6.rész~ Akkor, mi most...

Álom, vagy valóság? A bál óta ez az egy kérdés jár a fejemben, és még mindig nem találtam rá semmilyen választ. Sokszor éreztem azt, hogy csak egy álom volt, hisz minden tökéletesen alakult: királyi pár lettünk, táncoltunk, megcsókolt és azóta is folyamatosan beszélünk. Viszont a valóság része még nem teljesen tudatosult bennem: még mindig érzem puha és édes ajkait, lágy ölelését, parfümjének erős illatát, szívének dobbanásait, levegővételeit, de képtelen vagyok elhinni. És még is miért? Mert nem kapok válaszokat. Akkor mi most együtt vagyunk, vagy sem? Szakított a Kurvával, vagy sem? Csak játszik velem, vagy sem? Jelentett neki a csók bármit, vagy sem? És akkor most szerethetem-e korlátlanul, vagy sem? Annyiszor megakartam már tőle kérdezni ezeket, de nem mertem. Nincs merszem ahhoz, hogy ilyen bátor legyek a plátói szerelmem előtt. Sok mindent bevállalok, de ezt nem. Várok. Eddig is azt tettem: vártam és imádtam.

„BabyChae, játszani akarok.” –kapok egy üzenetet.

„Mit akarsz játszani?” –pötyögöm be a választ.

„Az a neve, hogy ’ki az, aki’. Mit szólsz hozzá?”

„Menjen.”

„Jó. Nos, ki az, aki helyes, okos, sármos, elbűvölő és a világ legnagyobb gecije azért, mert összetörte egy lány szívét a lehető legaljasabb módon, viszont felvilágosult, mert megtalálta az igazit?”

„Mi van?”

„Inkább élőben szeretném ezt befejezni. Fél óra múlva a Kittens’ Café előtt”

Nem tudtam mire vélni ezt az üzenetét, ezért mai célomnak azt tűztem ki, hogy azt kiderítsem. Plusz lány vagyok, és ha egy isten azt mondja, hogy fél órán belül találkozni szeretne velem, akkor bezony találkozni is fogok vele. Kinyitottam fehér gardróbom ajtaját – ebben vannak a csinosabb ruháim- és extra gyorsan, majdhogynem pánikszerűen keresni kezdtem azt a ruhát, ami illendő ahhoz, hogy felvegyem. Miután tökéletesen kialakítottam a csatateret szobámban, megtaláltam azt, ami jó lesz. Egy halvány rózsaszín csőnadrág, ugyanilyen színű zakóval, egy fekete felsővel, aminek teteje csipkés, deréktól pedig kicsit bővül. Mindezt egy fekete magas sarkúval bolondítottam meg. 

Hajamat újra átfésültem, felvittem egy kevés szemhéjtust, majd egyik oldaltáskámat megragadva rohantam le a lépcsőn. Amint leértem elkiabáltam magam, miszerint ne keressenek egy darabig, mert találkozóm van. Az utcán a lehető leggyorsabban szedtem a lábamat, már persze amennyire a cipőm azt engedte. Egy hölgynek sosem szabad késésben lennie, vagy rohannia. Pláne nem egy fiú miatt. Viszont vannak helyzetek, mikor minden hölgy eldobja ezt az oldalát, és az íratlan szabályokat megszegve lohol a megbeszélt helyszínre. Mert bizony vannak emberek, akik miatt megéri felborítani az elveinket, új oldalakat kreálni magunknak, és máshogy csinálni dolgokat.

- Régóta vársz már? – kérdeztem tőle, ahogy odaértem a kávézó elé. Térdemre hajolva próbáltam egy kicsit kifújni magam.

- Most tényleg azért futottál, hogy nekem ne kelljen annyit várnom? –kérdezte mosolyogva.

- Dehogyis. Én sose futok egy fiú miatt sem, ahogy busz miatt sem. Mindig jön a következő. – füllentettem neki a jól betanult szövegemet,

- Ne hazudj, láttam, ahogy fellökted azt a kukát. – emlékeztető magamnak: nem számít, mennyire vagyok kesésben, mindig az út közepén kell, hogy fussak, más különben neki megyek mindennek és mindenkinek és ezáltal –ismételten- lejáratom magam azelőtt a bizonyos nagy Ő előtt. – De gyere, elismerésem jeléül meghívlak egy kávéra.

