2014. december 23., kedd

7. fejezet~ U-kwon


Már két hét is eltelt, mióta csatlakoztam a Secret of Circus-höz, és egyre csak azon vagyok, hogy megmeneküljek Zico próbái elől, és én legyek az élő bábja. A tegnapi előadás valami szörnyű volt, legalább is számomra. Mindent tökéletesen begyakoroltunk, mindent tudtam, mit hogyan kell csinálni, és magabiztosan álltam is a színpadra. Megbeszéltük, hogy mivel ez az első igazi fellépésem, nem fog felhívni senkit sem a színpadra, hogy ne legyek a miatt is ideges. Na, szóval a műsor feléig minden tökéletesen ment, még mosolyogni sem mosolyogtam, mikor hallottam az embereket nevetni, nehogy elrontsam a báb szerepemet, mikor az a drága, jó lélek feltette, azt a kérdést, hogy „Naaa, ki akarja látni a Báb érzelmeit?”. Próbáltam nem rá nézni, és a szememmel megölni, de mikor az egész nézőtér egy emberként kiáltott fel rájöttem, innen nincs menekvés. Esküszöm, még az elfuserált tini mozikban sem alázzák meg a szerencsétleneket annyira, mint engem aznap. Nem elég, hogy Zico így rángatott ezután végig, mint egy rongybabát, de mikor jöttek a kisgyerekek, a hajamat húzták, a kezemet tépték, hátha kijön a helyéről. Fogalmazzunk úgy, hogy a vállam tényleg kijött a helyéről, de a karom szerencsére nem. Mondjuk a gyerekek kicsit csalódottak voltak, de amint nyomtam nekik egy robot táncot minden sokkal jobb lett. Na, eztán következett az, hogy a drága „mesterem” nem bírta elviselni, hogy a gyerekeknek tetszik, amit csinálok, így az ölébe rántott, és mindenféle hülyeséget mondatott meg csináltatott velem. Újabb robot táncom kissé másmilyen volt, mint az előző, ugyan is itt fogta magát, és rángatni kezdte a kezemet meg a lábamat. Aztán felvett az ölébe és futkározni kezdett velem körbe-körbe, néha feldobott, és egyszer nem kapott el. Éééés, abban a pillanatban megbeszéltem magammal, hogy soha többet nem vagyok hajlandó megbízni Zicoban. Na, de aztán végül még egyszer megengedtem, hogy felvegyen, de mikor konkrétan a korlátnak hajított, elegem lett, nem érdekelt a báb szerep, kergetni kezdtem. Mondjuk az egy kicsit nehezített a dolgon, hogy bár nem voltak rajtam zsinórok, valami folyamatosan visszafelé húzott, aztán mikor a drága szíve kiment a nézőtérre, én utána mentem. Elég nehéz úgy futni, hogy valami elviselhetetlen cipő, és szoknya van rajtad. És, hogy még érdekesebb legyen, a gyerekek folyton megakadályoztak a normális mozgásban, így vagy elestem, vagy átugrottam egy-egy széket, gyereket, embert. Éppen mi akadt az utamba. Na, de ez most lényegtelen. Miután hatalmas tapsot kaptunk –aminek leírhatatlanul örülök, és nagyjából két másodpercig még Zicot is kedveltem- hátra mentünk a többiekhez, akik gratuláltak a nagyszerű előadásunkhoz. Kyunghoz mosolyogva mentem oda és kértem el tőle az egyik kését. Zicora is mosolyogva néztem, aki ölelésre nyitotta a karját, én ugrálni kezdtem felé, majd megálltam előtte és eldobtam a kést. Mivel nem tudok célozni, ezért sajnos a feje felett ment el –de amúgy nem ártottam vele senkinek- és beleállt a falba. Na, ezek után Kyung se adja többet nekem a késeit, de legalább Zico aznapra vette az adást, és többet nem piszkált. Leginkább azért, mert folyamatosan jelenése volt, míg nekem, kezdőként csak ez az egy. A meghajlásnál se álltam annyira elől, inkább oldalt, és nem az első sorokban. Megvártuk, míg az a sok ember