo olyan nagy keresztet cipel, amilyet a legtöbb ember képtelen lenne elviselni. Chaewon eddig jó volt és ártatlan, de ő a tökéletes példa arra, mikor a szerelem teljesen kiforgatja az embert a bőréből. Chaewon elhatározza, hogy segít Jaehyonak a keresztje cipelésében, eközben a fiú hátha beleszeret. Viszont egy valamivel nem számolt: ha vele van, akkor az egészsége veszélyben van. Ezt a tényt nem véve figyelembe megy bele a kapcsolatba, aminek nem biztos, hogy olyan kimenetele lesz, mint amilyenre a lány számított.

Egy történet a szerelemről, a hétköznapi problémákról, A Betegségről, melyből lehetetlen kigyógyulni és A Betegekről, akik eddig túlélték a depressziót és A Betegséget. Ez róluk szól. A hibáikról, a csalódásiakról, a meneküléseikről, a megvilágosodásaikról, a beletörődéseikről és az örömeikről. Tarts te is velük, hogy megtudd milyen érzés a piros szalagot a szíveden viselni.

„- Te mit keresel itt? –kérdezte reggeli rekedtes hangján. Azok az álmos egyben meglepett barna szemek ismét megigéztek.

- Hát, tudod, nem szokásom lelépni azután, hogy lefekszek valakivel, pláne akkor, ha az a valaki a barátom.

- Miért nem mentél el?

- Miért mentem volna?

- Hát azért, amiért mindenki más: a levél miatt.

- Nem érdekel.

- Nem undorodsz tőlem?

- Nem.

- És nem is utálsz, amiért valószínűleg téged is olyanná tettelek, mint amilyen én vagyok?

- Nem.

- Hazudsz! – kiáltotta.

- Nem szokásom hazudni azoknak, akiket szeretek.

- Még nagyobb hazugság! Nem szerethetsz, ez képtelenség! Csak gondolj bele, hogy mit tettem veled, hogy te is mivé válhatsz miattam. Én is utálom azt a Nőt, aki ezt tette velem. Legszívesebben a sírjára köpnék, az orvost pedig megnyúznám, amiért nem ölt meg egyből a születésem pillanatában.

- Jaehyo, miért beszélsz erről az egészről úgy, mintha ez egy akkora tragédia lenne?

- Mert ez egy tragédia. Én is meghalok emiatt és te is.

- Még mindig nem értelek. Minden egyes élőlénynek ez a sorsa.

- Tényleg nem értesz. Azzal, hogy mi együtt vagyunk, gyakorlatilag aláírtad a halálos szerződésedet, ami nem nyolcvan éves korodban fog érvényessé válni, hanem lehet, hogy egy év múlva.

- Engem nem érdekel, hogy hetven év múlva halok meg, vagy egy év múlva, egészen addig, amíg melletted lehetek, ölelhetlek, csókolhatlak, a kedvesemnek hívhatlak és boldogok vagyunk.

- Őrült vagy, ha tényleg ezt gondolod.

- Úgy csinálsz, mintha te nem lennél az. Elárulom neked, hogy minden szerelmes őrült.

- Jó, tegyük fel, hogy együtt maradunk, te is olyanná válsz, mint én. De mond csak, nem fogsz megutálni? Nem fogsz egyről a kettőre kidobni? Nem fogsz elátkozni a tetteimért?

- Lehet, hogy néha utálni foglak, de az utálat és a szeret között nagyon vékony a határ.

- Feladom.

- Add is. Legalább is azt, hogy megpróbálsz lebeszélni arról, hogy szeresselek.” 

A porondmester beszéde

Na szóval, nem is tudom hol kezdjem. Nem a legelején, mert akkor nagyooon sokáig vissza kéne mennünk az időben. A lényeg az, hogy ez egy ilyen „köszönetnyilvánítás”, vagy mi a szösz amiben egy pöppet beszélek a történet alapötletéről és keletkezési körülményeiről. Gyerekek, ragadjatok tollat és papírt, mert nem leszek lassú, és jövő héten ebből dolgozat. Bocsánat, csak az Arany dolgozat hatása alatt állok.

