14. fejezet~ A bizonyítás

Sokkal könnyebben és lazábban állok hozzá a dolgokhoz azóta, hogy beszélgettem B-bombbal. Teljesen máshogy látom a cirkusz környezetét. Először úgy láttam, hogy kedvesek és lelkesek velem szemben, aztán pedig azt, hogy visszahúzódóak és nem látnak szívesen, most pedig azt, hogy akarnak velem beszélni és meg akarnak ismerni, csak nem mernek megközelíteni. Három teljesen más érzelem egy hatalmas embertömegtől. Én voltam a buta, hogy nem vettem előbb észre a harmadik eshetőséget ami az igazi. Amióta úgymond felnyílt a szemem mosolyogva járok a sátrak közt köszönök mindenkinek, akinek csak lehet, játszok a gyerekekkel, segítek a felnőtteknek. Tudom jól, hogy nem ezekkel fogom belopni magam a szívükbe, de azért egy próbát minden megér, nem de? 

- Na mitől lett hirtelen ilyen jó kedve valakinek? –ölelte át vállam P.O.

- Semmitől. Csak egészegyszerűen csodaszép a mai nap, nem gondolod? –néztem felé vigyorogva.

- De, tényleg az. És mit szólnál egy…

- Kim SunHi! – hallottam meg nevemet mire P.O-val egyszerre megfordultunk. Katievel és egy csapat emberrel találtuk magunkat szembe. – Kihívlak egy párbajra!

- Na bassza meg. –mondta P.O és már futott is.

- Mi van? Milyen párbaj? P.O Oppa ne fuss már el! –kiáltottam utána, de mint aki meg se hallotta futott tovább.

- Elfogadod, vagy sem? –tette keresztbe kezét melle alatt.

- Amíg nem tudom, hogy miről van szó, addig nem. – feleltem diplomatikusan.

- Látom ennyire odafigyelsz a dolgokra. Mondták már neked, hogy sokszor játszunk azzal, hogy kipróbáljuk a másik foglalkozását, nem?

- De.

- Na. És én most kihívlak. Mégpedig arra, hogy ha legyőzlek a trapézon, akkor eltűnsz innen és soha többé nem jössz a cirkusz közelébe!

- Hát nem is tudom… elég nehéz megtanulni használni a trapézt és… nem hiszem, hogy jó lennék a jóslásba.

- Senki sem mondta, hogy tanulj meg jósolni. Egész egyszerűen legyőzlek abban, amiben a legjobb vagy. Ennyi! Bele mész, vagy sem?

- Nem megy bele. – hallottam meg mögülem Zico hangját, majd megláttam őt magát is a többi fiú kíséretében.

- Senki sem kérdezett téged Zico. Ez csak rám és Sunhira tartozik.

- Nem. Mivel még az én segédem vagytok mind a ketten, ezért nekem is van beleszólásom és nem engedem, hogy valamelyiktöknek baja essen. Mint bábmester, főbohóc és a cirkusz egyik alapító tagja nem engedélyezem ezt a párbajt.

- De engedélyezed. –szállt vele vitába Katie.

- De nem

- De igen.

- De nem. – na jó, tennem kell valamit. Zicot ismerve ez a vita egész estig eltartana, amíg valaki le nem állítja őket. Meg amúgy is, mi bajom lehetne egy kis párbajtól? Simán legyőzöm Katiet. Mennyi idő alatt is lehet elsajátítani egy kisebb trapéz produkciót? Egy hét… nekem. De egy kezdőnek? Elég lesz azaz egy hét. És amúgy is. B-bomb azt mondta, hogy ne keressem a nagy esélyemet, majd velem szembe fog jönni, és szinte felpofoz, hogy vállaljam el. És ez most az én nagy alkalmam.

- Katie. –szóltam neki.

-  Mi van?

- Egy hét múlva megmutathatod, hogy mit tudsz.

- SunHi, megmondtam, hogy nem! –fordított maga felé Zico.