elmegy, aztán pakolni kezdtem. Éppen a seprűért mentem, mikor valaki meghúzta a szoknyámat. Már majdnem elkezdtem leordítani az egyik fiú fejét, mert gondoltam, csak ők tudnak ilyen bunkók lenni, de nem ők voltak. Egy kislány és egy kisfiú álltak előttem kézen fogva, és mindegyiküknél egy-egy szál rózsa volt. Leguggoltam hozzájuk, mert azt hittem, hogy elvesztették a szüleiket, vagy valami, de nem ez volt a helyzet. Mind a ketten odaadták nekem a virágokat, megöleltek, majd futottak a szüleikhez, akik nevetve várták őket és együtt indultak haza. Értetlenül bámultam a két kisgyerek után illetve a kezemben tartott rózsákra. Ezt, talán azért kapom, mert úgy gondolják, hogy jó voltam. Vagy vicces? Talán, esetleg, tetszettem nekik?  A két kisgyerek még egyszer hátra fordult és hevesen integettek, én pedig visszaintettem nekik, és csak mosolyogni tudtam, de azt nagyon. Az első előadásom, és már is van két pici rajongóm. Szépen, biztonságba letettem a virágokat az egyik ülésre, és folytattam a feladatom. Miután végeztünk a sátramba érve vízbe tettem őket, majd az asztalomra helyeztem őket. Egy darabig néztem a két virágot, majd visongatni kezdtem, mint ahogy mindig tenni szoktam, mikor valaminek nagyon örülök. Nem tudom, hogy Zicot zavarta-e a sikongatásom, vagy csak gratulálni akart nekem, de a sátramban állva, mosolyogva nézett rám. Nos, miután hozzávágtam egy, na jó, kettő, igazából 5 párnát, egész jól elbeszélgettünk. Elmondtam, hogy milyen fantasztikus érzés volt, hogy az a két kis gyerek ezt adták nekem, és, hogy milyen jó volt hallani a tapsot meg az emberek nevetését. Furcsa mód nem szólt közbe semmit, csak türelmesen hallgatta élmény beszámolómat. Na, ilyenkor egész elviselhető, és még bírom is.
Most éppen a trambulinokon próbálok, hogy vajon még mindig megy-e az, ami évekkel ezelőtt megy, és miután kiderítem, megpróbálok összehozni egy kisebb koreográfiát, hiszen, én úgy érzem, hogy újra a saját produkciómmal léphetek majd a nagyközönség elé. Hogy őszinte legyek, eléggé tartok ettől, de tudom, ha rendesen gyakorlok, nem történhet majd semmi probléma. Úgy megyek végig a trambulinokon, ahogy régebben is: szépen fokozatosan. A legkisebbtől a legnagyobbig. Egy-egy helyen eltöltök egy kis időt, csinálok egy-két mutatványt, majd egy egyszerű ugrással, vagy szaltóval átmegyek egy másikra. Mire a legnagyobbra érek, ott végig csinálom azokat a mutatványokat, amiket az előzőeknél is illetve, teszek bele néhány új mozdulatot, mint például nem csak kétszer fordulok meg a levegőben, hanem háromszor. Nagyon látszik, hogy régen volt dolgom ilyen dolgokkal, mert eddig mindig egyből ment a három fordulás, de most sokáig kellett felvezetnem, mire biztosan tudtam csinálni. De nem baj, inkább csinálom többször biztosan, mint egyszer bizonytalanul. Legutolsó mozdulatként a kör alakú trambulinokon csináltam egy-egy háromszöget, majd a téglalaplakúaknál csak simán átugrottam egy másikra, míg végül újra a legkisebbnél voltam, végül pedig a földön.
- Huh. Azért még megy egy-két dolog. – pihegtem.
- Ha adok neked egy szalagot, akkor ezt este is megcsinálod?
- Igazgató úr! –néztem Kwanra, aki fogalmam sincs, mióta állhat ott. – Hát, még kissé kezdetleges, de ha egész nap gyakorolhatok, akkor természetesen igen.
- Remek. Amúgy, minden rendben van veled? Tetszik az otthonod? Senki sem bánt, vagy valami?