A történetről 

Néhány alap tudnivaló.
Wordben írtam meg eme drágaságomat és összesen 181 oldal lett. Lehet nagyképűség ezt mondani, de büszke vagyok magamra. A legtöbb oldalszám 14 /ezt egyébként ketté szedtem/ a legkevesebb pedig 4/ezt pedig szégyellem/.
Ez a második olyan történetem, amit befejeztem. Az első egy One Direction klisés fanfiction volt.
A 1D korszak előtt vámpíros történeteim voltak, amiket nem vagyok hajlandó senkinek sem megmutatni, mivel szégyellem őket. Ebből adódik, hogy már minimum 5-6 éve a bloggerek táborát erősítem. Az részletkérdés, hogy volt közte egy-két év kihagyás.
Amikor Zico „normális” ruhákat viselt, azt általában azokról a képekről szedtem, amiken annyira rohadt szexi.
Összesen öt fejléc volt a történet során. Ebből hármat én ügyködtem össze, egyet az unokatesóm, egyet pedig az egyik legjobb barátnőm.
Hogyan pattant ki ez az egész a fejemből? Nos, egy éve és három hónapja kezdtem el írni az első részt, és hogy őszinte legyek halvány lila gőzöm sincs, hogy miért és hogyan találtam ki. Valószínűleg túl sokat hallgattam a Block B Jackpot című számát, ami az alapja a fiúk foglalkozásának és az első résznek. És ahogy ők is mondják a dalban „Megütöttük a főnyereményt”, én is így gondolom. Mert látom magamon, hogy mennyit fejlődtem az első rész megírásától a harmincadik rész megírásáig. És bár tényleg nem volt túl sok olvasóm, én még is úgy érzem, hogy jól teljesítettem. 

A SunHit alakító hölgyemény Jung So Min, aki az egyik kedvenc doramám főszereplője, mégpedig a Playfull Kiss-é. Annyira lenyűgözött, ahogy Oh HaNit játszotta, hogy nem tudtam mást elképzelni az „újraszületésem” első blogjának női főszereplőjeként, mint őt. 

Kwant pedig egész egyszerűen az egyik kedvenc animém, az Ao no Exorcist Mephisto-járól mintáztam. Csak ő nem gonosz, és nem annyira furcsa, de attól még imádom.
A történet megírása közben még jobban megimádtam a cirkuszok és a bohócokat, mint azelőtt. Most a Block B-nek, vagy a fantáziámnak mondjak köszönetet? Lényegtelen, azért köszi.
És a dolog, amin a legtöbbet törtem a fejem: SunHi a történet végén meghaljon-e, vagy sem. Sokáig úgy volt, hogy nem, aztán belegondoltam, hogy ilyen végre úgy se számítana senki sem, úgy hogy meghal, de aztán végül is lebeszéltek róla és életben maradt. Jó, je.