- De igen. Ez az én nagy esélyem. Nem hagyhatom annyiban. Lefogom győzni. Nem tudsz lebeszélni erről a párbajról! – néztem mélyen szemébe majd Katiehez mentem akivel jelképesen kezet fogtam. Majd én megmutatom nektek, hogy mit is tudok.

Mielőtt bárki mondhatott volna bármit sátramba rohantam ahol elővettem egy füzetet és rajzolni kezdtem. Alapvetően borzalmas a rajztudásom, tényleg. Még egy kört se tudok rendesen lerajzolni, viszont ha arról van szó, hogy a koreográfiámat rakjam össze, minden tehetségem összekaparva küzdök meg a feladattal. Ilyenkor a lépéseken kívül a hajamat és a ruhámat is kiszoktam találni, biztos, ami biztos. Viszont mindent a maga idejében. Kell egy zene, egy olyan zene, amitől mindenki eldobja az agyát. Tudom is, hogy mi lesz. Requiem for a Dream. Ez eredetileg ez dokumentumfilm a drogokról, viszont a betétdala valami elképesztő. Nagyon szeretem, és erre az alkalomra tökéletes lesz. Ahogy hallgattam az akkordokat és a ritmust, úgy jutott eszembe a jobbnál jobb mozdulatok tömkelege. Most senki sem fog tudni megállítani, legyőzöm Katiet és beilleszkedek úgy, ahogy annak lennie kell.

Órákig ültem a füzetem fölött, ahova minden egyes ötletem leírtam, míg a legvégén összesítve létrehoztam az egyik legjobb koreográfiát. Viszont nagyon elgyengültem, edzenem kell egy kicsit. Nem hinném, hogy lenne konditerem a cirkuszban és a súlyemelők is biztos, hogy Katie oldalán vannak.  Na mindegy, Ziconak biztos van. Ahogy kiléptem a levegőre észleltem csak az idő múlását. Amikor elviharoztam még kora dél volt, most pedig már naplemente. Zico sátrához érve különös hangokra lettem figyelmes. Lényegtelen foglalkoznom ilyenekkel, hisz ez egy olyan hely, ahol bármi megtörténhet. Ahogy beléptem a sátrába egy olyan látvány fogadott, amire álmaimban nem gondoltam volna. Miért? Hogy történhetett ez? Nem úgy volt, hogy engem szeret, és hogy sosem fog elhagyni? Azt kérte, hogy maradjak mellette mindörökké, de akkor most miért ölel egy másik lányt? Miért csókolja őt azokkal a mesés ajkaival? De legfőképp miért nem én vagyok ott? Most nem épp engem kéne lenyugtatnia, hogy nem lesz semmi baj, megtudom majd csinálni? Kővé dermedve néztem ahogy testük egymásba fonódik, ahogy kéjes nyögéseik hagyják el szájukat, egészen addig, míg tekintetem nem találkozott Zicoéval. Egészen addig nem láttam benne semmit, de ahogy szemeimbe nézett ezzel együtt lelkem legmélyére, felemésztett. Megmérgezett, megölt. Megölte a magabiztosságom, megölt mindent amit eddig gondoltam róla. De ha jobban a dolgok mélyére néztem az ő szemében is motoszkált valami. Valami, amit úgy hívnak, hogy szomorúság és csalódottság. Én… én csalódást okoztam Ziconak. Elkell innen tűnnöm a lehető leggyorsabban.

