5. fejezet~ Az első próba

Pár igen hosszú és unalmas nap után Lilly jött be az öltöző sátorba –én neveztem el így- hogy elmondja az igen jó híreket.

- Megjött!

- Mi? A sátram?

- Igen az is, de ez nem olyan fontos! Itt vannak, megjöttek, gyere, nézd meg őket!

- Micsodák jöttek meg?

- Jaaaj, ez most lényegtelen, csak gyere! – fogta meg a csuklómat és kirángatott az udvarra, ahol B-bomb és JaeHyo nézegetett egy állványnyi ruhát. Azt mondjuk hozzá kell tennem, hogy pizsiben, hajnalok-hajnalán nem épp a legkellemesebb mindenki előtt állni.

- Jaj de gyönyörűek, Istenem! –ámuldozott B-bomb.

- Egyet értek. Még ellenállhatatlanabb lesz ezekben! – bólogatott JaeHyo.

- Mik ezek? –mutattam a ruhákra.

- A ruháid. Most már végre megszabadulhatsz azoktól a fölösleges ruhadaraboktól, amiket mindig is hordtál, és így már tényleg közénk fogsz tartozni. Hát nem remek? – néztek rám hatalmas szemekkel.

- De még is honnan tudtátok, hogy milyen és mekkora ruha kell nekem?

- Drága, nem véletlenül mértünk le aznap. Ráadásul mindegyik szoknya, hogy mindig láthassuk azokat a lábakat. – ölelte át a vállam JaeHyo.

- Kedvenckeeeee, a fiúk majd hozzák a ruhákat, addig mi menjünk, és nézzük meg az új otthonod! –szökkent mellém Kyung, majd Lillyvel együtt elugrándoztak, és igen, én kettőjük között voltam, szóval ugrándoztunk.

Nem is lett olyan rossz a sátram. A külseje valami mesés: a két kedvenc színem a piros és a fekete kombinációja. Egyik oldala csíkos, majd ez átmegy kockásba. A csík-kocka kombináció alap járaton borzalmas együtt, de így jól néz ki. És bár kör alakú a sátor, vannak benne rudak, amik tartják, és minden egyes ilyen rúdnál egy fehér lufi van. Ha van olyan, hogy valaki szerelmes legyen egy tárgyba, akkor ez most megtörtént. De ha a külsejétől ennyire odáig meg vissza voltam, a belsejéről szinte már nem is beszélek. Két külön dolog az egész. A belső részének minden fala barackszínű, amit annyira nagyon szeretek, hiszen engem ez nyugtat le, nem a zöld meg az ilyen hülye színek. A nappali valami fantasztikus: egy nagy asztal van a jobb oldalán, körülötte pedig két kanapé és kettő fotel. Mindegyik bordó színű, az asztal pedig üvegből van. A konyha is hatalmas, úgy van berendezve, mint a filmekben: egy polc és pult szerkezet van a falak mentén, benne mosogatógéppel, sütővel, sinte mindennel, középen pedig egy akkora asztal, hogy gyakorlatilag kétszer is ráfeküdhetnék, még maradna hely. Körülötte pedig székek. Mindegyik bútor fából készült és lakkozott. Sosem vágytam „álomkonyhára”, de most, hogy ez itt van, már értem hogy miről beszélt anya, mikor néztük a főzőműsorokat. A fürdőm pedig olyan, mint a királylányoknak: középen egy hatalmas kád, a szélén pedig különféle fürdősók, samponok és tusfürdők. Ezen kívül zuhanykabin is van, biztos, ami biztos. Egy mosdókagyló is van, de nem csak úgy simán a falhoz szerelve, neeem. Van hozzá egy hatalmas tükör, alatta pedig egy szekrény, ahova bármit bepakolhatok. Na de most beszéljünk a szobákról: 5 szoba van. Az egyik a haló, ami szintén olyan, mintha egy meséből varázsolták volna elő: középen, a fal mellett van egy hatalmas ágy, rajta szívecskés ágyneművel és egy csillagos lepedővel. Amit mondjuk eddig nem vettem észre, hogy a plüsseim ide kerültek, és az ágyon sorakoztak. Mivel már majdnem egy hete nem aludtam normális ágyban, oda futottam hozzá, beleugrottam, és boldogan nyugtáztam, hogy rugós, szóval nem elég az, hogy a világ legkényelmesebb ágya, de még ugrálni is lehet rajta. Ez az. Egy fehér szekrény is van, aminek van egy fő része, amely két ajtós és kinyitható, az ajtaján pedig egy egész alakos tükör található. A ruháim már mind a szekrényben vannak. Ebből a fő részből jön több kicsi: van, amelyik majdnem a plafont üti –ezt mondjuk, nem tudom, hogy fogom elérni, de majd megoldom-, de van olyan is, ami éppen, hogy eléri a derekamat. Egy nagy asztalom is van, aljában fiókokkal, rajta pedig már a lámpámmal és a laptopommal. Egy igen kényelmes görgős széket kaptam hozzá. Ezeken kívül persze van egy-két polcom is a könyveimnek, amit őszintén szólva sajnálok, merthogy a könyveim felét se látom itt. Na mindegy. A mellette lévő két szoba üres volt, az egyiket majd megcsinálom vendégszobának, a másikat pedig „mindenes szobának”. A ház másik oldalán két ajtó volt. Az elsőbe belépve azt hittem, dobok egy hátast. Az egész úgy lett megtervezve, mint egy könyvtár, csak mégis más. Az egész óriási polcokkal van körülvéve, amelyeken szépen sorakoznak a könyveim. A kör közepén pedig egy asztal és egy szék, mellette pedig egy kanapé. Ahogy végig mentem mini könyvtáramon olyan könyveket is találtam, amiket már olvastam, de nem voltak meg, vagy amiket még nem olvastam, de akartam, csak nem voltak meg. Hm, lehet még se olyan rossz hely ez a cirkusz.