Köszönetnyilvánítás

Első sorban köszönetet szeretnék mondani a Block B tagjainak, (főként Ziconak,) amiért ilyen nagyszerű ember(ek). Ha ők nincsenek nem hogy a blog, de még én sem vagyok ma itt. Szóval, köszi srácok, imádlak titeket.
Másodszor pedig Vivenxnek szeretném megköszönni, aki az egyik legjobb barátnőm, padtársam és fő támogatóm. Miért is fő támogató? Nos, ha ő nem olvassa az írásaimat, és nem mondja, hogy írjak még, még, még, akkor valószínűleg ez a történetem is befejezetlen lett volna, ugyanis az elején úgy voltam vele, hogy „áh, úgy se olvassa senki, minek írni”. De, aztán ez a kis nyomi elkezdte olvasni, megimádta én pedig folytattam. Szóval eddig fogalma sem volt arról, hogy mennyire hálás vagyok neki, de most már tudja. Köszi Vivenx, ezért jár a házi.(És neki egyébként ti is köszönetet mondhattok, mert miatta nem "nyírtam ki" SunHit)
Aztán ott van Janka, akit még egy Facebook-os csoportból ismertem meg, mikor Block B-s Zico x P.O ficiket keresett, én pedig küldtem neki egyet. Aztán ő is kért még az írásaimból, és egyszer csak azt vettem észre, hogy már két ember is támogat a folytatásban. Ő az az ember, aki bizonyos időközönként rám ír, és megkérdezi, hogy mikor jön ki az új rész. Sokszor jól jött ez a tulajdonsága, mivel párszor elfelejtettem részt fel tenni. Hehe… kínos.
Dorka, az én drága Nyomim, mint mindenhova, ami az életemmel kapcsolatos bekapcsolódott, ide is idetalált. Hát neki eleve azt köszönöm, hogy végig bírta olvasni, mert én hozzá képest még semmi vagyok, na. És mivel ő egy Nyomi, így az utolsó pillanatban "unatkozott" így az ötödik fejlécet (ami egyébként a legjobban sikerült) neki köszönhetem. De neki még rengeteg mindent köszönhetek, ami ide nem fér ki.
Viszont Angéláról se feledkezzünk meg, akit a Csábításból Jelesnek köszönhetek. Ahogy vele is beszélgettem egyre többször mondta, hogy mennyire imádja a történetet, és hogy mennyire jó. Ezek a szavak mindig jól estek, bár kinek ne esne jól? Szóval neked is köszönöm.
Azért beveszem a sorba Mercit is, aki francián osztálytársam. Bár ő nem rég csatlakozott az olvasókhoz, attól még ő is izgult SunHi és a hét nyomi sorsáról. Neki mind az olvasást, mind a jó kis francia órákat köszönöm.
De ott van az én drága Fruzsim is, aki bár egy pöppet még le van maradva az olvasásban, nagyon sokat segített, ugyanis tőle is kérdezgettem jóóó sok dolgot, hogy ő mit hogyan csinálna. Vannak dolgok,a miket bent hagytam, vannak, amiket kivettem. 
Éééés, azt hiszem erről ennyit. Viszont ha azt hinnéd, hogy vége van és megszabadulhatsz tőlem és a Block B vonzásától (innen már nincs kiút, üdv a Pokolban), akkor nagyon tévedsz. Ugyanis a következő kis rész a leendő történetemről fog szólni. Woohoo.

No Matter What – Dióhéjban a következő sztoriról

Eddig a két főszereplőjét biztosan lehet tudni. Férfi főszereplő: Ahn Jaehyo. Női főszereplő: Gong Chaewon (igazi nevén Son Na-Eun az APink egyik gyönyörűsége).
És maga a történet miről fog szólni? Minden tavaly kezdődött. Részt vettem egy HIV-vel és egy AIDS-el foglalkozó versenyen (amin egyébként országos 2.-ak lettünk a csapatommal), és elkezdett egyre jobban érdekelni a téma. Olvasgattam emberek történeteit, cikkeit, egy egész könyvet elolvastam, ami erről szól. És, már régóta szerettem volna Jaehyoval írni valamit, így hát ez a kettő pont kapóra jött. Szóval a következő sztori témája a szerelem, AIDS, és még ki tudja mi.
Mikor és hol lesz megtalálható az új blog? Ugyanezen az oldalon lesz megtalálható ez a történetem is. Az első fejezet még fogalmam sincs, hogy mikor fog felkerülni, tekintettel arra, hogy még kész sincs. Viszont ha minden jól sikerül, akkor október vége-november eleje fele megkezdődhet Jaehyo és Chaewon története.

Hát, egyelőre ennyi volt. Köszönöm, hogy velem tartottatok, hogy szerettétek SunHi és Zico történetét. Ők is ugyanannyira szeretnek titeket, mint ti őket. De nálam jobban persze nem szeretnek titeket. És ha valaki aggódna amiatt, hogy mi lesz velük, elárulom: csupa-csupa jó dolog, mint ahogy azt az utolsó rész is mutatja. Még egyszer köszönöm mindenkinek, és legyetek türelmesek. Jaehyo és Chaewon hamarosan megérkezik.