- Oh, ugyan. Igazán nem szükséges.

- Dehogynem. Azokban az izékban nem lehetett könnyű futni. –mutatott lábamra.

- A rutin meg az évek. – vontam meg vállam. Végül egyszerre léptünk be a kávézóba, ahol egyből elöntött a friss kávé és tea, valamint az édes sütemények illata, mindezt megfűszerezte az üzletben elhelyezett levendula illatosítók hatása. Nagyot szippantva követtem a fiút egészen a pultig, ahol a fehércsokis forrócsoki és az epres shake között vacilláltam.

- A hölgynek mit adhatok? –kérdezte kacéran a pultos fiú, mire Jaehyo felhorkant.

- Egy fehércsokis forrócsokit. – válaszoltam mosolyogva.

- Értettem, Hölgyem. Egybe lesz, vagy külön?

- Külön.

- Egybe. – nem szeretem, mikor költ rám valaki. Igazából nem tudom elmagyarázni, hogy miért, csak szimplán kellemetlenül érzem magam tőle. Inkább fizessünk külön, vagy fizetek én, csak ne fizessen valaki helyettem. Éppen ezért akármennyire is próbáltam szemmel meggyőzni a fiút, hogy kifizetem magamnak, arrébb lökött, a feltűnően jól kinéző sütikhez, és fizetett. Pár perc múlva felém nyújtotta rendelésem. – Parancsolj, Szívem. – nyomta meg az utolsó szót, ami önmagában is eléggé furcsán hangzik, pláne akkor, ha még nyomatékosítja is.

- Köszi. – mosolyogtam rá, majd megindultam afelé az asztal felé, amit kinéztem magunknak. A kis asztal egyik felére ültem én, ő pedig a másikra. Nagyon-nagyon sokáig hallgattunk, semmit sem csinálva. Utálom a csöndet. Nekem, aki mindig beszél, azt mutatja, hogy nincs közös téma és unalmas vagyok. Megpróbáltam elterelni a gondolataimat arról, hogy esetleg nyűg lennék a fiú számára, így a falon lévő mintát néztem, amire híres írók és költők nevei voltak festve. Hmm, nézzük csak, kiket ismerek? Charles Dickens, J.R.R Tolkien, Shakespeare, Conan Doyle, Arthur Rimbaud és…

- Chaewon.

- Agatha Cristie! – meglepettségemben nem tudtam mást kimondani, mint a következő nevet a falról. Egész eddig csöndben volt, most meg hozzám szólt. – Igen, Jaehyo?

- Ízlik? –mutatott félig üres poharamra.

- Igen, nagyon finom. Imádom a fehércsokit, csak az baj, hogy nagyon cukros és ezért sokkal jobban hizlal, mint a normális csokik. De tényleg! Annyi cukor van benne, hogy szerintem nem is létezik belőle diabetikus formában, pedig már nagyon sok üzletet végigjártam, hátha találok, de semmi.

- Te ugye még a semmiről is képes lennél órákat beszélni? – mosolygott rám édesen.

- Szerintem igen. Pláne akkor, mikor ideges vagyok, vagy a közelben vagy. Mármint, izé… ezt ne úgy értsd, ahogy mondtam, mert én se úgy értettem, vagyis, teljesen máshogy, de mégis hasonlóan, na jó, igazából már azt se tudom, hogy miről beszélek.

- Majd én segítek. Mit gondolsz arról a fiúról? –mutatott a pultosra, aki éppen felvette valakinek a rendelését. Eddig nem is tudtam normálisan megfigyelni a srácot, de most, hogy lehetőségem nyílt rá, tetszik, amit látok. Széles váll, férfias arc, izmos kar, rövid, barna haj, fekete szemek, „úszó-testalkat” és egy angyali mosoly.