A másik szoba elég nehezen akart nyílni, először azt hittem azért, mert húzom, és nem tolom, de miután azt is kipróbáltam és nem sikerült, feladtam. Legalább is csak akartam, mert Kyung meglengetett előttem egy kulcsot: arany volt és gyönyörű. Leginkább azokhoz a kulcsokhoz tudom hasonlítani, mint amilyenek a tündérmesékben vannak, és a titkos helyeket nyitják. Betettem a zárba, elfordítottam kétszer jobbra, belöktem az ajtót, és ha eddig nem hittem a varázslatban, most már biztos, hogy hiszek benne. Egy olyan gyakorló termet találtam benne, mint amilyenen Kwannal versenyeztünk. Mindennel fel volt szerelve: trambulinokkal, kicsitől elkezdve a nagyig, trapézok, háló és vezérlők. Kis koromban mindig azért szerettem próbákra járni, mert az edzőterem hatalmas volt, és úgy éreztem, amint belépek, magához húz, szorosan ölel és megvéd minden rossztól, ami csak bántani akar. Most pont ugyan ezt éreztem. Minden áron ki akartam próbálni, de Lilly nem engedte, mondván, itt a szomszédom, és meg akar ismerni.

A teremből kilépve, a kanapémon egy tejföl-szőke fejet pillantottam meg, az asztalomon pedig egy cserepes mimózát. Annyira szeretem azt a növényt, mert ha megütöd a levelit, akkor az behúzza azokat, hogy védekezzen. Egyszer a barátaim vettek ilyeneket, és egész nap ezekkel szórakoztunk. Vajon ki lehet ez a kedves ember? Annyira boldog voltam ebben a pillanatban: könyvtáram, edzőtermem, egy mimózám és egy kedves szomszédom is van. Ez biztos csak egy álom lehet.

- Szia szomszéd. Remélem sok jó élményben lesz részünk. Plusz, hogy most ilyen közel vagyunk egymáshoz, sokkal inkább eltudjuk mélyíteni a kapcsolatunkat, és ha próbálni van kedvem az én drága bábommal csak pár lépést kell tennem, és már is állhatunk neki a próbánknak.  – vigyorgott… Zico. És ha eddig azt hittem, hogy álmodok, most felkeltem. Bár minden körülöttem volt, amit felsoroltam, ő még mindig itt állt és gúnyos mosoly volt az arcán. Ismeritek azt az érzést, mikor az-az ember áll előtted, akit nem bírsz, de annyira boldog vagy, hogy még ez sem tudja elrontani a kedved? Hát, én most megéltem ezt az élményt, és olyat tettem, amit valószínűleg, az elkövetkezendő 100 évben soha többet. Zicohoz rohantam és szorosan átöleltem.

- Köszönöm a mimózát, nagyon szeretem, tiszta aranyos. Úúúú, hallod, olyan jó ez a ház, tiszta aranyos, és imádom, és még könyvtára is meg edzőterme is van. Megnézed? – pattogtam.

- Majd egy kicsit később. Most próbálnunk kell. –simogatta meg a fejem.