- Jaaaj, de hogy is, köszönöm az aggódást. Bár, ha jobban belegondolok, a szomszédomat néha le tudnám ütni, szúrni, lőni. Attól függ mennyire, idegesít.
- De hát Zico a szomszédod. –nézett rám értetlenül.
- Pontosan. El se tudja képzelni mennyire idegesítő tud lenni. A múltkor is, éppen fürödtem, a szobámba hagytam a ruhámat, és törülközőben jöttem ki, úgy se lesz itt senki, és bent a szobámban tudja mi várt? Az, ahogy a ruháimmal játszik és azokat nézegeti. És hát, egy lány törülközőben mit tud csinálni? Gyakorlatilag semmit, csak annyit, hogy leordítja a fejét, de az nála nem hat semmit sem. És maga meg ne röhögjön, ez igen is komoly téma! –néztem értődötten az igazgatóra, aki csak kuncogni tudott.
- Figyelj, ez szerintem teljesen normális. Az ő korában mindenki kíváncsi. Hisz, még csak most 22 éves, előtte az egész élet.
- Hát jó, de akkor is. Én se megyek át az ő sátrába csak úgy, mikor fürdik, és török be a fürdőjébe, hogy „szia, unatkozok. Játsszunk egyet!”. Az ismerje el, kissé furcsa lenne.
- Miért, már tört rád a fürdőben? –nézett rám meglepetten.
- Ja neeem, csak most mondtam, hogy akár így is lehetne, de ha megpróbálná, az is biztos, hogy belefojtanám a vízbe. –mosolyogtam rá.
- Nézd el neki. Mint mondtam, mindenki ilyen az ő korában. Én is ilyen voltam.
- Ezt miért nem tudom elképzelni?
- Mert kicsi a képzelőerőd?
- Na ez az a dolog, amivel hevesen vitába tudnék szállni. De amúgy, maga miket is csinált?
- Hát, még gimnazisták voltunk azzal a lánnyal, akiért odáig voltam meg vissza. Az a tipikus történet, hogy én szeretem őt, és bár ismer, őt nem érdekeltem, mert…
- Mert a suli legmenőbb srácába volt szerelmes?
- De hogy is. Egyszerűen csak azért, mert inkább a tanulásra akart koncentrálni. A barátaimmal mindig belopóztunk a lányöltözőbe és kihallgattuk a beszélgetéseiket, meg néztük őket, ahogy öltözködnek. Aztán, anyád egyszer csak észrevett minket, és mindennek vége lett…
- Maga ismerte anyát?
- Hát persze hogy ismertem. Egy osztályba jártunk.
- És milyen volt a viszonyuk?
- Enyhítsem a tényeket, vagy mondjam a keserű igazságot?
- A keserű igazságot kérem.
- Jó. Hát, akkor fogalmazzunk úgy, hogy eléggé utáltuk egymást, pláne, hogy már az óvoda óta ismerjük egymást. Sosem voltunk jóba. Ő nem bírta a fiúkat, én pedig nem bírtam az olyan lányokat, akik nincsenek jóban a fiúkkal. Így örök ellenségeskedést fogadtunk egymásnak, majd eljött az utolsó év, és mindenkinek egyetemet kellett választania. Miután kiderült, hogy egy egyetemre jelentkeztünk, mindegyikünk kiakadt, és iskolát akart váltani, de rá kellett döbbennünk, hogy egyikünket se vették volna fel máshova, így még az egyetemen is osztálytársak voltunk.
- Hogy őszinte legyek, nem tudom, hogy kit sajnálok jobban. Magát, vagy anyát…
- Köszi, ez kedves volt.
- Magának mindig. De végül is, mi lett azzal a lánnyal?
- Hát, igazából semmi. Ő külföldre ment, én meg itt maradtam. Úgy éreztem, hogy erről csak a hülye iskolák tehetnek, és a felgyülemlett dühömet anyukádon vezettem le.
- Ezt még is, hogy érti?
- Hát, nagyjából azt csináltam vele, mint Zico veled… - vakargatta a tarkóját.
- És csodálkozik, hogy anya nem kedvelte Önt?
- Hát, azért annyira nem.
- Na ugye! De, végül is, mi lett magával és anyával?