- Nem egy rossz példány, el kell ismerni. De miért?

- Mert mostantól, ha csak egyszer mondasz ilyet, megverem azt, akire mondtad. Még akkor is, ha utána én kerülök a kórházba. Mostantól nem nézhetsz egyetlen hímnemű lényre sem, még a cuki kiskutyákra sem! Ha rájuk nézel, ők azt flörtölésnek veszik, hozzád mennek, beszélgetni kezdenek veled, és ismételten szét kell tépnem őket. Jonghyunnal és Minkivel korlátlanul lehetsz, akkor, amikor akarsz, de Minwoo más téma. Nem tetszik, ahogy néha néz rád. Vele szerintem lesznek vitáink, de ha nem adsz okot a gyanúsításra, akkor minden rendben van. Viszont! Jó lenne, ha elkerülnénk a féltékenykedéseket. Te szép lány vagy, én helyes fiú. Te vonzod az olyan fiúkat, mint én, én pedig vonzom az olyan lányokat, mint te. Örülnék, ha nem lenne konfliktusunk olyan miatt, hogy valakivel esetlegesen kedvesebb vagyok, mint a többivel. Ilyen esetben azt is elnézem, ha te is kedvesebb vagy valakivel. Plusz, most igazából fel kéne sorolnom azokat a dolgokat, amiket előtted mindenkinek, de… de valahogy nem megy. Valamiért nem tudok olyan faszfej lenni veled, mint a többivel. Ez szerinted miért van így? Na de mindegy is, térjünk át arra, hogy…

- Jaehyo, állj meg egy pillanatra. Miről hablatyolsz itt össze-vissza? Milyen féltékenység, meg lányok, meg szabályok, meg miért kéne óvatosnak lennem Minwoo-val? –állítottam meg, mielőtt belekezdhetett volna a következő környi szófosásába. Általában leesnek a dolgok egyből, de ez most valahogy nem. A fiú arcmimikájából, gesztusaiból, testtartásából próbálok kiolvasni valamit, ám minden ugyanolyan, mint amilyen szokott lenni. Egy valamit kivéve: a szemei most valamiért másképpen csillognak és néznek rám, mint azelőtt.

- Nekem azt mondták, hogy okos vagy, de ezt tényleg nem érted?

- Nem igazán. – ráztam meg a fejem. Elgondolkodott egy kis ideig, majd egy másodperc alatt hajolt át az asztalon, fogta meg lágyan államat és egy kisebb csókot lehelt ajkaimra. Tette pontosan úgy hatott rám, mint egy hónapja a bálon: részeggé tett, az ájulás szélére kerültem, a fejemben gondolatok tömkelege cikázott össze-vissza, viszont még sem tudtam egyetlen egy dologra sem gondolni, vagy koncentrálni.

- Mától a barátnőm vagy. – suttogta fülemben. Képtelen voltam ránézni a csók és a kijelentés után, így arcomat tenyerembe temettem és azon gondolkoztam, hogy mit mondjak, csináljak, vagy csak egyszerűen azon, hogy most vegyek-e levegőt, vagy sem. Végül megannyi világ vége-elmélet, számtani elmélet és menekülési terv után csak egy kérdés jutott eszembe.

- És mi van a Kurvával?

- Egy hete szakítottunk. Meguntam az állandó nyávogását, azt, ahogy folyton rám akaszkodik, azt, ahogy beszél, ahogy jár, ahogy gesztikulál, mindent. Meguntam azt a lányt. És ha valamit megunok, akkor az idegesítő és fölösleges lesz. És ha valami idegesítő és felesleges, akkor attól meg kell szabadulni.