30. rész~ A beteljesülés [VÉGE]

SunHi

*7 hónappal később*

- Még mindig olyan édesen alszik.

- Szerintetek örülni fog a rózsáknak?

- Biztosan. Ahogy a ruháknak is, amiket csináltam neki.

- Vajon most már képes lesz megenni a bogarakat?

- Szerintem még mindig a csokit választja a bogaraid helyett.

- Ideje lenne már, ha felkelne. Hiányzik az én kicsi fogadott húgom. De szerintem az lenne a legjobb, ha most mennénk és hagynánk őt pihenni. Gyere Zico.

- Nem. Addig nem vagyok hajlandó elmenni mellőle, amíg ki nem nyitja a szemét.

- És ha ez öt év múlva fog megtörténni?

- Akkor öt évig itt fogok rohadni és várni, hogy felébredjen, megcsókoljon és elmondhassam neki, hogy milyen büdös a szája. – egy nagy kéz simította meg az arcomat. A testem magától cselekedett, így automatikusan hozzábújtam, mint egy kiscica, majd nyöszörögni kezdtem, mire éreztem, hogy a szobában gyakorlatilag megfagyott a levegő. Lassan kinyitottam a szemem és körbenéztem. A fiúk öltözőjében találtam magam, csak úgy, mint az elején a pályámnak. Most is a színes ruháikban voltak, most is ugyanolyan jó képűek voltak, és most is azt várták, hogy felébredjek. Viszont volt valami, ami nem volt ugyanolyan: az arcuk. Egyikükről sem tükröződött a boldogság és az élet, mint akkor. De még is miért? Mi történt, hogy ilyen letörtek? Mindjárt megkeresem azt a tagot, aki ezt művelte velük. A verekedési-tervemet hasam korgása szakította meg. Basszus, nagyon éhes vagyok.

- Hé, PKBD, adj enni! Bébi SunHi éhes. – motyogtam, majd a következő pillanatban mind a hét fiúból egyszerre tört fel a sírás. Én már tényleg nem értem, hogy mi folyik itt. Miért sírnak a vidámság megtestesítői? De ha sírnak, akkor miért mosolyognak egyben? Miért szólnak Kwannak, hogy felébredtem? Miért hívják ide az egész cirkuszt? De a legfontosabb: miért nem adnak enni?

- SunHi, kincsem! – Anya és Kwan egyszerre rontottak be a sátorba és ugrottak a nyakamba. Mindketten zokogtak, a hajamat simogatták és arról beszéltek, hogy mennyire féltek attól, hogy meghaltam.

- Soha többet ne csinálj ilyeneket, megértetted?! –Anya dorgálóan nézett rám, majd körbe puszilta az arcom minden apró négyzetcentijét.

- Az addig rendben van, hogy én eltűnök, de ha még egyszer végrehajtasz egy olyan varázslatot, amibe akár bele is halhatsz, szobafogság lesz a jutalmad, kisasszony! – Kwan szintén leszidott, majd ő is szorosan magához ölelt és megpuszilta a homlokom. De minek puszilgat, és minek beszél velem úgy, ahogy egy apa szokott a lányával? Várjunk csak… Ahogy egy apa szokott a lányával. Kwan és Anya. Anya és Kwan. Vagyis… Anya és…

- Apa! – alig halhatóan mondtam ki ezt az egy szót, amit legnagyobb meglepetésemre mindenki hallott és néhányukból ismételten kitört a sírás.

