2014. augusztus 15., péntek

4. fejezet~ Az első nap


- Jééé, ez a madár mióta van kitömve?
- Nem tudom. Ez a múlt héten még mozgott, nem?
- Fogalmam sincs.
- Milyen aranyosan alszik.
- Háhááá, sikerült egyből bedobnom a papírt! Ezaaaaaaaz!
- Sssss! Még a végén felkelted! Nézd már, mennyit aludt és még mindig ilyen jól áll a haja.
- Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű, ugye?
- Fiúk, hagyjátok már azt a madarat. De ha annyira nézni akarjátok, akkor legalább úgy tegyétek, hogy ne nyúljatok hozzá, sokáig tartott mire kitisztítottam. Most is, ez a toll is milyen szép, nem?
- Naaa, Zico, nem kéne ennyire zongoráznod, még a végén felkelted.
- Mondod te, Kyung, aki most is az arcát böködi.
- De csak mert olyan jó puha.
- Jaj dehogyis, te tedd le.
- Most komolyan álmában beszél?
- Jó, leteszem én, de akkor ígérd meg, hogy tíz perc, és itt vagy Yu…
- Kukkurikuuuuuuuuuuuu!
- Mi az Isten? – pattantak ki a szemeim, de egyből visszacsuktam őket, mivel egy kész szivárvány állt előttem. Szép sorban a színek: lila, zöld, kék, világos rózsaszín, sötétrózsaszín, pink és sárga. – Mit kerestek itt?
- Ez a mi öltözőnk. Akár mi is kérdezhetnénk ugyan ezt. – ült rá a lábamra U-kwon.
- De hát ti ajánlottátok fel, hogy itt maradhatok.
- Ez is igaz, de attól még nem kéne felébredned, csak mert hangoskodunk.
- Miért, csináltatok bármit is? –néztem rájuk furán.
- Persze hogy nem észlelted, hiszen cicafiúval voltál elfoglalva álmodban. –mondta cinikusan Zico
- Még is mi köze ehhez Yungnak?
- Vele álmodtál, nem,
- Fogalmam sincs. Jó ideje már nem emlékszem azokra a dolgokra, amiket álmodok.
- Egyáltalán nem? –nézett rám nagy szemekkel Kyung.
- Bár, de. Azokra emlékszek, amik rémálmok. De ezekre kiskorom óta. Még mindig el tudom mesélni azt, amit egyszer 4 évesen álmodtam és rossz volt, de aztán már nem, amit pár perce és jó volt.
- Furcsa vagy.
- Mondod te, egy madártollat tisztogatva. –néztem a lábamon ülő fiúra, aki lazán vállat vont. –Lehetek bunkó és megkérdezhetem, hogy mi a reggeli?
- Persze. Nos, rántotta bazsalikommal és narancslével. – sorolt fel P.O, mire megörültem, hogy na, legalább a reggeli normális. – De, a tojásban van egy kis pisztráng, a narancslében pedig 5 féle narancs, olyanok is, amikről még senki sem hallott. Jah, és a bazsalikom mellé, ha nagyon éhes vagy, tudunk adni rozmaringot is.
- Ööö… müzli nincs?
- De van. Tessék. –adta oda a tejet meg a müzlit B-bomb.
- Köszönöm. Tányért meg kanalat kérhetek?
- Parancsolj. –tette le elém az említett tárgyakat Taeil. Kétszer is szedtem a müzliből, mert a mellé a sok tej mellé egy adag nem elég. Mivel minden reggel iszok valamit a tej mellé, kértem abból a narancsléből, ami annyira nem is volt rossz, de azért a jótól is elég messze van. Ezután felöltöztem. A tegnapi szürke nadrágom, egy fekete-fehér csíkos póló, egy fekete mellény és fekete tornacipőm mellett döntöttem. Csak úgy, mint mindennap szememet kihúztam és kispiráloztam.
A sátorból kilépve a nap meleg sugarait éreztem bőrömön. Úgy szeretek ilyen időben sétálgatni. Jó, ez mondjuk számomra elég nagy hülyeség, mivel mind időben szeretek sétálni, szóval ez most részletkérdés. Fényképezőmet tartva járkáltam a sátrak közt és ismerkedtem a társulat különböző tagjaival. Vannak olyanok, akik a családjukkal élnek itt, de csak az anya vagy az apa a tagja ennek az egésznek, a többiek dolgoznak, iskolába járnak, csak itt élnek, annyira összetartanak. Ha belegondolok, Ő is megtehette volna ugyanezt, és akkor nem repül el négy év a közös életünkből. Van olyan család, akiknek ugye gyerekeik vannak. Csecsemőtől kezdve egyetemistáig. Volt egy sátor, ahova mikor benéztem, az anyuka éppen főzött, a gyerekek játszottak, majd mikor megláttak, hatalmas mosollyal az arcukon szaladtak felém, fogták meg a kezem, s arra kértek, játsszak velük. Olyan kis aranyosak voltak, hogy nem tudtam nekik ellen állni. Már delet is elütötte az óra, mikor még a kicsikkel játszottunk papás-mamásat.
- SunHi, meghívhatlak ebédre?
- Jaj, de hogy is.
- De hiszen játszottál a gyerekekkel és vigyáztál rájuk.
- Ez természetes dolog, hiszen olyan aranyosak, és hát, már én is tag vagyok, így már akkor játszunk majd, amikor csak akarják. –mosolyogtam. Végül addig kérleltek, míg égül maradtam. Megtudtam, hogy a nő férje a felelős az új részleg kialakításáért, amiről még senki nem tud semmit, csak a férje, az igazgató és a bohócok. Erre csak fintorogni tudtam, mert mi az már, hogy nekik mindenről muszáj tudniuk? Ő erre csak kuncogott, és annyit mondott, hogy nagyon kedveli a fiúkat, mindig vigyáznak a gyerekekre, ha elmennek itthonról.