- Ha most megkérdezném, hogy ’de ugye engem nem fogsz megunni?’ biztos vagyok abban, hogy az lenne a válaszod: ’téged sosem tudnálak megunni!’. Éppen ezért nem is kérdezek semmi ilyet. Inkább csak megkérnélek arra, hogy amíg nem jön el ez a pillanat legyünk boldogok és élvezzünk ki minden egyes pillanatot a kapcsolatunkból. – nincs rosszabb dolog, mint mikor valaminek a kezdetekor a végkifejletéről esik szó. Ilyenkor nem kéne erre gondolni, de azok után, amit a SoAh-val való szakításáról mondott, önkéntelenül is, de muszáj volt kimondanom a gondolataimat. A szívem majd’ megszakad, ha belegondolok abba, hogy akár egy hónap után azt mondhatja, hogy vége, de… de mégis boldogság önt el, mert tudom, hogy akkor az lenne életem legszebb egy hónapja.

- Valóban nem tudok semmit garantálni, és ezért a sablonos szöveget nem is mondom el, úgy hogy köszönöm, hogy ettől megkíméltél. Ezért cserébe elárulok neked valamit, ami, ha nem is nagyon, legalább egy kicsit megnyugtathat. Eddig a „barátnőimmel” csak találomra, megfontoltság nélkül, poénból jöttem össze. Nem tudtam róluk semmit: nem tudtam mit szeretnek, mit nem. Nem tudtam semmi a családjáról, a barátaik egyenesen gyűlöltek. Ahogy én is gyűlöltem nagyjából minden percet, amit velük töltöttem, a szex kivételével. Viszont most nem véletlenszerűen választottam dugó-társat. Alapos megfontolás következtében hoztam meg a döntést. És éppen ezért nem vagy nevezhető dugó-társnak, hanem barátnőnek. Ezt a dolgot tartsd a fejedben, jó?

- Megbeszéltük. – fogtam meg a felém kinyújtott kezét.

Az életben eddig nagyon sok minden nyugtatott le: Anya, Apa, Mama, Papa, a barátaim, egy-egy zene, kép, gondolat, tett, vagy egy séta. Megannyi bíztató és lelkesítő beszédet hallottam már számtalan ember szájából, amiktől a feszültség egy kis darabkája elszállt a lelkemből. Sok technikát kipróbáltam már arra, hogy eltereljem a gondolataimat, hogy ne figyeljek a dolgokra, de eddig szinte mindegyik hiábavalónak minősült. És most mi történt? A percekkel ezelőtti „egy hónap és elhagy” érzésem egy pillanat alatt elszállt belőlem, a helyére pedig nyugodtság és az a bizonyos „különleges vagyok” érzés került. Ismét rengeteg ember mondta el nekem, ezt a különleges-dolgot, megannyi formában, viszont én egyiküknek sem hittem. Tisztában voltam és vagyok az adottságaimmal: egész szép az arcom, jó az alakom, kitűnő vagyok, és mindig feltalálom magam. Mindig, mindenki irigyelt ezek miatt a dolgok miatt, de én sosem tartottam magam irigylésre méltónak. Miért? Mert még csak különlegesnek sem éreztem magam. Hogy lehetne valaki az, amikor nincsenek álmai az életben? Persze, sokszor vagyok tudatos és határozott, de nagyon sokszor megtörök, ami miatt elvesztem a reményt a jövőmet illetően. Éppen ezért soha nem gondoltam volna, hogy egy nap majd őszintén mosolyoghatok magamra a tükörben és ismerhetem el ezt a bizonyos különlegességet. Eddig mindenki más nyíltan kimondta ezt, nem írták körbe, hogy magamtól jöjjek rá. Viszont Jaehyo pont ezt tette: utalt a dolgokra, körbe írta és ezzel együtt nyomatékosította is bennem a dolgokat. Ismét egy olyan pillanat jött el az életemben, amire azt mondhatom: ha most halnék meg, boldog lenne az utolsó pillanatom.

Egy szemét vagyok, nem vitás

Eldobsz, vagy magadnál tartasz?

Eddig játszottam,

Most viszont összezavarodtam.

Ez lenne a szerelem,

Vagy csak képzeletem szüleménye?

Durva leszek, összetöröm majd meleg szíved,

De még se akarom látni zokogó szemed.

Más lennél, vagy ez csak a látszat?

Válaszolj, mond meg az igazat:
Ha megtudod titkom, mely lesújtó lesz s fájdalmas,

Tekinteted akkor is rám kedvesen tapad majd?