- Pontosan, kislányom. –ahogy Apa és Anya magukhoz öleltek eszembe jutott minden. A Másik Világ, a Dark Circus, Yongguk, a csata, a démonok és az Apocalypse. Újra játszódott előttem minden. Ahogy először odakerültem Zicoval, az ottani emberek és egyéb teremtmények, ahogy megtanultam varázsolni, ahogy elmentünk Zicoval Párizsba, aztán Yongguk varázslata, amivel befolyásolta az elmémet. Aztán az, ahogy Apa életére török, majd a megvilágosodás és végül a tiltott varázslat, amivel sikerült… amivel sikerült megölnöm Yonggukot. Én… Én megöltem egy embert. Most már nem csak a cirkusz tagjai, hanem én is bőgtem. Hogy voltam képes arra, hogy elvegyem egy embernek az életét? Ez lehetetlen, biztos csak rosszul emlékszek.

- Mi lett Yonggukkal? –kérdeztem, és reménykedve vártam a választ, amiben azt mondják, hogy börtönben van.

- Meghalt. – többen is kimondták ezt az egy szót, bennem pedig egy világ kezdett összetörni.

- És… én öltem meg, igaz?

- Igen. – és most tört össze végleg az a bizonyos világ, amiről az előbb beszéltem. Egészen eddig úgy éltem, hogy még a legapróbb hangyának is joga van az élethez, akkor egy embernek miért ne lenne? Persze, Yongguk elkövetett olyan dolgokat, amiket nem kellett volna, és megbocsáthatatlan bűnök, de… de megfosztottam annak a lehetőségétől, hogy változtasson. Hogy új életet kezdjen, hogy megpróbáljon jó emberként élni. Gyilkos vagyok. És a gyilkosoknak csak egy menedékük van: a halál.

Gondolatmenetemből egy hirtelen mozdulat zökkentett ki. Ez a hirtelen mozdulat az volt, hogy valaki felhúzott magához és szorosan megölelt.

- Ha csak egy pillanatra is eszedbe mer jutni, hogy magadat okold azért, mert Yongguk megdöglött, átmegyek a Másik Világba és még jó pár varázslatot ráküldök a sírjára, hogy még többet szenvedhessen. – Zico védelmezőn szorítótt magához pontosan úgy, ahogy eddig is szokása volt.

- De megöltem egy embert. – suttogtam két sírógörcs között.

- Ő és a sleppje pedig több száz embert öltek meg a Birodalmunkból, a cirkuszból. Téged is, engem is, Kyungot is, Jaehyot is, Taeilt is, P.O-t is, U-Kwont is, B-bombot is, Lillyt is, Katiet is és Kwant is, vagyis az Apádat is megakart ölni. Mond csak, egy ilyen ember nem érdemelte meg a halált?

- Nem tudom.

- De, hogy nem tudod. Csak nem akarod beismerni. De most muszáj megtennem valamit.

- Micsodát?

- Ezt. –normális felelet helyett egy mély csókot kaptam. Nem volt benne semmi erőszakosság, ez inkább egy „-rohadtul-hiányoztál-jó-hogy-végre-itt-vagy” típusú csók volt. – Fúú, már így is rohadt büdös a leheleted, nem tudom mi lett volna akkor, ha 5 évet kellett volna várni rád. És még meg is híztál. Plusz a hajad is zsíros. És akkor az alap szagodról már ne is beszéljünk.

- Van három másodperced arra, hogy elfuss! Három…

- Örülünk, hogy újra itt vagy. –próbálkozott.

- Kettő…

- Nagyon jó varázsló és harcos vagy.

- Egy!

- Szeretlek?

- Fuss! –mondtam, majd kergetni kezdtem őt a sátorban a hatalmas ember tömeg között, akik végre nevettek. Kezdek rájönni, hogy mindig, mindenki csak akkor fog rajtam nevetni, ha Zico megaláz valamilyen szinten. Bár ez legalább azt jelenti, hogy az az idióta még mindig szeret, és egy ilyen után is még mindig ugyanúgy bánik elem, mint azelőtt.

- Kedvenckeeee! – üldözésemet Kyung ölelő karjai szakították meg. A fiú szerintem elhatározta, hogy kinyomja belőlem még a szuszt is. És egyszer csak hirtelen öt másik ember is úgy döntött, hogy nagy-ölelkezni akarnak, így hát ránk ugrottak, aminek az lett a vége, hogy mindannyian a földön fetrengtünk és szeretgettük a másikat.

