13. fejezet~ B-bomb

Napok óta más se jár a fejemben, mint az, amit Katie mondott az előadáson. Bár Zico olyanokat tett, hogy soha nem néztem volna ki belőle, hogy tud kedves is lenni én mégis érzem a kétely keserű ködét magam körül. Még mindig nem vágom, hogy mi ez az egész „megmentősdi”, csak annyit tudok, hogy tehetek bármit, idegen leszek egy olyan csapat számára, akik évek óta együtt vannak és segítik egymást. Ahogy az apró fák, én is nehezen illeszkedek be a többi óriás közé. Ez rossz. Nagyon, nagyon rossz. És ha ez nem lenne elég, még az a srác is ott van az előadásról. Akaratlanul is, de belelopta magát az elmémbe. Azóta ott motoszkál, mint egy betörő, hátha talál valamit, amit elvihet, ha meg nem, akkor ott marad. Ő értette a műsor mondanivalóját, mások nem biztos. Miért? Más emberek miért nem értik a művészet mondanivalóját és a non-verbális kommunikációt? Fuuuu, ezt a gondolatot inkább hanyagold SunHi, ez nem te vagy.
És most is mit csinálok? Ahelyett, hogy keresném azt a dolgot, amivel be tudnék illeszkedni, itt ülök az állatketrecek mögött és lógatom az orrom. Ezzel aztán nem fogsz sokra menni. Tudom már, le kell nyugtatnom magam. Ha ideges vagyok, akkor nem tudok normális gondolkodni. Hát persze.
Elindultam a nagy sátor felé, kezemben vödörrel és takarító eszközökkel. Igen csak idióta egy szokás, de valahányszor frusztrált vagyok, takarítanom kell. Ilyenkor elterelődnek a rossz dolgokról a gondolataim és csak arra tudok gondolni, hogy miért nem akar kijönni az a barna folt a padlóról, és hogy mi lehet az a barna folt. A sátorban lévő összes széket kipucoltam, letörölgettem. A színpadon felsöpörtem, illetve felmostam. Az oszlopokat kifényesítettem, biztos, ami biztos.

- Ajjjjj, de nincs kedvem takarítani. –hallottam meg egy hangot.
- Nekem sincs. Sokkal inkább játszanék a gyerekekkel. – felelte egy másik, majd az ajtón belépett két nő arcukon csodálkozással. – Hát te meg mit csinálsz itt?
- Túl sokat gondolkodtam, valamivel el kellett terelnem a figyelmem. –feleltem, ahogy tettem el a felszerelést.
- És ezért takarítottál? –kérdezte, mire bólintottam. –Hát izé… köszi szépen… SunHi. –mondták furcsán és sutyorogva elmentek.

- Hát ez tényleg nem lesz egy könnyű menet. –motyogtam, ahogy elhagyta a két nő a sátrat.

Olyan rossz ez a semmit tevés. Az agyamra megy. Fogalmam sincs hogyan és hol tudnék segíteni. Ha valakihez odamegyek, hogy „szia, unatkozok, nem tudok valamiben segíteni?” bár kedves gesztus eléggé hülyén hangzik, hogy csak akkor akarok segíteni, ha unatkozok. De ha azt tudnám, hogy mivel fogadnak el, akkor azt tudnám gyakorolni, de így? Semmi.

- Miért lógatod az orrod? – futott hozzám B-bomb.

- Hát izé… nem lógatom, csak… csak keresek valamit.

- És még is mit?

- Válaszokat. A személyiségem. Aranyat.

- Válaszokat én tudok adni, szinte bármire. A személyiséged ne keresd, hisz már rég kialakult és az arany dolog… nem tudom, szerintem az két utcával feljebb van, a bányász bácsinál.

- Haha, nagyon vicces.

- Tudod mit? Gyere, segítek neked. Igyunk meg egy teát. – fogta meg kezem és magával húzott sátrába. Leültem az ismerős kanapéra ami előtt a kávézóasztalon szanaszét voltak a divatmagazinok. Olyan furcsa, hogy pont egy fiúnál látok ilyet, ez a lányoknál sokkal megszokottabb. Kezembe veszem az egyiket és örömmel nyugtázom, hogy egy csomó helyen ki van vagdosva. Helyes, ez az én B-bombom. – Na, most szépen elmondod Oppának szíved minden bánatát.

- Még is mivel kezdjem?

- Még mindig az bánt, hogy Yung átejtett?

- Most már ez is. Ha nem hozod fel, akkor szinte már el is felejtem azt, ami történt.

- Upsz, bocsi. –mosolygott kínosan.

- De leginkább az bánt, hogy idegennek érzem magam. És gőzöm sincs róla hogyan tudnék ezen változtatni.

- Ááááá, szóval ez bánt téged. Akarod, hogy meséljek neked egy mesét?

- Igen. –bólogattam. B-bomb felállt a helyére majd a szobája felé igyekezett. Miután percek múlva se tért vissza úgy döntöttem követem. Szekrényének ajtaja tárva-nyitva állt, olyan volt, mintha azt sugározta volna, hogy „gyere Sunhi, van itt bent valami csodálatos”. Még is mit veszíthetek?

Ahogy beléptem szekrényébe úgy éreztem, hogy egy másik világban járok, csakúgy, mint a Narnia című filmben annyi különbséggel, hogy itt nem volt hideg és két csatázó ellenfél. Hóhegyek helyett ruhahegyekkel találkoztam. Félkész ruháktól elkezdve a legújabb divattervező által készített ruháig minden volt. Mint Csodaország. Olyan aprónak éreztem magam, mint Alice, mikor megette a sütiket. Nagyon szeretem azt a mesét ezért is találtam viccesnek ezt a helyzetet. Jó érzés átélni azt, amit a kedvenc mesehősöm. Ahogy a cipők közt forgolódtam a fejem mellett elrepült egy csésze. Oldalra pillantva B-bombot találtam magammal szembe, ahogy nevet.

- Ugye  most végre olyat dobtam, mint a Kalapos? – nézett rám csillogó szemekkel.

- Persze. –mosolyogtam rá, mire ő örömtáncot járt.

- De most gyere beljebb, kész van az ebéd. – invitált beljebb.

A ruhasokaság között egy asztalt találtam két székkel a két végén. Az asztalon valamilyen leves, főételként tészta, míg desszertnek fagyi. Csöndben fogyasztottuk el az ételt. Különös, eddigi étkezéseim során valaki mindig beszélt hozzám. Ha otthon voltunk anyáék, ha étteremben, akkor a körülöttem lévő emberek vagy a személyzet. Sose történt olyan, hogy csak az edények csörgése hallatszódjon. Kanalamat a számba véve éreztem meg a leves érdekes ízét. Valamilyen keveréke lehet a sajtnak és a húslevesnek. Eléggé gusztustalanul hangzik, viszont annál finomabb. A tészta kissé csípős volt, viszont finom. A mandarinos fagylaltot mindig is imádtam, így nagy örömmel ettem meg azt is. Amint elfogyasztottunk mindent B-bomb az asztalra tett egy üveg kólát és egy üveg vizet. Nem szoktam kólát inni, mivel nem egészséges, de azért egyszer nem fog megártani.

- Tudtam. Én is ilyen vagyok. Általában vizet iszok, viszont ha van kóla, akkor azt.

- Jaaaj megihatod ám, ha akarod. Még úgy se bontottam ki. –nyújtottam felé az üveget mire megrázta fejét.

- Igyad csak. Tudod SunHi, mi ketten nagyon hasonlítunk. Azt ugye már tudod, hogy Taeil és én fogadott testvérek vagyunk, viszont az én részemet még nem hallottad. Szeretnéd hallani?

- Természetesen. –bólogattam hevesen.

- A szüleim elváltak mikor még kicsi voltam. Egy babának nincs döntés joga, ezért anyámnál maradtam. Bár később tudtam volna ezen változtatni, nem akartam hisz ki az, aki megakar válni a megszokott dolgaitól? Senki. Legalább is akkor ezt így gondoltam. Nem én voltam azaz ember, aki megtestesíti a könnyen ismerkedő személy tökéletes példáját, ezért is volt nekem olyan nehéz beilleszkedni az új családomba. Évekig anyával és a házunknál dolgozókkal éltem, iskolába se jártam. Féltem az emberektől. Aztán anya egy nap hazahozott valamilyen teljesen ismeretlen férfit, mondván „ő itt az új kedvesem, legyél vele kedves”. Sokk hatásként ért ez a dolog. Mi az, hogy legyek kedves egy olyan emberhez, aki belepofátlankodik az én megszokott és kellemes életembe? Gyűlöltem akkor Taeil apját egészen addig, amíg be nem mutatta nekünk Taeilt. Az érzés, hogy van egy fiú, aki idősebb nálam és én vagyok a magasabb tetszett. Szegényemet egész életében ezzel fogjuk szívatni az már biztos. Nos, mind a ketten nehezen szoktunk hozzá a másikhoz. A szüleink esküvőjén alig szóltunk másokhoz, szinte csak együtt voltunk. De ne hogy azt hidd, hogy beszélgettünk. Ugyan már. Csak voltunk és bámultunk ki a fejünkből. Egyikünk sem akarta az emberek közelségét. Ez a szótlanság egészen addig tartott, míg egy férfi le nem taperolt egy nőt, aki pofonvágta a férfi pedig beleesett a kertünkben lévő medencébe. Miután mindenki kinevette megvitattuk Taeillel, hogy mennyire undorítóak az ilyen emberek. Ahogykimondtuk az első szavakat nem lehetett lelőni minket. Kialakult köztünk egyfajta kötelék, amit senki sem tudott megszakítani. Ezzel a biztos kötelékkel mertünk szembe nézni az emberekkel, akik azért jöttek, hogy megismerjenek minket. Együtt vásároltunk, együtt aludtunk meg ilyenek. Bár ez úgy hangzik, mintha szerelmesek lettünk volna, nem. Egész egyszerűen szereztünk magunknak egy testvért, akit senki sem fog tőlünk elszakítani. Egy nap azonban betoppant hozzánk Kwan, Zico, Kyung és U-kwon azzal az ajánlattal, hogy csatlakozzak hozzájuk, mint divattervező. Hihetetlenül örültem az ötletnek mivel egész életemben a ruhákkal szerettem volna foglalkozni. Ám mielőtt véglegesen igent mondtam volna azt a feltételt szabtam, hogy Taeil is csatlakozhat. Amolyan „mert miért ne?” alapon belementek. Minden cuccunkat összeszedtük és mentünk velük.  Annak ellenére, hogy akkor már könnyebben kijöttem az emberekkel, nehezen sikerült megszoknom az új társaságot. Velem ellentétbe Taeil percek alatt kialakított egy olyan belsőséges viszonyt, ami miatt feleslegesnek éreztem magam. Úgy gondoltam, hogy minek kellek ide én? Csak zavaró tényező lennék. Összepakoltam a ruháimat és útnak indultam. Fogalmam sem volt róla hova tartok és miért, csak menni akartam. Gondolkodnom kellett arról, hogy miért is élek, miért fogadtam el Kwan ajánlatát és hogy miért nem szeret engem senki. Egy fesztiválon kötöttem ki, ami tele volt olyan emberekkel akikkel még fényes nappal se biztos hogy mernék találkozni, nem hogy este. Ezen a fesztiválon próbáltam egy olyan helyet keresni, ahol nem vagyok láb alatt és nem keltek semmilyen feltűnést. Sajnos belefutottam egy illuminált állapotban lévő csapatba, akiknek már az probléma volt, ha lélegeztem. Szidni kezdtek és beszólogattak. Nem törődtem velük inkább mentem tovább. Ezzel is bajuk volt, így hát azt látták jobbnak, ha megvernek. Azóta néha fáj a hátam és merevítőt kell hordanom. Ahogy a mocskos földön feküdte, és valaki éppen a vesémet rugdosta bámultam a csillagos eget. Azt kívántam, bárcsak én is egy végtelen csillag lehetnék a végtelen űrből. Senki sem tudna bántani, majd ha elérkezett az én időm, akkor lehullok és meghalok. A halál gondolata átcikázott a fejemben, majd ahogy jött úgy is tűnt el. És miért? Mert meghallottam a nevemet. Azt kiáltozták, hogy „Minhyuk. Minhyuk merre vagy?”. Megtaláltak. Taeilék megtaláltak. Hisz ők kerestek engem. Ahogy valaki az arcomba rúgott Zico úgy kezdte el őket péppé verni. Dagadt szemeim közül láttam, ahogy kiéleződik Kyung tehetsége a késekkel, U-kwon tánctudása, ahogy kicselezi őket, Taeil csalafintasága valamint Kwan és Zico varázslata. A helyzethez képest csodálatos látvány volt. Amint eltűntek azok az emberek a fiúk egyszerre borultak körém, hogy megtudakolják az állapotom. Nem volt olyan hű de nehéz kitalálni, hogy olyan vagyok, mint a mosott szar. Egyből futás a kórház, ahol egy hétig feküdtem. Igazából valahányszor új tagot kaptunk én mindig visszahúzott voltam vele kapcsolatban, kivéve veled. Nem tudom miért. Talán azért, mert a találkozásunk estéjén mindenkiben megdobogtattál valamit ami miatt újjá éledt a cirkusz. Talán azért, mert tetszett az egyszerű és letisztult stílusod, de lehet, hogy csak azért mert pimasz voltál. Ez tetszett. Viszont egy valamiben biztos vagyok, hogy miért szeretlek annyira. A szemeid. Valahányszor látlak nevetnek. Ahogy ránk nézel, látom bennük a csillogást. És ez jó. Szeretem azt, ha reflektorban vagyok és a te szemeidben mindig abban lehetek. Köszönöm, SunHi. - csókolt nekem kezet. Huh… szóval a hiperaktív bohócok közt is van egy olyan, aki félt az emberektől. Mikor apa eltűnt én is féltem tőlük. Rettegtem attól, hogy elhagynak.

- Köszönöm szépen, csodás mese volt. –simogattam meg arcát mire ő kezembe csókolt.

- Tudod mit tanultam meg az évek alatt?

- Nem. –ráztam meg a fejem.

- Azt, hogy jöhetett bárki, annak mindig bizonyítania kellett. Mindenki máshogy bizonyította be, hogy ide tartozik. Volt, akinek egyszerű, volt akinek nehéz volt. Ez mindig változik. Te sajnos abba a csapatba tartozol, akiknek nem volt vagy lesz elég az, hogy kitakarítsák a sátrakat, hanem valami sokkal súlyosabbat kell tenniük értünk.

- Hééééé. Azt nem azért tettem, hogy befogadjatok, hanem hogy eltereljem a gondolataimat.

- Tudod a szekrényemre ráférne a takarítás. Nem akarsz egy kicsit gondolkodni?

- Hülye. Ha én itt neki állnék bárminek, jövőre sem végeznék. Legalábbis azzal nem hogy kijussak.

- Nem az a baj, hogy így fogod fel a dolgot, hanem hogy igazad is van. Egyszer egy hétig kerestek a fiúk, mikor megtaláltak.

- De amúgy hogy lehet ekkora egy szekrény?

- Úgy, ahogy a világűr is végtelen. Mindenhez csak egy aprócska kis fantázia kell megspékelve egy csipetnyi varázslattal.

- Miért jön mindenki ezzel a varázslat dologgal?

- Azért, mert ez a hely varázslatos.

- Haha, nagyon vicces. Amúgy, amit az előbb mondtál a bizonyításról… azt akarod mondani, hogy keressem tovább, és akkor biztosan meglelem?

- Pont ellenkezőleg. Ne keresd. Ha ebben a cirkuszban bármit is keresni akarsz, abból csak baj lehet. Ne is gondolj rá, és akkor egyszer csak pofon fog vágni, hogy „szia SunHi, én vagyok a te nagy esélyed, hogy bizonyíthass. Ugye elfogadsz?”.

-  Szóval csak várjak?

- Bizony. –simogatta meg fejem. Kezemet megfogva vezetett ki a ruhák birodalmából.

Ahogy kerülgettük a különböző ruhatengereket röppentek fel a témák. A zenétől elkezdve a bulizásig minden. Kiderült, hogy U-kwonon kívül B-bomb is hatalmas táncos. Most épp egy olyan koreográfiát mutat be, amit ő maga talált ki. Basszus, ennek a fiúnak hihetetlen mozgás van. Ahogy ide-oda teszi magát gondolkozok el azon, hogy vajon van-e gerince, vagy sem. És az a csípő mozgás… - Na, milyen volt?

- Biztos, hogy B-bomb a neved és nem SexBomb? –néztem rá hitetlenkedve mire ő eszeveszett nevetésben tört ki. Valahányszor rám nézett újra kezdte. Egy idő után már annyira nevetett, hogy kénytelen voltam én is azt tenni, annyira ragadós volt ez a jó kedve.

- Szóval szerinted szexi vagyok? –vágta le magát mellém.

- Bezony. –vigyorogtam rá, mire ő újból elnevette magát.

- Bezzeg ezt nekem sose mondod. – termett előttünk Zico.

- Persze hogy nem. Neked nincs ilyen mozgásod.

- Dehogy nem van. Figyel csak. – mondta, majd hátat fordítva nekünk kezdett el táncolni valamit, amihez nagyon használta a fenekét. Előadása végén egy csókot nyomott dobott mindkettőnknek.

- Ez még is mi volt? –törölgette szemeit B-bomb.

- Leírtam a nevem a fenekemmel. –és kész. Újból nevetni kezdtünk. Az egész sátrat a hármunk kacagása töltötte be.

Ha még nem is teljesen vagyok még tagja a csapatnak, legalább magam mellett tudhatok néhány csodálatos embert, akik végig kitartanak majd mellettem.