- Hát, az, hogy…
- Hé, Főnök, a ma estéhez miket kell előkészítenünk? –jött be U-kwon és B-bomb.
- Mindent, amit eddig, plusz a trambulinokat, és egy, hm… lila és csillogó szalagot.
- Azt még is minek? –néztek értetlenül a fiúk.
- Mert valaki ma bemutatja a tudását. –mutatott rám, mire a fiúk csak mosolyogtak.
- Aztán csak mindent bele, SunHi. Ha elontod, soha többet nem játszok veled. –kacsintott rám U-kwon.
- Fúúú, akkor mindent bele kell adnom, hogy játszhassak majd veled U-kwon.
- Á-ááá. Kihagytál valamit. – hogy én soha többet nem fogadok velük az biztos, mert még mindig „úgy” kell őket szólítanom.
- U-kwon OPPA. – hangsúlyoztam ki a szót.
- Nagyon helyes. –mondta, majd elment. B-bomb ugrálva jött oda hozzám, hogy segít kiválasztani, hogy milyen ruhában is lépjek majd fel. Megpróbáltam lebeszélni róla, mert úgy még is csak több időm lenne gyakorolni, de nem engedte.
- Csak gyere velem, és bízz bennem. –rángatott maga után. A sátrába érve engem a nappaliban hagyott, majd bement az egyik ajtón, és jó darabig nem jött vissza. Az ő otthona is elég érdekes volt. A falak lilák voltak, divat magazinok, ollók, mérőszalagok. De ezen kívül rengeteg fénykép róluk, amikor bohócok, vagy mikor éppen nem. Nála is rengeteg ajtó volt, ám nála sem tudtam sehova se bemenni a fürdőn, a konyhán és a halón kívül. Annyira érdekes, mert az enyémben gyakorlatilag bárki szabadon járkálhat, amikor csak akar. A szobájába lépve meglepő rendet találtam. Vagy is, inkább fogalmazzunk úgy, hogy a szoba egyik fele teljesen rendben volt, míg a másiknak, egy kicsike pontján a szennyes és a szemét úgy tornyosult felfelé, mint a Mount Everest. Egy kissé ijesztőnek találtam, mert mintha megmozdult volna benne valami, vagy talán maga a hegy mozdult meg, nem tudom, de inkább kimentem, hátha rám ugrana. Alaposan átolvastam az újságokat, amik az asztal aljában voltak. Csak divat magazinok voltak, olyan ruha árakkal, hogy talán egy autó olcsóbb, mint azok. Bár, sok helyről voltak kivágva szoknyák, nadrágok, vagy gyakorlatilag bármi, így voltak, amiknek nem láttam a képüket, csak az árukat. – na, meg is van. SunHi, gyere csak, nézd meg miket találtam neked! – a szobába belépve azt hittem, hogy káprázik a szemem. Mindenhol ruha, de annyi, hogy azt talán még egy nagyobb ruhatervező is megirigyelte volna. Voltak ott olyan ruhák, amiket az újságban láttam, vagy éppen olyanok, amiket a többi tagon szoktam látni. Cipők is sorakoztak, nem is kevés. Ám, a szoba közepén, egy aprócska helyen nem volt egy darab ruha sem, csak egy asztal, rajta egy lámpával és egy varrógéppel.
- Oppa, ezeket mind Te magad csináltad? – néztem rá lenyűgözve.
- He-he, egyből Oppa-nak hívtál. –nevetgélt.
- Mert megérdemled. Mindenkinek te csinálod a ruháit?
- Hát, nagyjából. Leginkább csak a fellépő ruháikat, de ha valakinek van olyan kívánsága, hogy szeretne egy pólót, de az túl drága, akkor én megcsinálom neki.
- És mit kérsz érte?
- Hogy viselje egészséggel, és mindig mosolyogjon, ha rajta van. – rántott vállat.
- Huh. Hát ez… nem is tudom, mit mondjak. Gyönyörű. Mind a ruha, mind a hozzáállásod, hogy gyakorlatilag semmit sem kérsz a ruhákért.
- Én egy mosolyt nem neveznék semminek. – na, az is biztos, hogy ezt sosem néztem volna ki B-bombból. Ő is mindig csak hülyéskedik, és valami baromságot csinál, pedig közben ilyen nézeteket vall, és ez mutatja, hogy valószínűleg bármit megtenne a többiekért.