Futottam. Ismét. Keresnem kellett egy olyan helyet, ahol magam lehetek, senki sem zavar és nem bánt. Mivel érdemeltem ezt ki? Vagyis hogy pontosabb legyek, mi fáj jobban? Az, hogy csalódást okoztam egy számomra fontos személynek vagy az, hogy egy másik lánnyal láttam? Ajjjj még mindig nem értem, hogy miért ilyen bonyolultak az emberi kapcsolatok. Hogy lehet az, hogy akit nem szeretek ilyen szintű fájdalmat tud okozni. De hát én nem is tettem semmit, csak elfogadtam valamit, ami segíthet abban, hogy úgy érezzem én is idetartozok. Miért kell ezt tenni velem? Ez… ez így túl sok nekem. Sírnom kell. Nagyon rossz, mert ez már túl sok sírás egymás után. Nem azt mondom, hogy a sírás a gyengeség jelképe, csak ez számomra azt mutatja, hogy egy lejtő fog következni. Mielőtt eltűnt apa minden apróságért sírtam. Míg egy nap arra értem haza az iskolából, hogy anya sírva borul a nyakamba és a házunk fele üres. Minden eltűnt, ami apáé volt. Képek, bútorok, újságok, ruhák, minden. Újra kellett kezdenünk az életünket. Nagy nehezen talpra álltunk a sokkból, mikor közöltem anyával, hogy én megfogom őt keresni. Elmentem. Ott hagytam anyát egy nagyon rossz időszakban. Azt akartam, hogy minden olyan legyen, mint régen. Ahogy ültem a vonatokon, a repülőkön és bámultam ki az ablakokon úgy kapott el folyton a sírás. Néhány ember odajött hozzám, megkérdezték mi a baj, de voltak, akik hagyták, had bőgjön azaz idióta. Az első pár év volt ilyen. Mindenen sírtam, míg végül egyszer arra lettem figyelmes, hogy már nem érdekel semmi. Nem éreztem semmit. Nem akarok ezen újra átmenni. Nem akarom újra azt érezni, hogy a körülöttem lévők utálnak és senkinek sem kellek. Akkor úgy éreztem, hogyha apának nem kellek, akkor senkinek sem. Most még is miért érzem ugyanezt? Miért érzem úgy, hogyha Zico elhagy, minden összeomlik, és semmi értelme nem lesz annak, amit eddig tettem.

- Nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem. Nem akarom, hogy elhagyjon. Nem, nem nem. – a földön ülve átkulcsoltam térdeimet és zokogtam. A zokogás és az este miatt fáztam ezért remegtem is. Keserves zokogásom töltötte be az egész területet egészen addig, míg valaki meg nem ölelte a hátam. 

- Szar érzés ugye? –hallottam meg az ismerős hangot. Ahogy felismertem átfutott bennem a késztetés, hogy ellökjem magamtól, de nem tudtam. Túlságosan is féltem attól, hogy ha ellököm soha többé nem láthatom.

- Miért? Miért kellett ez?

- Én is ugyan ezt kérdeztem tőled. Katie bántani fog. Ha nem is közvetlenül, de tönkre tesz. Imádom, mert kedves, de egyben aljas is. Az egyik legaljasabb lány, akivel eddig találkoztam. SunHi, nem akarom, hogy tönkretegyen.

- Az senkit sem érdekel, hogy tönkre tesz-e vagy sem, csak te ne hagyj el. Nem akarok még egy valakit elveszíteni. – és innentől Zicotól sem hallottam mást, mint szipogást. Újra csak az a kérdésem támad, hogy miért? Miért sír egy fiú? Én nem mondtam semmit, csak azt, hogy maradjon mellettem. Ez ennyire meghatotta volna? 

- Soha többet nem teszek semmi ilyet, megígérem. – puszilta meg gyengéden ajkaim.

- Helyes.

- Viszont most, elmegyünk aludni, mert holnaptól hajtani fogunk ezerrel. –kapott fel hátára.

- Ezt hogy érted?

- Úgy, hogy segíteni fogok neked felkészülni. Együtt megmutatjuk Katienek, hogy mire is vagy képes.

Nem sietett el semmit. Lassan és némán baktatott vissza velem a sátramig. Éreztem lélegzetének egyenletes ritmusát, ami egy időelteltével altató hatással volt rám. Testének melege nyugtató hatással volt rám így hamar elnyomott az álom.

Ahogy felkeltem édes illatok csapták meg az orrom. Állati ösztöneimet követve igyekeztem ki a konyhába korgó hassal. A gáznál Zicot találtam rózsaszín, Hello Kittys kötényben, ahogy rántottát csinál. Telefonomat elővéve nevetve fényképeztem le az elém terülő látványt. Miután ezt letudtam leültem az asztalhoz és vártam, hogy tálalják nekem az ételt.

- A mai reggeli csokis müzli, sajtos omlett lekvárral álá Zico. –tette le elém a tányért a pincér.

- Remélem olyan finom, mint ahogy annak kinéz.

- Annál sokkal finomabb.

Ahogy befejeztem a reggelit átöltöztem, megfésülködtem és már kezdődhetett is az edzés. Zicoval együtt futottunk a cirkusz körül, majd sátrába érve találkoztunk a többi fiúval is. Elmondásuk szerint szimplán edzeni volt kedvük, szerintem röhögni jöttek. Hah, ez az amit nem fogok hagyni. A szokásos edzéstervemet követve felülések, törzsemelések és fekvőtámaszok. Miután ez megvolt nyújtás, nyújtás hátán. Terpesz, terpesz után. Régen csináltam már ezeket a dolgokat ezért így egyszerre egy kissé fárasztó volt. Laptopomat bevittem próbatermembe, ahol a fiúkkal aerobikoztunk egy DVD alapján. Ahogy ezt is befejeztük jöhetett a neheze. Jobb kezes vagyok, de az akrobatáknál fontos mind a két kar erősítése. Felmásztam a kötelekig, majd elrugaszkodva onnan suhantam a falak felé, ahonnan jobb kezemmel löktem el magam. Jobb kézre 20 majd bal kézre 20. Pihenés és újra 20-20. És akkor most jöjjön a láb. Ugyanezt a szisztémát követtem a lábammal is, mint a kezemmel. Eléggé fárasztó dolog, de  annyira felvoltam pörögve, hogy neki álltam kifejleszteni az új koreográfiát. Ez a dolog így ment egy héten keresztül. Laktató reggeli, futás, edzés majd a próba. Mindenki kivette a feladatát a produkcióm tökéletesítésében. U-kwon és B-bomb a ruhámmal valamint a hajammal voltak elfoglalva. Taeil és P.O az erősítő étrendet készítették el nekem, ami meglepetésemre finom volt és egészséges. Jaehyo és Kyung voltak azok, akik segítettek a karom valamit a lábam erősítésében. Egy-egy bokszmeccset megszégyenítő leszámolásokat hajtottunk végre egy hét leforgása alatt. Zico pedig… el se tudom mondani, hogy mennyi mindent tett. Ha valami nem nézett ki úgy, ahogy én azt elképzeltem, kijavított, ha hisztiztem lenyugtatott. Hihetetlenül jól esett, hogy vannak olyan emberek, akik támogatnak, történjék bármi.