- SunHi! –a fiúk után Lilly jött oda hozzám, majd Katie, aki miután köszöntött Jaehyohoz ment oda és ölelte meg.

- Hát itt meg mi történt?

- Ha nincs ló, jó a szamár is. –vonogatta a vállát Jaehyo, mire Katie behúzott neki egy nagyot.

- Ezzel egyetértek Buzikám. Én is Kim Woobinra vágytam, és helyette téged kaptalak meg. Szerintem kvittek vagyunk. – felelte a lány sértődötten, mire Jaehyo egy hatalmas puszit adott az arcára.

Miután mindenki köszöntött kimentem a sátorból a friss levegőre. Olyan jó volt érezni a Nap melengető sugarait, a szél kellemes fúvását valamint a kintről beszűrődő kocsik hangját és a madarak csiripelését hallani. Olyan jó érzés volt újra élni. Kiderült, hogy hét hosszú hónapig kómában voltam, ahol csak feküdtem és a légzésen kívül semmilyen életjelet nem adtam magamról. Mindenki félt, hogy mi van akkor, ha egyszer csak megszűnik az aprócska életjelem is, és végleg elkell, hogy köszönjenek tőlem. Próbáltak tornáztatni, hogy ne gémberedjenek el a végtagjaim –eléggé buta feltevés, de azért aranyos gesztus volt tőlük- de nem tudtak megmozdítani. Megpróbáltak infúziót adni, de képtelenek voltak arra, hogy belém szúrják a tűt, ugyanis a szervezetem kilökött mindent, valamint a bőröm is túl kemény volt. Állítólag így védekezett a támadások elől. Valószínűleg ez a varázslatnak az egyik mellékhatása.

A sátramhoz igyekeztem, hogy végre ehessek valamit, de teljesen mindegy volt, hogy merre kerestem, sehol sem találtam. Végső kétségbeesésemben Zico sátrába rohantam, aki éppen öltözködött.

- Hol van a házam? –ragadtam meg a hajánál fogva. De csak azért itt, mert nem volt rajta póló. Így hét hónap alatt teljesen elfelejtettem, hogy milyen jó teste van. De most nem ez a lényeg, hanem az, hogy nincs hol laknom!

- Ott van, ahol eddig is: az enyém mellett.

- De nincs ott!

- De ott van!

- De nincs!

- De igen.

- De mondom, hogy nincs!

- De mondom, hogy igen!

- Jaj, gyere velem és megmutatom! –csukójánál ragadtam meg és húztam ki a sátrából, hogy megmutathassam: a sátram helyén egy teljesen idegen áll. –Látod! Ez nem az enyém.

- De igen, a tiéd. –felelte faarccal.

- Te tényleg ennyire hülye vagy? – kérdezte tőle, majd elkezdtem neki hisztizni, hogy nekem miért nincs otthonom, miért cseréltek le és egyéb. Eközben persze ütögettem őt, amit egyszer csak megunt, magához vont és megcsókolt.

- Végre elhallgattál.

- Hol fogok lakni? Mond már te PKBD!

- Az utcán.

- Zico!

- Akkor velem.

- Megöllek!

- Nyugi van, mindenről intézkedtünk. –ölelt meg, majd újra megcsókolt. Hagyjon már ezzel a hülye csókolgatással. Engem csak ne csókolgasson, mikor azon idegeskedek, hogy még is hol fogok élni.

- Ti meg még is mit csináltok? –hallottuk meg Kwan… akarom mondani Apa kiáltását.

- Nyugi van, Kwan, a pároknál ez szokás. Vagy hívjalak Apósnak? Vagy Apukának? De ha az Apus jobban tetszik, akkor úgy is szólíthatlak.

- Kicsim. –nézett rám Apa.

- Igen?