Miután megköszöntem az ebédet, és elköszöntem a gyerekektől, tovább járkáltam. Rá jöttem, hogy igazából ez is olyan, mintha egy utca lenne, annyi különbséggel hogy itt az utca területének vannak határai, nem a házaknak. Mindenki mindent megoszt egymással, segítik egymást, bármi gondjuk van. Ahogy ott álltam és néztem két férfit, ahogy éppen megszerelnek egy elromlott sütőt, feleségeik pedig az e havi pletykákat beszélik meg, összeszorult a szívem. Nálunk is így volt. Családunknak volt egy nagyon kedves barátja, akinek szintén volt felesége és egy gyereke. Ők azok, akiknek a kis fiával vagyok együtt a képen, azon a bohócoson. Aztán, ők elváltak, az anya vitte magával a kisfiúkat, a férfi pedig velünk maradt. Úgy 12 éves lehettem, mikor elment. Rá két évre pedig apa tűnt el. Folyton azon gondolkodtam, hogy elindult megkeresni a férfit, így én nem csak apát keresem, hanem azt az embert is. De, ha még inkább belegondolok, anyával még mindig házasok, és ha jól tudom, anya nem volt együtt senkivel, de mi van, ha ő igen? Mi van, ha már új családja van, ahova én nem illek bele? Sokszor fognak el az ilyen gondolatok, de hamar elhessegetem őket. Úgy, ahogy most is. Inkább mentem tovább, mikor meghallottam egy oroszlánüvöltést. A hangirányába fordultam, majd indultam el. Megtaláltam azt a két oroszlánt, akik benne voltak a műsorban. Amelyiket simogattam egyből a ketrec széléhez jött, én pedig oda mentem és simogatni kezdetem. A másik egy kicsit féltékeny lett, ezért arrébb lökte a másikat, ám mikor őt is simogatni kezdtem, lenyugodott.
- Tényleg megkedveltek téged. – termett mellettem Kyung. – Mond csak, be akarsz hozzájuk menni?
- Júúúúj, igen. –csillant fel a szemem. Azért még sem mindennapi dolog az, ha az ember oroszlánok között van. Fényképezőmet kivettem nyakamból és Kyung kezébe nyomtam. – Ez még az életemnél is fontosabb, úgy vigyázz rá.
Kinyitotta a ketrec ajtaját, a két állat egyből ki akart jönni, de mikor meglátták, hogy mászok befele, megálltak s leültek. Amint beértem egyből hozzám dörgölőztek, és dorombolni kezdtek. Csak ültek, de majdnem akkorák voltak, mint én. Pár perc simogatás után leültem én is, ők pedig lefeküdtek a hátukra, ezért, mint a cicákat, a hasuknál fogva kellett megsimogatnom őket.
- Kyung, hogy hívják őket?
- Simba és Kiara.
- Haha. És komolyan?
- Igazából, mindenki másképp hívja őket. Mondhatjuk úgy is, hogy kinek mi jut róluk eszébe. Ahány tagja van a társulatnak, majdnem annyi nevük van nekik is, és mindegyikre hallgatnak.
- Te hogy hívod őket? 
- Simbának és Kiarának. Az Oroszlány Király volt a kedvenc mesém, és mindig ez jut róluk eszembe.
- Nekem is, akármennyi oroszlánt is látok. De róluk nem. Nekik valami különlegeset akarok adni. Hmm… King és Queen.
- Pont, mint Zico. –mosolygott.
- Ne mááár. Akkor kitalálok valami mást.
- Ne. Mármint, szerintem örülni fognak neki, hogy nem egy család hívja őket ugyan úgy, hanem két külön álló ember, akiknek nincs közük egymáshoz. Csináltam képeket, megnézzük? –jött be a ketrecbe.
- Persze, csak nem lenne jobb kint?
- Miért?
- A gépem miatt.
- Nyugi, nem fog történni semmi… - és mikor ezt mondta megbotlott, előreszökdécselt és elesett. Pontosabban rám esett.
- Jesszus, Kyung! A gépem hogy van? És te?
- Kösz az aggódást. Mindketten remekül vagyunk. –mutatta felém a gépem és nekem egy hatalmas szikla gördült le a szívemről. Mondjuk azt hozzá kell tenni, hogy eléggé kínos helyzetben voltunk, mivel nem elég az, hogy a két oroszlán a ketrec másik végébe ment az esés miatt, de mivel Kyung rám esett, ezért én hanyatt feküdtem, ő pedig miután feltápászkodott négykézláb fölöttem. Ööö… igen, ismét egy paradicsom ültetvényre hasonlítok.
- Hé, még is mi az Istent csináltok ti ketten? – hallottunk egy hangot. Mikor odanéztünk, jöttünk rá, hogy Zico az. Kyungból olyan szinten kifutott a vér, hogy talán még a pólóm fehér csíkjaitól is fehérebb lett.
- Izé… oroszlánt simogattam. Kyung lefényképezett, bejött megmutatni a képeket és megbotlott.
- És ezt ki hiszi el? –kérdezett vissza, mire az egyik oroszlán felüvöltött.
- King! –szóltunk rá egyszerre Zicoval, mire az állat hátat fordított nekünk, mi pedig összenéztünk. Időközben Kyung is lemászott rólam, de szegényem szerintem mély depresszióba esett, mert kuporogva ült a helyiség egyik sarkában. – Kyung, minden rendben van?
- P-p-p-ersze. Miért ne lenne?
- Gyere, mi most kimegyünk. –segítettem fel. – Köszönj el szépen az oroszlánoktól. Sziasztok, majd még jövünk! Nah, jobban vagy már?
- Hát, egy kicsit igen.
- Zicoval elsegítünk a sátradhoz, oké? Te meg gyere, és esetleg segíts a barátodon. – szóltam rá, miközben próbáltam felszedni az említettet a földről.
- Te szerencsétlen. –mondta, majd egy kézzel felkapta a fiút, aki átkarolta a nyakát és botladozva, de eljutottunk a sátorhoz. Nos, a szerencsétlen jelzőt nem tudom melyikünkre, értette, de mindenesetre mindkettőnk nevében mondhatom, hogy nem volt valami kedves.  Időközben Kyung is visszanyerte a színét, ám a sátorba visszaérve egyből ledőlt aludni. Érdekes sátra van, az biztos. Az egész tele van késekkel meg korbácsokkal, a falon ugyan az a minta, mint a bohóc házban. Ugyanúgy, mint Lillynek neki is van konyhája meg fürdője, csak az övé sokkal nagyobb. Itt több ajtó is van, amiket megpróbáltam kinyitni, de amit hozzáértem a kilincshez egy kés majdnem levágta a kezem, szóval inkább nem nyúltam hozzájuk. Ezután elhagytuk a fiú sátrát, és én, személy szerint indultam volna az ideiglenes sátram felé, de a pólóm nyakánál visszarángattak. –Nem mondták még neked, hogy aranyos állat az oroszlán, de nem háziállat?