Eljött a nagy nap, amire várt mindenki. A párbaj napja. A ruhám letisztult színekből állt, fejem tetején hajamat apró virágos csatok fogták hátra, alját lógva hagytuk. Izgatott voltam nem is kicsit. Vártam, hogy megmutathassam minden tudásom. A nagy színpad előtt találkoztunk Katieval. Rajta fekete és piros egyveleg volt, haja szabadon hullott vállára. Ahogy odaértünk köszöntöttük egymást majd mentünk a csata helyszínére. Eléggé vicces, hogy csatának hívom, mikor ez csak egy egyszerű bemutatója lesz két embernek. A helyszín egy tisztás volt ahova egy pár trapéz volt felállítva két féle kötéllel. Én kezdtem a bemutatót. Amint megszólalt a Requiem for a Dream én úgy ugrottam fel a trapézra, ahol egyhelyben csinálta néhány kecses mozdulatot kezemmel és lábammal. Ahogy gyorsult a zene úgy gyorsultam én is. Ahol lassult, ott lassultam én is. Bár eddig csak egy kötélen ugráltam és a két trapéz közt, gondoltam bevonom a másik kötelet is. Olyan magányosan állt ott. Egy nagy ugrás, majd már rajta is voltam, viszont akkora erővel lökött vissza, hogy azt hittem elrepülők. Ki volt az a vadbarom, aki gumikötelet szerelt fel? Még ha csak az lenne vele a baj, hogy gumi. Neeem, azt is meg kell említenem, hogy olyan erővel bír, mint a csúzli. Akármelyik pillanatban kilőhet olyan messzire, hogy akár bele is halhatsz. Szóval ilyenkor mondják azt, hogy „halálosan veszélyes” párbaj. De nem baj, engem ez sem ijeszthet meg. Pillanatnyi döbbenetem után ugyanúgy folytattam az előadást, ahogy azt elkezdtem. Ahogy végetért a dal én úgy kezdtem zuhanni a földre. Hallottam az apró sikolyokat, viszont amint földet értem, méghozzá két lábon megkönnyebbült sóhajokat majd tapsokat hallottam. Meghajoltam és mentem az én drága fiújaimhoz. Katie köre következett. Ugyanúgy kezdte mint én, hogy felugrott, viszont annyi különbség volt köztünk, hogy ő egyből belecsapott a levesbe. Ugrások, forgások, pördületek, szinte minden. Egy összesűrített produkció volt, ami mások szemében tökéletesnek látszott, viszont én, mint majdnem-profi észrevettem a zavartságot, az össze-visszaságot. Nem tetszett amit láttam. Irtóztam tőle, elrémisztett, hogy valaki így is hozzá tud állni ahhoz a dologhoz amit én annyira szeretek. Ám az egyik pillanatban Katie túl nagyot ugrott túl nagy sebességgel, aminek következtében a gumikötélre érkezett. Ez így nem lesz jó.

- Katie állj meg! –kiáltottam, de meg se hallotta. Ahogy elérte a lába a gumit úgy húzódott egészen a földig és nézett szemembe. Ahogy találkoztak pillantásaink úgy kezdtem el futni utána. Egy apró pillanattal érkeztem később, mint ahogy a gumi elrepült a földtől Katie pedig a gumiról. Nagyon kicsi esélyem volt arra, hogy elkapjam a kötelet, ami sikerült is, így az engem is tökéletesen kilőtt a magasba csak úgy, mint Katiet. Ahogy éreztem a zuhanást ugráltam egyik fáról a másikra, mint a ninják. Miután sehol sem találtam a lányt az egyik ágon megálltam. Legnagyobb szerencsémre egy korhadt ágon találtam menedéket ami azonnal eltört súlyom alatt így a földre estem. Fájó bokával mentem tovább keresni őt. Egy szakadékhoz értem majd ahogy leértem, ott találtam őt egy ágba kapaszkodva. Szeme becsukva ám a könnyek, mint a Nílus víze úgy folytak ki belőle. Hasra vágtam magam, megragadtam csuklóját és minden erőmet bevetve húztam felfele. Még szerencse, hogy edzettem karra, így ez gyerekjáték lesz.

- Mit csinálsz itt? – kérdezte.

- Segítek neked, ha nem tűnt volna fel. –húztam egyre magasabbra.

- De nekem nem kell a segítséged! –kiáltotta el magát és mocorogni kezdett. Ezzel mindössze annyit ért el, hogy a biztos tartásom bizonytalanná vált és együtt zuhantunk a semmi felé. Egy kiálló földdarabot megragadva lógtunk a semmibe. – Most nézd meg mit csináltál!

- Én??? Ha esetleg nem hisztiznél be és hagynád, hogy segítsek, akkor mindez nem történt volna meg.

- Most ne hogy elkezdj engem hibáztatni. Minek jöttél utánam? Te tehetsz az egészről.

- Nem, mert ha nem akarsz túlszárnyalni, akkor nem ugrasz akkora erővel arra gumis szarra és nem kötünk ki itt, basszus.

- Haragszol?

- Miből gondolod? –kérdeztem ironikusan.

- Abból, hogy káromkodsz.

- Gratulálok, nagyon okos vagy. Megnyerted az eheti főnyereményt: egy nagy zuhanás!!!

- Most miért kiabálsz velem?

- Mert ideges vagyok! De tudod mit? Inkább csak mássz fel! –kezdtem el ismét húzni.

- És még is miért pont én?

- Mert ha én kezdenék el mászni, akkor mindketten búcsút mondhatunk a cirkusznak. – erre már nem felelt semmit. Minden erőmet összegyűjtve emeltem fel Katiet, mikor egy éles szúrást éreztem a vállamban. – Basszus.

- SunHi jól vagy? Hirtelen olyan gyengének tűnsz. –nézett rám amint egy magasan volt velem.

- Kösz, ez igazán kedves volt. Inkább csak menj. –segítettem fel még jobban. Amint megbizonyosodtam róla, hogy épségben felért én is mászni kezdtem.

- SunHi! –hallottam Jaehyo hangját.

- Kedvencke! –Kyung.

- Húgi! –U-kwon.

- SunHi, gyere van kagylóm. –P.O.

- Te idióta ha ezzel csalogatod inkább beleveti magát a végtelenbe. SunHi, van csokink! –Taeil.

- Ha lemersz esni abban a szép ruhában, nem csinálok a temetésedre semmit. Szóval gyere elő, ha akarsz még ruhákat. – B-bomb.

- Na végre, hogy megvagy. –láttam Zico kétségbeesett tekintetét. – Add a kezed.

Elfogadtam kinyújtott kezét, ő pedig felhúzott. Ahogy a lábam alatt éreztem a talajt egyből felálltam, ám a bokám másként gondolta, így megrogytam. Amint biztonságba kerültem, azaz Jaehyo megtartott láttam, hogy az egész cirkusz itt van és Zico Katie felé igyekszik.

- Ugye nem fogja bántani? –kérdeztem.

- Reméljük. – suttogta Jaehyo majd megpuszilta fejem.

- Katie, tudod jól, hogy a cirkusz egyik szabálya az, hogy magadat veszélybe sodorhatod, ám társaidat soha! És mi történik azokkal akik megszegik a szabályokat?

- Elhagyják a cirkuszt és soha többé nem térhetnek vissza. És már volt is rá példánk.

- Pontosan. Viszont neked annyi szerencséd van, hogy már rég bizonyítottál, Ő nem. Most az egyszer megúszod annyival, hogy két hónapig nem léphetsz fel semmivel. Jah, és neked kell kitakarítanod az elefántok ketrecét. – mondandója végén összekócolta a lány haját majd megölelte őt. Mindenki újjongni kezdett majd a súlyemelők közül valaki felkapott engem és Jaehyot. Egyszerre. Egy ember.

- Ez az kiscsaj, végre emelgethetlek kedvemre. – ölelte át térdem.

- He? – néztem rá értetlenül és felháborodva, mert hogy az én térdemet csak én  ölelgethetem.

- Kim SunHi, most már hivatalos tagja vagy a Circus of Secretsnek. Bizonyítottál. Mostantól teljes jogú tagja vagy a társulatnak. Készülj, hamarosan megtartjuk a beavatási ünnepséget. – közölte mosolyogva Kwan.

Végig néztem a társaságon és mindenhol mosolygó arcot láttam. Büszkék voltak. Büszkeségük tárgya én voltam. Én hülye. Azt hittem, hogy olyan segítség kell, ami kézzel fogható. De nem. A bajtársiasság és az önzetlen tettek az igazi bizonyítékok arra, hogy az ember oda tartozik-e ahova szeretne. Bár ezt az egészet egy ellenséges csatának fogtam fel, teljesen más értelmet nyert a végére. Ez jó. Ahogy látom az ünneplő embereket a szívemet elönti egyfajta melegség, ami fogott egy tűt és cérnát és a régóta tátongó lyukat a szívemen elkezdte összevarrni. Egy varrás pláne az embereken mindig fájdalmas, viszont ez nem volt az. Ez jól esett, kellemes volt. Amint letett a nagydarab emberke, Zico ölelt meg.

- Végre hazaértem. –suttogtam.

- Üdv itthon. –suttogta.