- Kapjuk el. –mondta, majd egyszerre ketten kezdtük el üldözni azt a nyomorékot. Én annyira nem értem a világot. Az addig oké, hogy én nem vagyok edzésben, hisz sokáig aludtam. De hogy Apa miért nincs, arra mi a magyarázat? Csak úgy, mint mikor a naplóimat lopta el Zico, most is az egész cirkuszon át üldöztük őt, csak most már az emberek nevettek és nem furcsán néztek.

- Ebből elég lesz, itt van az ebéd ideje. –kapta el anya Zicot, majd húzta a sátor felé. – Azt még megértem, hogy a gyerekek így viselkednek, hisz még fiatalok, de hogy te is ilyen gyerekesen viselkedsz Kim Kwan, felháborító.

- Na ezért nem akartam őt is meghívni ide. –suttogta, miközben behúzott nyakkal és farokkal kullogtunk utánuk.

- Még egy ilyen és a kutyákkal alszol. – jelentette ki Anya.

- De hát nekünk nincs is kutyánk! –vitatkozott vele Apa.

- Akkor meg a kecskékkel. Ezzel a nevetséges szakállal úgyis odaillesz közéjük. – tett pontot a mondat végére Anya, mire Zicoval hangos nevetésben törtünk ki. – Zico, ha a lányom mindig olyan kedves és megértő lesz veled, mint én azzal az idiótával, akkor biztos lehetsz benne, hogy még mindig szeret.

- Meg abban is, hogy az összes alkalmazottad előtt leéget. – morogta Apa, mire Anya tarkón ütötte.

- Most már értem, hogy honnan örökölte ezt a szokást. –nevetett Zico.

- Parancsolsz? – kérdeztük Anyával egyszerre.

- Semmi! – javította ki magát gyorsan. – És amúgy is, SunHi engem nem tud leégetni, nekem nincsenek gáz dolgaim. Neki viszont megannyi. Mint például mikor tíz évesen bepisilt, annyira félt egy dolgozattól.

- Jaja, az nagyon vicces volt. –kacagott Anya, ahogy vele együtt Apa is, ahogy velük Zico is… és lényegében mindenki más is.

- Én vagyok a hülye, hogy lemertem írni ilyen dolgokat. –zsörtölődtem.

A sátorba érve az eredeti házunk mását láttam magam előtt, annyi különbséggel, hogy volt benne pár plusz ajtó. Ezek mögött volt a könyvtáram, az próbatermem, és a Másik Világba vezető kapu. A másik hat bohóccal, Lillyvel és Katie-vel együtt ebédeltünk. Nagyon jól telt az ebéd, hiszen elmesélték, hogy miről maradtam le miközben aludtam, a Másik Világ teremtményei mennyire várják már, hogy újra meglátogassam őket, és végre emlékezzek is rájuk, nem úgy, mint eddig.

- És akkor most beszéljünk a koronázásról. –dobta fel a témát Apa.

- És szerintem dobjuk is vissza. –feleltem.

- Miért? –mindenki megdöbbenten nézett rám, hogy nem akarok erről beszélni.

- Hát, még nem érzem azt, hogy áttudnám venni egy egész Birodalom vezetését. Még túl fiatal és tapasztalatlan vagyok ahhoz.

- De hát mi is akkor lettünk Király is Királyné, mikor ti. Na jó, egy kicsit később, de akkor is. –mondta Anya.

- Hát ez az! „Egy kicsit később”. Ez a kicsit később lehet, hogy azt jelenti, hogy két év múlva, és addig lesz elég időm arra, hogy mind lelkiekben, mind testben felkészüljek a „Királynőségre”. Nem érdekel, hogy ki mit mond, még nem lesz semmilyen koronázás. Inkább uralkodjatok egy kicsit még ti, szerintem még pontosan megfeleltek erre a posztra. Majd akkor átveszem a címet, ha…

- Ha megkérem a kezed. –suttogta Zico, mire én fejbe csaptam és nevetni kezdett, de sajnos a poénja nem mindenkit érintett úgy, mint minket.

- De hát nem kezdhetitek el az uralkodást húsz év múlva! – háborodott fel Apa.

- Milyen húsz évről beszélsz KecskeKwan?! Nem elég, hogy az arcod egy kecskéjére hasonlít, de még a gondolkodásod is?

- Pedig a kecskék igenis értelmes lények.

- Majd mindjárt el is hiszem. De ha már itt tartunk, akkor a jövő hónap megfelelő lenne.

- Még is mire? –kérdeztem.

- Hát az esküvőtökre! – ahogy Anya kimondta ezt a szót többen is félre nyeltünk. Pontosabban rajta kívül mindenki. Bár szívesen fogadnék arra, hogy Apa lelke egy pillanatra kiszállt a testéből. – És gondoljatok csak bele! Virágok, ajándékok, emberek, gyönyörű ruhák, és aztán egy év múlva unokák. Viszont minimum hat unoka kell, hogy mindegyik fiú lehessen keresztapa, és…

- Ti is érzitek ezt? –kezdett el szaglászni Zico.

- Micsodát? – érdeklődött Anya.

- Mintha égne valami…

- Az lehetetlen! Ugye nem égett oda a pitém? –pattant fel Anya a helyéről, és rohant át a konyhába.

- Szép elterelés. –pacsiztam le a barátommal az asztal alatt.

- Ezért szeretsz igaz?

- Ezért is. – feleltem, mire jutalmul kaptam egy nagy puszit az arcomra.

- Azért lehetőleg ne előttünk álljatok neki a hat unokának. – takarta el szemét B-bomb.

- Ha egy ujjal is hozzámersz érni húsz éven belül, P.O lesz az új vezető. –Apa tekintete még az Ördögénél is ijesztőbb és fenyegetőbb volt.

- Nyugi van Apus, ilyesmi nem fog megtörténni. Csak aludjanak el, és neki állunk a khm… zsírégetésnek.

- Zico, megöllek! –Apa rámarkolt az egyik késre.

- De ha egyszer muszáj! Nézz csak rá Apus, van rajta vagy plusz tíz kiló.

- Én is megöllek! – most már én is rámarkoltam az egyik késre.

- És én is! – állt az oldalunkra U-Kwon.

- És te még is miért? –akadt ki Zico.

- Mert egy bátynak ez a dolga.

- Anyus, Apus bántani akar. – Zico, mint egy öt éves kisfiú kezdett el nyavalyogni Anyának.

- És még is miért, drágám? –jött a kérdés a konyhából.

- Mert unokákat akarok neked csinálni.

- Azért azzal még ráérsz, kedvesem. – felelte nevetve, mire a bohóc elszomorodott és a tányérján maradt brokkoliját tanulmányozta, miközben rajta kívül mindenki más nevetett.

A mai nappal jöttem rá, hogy tényleg valóra vállnak a kívánságok. Négy éve mást se kértem az Élettől, mint egy szerető családot. És most megkaptam. Vagy mondjam inkább úgy, hogy visszakaptam, néhány extrával? Ismét úgy tudunk hülyéskedni Apával és Anyával, mint ahogy régen. Például a vacsora után máris Activity-ztünk egyet. Nagyon vicces volt, főleg mikor Jaehyo kihúzta Bambit, mint mutogatást és elkezdett ugrálni. Miután játszottunk és ettünk is, az egész cirkusz kiült a szabadba és tábortüzet csináltunk. Egyszer csak Zico termett mellettem.

- Most már boldog vagy?

- Igen. És te?

- Én is. Ugye soha többet nem hagysz el?

- Soha. De te se merészelj.

- Hülye lennék megtenni. Kisujj ígéret? –kérdezte, majd feltartotta a kisujját, amit én jó erősen megszorítottam, aztán ráztam meg.

 Hát… azt hiszem életemben először most tudom csak igazán kijelenteni azt, hogy ha a mai nappal vége lenne a Világnak, akkor boldogan halnék meg. És hogy miért? Mert szeretek, és én is szeretve vagyok. Azt hiszem ennél nincs fontosabb dolog az életben. A levegőn kívül, persze.