- Akkor tetszik, Kedvencke? –lépett mellénk Kyung, mire bólintottam. – Huh, akkor megnyugodtam. Lillyvel tök sokat dolgoztunk azon, hogy hogyan is nézzen ki, és neked mi tetszene. Most bearanyoztad a napomat. – mosolygott. Zico kissé furcsán nézett rá, de amint rám nézett, majd ismét a barátjára, elröhögte magát, és elterült a kanapémon.

- Ti ketten jól kijöttök, nem? –nézett ránk, miközben pofozgatta a mimózámat, aki arra behúzta magát.

- Igen, nagyon bírom a csajszit. Mintha, a soha nem létezett húgom lenne. – ölelt meg, mire visszaöleltem.

- Akkor jól van. –ütötte meg még egyszer a növényt.

- Naaa, ne bántsd Zetsut! – néztem rá mérgesen, majd mellé guggoltam és a kezére csaptam.

- Kit? –nézett rám furán.

- Zetsut. Így neveztem el. A Narutoban van egy szereplő, aki ilyen növényféleség, és…

- Jó mindegy. Én vagyok a hülye, amiért megkérdeztem. –röhögött. – Na, mikor akarod kezdeni a próbát?

- Milyen próbát? –néztem rá kérdőn.

- Végül is Kwannal tényleg csak ötvenszer mondtuk el neked, hogy amíg rendesen vissza nem rázódsz az akrobata szerepbe, addig az én segédem leszel, mint élő báb.

- És ezt mégis, hogy tervezed, Mr. Nagyokos?

- Könnyen. Csak gyere velem, és meglátod. De előtte öltözz át. Borzalmas, hogy hogyan lehet ilyen ruhákba járkálni.

- Ez a pizsamám.

- Pláne! – mondta, majd kiment a sátramból, mire én kidugtam rá a nyelvem. Kyung is elment, de Lilly nem.

- Én segítek neked kiválasztani a ruhádat. –mosolygott rám kedvesen. Az állványon lévő ruhákat kezdte el nézegetni, míg én a konyhába mentem és leellenőriztem a hűtőt. Hát, hogy P.O vásárolt be, az is biztos. Mindenféle undorító kaja volt benne –már ha lehet ezeket ételnek nevezni- csigától kezdve, osztrigáig minden. Nagyon aranyos, hogy így aggódik a választékos étrendem miatt, de inkább maradok a disznónál és a csirkénél, azoktól legalább nem hányom el magam. Majd valamit kezdek ezekkel is, vagy vissza szolgáltatom neki, vagy megfőzöm őket, és odaadom az éppen erre járó kutyáknak vagy hajléktalanoknak. – SunHi, gyere! Kiválasztottam a ruhád!

Kint, egy mosolygó Lilly és egy gyönyörű bordó ruha várt rám. Nem mondom azt hogy szeretem a szoknyákat, mert nadrágban még is csak kényelmesebb, de ez a ruha nagyon szép volt. Talán szaténból készült, de nem vagyok jó az ilyen dolgokban, szóval ebben nem vagyok biztos, csak abban, hogy a felső része, és az aljából egy darabka bordó volt, és ennek a résznek az alja fodros, a legalja úgy szint fodros volt, annyi különbséggel, hogy az fehér volt. 

Gondolkodás nélkül felvettem, de a legfurább az egészben az volt, hogy tökéletesen állt. Jó, ez így elég nagyképűen hangzik de tényleg. Sehol egy gyűrődés, egy szakadás, ahogy bő és szűk sem volt sehol. Eddig még nem volt dolgom ilyen ruhával, de tetszik, nagyon is. A cipő egy aranyos tutyi volt, melynek végéből két fehér szalag lógott, amit, amikor megkötöttünk, a térdemig ért, s tartotta lábamon az egészet. Szememmel a szokásos műveletet megcsináltam, hajamat kiengedtem, felvettem egy nyakláncot, és én már készen éreztem magam, de Lilly nem.

- Fekete, vagy vörös?

- Miért?

- Csak válaszolj!

- Hát, a feketét alapvetően jobban szeretem, mint a vöröst, mert az ugye mindenhez megy, de vannak dolgok, ahol a vörös a jobb, például rúzsoknál, vagy…

- Csak ennyit akartam hallani! – pattant elém, kezében egy rúzzsal, és kikente a számat. A tükörbe nézve láttam csak, hogy ajkaim tűz pirosak lettek. Majd megpróbálom nem lenyalni, mert ez az egy bajom van a rúzsokkal: ha nem figyelek oda, vagy letörlöm a kezemmel, mikor megtörlöm a számat, vagy lenyalogatom őket. – Most már mehetsz. Kizárt dolog lett volna az, hogy Zicoval rúzs nélkül találkozz.

- Miért is?

- Hát, tudod… izé… szereti, ha egy lánynak szépek az ajkai.

- Azt nem csak így lehet elérni.

- Tudom. De egyszer azt mondta, szereti megkóstolni a rúzsokat, és nem úgy, hogy ő keni fel magának, hanem… érted, megcsókol valamit. –mondta elpirulva.

- Chö. Ne úgy szeressen egy lányt, hogy ki van kenve, hanem smink nélkül is.

- De te is mindennap kihúzod a szemed.

- Ez igaz, de mást nem használok: alapozó, korrektor, meg az ilyen kenceficék, fúúúj. Hallani sem akarok róluk.

- Helyes. Én se szeretem őket. Egy lány, szerintem legalább is, úgy a szép, ha önmagát adja, mind kívülről, mind belülről.

- Na, ez is az egyik ok, amiért jóban vagyunk. –mosolyogtam rá, mire ő visszamosolygott.

A sátorból kilépve azon kezdtem gondolkozni, vajon hova is kéne mennem, hogy találkozzak Zicoval, de ugye „ott az Ördög, ahol emlegetik”, így miután ellépett a sátram bejáratától, átmentünk az övébe.

- És itt még is hol fogunk gyakorolni? – néztem körbe.

- Nem csak neked van gyakorló termed. –vette elő kulcscsomóját, majd a rengeteg ajtó közül kinyitott egyet, és bementünk. Olyan volt az egész, mintha egy báb előadóterembe mentem volna, nézőtér, és egy hatalmas színpad. A falakon több ajtó is volt, amik sorban nyíltak ki miután bementük, s lányok léptek ki rajtuk. Gyönyörű lányok, akiknek olyan fehér volt a bőrük, hogy azt hittem, ha hozzájuk érek, azonnal összetörnek, de nem. Nevetve beszélgettek, vagy éppen próbáltak. – Sokáig nézelődsz még, vagy ide is jössz?

- Megyek már, megyek már! Nem kell azonnal leharapni a fejem. Tudod, megfigyelő típus vagyok, szóval szeretem kiismerni a környezetem.

- Majd máskor, most inkább gyere ide. – felpattantam hozzá a színpadra, mire köteleket kezdett kötözni a kezeimhez, a lábaimhoz, a derekamhoz és a fejemhez. Miután végzett, egy kissé elpirult. – Jól áll ez a ruha. Meg a rúzs is.

- Hát, izé… köszönöm. –motyogtam, miközben én is elpirultam.

- Szívesen. –mondta halkan, majd észbe kapott. – Nah, lányok, gyerünk, álljunk neki próbálni!

Eleinte beállított engem leghátra, míg a lányok táncoltak, vagy éppen különböző dolgokban segítették őt. Ámulva néztem milyen ügyesek, és milyen könnyen mozognak a színpadon. De leginkább az tetszett nagyon, hogy bár egy lélek sem ült a nézőtéren, ők még is mindent komolyan vettek, és egy hibát sem vétettek. Én, aki most vagyok itt először, biztos nem leszek ilyen, de megteszek mindent, hogy tökéletes előadást nyújthassak én is.

- SunHi, gyere csak ide. –nézett rám Zico vigyorogva az utolsó dal után. Mit sem sejtve indultam el felé, majd egy hatalmas rántást éreztem, a lábam már nem volt alattam, én pedig a földön feküdtem. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen ügyetlen vagy, gyere, segítek.

Odajött hozzám, kinyújtotta a kezét, amit elfogadtam és felsegített. A lányok körülöttünk álltak két oldalt, fele-fele arányban. Minket néztek. Zicoval a színpad elejére mentünk és meghajoltunk. Na, ha csak ennyi dolgom lesz, akkor tökéletesen meg leszek mindennel elégedve.

- Na most drágám, ülj szépen az ölembe. –ült le egy székre.

- Hogy mit csináljak? Biztos, hogy nem! – fontam össze a karom. Egyszer csak annyit éreztem, hogy a lábaim mozognak, de én is és Zico felé tartok. Ő csak ült, kitárt karokkal és mosolygott. Elé értem, egy rántás a derekamon és máris az ölében voltam.

- Na ugye. Bármit meg tudsz csinálni, ha a mestered kéri, igaz? –már pont akartam válaszolni, mikor rájöttem, hogy nem bírom kinyitni a számat.