- Nagyon kedves vagy, Oppa. –mosolyogtam rá, mire ő egy kicsit elpirult.
- Hát izé… valóban. De nézd csak meg ezeket! Melyik tetszik jobban? –két ruhát mutatott felém. Az egyik piros volt, rajta aranyszínű mintákkal. Aljáról arany és piros szalagok lógtak le, egyik ujja meg volt, míg a másik nem. A második fehér volt, rajta rózsaszín, kacskaringós mintákkal. Ennek az aljához egy fél-szoknya volt erősítve illetve mind a két karja meg volt.
- Nehéz döntés. Neked melyik tetszik?
- Próbáld fel mindegyiket, és akkor meglátjuk. – tolt be az egyik próbafülkébe. A fehérrel kezdtem a próbát. Jó volt, egész jól állt, de ez annyira nem az én világom. Amint kiléptem a fiú persze egyből áradozni kezdett arról, hogy milyen jól áll, meg minden. Na jó, ha egy fiú ennyire győzködi a lányt, akkor tuti borzalmasan áll rajta a ruha. Most a pirosat próbáltam fel. Nem akarok nagyképűnek tűnni, de ez sokkal jobban állt rajtam. Jobban illet az alkatomhoz, jobban kiemelte a vonalaimat, és sokkal jobban éreztem magam benne, mint a másikban. – Huh… - nyögte ki nehezen B-bomb.
- Akkor szerintem, ez marad. –nevettem.
- De ehhez nem megy a lila. –gondolkodott el. –na mindegy. Most Kwan beéri majd sárga csillogó szalaggal. Drágám, ha nem gond, most le kell venned a ruhát, mert van még egy-két simításom vele, addig menj át U-kwonhoz.
- Hát, tudod, én szerettem volna még próbálni, és…
- Nincs mese, jössz velem. –ragadta meg valaki a hajam, miután kiléptem a fülkéből. – Nekem sok idő kell ahhoz, hogy ezzel a szőrrel kezdjek valamit.
- Hé! Tudd, hogy hogyan beszélsz a hajamról! –mutogattam U-kwon felé fenyegetően.
- Persze, persze, na de most gyere. - Nagyon reménykedtem, hogy az ő sátrát is fogom látni, hisz róla egész kevés dolgot tudok, de sajnos nem juthattam be, mivel az udvar közepén volt egy szék, ahova leültetett. Mondjuk, ha most fodrászkodni fog, akkor nem kéne víz, meg ilyenek? Na mindegy, ő a „profi” megpróbálok bízni benne.  Sátrából egy slaggal és egy samponnal tért vissza, mire én hatalmas szemekkel meredtem rá.
- Nem lenne egyszerűbb, ha bemennénk a sátradba, és ott csinálnánk meg, mint sem itt mindenki előtt, egy slaggal?
- Nem. Én nem foglak beengedni oda, egészen addig, míg nem vagy képes ezeket a „sátrakat” otthonnak nevezni. Ezzel a hozzáállásoddal csak elrontanád az otthonom hangulatát. Nem is értem, Zico hogy képes mindennap elviselni azt, hogy ott vagy bent. – mondta, majd nekiállt megmosni a hajam.
- U-kwon Oppa, hogy lehet az, hogy egyszer kedves vagy velem, máskor pedig ilyen gonosz?
- Úgy, hogy semmit sem tudsz rólunk, és beletiportál abba, amit eddig összehoztunk.
- De még is miért, és mit?
- Nos, csak hogy tudd. Eddig sosem volt szükségünk lányokra az előadásokhoz, most pedig úgy elcsavartad az igazgató és Zico fejét, hogy mindig muszáj téged beletennünk a MI műsorunkba.
- De hát én sem akarom.
- Simán vissza tudnád mondani, vagy annyit mondani, hogy nem velünk akarsz fellépni, hanem mondjuk, Lillyvel.
- De hát, én csak erre vagyok jó. Nem tudok olyanokat, mint Lilly.
- Aha. Ezt azok után próbáld meg bemesélni nekem, amit nem rég láttam.