- De hát olyan aranyosak voltak és doromboltak meg minden. És amúgy is, nem bántottak.
- És mi van akkor, ha egy idegen, vagy valaki olyan megy arra, akit nem bírnak, és rá akarnak támadni, de téged találnak el? Hidd el, annak se az oroszlánok, se te, se mi nem örültünk volna.
- Aggódtál miattam? –néztem rá nagy szemekkel és mosolyogva.
- Isten ments. Csak egyszerűen nem akartam, hogy az új számom főszereplője halott legyen.
- Tudod, a lányok néha csak egy igenre vágynak. – vágtam rá duzzogva.
- Igen és nem.
- Mi van?
- „Kedves naplóm, szerinted, Yung egyszer elfog hívni randizni? És ha megtörtént, azután mi lesz? Talán elvesz majd feleségül? Nagyon remélem!” –idézte a sorokat a… naplómból.
- Zico, most azonnal visszaadod, vagy nagyon megbánod! – fenyegetőztem.
- A-a. Hacsak nem vagy hajlandó „oppa”-nak hívni. –töprengett.
- Tudod ki hív téged oppanak! Add vissza a naplómat!
- Igen, tudom, ki hív így. Ők! –mutatott a lányok felé, akik egyből integetni kezdtek neki. – A naplót pedig nincs kedvem odaadni. Tudod, sokszor unatkozok, így legalább van mit olvasnom.
- Az nem egy könyv, amit akkor olvasol, amikor csak akarsz! Az egy lány rejtett érzéseit és gondolatait tartalmazza.
- Rejtett érzelem és gondolat? Had idézzek „Kedves naplóm, Yung ma olyan jól nézett ki. Az-az édes haj, ami olyan egyenes, mint a deszka, az a mosoly, az a fehér ing és bordó zakó, és a fekete farmerjáról már ne is beszéljünk!”
- Zico, hagyd abba. Hallod! –indultam meg felé, mire ő futni kezdett én pedig kergetni őt.
- „Kedves naplóm, ma ismét együtt jöttünk haza a suliból Yunggal. Olyan sokat nevettünk és beszélgettünk, csak úgy, mint mindennap. Olyan jó mellette sétálni, és az érdekes történeteit hallgatni. Említettem már, hogy kitűnő tanuló? Nem, akkor most mondom. Mindenből csak és kizárólag ötöse van. Én nem jeleskedhetek ezekkel, ugyan is, van egy egyesem fizikából, de ezt ne mond el senkinek, légyszi. De, Yung OPPA, mikor sírtam e miatt a jegy miatt, azt mondta, mindent meg fog tenni azért, hogy segíthessen nekem és kijavíthassam ezt a jegyet. Drága naplóm, én úgy szereteeeeeeem Őt!” – futott végig az egész cirkuszon sorolva azokat a dolgokat, amiket talán öt évvel ezelőtt írtam a könyvecskémbe. Persze futhattam utána, ő sokkal gyorsabb volt nálam. Míg ő minden centijét ismerte a cirkusznak, addig én szinte semmit, így nem tudom hányszor mentem neki egy bokornak, fának esetleg embereknek, akik elég furcsán néztek rám, mert az teljesen normális volt hogy Zico fut, és mondogat valamit, de az, hogy egy lány a tüdejét is kiköpve fut, az teljesen fura. Inkább ők a furcsák.
- Zico, esküszöm, egyszer érjelek utol, akkor úgy bosszút állok rajtad, hogy olyat még ez a cirkusz, nem is. Az egész világ nem látott! –pihentem meg, mire ő újra rákezdett.
- „Kedves naplóm, ma jött egy új fiú az osztályunkba. Nem akarom megcsalni Yungot meg semmi, de nagyon aranyooos. És képzeld, még beszélgetni is beszélgetett velem. Először csak azt kérdezte meg, hol van a tanári, de utána való szünetben felismert és beszélgetni kezdtünk mindenféléről. Oh, és ma Yungnak edzése volt –kosárlabdázik hát nem menő?- ezért ez az új fiú kísért haza. Remélem Yung nem fog megharagudni rám, de ha igen, majd sütök neki muffint, csokisat, amit úgy szeret!” Hallod, bár nem vagyok Yung, attól még egyszer majd én is kapok egyet?
- Persze hogy kapsz. Akár kettőt is. De mindegyiket úgy fogom lenyomni a torkodon és megmérgezem!
- Nem szép dolog ilyet tenni az oppadal, hallod-e.
- Nem vagy az oppam! Senki sem az!
- De igen. Yung az.
- Nem ő sem. Kérlek, hagyd abba és add vissza a naplómat!
- Melyiket?
- Hogy érted, hogy melyiket?
- Azt hitted, hogy csak egyet hoztam el? Ugyan kérlek! Abból is tudok idézni, figyelj csak! „Kedves naplóm, ma Valentin-nap volt, és a suliban kaptam egy szál rózsát, egy tábla csokit és egy –most figyelj- puszit Yungtól! Hát nem édes? Dehogy nem! Annyira aranyos volt, az összes lány úgy irigykedett rám, hogy szinte az igazgatóiba kívántak miatta, de nem érdekelt. Persze én is adtam neki csokit meg puszit is. És ezután képzeld mi történt! Hazafelé jövet átkarolta a vállam és Yung illatú lett a pólóm. Most is csak azt ölelgetem!”
- Zico! Állj már meg. – loholtam utána. Na jó, hazudok, gyakorlatilag már inkább sétáltam, mint sem futottam, de mindegy, a lényeg az, hogy a kínosabbnál, kínosabb dolgaimat mondta fel.
 - Na mi van, már nem is annyira kell az a napló? –kérdezte gúnyosan.
- De hogy nem. Csak, tudod te… milyen… régen… futottam utoljára?
- Nem is kell többet futnod. –kacsintott, majd eltűnt. Na ez lesz a másik dolog, amiért még egyszer majd megölöm. Egy hatalmas, fekete sátor előtt álltam, aminek a tetejéről égők lógtak le. – És most befelé!
- Még is mit képzelsz? –néztem fel rá a földről, mivel hogy úgy lökött be a sátorba.
- Gondoltam elintézem, hogy ne legyél láb alatt.
- Tudod, ha nem akarsz többet látni, akár meg is mondhatnád a főnöknek, hogy rakjon ki a társulatból és…
- Na meg még mit nem! És akkor mivel szórakoztatnám magam? Mivel még nem vagy használható állapotban, ezért be kellett valahova hozni téged.
- Ezt még is hogy érted?
- Úgy, hogy mindjárt neki állunk előkészíteni a mai műsort, és mivel még nem tudsz semmit, ezért, hogy ne zavarj senkit, idehoztalak. –ült le egy kanapéra. – Amúgy, nem akarsz inkább ideülni mellém, mint sem a földön üldögélni?
- Ez a te sátrad? –ültem le a kanapéra, a lehető legtávolabb tőle.
- Ez nem a sátram. Ez az otthonom. De ez neked nem jelent semmit, igaz? Neked, aki már négy éve folyton úton van, sehol se marad biztosan, mit is jelenthet az a fogalom, ami másnak az életét?
- Igen is sokat jelent, képzeld el.
- ó igen, még is mit?
- Szerinted hányszor akartam azt, hogy valaki ott legyen mellettem, átöleljen, és azt mondja „ne félj kincsem, nem lesz semmi baj. Anya és apa itt vannak neked, hogy megvédjenek.”. Igenis sokszor szerettem volna, de nem lehetett.
- Akkor egész egyszerűen miért nem jöttél haza, anyukádhoz, Yunghoz?
- Mert nem tehettem.
- Miért nem? Miatta? Tudod, szerintem apukád pont azért ment el, hogy ne keresd. A szülők általában ezért mennek el, vagy dobják ki a gyerekeiket. Plusz, szerinted, ha nagyon akar hallani felőletek, nem írt volna neked?
- Most már aztán tényleg elmehetsz ám a fenébe! Elegem van az állandó áskálódásodból és szemétkedéseidből!
- Még mindig könnyen dobálózol a szavakkal. De üsse kő, megbocsátok. Oh, és nem mész te innen sehova! –termett előttem.
- Nem te mondod meg.
- Valóban nem én, hanem az igazgató. Azt mondta, tegyelek be valahova az előadás idejére, és hát, mi lehet biztonságosabb, mint a saját lakásom? Amúgy meg tessék, ott vannak a naplóid. Olvas végig őket, és amit úgy találsz, hogy elolvashatok, tedd félre, amit nem, azt is. – mondta, majd bement egy szobába, s pár perc múlva már kint is volt egy köteg ruhával a kezében. Először azt hittem csak átnézni akarja, és kikérni a véleményemet, de mikor levette a pólóját és felém dobta, eléggé meglepődtem.
- Még is mit csinálsz?
- Öltözködök, ha nem látnád.
- De miért itt?
- Hogy ne tudj elszökni. –kacsintott rám. Durcásan a naplóimhoz fordultam és olvasni kezdtem őket. Nagyon haragszok rá a miatt, amit apáról mondott úgy, hogy nem is ismeri. Nem is értem, hogy mondhat bárkiről bármit úgy, hogy nem is tud semmit a hátteréről. Utálom az ilyen embereket. Viszont, mint minden lánynak nekem is van egy gyengeségem. Pontosabban kettő. Az első: lány vagyok, és ebből adódik a második, hogy nem bírunk ellenállni, ha egy jó pasi félmeztelen előttünk. A szemem –akaratom ellenére is- sokszor pillantgatott felé, ám megpróbáltam úgy tenni, mint akit hidegen hagy és nem feltűnően bámulni őt. – Figyelj, tudom, hogy jól nézek kis, és ha többet is szeretnél látni, akkor maradj itt estére, hátha megengedem, hogy megnézd és talán hozzá is érj.
- Még csak az kéne! Csak és kizárólag azért nézlek, hogy hova szúrjam majd be azt a kést, amit Kyungtól kérek kölcsön. –húztam ki magam. Erre a mondatomra eléggé ideges lett, felém fordult majd közeledni kezdett. Végül olyan közel jött, hogy szinte éreztem a szempilláit.
- Mostanában ne ejtsd ki ezt a nevet a szádon.
- Még is miért ne? Nem tilthatod meg, hogy mit mondok, meg mit nem.
- De igen, megtilthatom. Ráadásul, ha túl sokszor mondod ki a nevét, még a végén beléd szeret, aminek se ő, se én nem örülnénk. És tudod miért nem? Mert én már az első pillanattól kezdve lefoglaltalak. – felelte, majd magához rántva hosszan és erősen csókolni kezdett. Bármennyire próbáltam eltolni magamtól, nem sikerült, sokkal erősebb volt nálam. –Ezt soha ne felejtsd el!
Felvette bordó öltönyét, megfogta maszkját és már ment is. Pár perc után megpróbáltam kijutni ebből a sátorból, de nem sikerült. Végül lerogytam a kanapéra, és a naplóim olvasása közben három dologra tudtam csak gondolni. Először is, mennyire csúnyán és gyerekesen írtam. Kettő: menyi helyesírási hiba van benne és három: hogy én mennyire utálom ezt a beképzelt nyomorékot, aki bohócnak nevezi magát. Nem elég az, hogy becsmérelte apát, de még azt s „megtiltotta”, hogy kimondjam Kyung nevét. Na meg mit nem. Nem ő az Isten, hogy csak úgy szót fogadjak neki. Chö, meg még mit nem. Majd nem fogok beszélni valakivel csak azért, mert ő azt mondta. Nem vagyok én anyám-asszony katonája, hogy még engedelmeskedjek is.
- Nem! Nem fogom hagyni, hogy te győzz Zico. – fogadtam meg az üres szobában. Tényleg, ha most egyedül vagyok, akkor betudok, meni a szobájába, megnézni, milyen is igazából.
Nem nagy szám, csak egy tipikus fiú szoba: ruhák a földön, újságok, rendetlenség. Bár, egyetlen kép sem volt a falán, ahogy azt képzeltem volna. Az éjjeliszekrényén viszont volt három. Az egyiken a cirkusz összes tagja rajta van, a másikon csak ő és a bohócok, illetve az igazgató, a harmadikon pedig én. Az a kép is ott volt, amit még anyától kapott. Lemerem fogadni, esténként ezen röhög. Jó, mondjuk én is ezt tettem régebben, de ez most lényegtelen. Olyan furcsa, mert akinek a sátrában eddig jártam, valami volt a falon, de neki nem. Az övében minden egyszínű volt, ami a szobákat illeti. A hálója fekete, a fürdő csempézett, a konyha barna a nappali pedig vörös. Az összes polcán volt valami furcsaság, amiről fogalmam sem volt, hogy még is mit ábrázolhat.