- Már, hogy ne tudnék, mester. Bármit, amit Ön kér. –feleltem. Vagyis, nem én, hanem valaki, az én hangommal. Mert, én a számat se mozdítottam az is biztos. Félve néztem Zicora, aki egy ördögi mosollyal ajándékozott, majd a nézőtérre nézett.

- Drágám, mond csak, ugye én vagyok a legjobb mester, akit ez idáig ismertél, és szerettél? –simogatta meg a hajam, mint ahogy az állatokat szokták simogatni. Kösz, ez kicsit sem megalázó, ááá, de hogy.

- Ez csak természetes, mester. – feleltem. Vagyis nem. Már fogalmam sincs. Az ember általában érzékeli azt, ha mozog a szája és beszél, ugye? Mert hogy én most az erős nyomáson kívül semmit nem éreztem, az is biztos. Rengeteg párbeszéd lezajlott, mire leesett: Zico báb mester, és a kedvencei az élő bábok, és én vagyok a segéde, vagyis a bábja. Jippi. És a hang, amire azt hittem, hogy a sajátom, az nem a sajátom, hanem Zicoé, csak eltorzította. Az én szám nem mozog, de az övé sem. Hasbeszélő, hát persze. Még valami felfedezés? Mondjuk, arra már rég rájöttem, hogy ezeket a kötelek irányítják minden mozdulatom, de Zico ujjain vagy bármi más testrészén nem láttam egyet sem, a lányok sem mozdulnak oldalt, a zsinóroknak pedig akárhányszor keresem, sosem találom a végét. Nem az a legátlátszóbb, láthatatlan zsinór, szóval ha nagyon odafigyelek, látom, hogy mennek valahova, de nincs sehol egy deszka, vagy rúd, ahova fel lehetne őket kötözni. Jó darabig folytatta a különböző beszélgetéseket, gyakorlatilag saját magával, majd egyszer csak felállt, megpörgetett, a zsinórok összegabalyodtak, meghajoltunk, ám mikor fel akartam egyenesedni, nem sikerült. –És akkor, érjen véget a varázs!

Mihelyst kimondta ezt a mondatot, éreztem, hogy a zsinórok elszakadnak, a szorító erős a számból eltűnik, én pedig, mint egy bábu, akit megunt a kisgyerek, a földre estem.

- Szép munka volt lányok, most már mehettek! – nézet Zico a lányokra, miközben én próbáltam magam összekaparni a földről. Mindegyikük, amelyik ajtón jött, ott is ment ki, közben pedig végig köszöntek el Zicotól, hozzám egy árva szót sem szóltak. Felvágósak. 

- Nem segítenél? –néztem fel a fiúra, aki csak röhögött a szerencsétlenségemen, mivel belegabalyodtam én is az összegabalyodott zsinórba.

- Nem. Jó nézni, ahogy szenvedsz.

- Ajj már. – pár perc szerencsétlenkedés után találtam egy szálat, amit ha levágok, az egész leesik rólam. Tény, hogy egy kis segítség kellett hozzá, de sikerült. Hah, ezt nektek varázslatos zsinórok.

- Mondtam már, hogy jól néz ki a szád?

- Parancsolsz? –néztem rá meglepetten.

- Jó a színe a rúzsodnak.

- Igen, mondtad már, én pedig meg is köszöntem.

- És, mond csak, meg is kóstolhatom? – hajolt közelebb hozzám.

- Ööö… izé, mennem kell! –ugrottam le a színpadról majd rohantam az ajtó felé.

- Hát te semmiből sem tanulsz? – nézett rám kérdőn a saját kanapéján fekve. – Nem tudsz előlünk elmenekülni.

- De hogy nem! Csak figyeld meg! Úgy el fogok bújni, hogy sosem fogtok megtalálni!

- És, ha nem is akarunk majd megtalálni? –kérdezte, mire bennem egy másodpercnyi kétségbeesés átfutott. Mi van, ha tényleg elmennék, és nem keresnének? Na, ez biztos nem történik meg, nem ezért szenvedtek annyit, hogy bekerüljek.

- Hát, nem mindenki olyan, mint te. Ha te nem keresnél, Kyung vagy Lilly biztos keresne. Sőt! JaeHyo, szinte biztos vagyok benne, hogy akár az FBI-t is felhívná, hogy hova tűntem.

- Elég biztos vagy a dolgodban, mit ne mondjak. De, legyen. Te bújj el, de úgy, hogy ne találjunk meg. De ha az egyikünk is észre vesz, vesztettél. Te láthatsz minket, de mi téged nem, különben vesztettél. Érted?

- Tudod, ismerem én is a bújócska nevű játékot. Sokszor játszottam már.

- Tudom. „Jaj, drága naplóm, valahányszor bújócskázunk, Yung oppa mindig megtalál, és azt mondja, egy olyan lányt, mint én, lehetetlen elveszteni. Hát nem édeeees?”.

- Abba hagynád végre, hogy a naplómból idézgetsz?  - förmedtem rá.

- Legyen ez az alku. Ha nyersz, visszaadom az összes naplódat, viszont, ha vesztesz, akkor mind a hetünket „oppa”-nak kell szólítanod.

- A fogadás úgy nem ér, ha nincs itt minden tag. – húztam ki magam.

- Édes, ki mondta, hogy nem vagyunk itt? –suttogta valaki a nyakamba, mire egy hatalmasat ugrottam. Hátra fordulva U-kwonnal találtam magam szembe, aki e miatt a kis ugrásom miatt már sírt a nevetéstől. A többiek is itt voltak és otthonosan járkáltak a sátorban.

- Jó. De, ha nyerek, akkor a nyereményem csak hozzád szól, és a többieknek nem. Én ezt így igazságtalannak tartom.

- Legyen. Fiúk, mindenki mondjon valamit, hogy ha SunHi nyer, akkor mit kap tőletek? –nézett körbe Zico.

- Én egy napig az inasa leszek. Vagy a szolgája, amelyiket akarja. – rántott vállat Taeil.

- Egy napig n-n-normális ruhákba fogok járni. – mondta ki nehezen az ítéletét B-bomb.

- Én pedig egy napig n-n-n-normális kaját fogok enni. –remegett P.O.

- Ha már mindenki egy napig választ valamit, akkor én is. Egy napig nem fogok semmi szépet felvenni. Vagy is, inkább úgy fogalmazok: beöltözök egy lepukkant valakinek, majdnem, mint egy hajléktalan, és bekenem magam hallal. – mondta JaeHyo.

- Hát izé… én… nem is tudom. Meg van! Egy napig nem beszélek veled, Kedvencke. Na jó, azt nem bírom ki. Akkor egy napig gonosz leszek hozzád, és nem hívlak majd Kedvenckének! – ajánlotta Kyung.

- Én csak azért sem egy napig fogom csinálni. Egy hétig, mondjuk… hm… nem fogok semmiféle játékot játszani, még a legapróbbat sem. – mondta U-kwon.

- Jó, ebbe így bele tudok egyezni. – bólintottam. – Mi lesz a keret? A cirkusz, vagy a város?

- A cirkusz az unalmas lenne. Úgy ismerjük, mint a tenyerünket, öt perc se kéne, és már is elvesztenéd. A város lesz a játszóterünk. –mondta U-kwon.

- De ez meg nektek nem jó. Itt nőttem fel, úgy ismerem ezt a várost, mint a tenyerem. Bár, ez csak az előnyömre lehet.

- Ó, azt te csak hiszed, drága. Négy év alatt ez a város annyit változott, hogy még a végén belesétálsz majd a saját csapdádba. –kacsintott U-kwon, majd mindegyikük elém jött, hogy kezet fogjanak velem. Beleköptem a tenyerembe és én is feléjük nyújtottam azt, mire ők furcsán néztek.

- Mi van? Ici-pici korom óta így állapodok meg mindenkivel, na, ne legyetek nyuszik, főleg te ne P.O, aki bogarakat eszik.

- Azok nem bogarak. Áh, mindegy. –mondta, majd sorban beleköptek a saját tenyerükbe, és kezet fogtunk. Miután Zicoval is végeztem, aki a sor végén állt, a többiek egyszer csak eltűntek.

- Azt hiszem, vicces lesz hallani, ahogy majd azt mondod „Zico Oppa”.

- Nekem meg vicces lesz nézni a szenvedéseteket. Minden zugát ismerem a városnak.

- Azt majd meglátjuk. –tűnt el ő is. Ami azért is vicces, mert ez a saját otthona. Na mindegy is. Kijöttem onnét, majd nagy levegőt véve eldöntöttem, hogy igen is nyerni fogok.

- Majd meglátjátok fiúk. Olyan szégyenben lesz részetek, amilyenben még soha! –mondtam, majd átmentem a saját sátramba, és elkezdtem kieszelni az útitervemet holnapra.