- Jó, tudok egyet s mást, de olyanokat nem, mint Ő.
- Extra vagy sima hajat akarsz?
- Simát, miért?
- Annyira nem vagy még tagja ennek a cirkusznak, hogy az szinte már fizikai fájdalom. Miért kell ennyire ragaszkodnod a régi dolgokhoz? Dobd el őket, és lásd be, hogy különleges vagy, és ide tartozol. És ha valaki ide tartozik, akkor ez azzal a felelősséggel jár, hogy másnak kell lennie. Sokkal, hogy is mondjam… feltűnőbbnek. És te nem vagy az. Unalmas vagy. Bár, a ruháid újjak, és sok mindent tudsz, de ennek a színpadnak még mindig nem érzed át az igazi szellemét. Nem érzed át azt, amit mások. Te ezt a helyet csak egy eszköznek használod ahhoz, hogy megtalálj valaki olyat, aki lehet, hogy nincs is az országban. Viszont, ez a hely valakinek az otthont jelenti, az egész életét. Vagy a reményt, ahhoz, hogy tovább folytassa. És neked? Neked semmi ilyet!
- Ebben nagyon is tévedsz, Oppa. Nekem is ez a hely jelenti a reményt. A reményt ahhoz, hogy megtaláljam apát.
- Igen, ez valóban szép. De valakinek olyan reményeket jelent, hogy itt találhat egy családot. Egy családot, akik elfogadják őt úgy, ahogy van, és nem tagadják ki azért, mert rájönnek, hogy milyen is valójában. De most menj, kész vagy. –vette el előlem a ponyvát, ami eddig rajtam volt.
- Oppa, mi az igazi neved?
- Mi van? Minek az neked?
- Csak úgy. –rántottam meg a vállam.
- Kim Yoo Kwon. Na de most már tényleg menj!
- Köszönöm szépen, YooKwon Oppa, nagyon kedves volt ez tőled. –hajoltam meg előtte, pontosabban a hátának, ám, a neve hallatán egy pillanatra megállt, hátra nézett, majd ment tovább. Nem engedhettem, hogy most tovább menjen, nem szabad. Utána futottam, és olyat tettem, amit nem szoktam. – Tudod, én nem akarok tönkre tenni semmit, pláne nem a barátságotokat nem. Egyszer, még régen megfogadtam, hogy ha úgy érzem, hogy bárkiknek a viszonyát veszélyeztetem, minden kapcsolatomat megszakítom velük. Ha tényleg úgy érzed, hogy tönkre teszek körülötted mindent, akkor inkább megmondom az igazgatónak, hogy helyezzen át máshova, másmilyen műsor időbe, vagy nem tudom. Vagy, ha az jobb neked, akkor inkább kilépek a társulattól, és máshol folytatom apa keresését. Nem akarom, hogy rosszul érezd miattam magad Oppa. És hogy miért nem tudom ezt a helyet otthonomnak nevezni? Hát, leginkább azért, mert mióta apa elment, az életemben semmi sem olyan, mint volt. Nekem ő jelentette az otthon, így ahol ő nincs ott, azt a helyet nem tudom otthonnak nevezni. Viszont, ha akarod, ha nem, én azért a családtagomként tekintek rád, és elmondhatsz nekem bármit. Biztos rengeteg olyan dolog lesz majd, amit nem fogok érteni, de nem akarom, hogy rosszul érezd magad miattam. Nem tudom, tudod-e, de én mindent megértek, és elfogadok. Szóval, én biztos, hogy mindig melletted leszek, rendben? Csak kérlek, ne legyél ilyen. Nem szeretem azt látni, hogy az emberek boldogtalanok, pláne miattam. Ne haragudj. Nem tudom, mivel bántottalak meg, de ne haragudj, kérlek! Nem kell kedvelned, csak ne változz meg. Bár nem tudom milyen voltál ezelőtt, de valahogy úgy érzem, hogy nem ilyen. Nem tudom, hogy ez most csak a hülye női megérzés vagy sem, de, ugye nem leszel másmilyen?!