Mikor már nagyon unatkoztam amőbázni kezdtem saját magammal. Persze, így könnyű lenne legyőzni magamat, de hát rólam van szó, ezért fél óráig játszottam, mire sikerült legyőznöm magam és nem döntetlent kihozni. Ezután akasztófáztam. Ezt azért jó egyedül csinálni, mert kitalálok egy ilyen szót, mondok belőle betűket, és kitalálok új szavakat, vagy esetleg a sajátomtól egy teljesen eltérő szót. Vicces dolgok szoktak kijönni.
- Megjöttem. –lépett be Zico az ajtón. – Látom, jól elvoltál. – nézett a nagy halom papírra.
- Hát… igen.
- Na, mutasd, mit válogattál.
- Ezt! –mutattam rá a két kupacra. Ami igazából egy, mert úgy döntöttem, egyiket sem olvashatja el.
- Értem. Nos, lássuk csak. –nézte a stócot. Nagyjából három darabot megfogott, nekem adta, a többit pedig egy szekrénybe zárta a kulcsát pedig a nadrágjába tette. – Ha kéne valamelyik, a kulcsot ki kell halásznod.
- Akkor inkább maradjon nálad. –néztem rá röhögve, mert ezen már tényleg csak nevetni lehet. – És miért pont ezt a hármat választottad ki?
- Mert azokat már kivégeztem. – rántotta meg a vállát. – Na, de most tűnés, lezuhanyoznék. Ha csak, nem akarsz te is csatlakozni.
- Még csak az kéne. – mondtam, majd már rohantam is ki a sátorból.
- Hé! –hallottam egy hangot, majd mikor megfordultam Zico mögöttem állt –ismét póló nélkül- és egy puszit nyomott a fejemre. –Jó éjszakát.
- Neked is. –feleltem, majd már rohantam is az ideiglenes sátramhoz, ahol miután kellőképp kiakadtam, egyből el is nyomott az álom.

2014. augusztus 8., péntek

3. fejezet~ Az alku



- Milyen kis édesen alszik, egyem a szívét!
- Hát, szerintem más sokkal finomabb, mint egy emberi szív.
- Höhööö, édesség. Akkor most kifosztom a vagyonából.
- Ruhák! Na, most vizsgáljuk meg, milyen cuccokat is hord!
- Ez nem is rossz ötlet, én megnézem azt a fiókot! Höhööö, fehérneműk, főnyeremény.
- Kis kori képek! Milyen kis aranyos azon a pacin.
- Átlagos lányszoba… úúú, itt a naplója, ezt meg kell néznem, had szívathassam majd.
- Fiúk, fiúk nézzétek! Ott a plüss meg a zsiráf tegnapról. De kis aranyos.
- Hmmm. Szóval ennyire tetszik neked az a fiú? Erre mindjárt megkapjuk a választ. – hallottam a párbeszédeket. Fogalmam sem volt róla, hogy most álmodok-e, vagy tényleg van itt valaki a szobámba. Mindenre fényderült, mikor valaki ajkait éreztem a sajátomon. Szájának édes íze volt, ajkai puhák voltak. Az első csókom. Hihetetlenül jó. Várjunk csak… Az ELSŐ csókom!! Még is ki az Isten lehet az? Szemeim ebben a pillanatban kipattantak, én pedig az ágyból pattantam ki, és az ágy előtt guggoló Zicora meredtem.
- Ez még is mi volt?
- Jó reggelt puszi. –rántotta meg a vállát.
- Én is kapok egyet? –jött oda hozzám JaeHyo.
- Tedd magad tartalékra. Még is mit kerestek a szobámban? Kyung, tedd le a plüsseim, Taeil ne edd meg a csokijaim! P.O ne nézegesd azokat a rohadt bogarakat, B-bomb, hagyd békén a ruháim. U-kwon, tedd le a képeket, össze fogod törni őket. És a kettő legrosszabb: JaeHyo, ha nem teszed le a melltartóimat, esküszöm, eltöröm a kezed, és elcsúfítom a helyes arcod. Van rá, három másodpercet.
- Ugyan már, csak megvizsgáltam, hogy milyeneket kell majd vennünk B-bombbal, amint nálunk leszel. –dobta az ágyamra az említett darabot.
- Zico.
- Parancsolj.
- Egy, cipővel ne feküdj az ágyamon, és tedd le Narutot.
- Miért? Tiszta aranyos. –mutatta felém közben, pedig kis kutya szemekkel nézett rám. –Ahogy én is.
- Jó, mindegy. De, még is hogy jössz ahhoz, hogy bepofátlankodsz hajnalok-hajnalán más emberek házába, bemersz jönni egy lány szobájába engedély nélkül, és a legrosszabb: az engedélye, a tudta és a szabad akarata nélkül csókolod meg őt?!?!
- Nos, anyukád engedett be minket, délelőtt 11 van, ez csak egy szoba, és amúgy se tudsz mutatni semmi újat.
- És a csók?
- Hát, én nem úgy éreztem, hogy akkor, abban a pillanatban annyira nagyon bántott volna a dolog. – pattant fel az ágyamról rögtön velem szembe, a plüssel a kezében és játszani kezdett vele.
- Ez most lényegtelen, mert…
- Nem lényegtelen, mert te is élvezted. –kacsintott rám. – Hacsak, ezt a csókocskát, nem a cica fiúnak tartogattad.
- Yung a neve, és nem tartogattam semmit, senkinek.
- Akkor akár egymásnak is eshetnénk nem? A fiúk biztos örülnének neki.
- Még egy ilyen, és nem csak a házamból, de az egész világegyetemből röpülsz.
- Valaki bal lábbal kelt ma fel. –mondta, majd visszafeküdt az ágyamra.
- Mit kerestek itt? –fontam össze a karom magam előtt.
- Aranyat. –válaszolta Taeil épp a kedvenc csokimat majszolva.
- Haha, nagyon vicces. Komolyan, mit akartok?
- Mivel megszegted az alku első részét, jöttünk, hogy elvigyünk a második rész teljesítéséhez, ami miatt már jó előre sajnállak. – ismertette velem a tényeket U-kwon.
- Anyának is elmondtátok ezeket?
- Igen. Annyira örült neki, hogy a kislánya végre itt marad, nem lesz szerte-szét a világban, a közelben lesz, és még az álma is valóra válhat. – utánozta anyát B-bomb.
- Milyen álmom?
- Hogy megtalálod „Őt”. –felelték kórusban.
- Mintha kissé szarkasztikusak lennétek ma.
- Á, mással kedvesek vagyunk. Csak te vagy ilyen kivételes személy. – mondta Zico.
- Jó, de ha most szépen megkérlek titeket, ki mennétek?
- De most nem is csináltunk semmit! –nézett fel Kyung a plüss kör közepéből.
- Valóban nem, de attól én még át szeretnék öltözni.
- Parancsolj. Nem akadályozunk meg benne. – szólt P.O U-kwon mellől.
- De akkor forduljatok el, és veletek szemben fogok öltözni, hogy még véletlenül se tudjatok leskelődni. –húztam ki magam a bölcs döntésem gondolatától.
Senki nem felelt semmit, csak tette a dolgát. Mind egy. Megfogtam az ágyon lévő melltartó, elővettem egy bugyit, egy fekete csőnadrágot illetve a „Say it out loud!” pólómat. Öltözködni kezdtem, már majdnem minden rajtam volt, mikor a drága pántom cserbenhagyott, és ki jött a helyéről. Sóhajtottam egy hatalmasat, mert akkor most kezdhetem előröl: levenni, megfordítani, visszaakasztani, visszafordítani, és újra felvenni. De nehéz egy lány élete. De még nehezebb akkor, ha 7 fiú van a szobádban, és kezdik megunni a tevékenységüket, akkor csináljuk gyorsan és… valaki hozzáért a vállamhoz, lehúzta a pántot, majd a helyére tette.
- Általában levenni szeretem, de most az egyszer kivételt élvezel, kis lány. –suttogta a fülembe Zico, majd megpuszilta a hátam. A lehető legközelebb lévő tárgyat (egy könyvemet) megfogtam és hozzávágtam. Inkább nem mondtam semmit csak felvettem a pólóm, beviharoztam a fürdőbe, kihúztam a szemem, tettem fel egy kis szempillaspirált, majd mire visszaértem, senki nem volt a szobámban. Esküszöm, meg fogom tőlük kérdezni, hogy még is hogy az életbe csinálják ezt, és tanítsák meg nekem is.
Mikor leértem anyát, a fiúkat és az igazgatót a kanapén találtam, ahogy teáznak, sütiznek és… és fényképalbumokat nézegetnek. Rólam. Komolyan, lesz még ennél jobb nap az életemben? Nem hinném. Mondjuk, annyira szerencsém volt, hogy pont azokat a képeket nézték, amiken viszonylag tűrhető vagyok. Na, nem mintha cikinek tartanám a kislány énemet, sőt, tökre bírom a kis csajt, de vannak cikis képeim. Nagyon cikisek.
- Úúúú, ezt megtarthatom? – vett ki Zico az albumból egy képet. Ahha, pont azt, ahol alig volt fogam, mert éppen sorban estek ki, és köbö felül volt hatalmas hézagokkal 3, meg alul ugyancsak hézagokkal 4 fogam. Mint egy kis troll, de imádom az akkori énem. Jah és azt hozzá kell tenni, hogy éppen vicsorítok, vagy kiabálok, már nem emlékszek pontosan.
- Jaaaj, ez egy vicces nap volt. –nézegette a képet anya. Ez az, akkor tuti nem fogja odaadni neki. – Tedd csak el nyugodtan, nekem még van sok ilyenem.
- Köszönöm szépen. –vidult fel, majd a belső kabát zsebébe el is tette a képet. – Ha rossz kedvem van, vagy ha unatkozok, akkor előveszem és már is jobban fogom magam érezni.
- Ez nagyon aranyos és előnyös kép. –mutatott fel egy képet az igazgató. Talán 6-7 éves lehettem mikor készült. A városban egy vándorcirkusz járt, én pedig odáig meg vissza voltam a bohócokért. A helyszínen odafutottam hozzájuk, megkérdeztem tőlük, megölelhetem-e mindjüket, mire azt mondták persze. Végül engem is kifestettek, maguk közé fogadtak és én lettem a tanoncuk. Mellettem, van még egy barna hajú kisfiú hatalmas mosollyal és hiányzó fogakkal. Aznap nagyon sokat játszottam vele, és anyukáink is jól ki jöttek egymással, apukáinkról nem is beszélve. Anya és az igazgató sejtelmesen összenéztek, majd mosolyogtak. Háááát oké. – Köszönjük a vendéglátást, Yoo, de most mennünk kell.
- Jaj, gyertek majd máskor is. Aztán néha küldjétek haza majd a lányt, hogy meséljen milyen is az élet a cirkusznál.
- Anya, ugye tudod, hogy még nem vagyok a tagja?
- Pontosan. Még. De pár óra múlva már az leszel. És ne félj semmitől, a fiúk és Kwan majd vigyáznak rád. –mosolygott.
- Ki az a Kwan?
- Tényleg, én még be sem mutatkoztam. Kwan vagyok, SunHi. –hajolt meg előttem az igazgató.
- Jó, jó mindegy, csak menjünk már. – sürgettem őket. Az ajtóban adtam egy óriási ölelést anyunak, beszálltam a limuzinba (!!) és már mentünk is a cirkusz felé. Annyira furcsa volt, hogy nem bámultak meg minket az emberek, csak a turisták. külföldön ez szinte mindennapos dolog volt, úgy hogy azt megszoktam, de itt látni ilyet, és még ülni is benne, na az más volt. Emlékszem, eleinte mindig megbámultam őket, aztán teljesen hozzá szoktam a dologhoz. Teljesen más a gondolkodás az egész világban. Vagy, ne túlozzunk ennyire, egész Dél-Koreában. Annyira furcsa, hogy itt más, ahogy gondolkodnak, és más például Busanban. Ezért szeretném majd egyszer jobban bejárni a világ össze országát, hogy megtudjam a határait egyes dolgoknak, vagy éppen a kezdetüket.
A helyszínhez érve Lilly várt minket a kapunál. Mikor kiszálltam a kocsiból ő egyből hozzám futott majd ölelgetni kezdett és elrángatott a sátra felé azzal a címmel, hogy „a legjobb barátnőknek közösen kell felkészülniük a showra, és senki nem zavarhatja meg őket!”. Lilly sátra nagyon barátságos, de egyben furcsa is. Az egyik fele lila, a másik pedig piros, pont, mint amilyen a haja volt a múltkori előadáson. Az egyik fele vidám, élettel teli, míg a másik inkább komoly és tiszteletet parancsoló.
- Várj itt egy pillanatot, mindjárt hozok valamit inni. –mondta és eltűnt az egyik függöny mögött. Pár pillanat múlva visszajött, de a haja már piros volt. – Nagyon örvendek a találkozásnak Kim SunHi. Már sokat hallottam rólad.
- Miről beszélsz? Hiszen, mi már találkoztunk, nem is egyszer.
- Hát, velem gyakorlatilag még nem. Én Silvie vagyok, Lilly másik oldala. Mikor az én lényem van elől, akkor a piros oldalt használja, mikor a másik, akkor a lilát, mint általában. Én leginkább akkor jövök elő, ha nagyon fél valamit megtenni, de meg akarja csinálni, hogy elismerhessék őt az emberek, ami régen még nem adatott meg neki. Mint a múltkori tüzes előadásnál is. Nagyon félt. Félt, hogy felgyújt valakit vagy valamit, ezért előjöttem én, megcsináltam, majd a végén eltűntem és újra Lilly állt ott. Nem mondom, hogy ezt tudatosan csinálja, de van, hogy igen, és van, hogy tudatosan próbálja elnyomni. Amíg te a közelében leszel, valószínűleg megpróbál majd elnyomni, ezért is szerettem volna bemutatkozni. Mikor megláttalak annál a hét idiótánál, már akkor tudtam, hogy van benned valami különleges. Aztán Lillyvel is kedves voltál, és nem kiabáltál vele, meg semmi. Tudom, eddig nem igen volt rá alkalmad, hogy megismerd, de később lesz, és kérlek, légy vele türelmes, nagyon fontos nekem és mindenki másnak is. Ó, le is főtt a tea a kis beszélgetésünk közben. Kérlek, ments meg minket, SunHi. –ölelt meg, és már el is tűnt. Oké, ez kissé furcsa volt, bár érthető. Mondjuk, az még furcsább, hogy erre a furcsaságra azt mondom, hogy érthető. Na, ezt is jól megmondtad SunHi. Mindegy, nem érdekes. Aranyos lány ez a Lilly és Silvie sem olyan gonosz, mint elsőre gondolná az ember. Csak nem lesz semmi gond ebből az egész két lélek egy testben dologból. – Ééééés, kész is a tea. Úúú, most látom csak, tiszta jó pólód van.
- Köszönöm szépen. –mosolyogtam rá, majd belekortyoltam a teába.
- És akkor most beszélgessünk. –ült törökülésbe és beszélgetni kezdtünk. Elmesélte, hogy Kwan talált rá, egy égő mezőn, ahol nem volt senki, csak ő, mert mindenki más félt tőle. Kwan nem félt tőle, sőt, még beszélt is hozzá. Ekkor megígérte neki, hogy élete végéig mellette lesz és támogatja majd őt. Úgy kezeli őt, mintha a lánya lenne, mindent megpróbál neki megadni. Persze vannak más lányok is a társulatnál, de vele különösen kedves. Ezután bocsánatot kért, amiért a múltkor megzavart engem és a barátomat, mire mondtam, hogy ő nem a barátom. Erre nagyon helyeselt, és csak annyit mondott „Nagyon helyes, különben Zico nagyon dühös lenne”. Miért hozza fel mindig, mindenki azt a majmot? Mivel nálam volt a fényképezőm, akit akár hívhatnánk akár életem szerelmének is, csináltunk pár fényképet. Lett néhány, ahol csak simán mosolygunk, de van olyan is, ahol a kezeinkből kirakjuk, hogy „LOVE”, vagy éppen egy szívet formálunk az ujjainkból. Érdekes alakzatok lettek, az is biztos. Ezután csupa-csupa értelmetlen fénykép, amin évek múltán rengeteget fogunk nevetni. Lett olyan, ahol felpuffasztjuk az arcunkat, vagy éppen beszívjuk két oldalt, halat utánzunk, vagy éppen böködjük a másik arcát. Régóta nem voltak különösebben barátaim, ezért nagyon örültem annak, hogy vele ilyen könnyen egy hullámhosszra kerültünk. – És akkor most vedd ezt fel!
 A ruhában, amit adott nekem, kissé kényelmetlenül éreztem magam, ugyanis mindössze egy cicanadrágból és egy bő pólóból állt. Ezek alá, vagy is inkább közé mindig veszek minimum egy rövidnadrágot, de azt mondta, arra nem lesz szükségem, csak akadályozna a mozgásban. Azt hiszem, már nem csak félek, hanem rettegek. Mikor kiléptünk a sátrából, láttam, hogy konkrétan mindenirányból mennek valahova a társulat tagjai. Egy sátor felé, ami ha nem volt akkora, mint a Titanic, akkor esküszöm, megeszek egyet P.O bogarai közül. A sátorba lépve láttam, hogy ez nem csak kívülről nagy, hanem belülről is. A trapézok leengedve, a trambulinok felállítva. Rossz érzésem van.
Minden fény lekapcsolódott, engem valaki belökött a színpadra, majd újra lett fény. Az összes tag elfoglalt egy-egy helyet a nézőtérről és idegesen várták, mit fogok nekik nyújtani. Értetlenül néztem körbe,hogy most még is mit kéne csinálnom, talán ugra-bugrálnom, vagy micsoda? A legelső sorban Kyung gyakorlatilag az összes fiú helyett izgult, akik halál nyugodtan ültek a helyükön.
- Gyere fel. –szólalt meg egy hang a fejem fölött. –Gyere fel SunHi, itt lesz a párbaj.
- Olyan magasra? –néztem az igazgatóra, aki az egyik trapézon állt.
- Igen, ilyen magasra.
Elfutottam az egyik állványhoz, amire rá volt kötve az egyik trapéz. Gyorsan felmásztam rá, és próbáltam nem lenézni, nehogy összeessek. Na nem a magasságtól, hanem az idegességtől.
- Azért tőled legalább azt vártam volna, hogy trambulin nélkül ugrasz fel idáig.
- Ugyan már, az nekem biztos nem menne. –hazudtam.
- Mondom a feladatot. Kötözd ki a trapézt, és fogd meg. Jó erősen. Megvan?
- Igen. –bólintottam. És ekkor eltűnt alólam a talaj. Hogy pontosítsak, kihúzták alólam. A biztonságot nyújtó emelvényt elhúzták és most csak hintáztam hátra-hátra. Kwan is elugrott onnan, megfordult a sajátja körül, így fejjel lefelé volt, s a térdeivel tartotta magát fent.
- É most ugorj! –nyújtotta ki felém a kezét.
- Magának teljese elment az esze? Mi van, ha leesek, még háló sincs alattam!
- Ne izgulj, én tudom, hogy képes vagy rá!
- De hát nem is ismer!
- Hidd el, jobban ismerlek, mint bárki más.
- Azt kötve hiszem.
- Ne ezen legyél fenn akadva, csak ugorj. Én majd vigyázok rád. Ha leesnél, ami ne fog megtörténni, én gyorsabban esek majd, hogy ne törd össze magad. –amint ezt kimondta, egy kép ugrott be, amikor apával gyakoroltuk a trapézon való ugrást. Nagyon kicsi voltam még, hihetetlenül remegett az egész testem, a sírás szélén álltam. Csak lógtam a levegőben, apa pedig velem szemben Ugyanezeket a szavakat használta ő is. Bíztam benne. Elengedtem a trapézt, csak akkor még nem tudtam, hogy rosszkor, így zuhanni kezdtem. Bár akkor volt alattunk háló, apa mégis ugrott, így mikor leértünk az ő ölelő és védelmező karjaiban találtam magam. És betartotta. Ha apa is betartotta, Kwan is befogja. Elengedtem a rudat, megfordultam a levegőben egyszer, majd a következő pillanatban repültem is vissza, mert Kwan elkapott, ám azonnal visszadobott a levegőbe, hogy folytathassam. A saját rudamra érkeztem állásban. Mosolyogtam. Mint mikor kicsi voltam, és először sikerült megcsinálnom ezt az alapvető mutatványt. Boldog voltam. Most is az vagyok. Hihetetlenül felbátorodtam, így lejjebb csúsztam a trapézon, így ismét a kezemmel tarthattam magam. Nagy lendületet vettem, párszor megpördültem a tengelyem körül, mint ahogy a nyárson szokták sütni a disznókat –jó ez elég hülye példa volt, de csak ehhez tudtam most magam hasonlítani-, majd elengedtem, és mint egy dobó csillag pörögtem a levegőben, majd egy kezet éreztem a sajátomon, és megláttam Kwan mosolygó arcát. Így folytattuk fogalmam, sincs mennyi időn keresztül, míg egyszer rosszul időzítettem, kicsúszott alólam a lábam, és zuhanni kezdtem. Fel voltam készülve az esésre, ám e helyett elkapott valaki, így nem egyedül estem, hanem Kwannal együtt. Egy trambulinra érkeztünk, majd a földre, pont, mint a tegnapi előadásban.
- Ügyes voltál kis lány, de vesztettél. – mosolygott rám, majd összeborzolta a hajam. – Drága társaim, fogadjátok hatalmas szeretettel az új tagunkat, vagy is, hogy pontosítsak, az új trapéz mesterünket, Kim SunHit! – Hatalmas tapsvihart kaptam, ami remek érzéssel töltött el, csak úgy, mint régen. Integetve köszöntem meg mindenkinek a tapsot, ám a következő pillanatban egy felém közelítő Kyungot és Lillyt láttam, akik abban a pillanatban, amint elém értek, rám ugrottak. Mindenki gratulált nekem, egy embert kivéve. Ő a kezét nyújtotta, amit elfogadtam. Fel majd végül magához húzott és megcsókolt, mire mindenki „húúúú”-zni kezdett.
- Zico… - néztem rá mérgesen.
- Jó éjt puszi? –nézett rám félénken. Nem igazán hatott meg semmilyen próbálkozása, kergetni kezdtem. Az egész sátrat végig futottuk, mire utolértem, és egy hatalmasat vágtam a tarkójára.
- Jó, akkor most pakolhatsz ide egyedül. Ez holnapra tuti piros lesz. – fájlalta tarkóját.
- Legközelebb majd nem csókolsz meg random lányokat.
- Ha jól tudom, te nem random lány vagy. Hanem a következő bábum. –ölelt át.
- Hogy mid? –néztem rá nagy szemekkel.
- Oh, nem említettem volna? Zico bábmester, és a kedvencei az elő bábok. Amíg nem rázódsz bele az itteni életbe, addig az ő segédje leszel. – közölte velem Kwan. És aznap ő volt a másik ember, aki menekülhetett előlem. Annyi különbséggel, hogy mikor őt értem utol, csak egy aprót vágtam a fejére.
 Ugyan az a csapat, ami reggel jött értem, vitt is haza, hogy összepakolhassak. Anya mikor meglátott, sírni kezdett örömében. Odaadta a sporttáskát és a bőröndöt, de a fiúk közölték, hogy a sporttáska elég lesz. Fent a szobámba Kyung a plüsseim és a könyveim elé ültetett, hogy válogassak, melyikeket akarom vinni. Plüssből csak Naruto és a Beatles maci kellett, könyvből pedig hosszas tanakodás után a polcomról egy egész sort felkaptam mondván „úgy is visszajövök majd még néhányért”. Mondjuk azt nem értettem, hogy miért csak a sporttáskát kérték, de ők jobban tudják, hogy mi kell, meg mi nem. JaeHyo rám parancsolt, hogy tegyem be a könyveket és a plüssöket a táska aljára, a többit intézik ők. Minden fiú beledobált valamit. Zico, Kyung és U-kwon néhány pólót, Bo-bomb, P.O nadrágokat, Taeil édességet JaeHyo pedig az egész fióknyi fehérneműt. Érdekes a pakolási módszerük az is biztos. Összecipzárazták, Zico felkapta és már ment is le vele. Én érzékeny búcsút vettem a szobámtól, és már mentem is elköszönni anyától. Búcsúnk ugyan olyan volt, mint négy éve: hosszú, fájdalmas, szeretettel teli, végül pedig vicces. Ő a kezembe nyomta a maradék albumokat, amiket nem néztek át a fiúkkal, mondván, egy unalmas éjszaka, vagy nap nézegessük meg őket.
A cirkusz hangulata ismét teljesen más volt. Este volt, de az egész kihalt és üres volt. Egy lélek nem járt arra. Bementünk a „fősátorba”, ahol pezsgősüvegek durranásai majd poharak koccanása fogadott minket. Mindenki ünnepelt. És kit? Engem. Hogy én is közéjük kerültem. Őszintén szólva, néha bármennyire is idegesítők és furcsák, még is csak bírom őket, jó fejek, és olyan ez az egész társaság, mint egy nagycsalád.