- Még is ki mondta, hogy boldogtalan vagyok? Kis buta. –fordult meg, majd könnyes szemekkel megsimogatta a fejem. – Nem haragszok rád, és még kedvelni is kedvellek, csak egyszerűen idegesített az, ahogy hozzá álltál az én utolsó esélyemhez. Inkább te ne haragudj. Nem csak a női megérzésed, de tényleg más vagyok most, de csak is miattad. Feszengve éreztem magam melletted, mert olyan, nem is tudom… idegennek tűntél, aki csak kihasznál minket. De most már olyan leszek, mint régen. Megígérem. És bocsánatot is szeretnék azért kérni, amiért olyan rosszakat mondtam apukádról, csak tudod, az idegesség, meg az ilyenek.
- Megértem. Semmi gond. Akkor ugye nem haragszol?
- Persze, hogy nem. De ugye te se? –nézett mélyen szemembe.
- Egyáltalán nem. –mondtam, majd szorosan magához ölelt. Adott egy nagy puszit a fejemre, és pár percig csak így álltunk. – De ugye tuti, nincs harag?
- Olyan hülye vagy. –ölelt még szorosabban magához. Nem tudom, meddig állhattunk így, de jól esett. Nagyon is. Olyan régen öleltem meg így bárkit is. – na de most menj, este nagy előadásod lesz, nekem akarom, hogy bármit is elronts itt nekem.
- De nem akarok.
- Mi az, hogy nem akarsz? Egész eddig ezért rinyáltál.
- Tudom. De, most, hogy elmondtad nekem ezeket a dolgokat, tudni akarom, hogy mi történt veled, miért ez az utolsó esélyed?
- Ez hosszú lesz. Ha tényleg hallani akarod, akkor menj előre, a sátradba, és főzz nekem egy kávét.
- Nem iszok kávét, undorító. Nálam csak tea van.
- Van fekete teád?
- Van.
- Akkor azt. –sóhajtott, majd a sátramhoz futottam. A hajamat amúgy befonta, úgy, hogy a tetejéről indul, és oldalra vezeti le az egészet, csak úgy, hogy mindig újabb tincseket vett a kezébe. Sosem tudtam, hogyan lehet ilyet csinálni, de nagyon jól néz ki. A ruhám a kanapémra volt terítve de átvittem szépen, óvatosan a szobámba, hogy ha jön U-kwon, legyen hova leülnie. Mire végeztem a teával és találta még kekszet is, a fiú már az egyik fotelemben ült.
- Ugye szereted a citromos teát?
- Persze. –bólintott. – na, mit akarsz tudni?
- Neked mit jelent ez a hely?
- Az otthont.
- Tudom, ezt már mondtad, de miért? Hogy kerültél ide, mennyi ideje vagy itt, meg ilyenek.
- Nos, minden pár ével ezelőtt kezdődött. Volt egy lázadó korszakom, amikor senki és semmi nem érdekelt. Anyám nem tudott velem mit kezdeni, apám pedig nem is akart. Hogy őszinte legyek, az volt az-az időszak, mikor, ha valaki rám mosolygott én simán lefeküdtem vele. Tudod milyenek a fiúk. Egy szép mosoly vagy egy izmos kar, és már is az ágyadban találod az aznapi partnered. Tehát leegyszerűsítve: fiúval, lánnyal, bármikor. A szüleim nem tudták elviselni, hogy ilyen vagyok, ezért már egyre kevesebbszer szóltak hozzám, én is hozzájuk. Verekedni kezdtem, egyre később jártam haza, meg hasonló dolgok. Persze edzésekre mindig jártam. Ja igen, említettem már, hogy táncoltam, és egy nagynevű tánciskolába akartam jelentkezni? Na, miután nem vettek fel a felelőtlen viselkedésem miatt, minden összetört, amit felépítettem vagy elterveztem. Rászoktam az ivásra és a drogokra. Az egész életem romokban hevert, senkire sem számíthattam. Aztán, egy nap este, mikor Szöul egyik parkjában dühöngtem, valaki kezet nyújtott felém. Kwan volt az. Azt mondta, csatlakozzak a társulatához, mert szüksége van a tehetségemre. Vele volt Zico is, akit első ránézésre nem igen bírtam még akkor. Hülyének néztem mind a kettőjüket, és nem foglalkoztam velük. Ám, miután mindennap láttam őket, gondolkodni kezdtem. Én és egy cirkusz? Itt talán találhatok valamit, vagy valakit, aki megért. Van esélyem arra, hogy újra boldog legyek? És találtam is valakit, aki megért. Úgy hívják: Zico. Sok-sok éjszakát beszélgettünk és nevettünk át. Rá jöttem, hogy az én életem az övéhez képest rózsás körmenet. És akkor rájöttem: a szüleim utálnak, a drogosok is kiközösítettek, és még álmaim iskolájába sem vettek fel. Egy boldog élet volt az álmom, csak ennyit akartam az élettől, és én azt hittem, hogy ezt az életet egy „normális és átlagos” úton lelhetem meg. De amint elnéztem, ahogy Zico és Kwan bohóckodnak, ráeszméltem: ez az a boldog élet, amit keresek. Gátlástalanul élni az életem, úgy, ahogy én magam szeretném, és csak nevetni. Ez a hely az otthonom. Abban az időben ez a cirkusz még nem volt semmi, csak egy kósza ötlet. Akkor még hárman jártuk az ország különböző pontjait, hogy bemutassuk a tehetségünket az embereknek, és közben tagokat szerezhessünk. És egyszer csak, a többiek is csatlakoztak hozzánk, végül pedig egy hatalmas család lettünk, és megalapítottuk a cirkuszunkat. Nagyon boldoggá tesz az a gondolat, hogy segíthettem valakinek az álmát valóra váltani, vagy esetleg menedéket adni neki a csúf társadalom elől. Bár, egy dolog kissé elszomorít. Az, hogy mind ez 6-7 éve történt, és az óta semmit sem tudok a családomról. Lehet, hogy már nem is élnek. Ez most furcsán fog hangozni, pláne neked, aki újra akarja egyesíteni a családját, de nem érdekel, hogy mi van velük. Eldobtak maguktól, hát most vállalják a következményeiket. Mondjuk, egy valakit sajnálok csak, és az a húgom. Mikor történt mindez, ő külföldön volt, és tanult. Miután haza jött, sokáig keresett, hívogatott, de nem volt bátorságom a szemébe nézni. Nem mertem. Ám, ha ma hívna, akkor biztos, hogy felvenném, és beszélgetnék vele. De mivel a múltat nem lehet megváltoztatni, ezért hagyom az egészet, és az új családomnak élek, a Secret of Circus-nek. – fejezte be történetét, mire én szipogtam egyet. –Most még is minek sírsz?
- Hát, mert ez olyan szomorú. Olyan rossz lehetett neked. De ne aggódj, anyukádék biztos szeretnek, és hiányolnak, és ha lesz elég erejük, eljönnek és megnézi, hogy mi van veled. Jaaaaaaj, Oppa, úgy sajnálom, hogy úgy viselkedtem. –öleltem szorosan magamhoz.
- Jól van, jól van. Azért ennyire nem kell.
- Hát igen, de…
- Nincs semmi de! Megmondtam nem? Boldog vagyok, és a jelenlegi helyzetemen nem akarok változtatni. Nekem már van új családom, ahol boldog vagyok, úgy hogy nyugi van, Húgi. – törölte le a könnyeket az arcomról.
- Húgi?
- Te is a társulat tagja vagy, vagyis a család egyik igen fontos része. És én idősebb vagyok nálad, szóval gyere ide húgicám. –ölelt még jobban magához. – Na, de most már tényleg menj gyakorolni. És nézd meg, hogy nézel ki? Ebből még is milyen sminket fogunk tudni csinálni?
- De én így nem tudok próbálni. Mert tuti, hogy szétjönne a hajam. Szóval, majd rögtönzők. –rángattam a vállam.
- Te tényleg nagyon hülye vagy. – nézett rám nevetve. Örülök. Annyira nagyon örülök, hogy jóba lettem U-kwonnal. Ő egy olyan ember, amilyet én mindig is akartam bátyámnak, csak anya mindig azt mondta „Ezt egy kicsit előbb kellett volna mondanod”, szóval, most van egy bátyám. Éljen-éljen.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése