8. rész~ A cirkusz

- BabyChae, nem gondolod, hogy elmehetnénk együtt valahova? – ölelt át asztalunknál Jaehyo miközben én a fizika házimmal szenvedtem, ahogy körülöttem mindenki más is.

- Nem beszélhetnénk ezt meg azután, hogy kiszámoltam mennyi dioptria a feladatban feladott üveg? – kérdeztem tőle miután értelmeztem a feladatot. Komolyan mondom, hogy a fizika az egyik legfeleslegesebb tantárgy. Aki nem akar vele kezdeni valamit, fölöslegesen ül bent az órákon, mivel nem megy vele semmire. Papám mindig azt mondja, hogy „de így legalább megérted a körülötted lévő jelenségeket, hogy mi miért és hogyan van”. Ez mind szép és igaz lenne, ha nem rólam lenne szó. Igazából én se tudom elmondani, hogy a tankönyvben leírt, filmekben látott magyarázatokon pontosan mit nem értek, vagy mit nem vagyok képes el-, befogadni. Egyszerűen nekem nem áll össze például egy villámlás egy általános képletből. Ez a dolog csak a matematikában működik, ebben a tantárgyban nem.

- Most tényleg a fizikát választod helyettem? –szörnyülködött, de én nem válaszoltam, helyette a számológépembe pötyögtem be a számokat.

- Azt hiszem ejtve lettél. –röhögött Minwoo.

- Te ebből maradj ki, Casanova. – szólt neki vissza gúnyosan.

- Pff, megszólalt a lyuk a gödörből. – forgatta szemét a másik fiú. Mivel most a tűrőképességem alján vagyok, ezért mindkettőt tarkón ütöttem és folytattam a feladatot.

- Ez is most miattad volt. – mérgelődött Jaehyo.

- Szokj hozzá, engem már négy éve bántalmaz. – pöckölte meg fülemet, mire én egy nagyot csaptam kézfejére. –Látod!

- Lehet, hogy téged üt, de engem csó…

- Elég legyen. Te az asztal egyik sarkába mész, te pedig a másikba! Ha nem hagyjátok abba a marakodást veled nem megyek el sehova, veled meg nem nézem meg a Star Wars legújabb részét! – fenyegettem meg a két fiút, mire ők fülüket-farkukat behúzva mentek el a számukra kijelölt helyre és csöndben hallgattak egészen a nap végéig.

- Akkor ma filmet nézel a boxzsákkal? – biccentett lenézően Minwoo felé.

- Ühhüm, és valószínűleg a felét végig értetlenkedem, vagy alszom. – vontam meg vállam.

- Nem baj, attól még legyél vele extrán óvatos!

- Ha ez megnyugtat, ő egyszer sem nézte meg velem a Barbie és a bűvös pegazust. – nyomtam egy csókot szájára búcsúképp, majd Minki-hez és Minwoo-hoz futottam, akik egész eddig rám vártak.

A délutánom végül teljesen úgy alakult, ahogy én azt kiszámoltam: Minwoo és én a szobájában megnéztük ennek a szarnak, akarom mondani film sorozatnak a legújabb részét. Rengetegszer próbálta már velem megnézetni, de egyszer se vettem magam rá. Így az unatkozásom durván kilencven százalékát annak köszönhetem, hogy nem ismertem a történetet, de nem is igazán érdekelt. Nem tudtam követni, hogy akkor most ki miért rossz és hogyan, vagy most kire kell emlékezni, meg kire nem. A fiú elmondása szerint főbenjáró bűn, hogy utálom a filmet és még nem láttam végig az egészet. Szerintem szimplán elhanyagolható dolog, hogy most láttam-e egy filmet, vagy sem. De hát a fiúk már csak ilyenek: ami nekünk hülyeség, az nekik komoly dolog, ami meg nekünk komoly dolog, az nekik hülyeség. Viszont ez így van rendjén. Legalábbis az esetek nagy részében.

- Amúgy… - kezdte, miután vége lett a filmnek.

- Igen?

- Akkor, ez a dolog közted és Menőfiú közt komoly?

- Hát… igen. Remélem.

- Értem.

- De miért kérdezed?

- Nem tudom. Bennem még mindig az él, hogy sóvárogsz utána, mi hallgatjuk a faszságaidat a „leendőbeli férjedről”, most meg… ott ül velünk, átölel, beszél hozzád és szeret. Valamiért rossz előérzetem van. Tudod, amolyan „női megérzés”, miszerint zokogni fogsz a dolog végén. És nem akarom, hogy egyszer is egyetlen egy könnycseppet is hullajts amiatt az ember miatt. Nem szeretnélek boldogtalannak, elveszettnek és megalázottnak látni.

- Annyira imádlak! – öleltem magamhoz szorosan miután elmondta az őszinte érzéseit a kapcsolatomról. Jó barát módjára aggódik miattam, de egyben a legjobbat is akarja nekem. Viszont egy legjobb barát módjára látja a különbséget a múlt és a jelen közt, ami aggódásra készteti őt a jövőt illetően. Teljesen érthető, hisz ez a dolog már bennem is felmerült, de csak hagyni kell, hogy ott legyen egy kicsit, utána meg tudomást sem venni róla, és majd eltűnik magától. – Ilyenek miatt te ne stresszelj! Én majd mindent kézben tartok, és majd olyat fogunk bulizni az esküvőnkön, hogy senki nem fog rá emlékezni.

- Ez a beszéd. –borzolta össze hajam én pedig ismét megöleltem.

Este nyolc-kilenc körül köszöntem el a két fiútól és a szüleiktől, miután megvacsoráztunk. Imádom a fiúk anyukájának a főztjét, mesés. Egyik fülembe betettem a füles egyik felét, míg a másikat szabadon hagytam. Alapszabályom: este mindig csak fél füllel hallgatunk zenét, a másikkal pedig megfigyeljük a körülöttünk lévő helyzetet, pontosabban, hogy követ-e valaki, vagy sem. Miközben Marina and the Diamonds Primadonna Girl című zenéje szólt, megfigyeltem a már annyiszor látott busan-i utcákat és tájakat. Az utcán vegyesen vannak lakosok és turisták, ahogy ez megszokott egy akkora városban, mint ez. Sok ember kért arra, hogy mondjak valami különlegességet erről a helyről, de sosem tudtam rendes és értelmes választ adni kérdésükre. Küldtem nekik képeket, írtam az utcákról, az eldugott kis éttermekről, a mi környékünkről, de az igazi érzést nem voltam képes átadni. Ahhoz, hogy megértsd milyen dolog itt élni, egyszer minimum ki kell próbálnod. Ellehet mondani, hogy mi mennyire tömött, vagy sem, mennyire tiszta, vagy sem, mennyi és milyen bolt van itt, mik a legszebb dolgok, és még sorolhatnám. Viszont ezek az én saját, személyes véleményeim, amik általában merőben különböznek másokétól. Nekem szép lehet az iskolától pár utcára lévő eldugott piacféleség, de más azt lehet túl egyszerűnek találja. Nekem elegem lehet a forgalmas főutakból, viszont mást lehet ez élteti. Minden ilyen dolgot tényleg csak akkor tudunk megérteni, ha megtapasztaljuk azt. Viszont ez nem csak Busanra igaz, sokkal inkább a világ összes városára, vagy falucskájára. Teljesen más itt élni a vidéken, mint például egy afrikai országban. Hosszas elmélkedésemet városunkról telefonom rezgése zavarta meg, ami azt jelentette, hogy üzenetet kaptam.

„BabyChae, szombaton utazunk. Titok, hogy hova, legyen az meglepi a számodra.” – írta üzenetében barátom.

„Legyen^^” –válaszoltam, annak ellenére, hogy addig még van két nap, és még rengetegszer találkozunk majd.

***

Csütörtökön, pénteken, de még szombaton út közben is végig azon törtem az agyam, hogy vajon hova mehetünk. Csomó dolog végig futott az agyamon: elmegyünk a partra, a hegyekbe, a vidékre, esetleg Szöulba, vagy Incheon-ba. Az elmúlt napokban folyton arról faggattam, hogy mondjon legalább egy apró dolgot az úti célról, de próbálkozásom hiábavalónak minősült. Barátainkat is megkértem, hogy esetleg ők szedjék ki belőle, de semmi. Egyedül Jonghyun volt képes arra, hogy egy apró információt megtudjon, de miután megtudta nem volt hajlandó elmondani, végig röhögött rajtam és azt mondogatta „bárcsak ott lehetnék, mikor meglátod a meglepetést. Tuti felejthetetlen arcod lesz”. És ezután az ember persze csak két dologra gondolhat: vagy egy álom lesz, vagy egy rémálom. Őszintén remélem, hogy nem az utóbbi és hercegnőnek érezhetem majd magam a hercegem mellett.

- Még most se mondasz el semmit, igaz? – néztem rá az anyósülésről. Ő Ahn Tökéletes Jaehyo, szinte már meg sem lepődök azon, hogy tud vezetni.

- Hát… talán meggondolhatom magam. – vette le kezét a kormányról és simította meg combomat, ezzel feljebb tolva szoknyámat.

- Akkor inkább megvárom, míg odaérünk. – mondtam durcásan, és megigazítottam ruhámat. Nem szokásom kihívóan öltözködni, sokkal inkább csak csinosan, vagy alkalomhoz illően. Márpedig egy randihoz az álompasival, szépen kell felöltözni. Döntésem egy bordó bársony szoknyára, egy fekete pulcsira és egy fekete-vajszínű magas sarkúra esett. Csinos, praktikus és kényelmes is egyben. 

Végül pár órás utazás után egy kisebb városban, Thebekben álltunk meg. Igazából nem volt valami nagy szám, csak egy tipikus kisváros: éttermek, plázák, egy-két nevezetesség, vidámpark, és egy folyó. Végül az egész napunkat képesek voltunk eltölteni itt. Ettünk, fotózkodtunk, sétáltunk a folyó melletti parkban, ahol egy nagy fának a törzsében piknikeztünk is. Jaehyo azt mondta, hogy időpontra megyünk valahova, ahova nem szabad se túl korán, se túl későn érkezni, így a vidámparkban nem volt túl sok időnk, de legalább a Viking hajót kipróbálhattam.

Innét metróval és busszal mentünk a város szélére, ahova emberek ezrei igyekeztek. Nem tudtam, hogy mi lehet ez a nagy felhajtás, így egyre jobban izgulni kezdtem egészen addig, amíg meg nem láttam a fényesen villogó feliratot: Circus with Secrets. Ezt. Nem. Hiszem. El. Jaehyo elhozott engem egy cirkuszba. Egy cirkuszba, ahol bohócok vannak. Gyűlölöm a bohócokat. Ijesztőek, folyton bántanak, és a legtöbbjük vagy perverz, vagy pedofil. Plusz az a vigyor az arcukon. Eleinte kedvesnek és hívogatónak tűnik, de aztán többször ránézel, és rájössz, hogy az nem más, mint egy elmebeteg vigyora, aki éppen megölni készül!

- Már rengetegszer hallottam erről a helyről, és már nagyon érdekelt, csak eddig nem volt senki, akit méltónak tartottam volna arra, hogy elkísérjen. Annyira izgatott vagyok, imádom a cirkuszokat! Júj, remélem lesznek kígyók.

- Hogy mik? –visítottam fel azután, hogy megvettük a jegyeket és már bent voltunk.

- Hát, vannak kígyók, oroszlánok, zsiráfok, struccok és… - ahogy sorolta az állatokat én úgy lettem egyre rosszabbul. Két dolog egy helyen, amit gyűlölök: bohócok és kígyók. – Jesszus, jól vagy?

- Persze, csak… nem nagyon bírom ezeket a helyeket.

- Mi, miért?

- Hát, mert…

- *Zico, azonnal állj meg, és add oda, ami nem a tiéd!

- Mondtam már, hogy nincs nálam!

- Fúúú, de megöllek, te Perverz Kanos Bohóc Disznó! Úristen, bocsánat. –hajolt meg előttem a lány, aki az előbb nekem jött, majd folytatta a fiú kergetését. A lány egy elképesztően gyönyörű ruhát viselt: alja a szivárvány színeiben pompázott, míg felső része fehér volt és csillogott. Karjait hasonló csillogó fehér szalag fonta körbe, lábán pedig egy egyszerű saru volt, haja pedig szabadon lógott vállára és hátára. A fiú akit kergetett egy sárga öltönyt viselt és egy… egy bohóc maszkot, ami feltűnően ijesztő volt. Mivel mindenki őket kezdte követni, ezért mi is a tömeggel sodródtunk egészen egy tér közepéig, ahol végre abba hagyta a fiú a futást, a lány pedig kimerülten bámult rá. – Van három másodperced, hogy visszaadd!

- És mi van akkor, ha nem? –kérdezte az ijesztő ember.

- Akkor megetetem veled az össze kagylót és csigát, amit P.O-nak vettem születésnapjára, és emellé még azt is végig kell nézned, ahogy találkozok Stevennel! És mindezek után megfogom a nem létező tökeidet és kiheréllek! –kiabálta a lány idegesen, de a fiú csak nevetni tudott ezen.

- Nem értem, hogy miért vagy úgy kiakadva. Nem az összes mellt…

- Ki ne merd mondani hangosan, te idióta!

- Hercegnő, már igazán megtanulhattad volna, hogy itt semmi nem az, aminek látszik. Lehet, hogy én vittem el, de lehet, hogy nem. Lehet, hogy nálam vannak, de lehet, hogy nem.

- Zico, ne legyél nyomorék. Miről beszélsz már megint?

- Arról Kedvencke, hogy lehet, hogy nálam van. –jelent meg egy másik, kék ruhás bohóc.

- De lehet, hogy itt van. – most egy sötét zöld.

- Azokért a csigákért elmondom, hogy igazából ki a tettes. – most pedig egy lila.

- Húgi, ne higgy neki, én tudom! – most egy piros.

- Tudod mit szoktam mondani: csokit, vagy csalunk. – most egy sötét rózsaszín.

- Ma nem te vagy a legszebb itt, de talán visszalophatom neked. – legvégül pedig egy babarózsaszínű ruhás bohóc jelent meg. Mind a heten végül más-más épületen kötöttek ki, ezzel körbe véve a lányt is, és minket is. Miért ilyen ijesztőek? Miért vannak itt? Ne, menjenek innét, könyörgök.

- Annyira utállak titeket! – toporzékolt a lány, majd helyből felugrott az egyikhez, kergetni kezdte őt és a többi társát, de minden próbálkozása eredménytelen lett. Végül durcásan leült a tér közepén lévő szökőkúthoz. Azért félelmem közben innét-onnét nevetéseket hallottam, de nem igazán fogtam fel, hogy mi is történt pontosan.

- Tetszett a műsor, szép Hölgy? –hallottam meg magam mellől egy mély, ám kellemes hangot. Ahogy megfordultam a sárga ruhással találtam magam szemben, aki egyenesen rám nézett, engem karolt, és… és biztos voltam abban, hogy most megakar ölni. Végül teljesen bepánikoltam, kifutott belőlem a vértől elkezdve a lélekig minden, hirtelen szédülni kezdtem, majd képszakadás és teljes sötétség.

***

- Gratulálok, PKBD, most miattad sikeresen elájult! Ha bármi baja lesz, én megöllek. És utána még válunk is. – hallottam egy lány hangot.

- De utána még én is kinyírlak. – csendült fel a számomra legkedvesebb hang.

- Az addig oké, hogy ő kiakar nyírni, neki már sok okot adtam, de te pontosan miért is? – ismét az a mély hang.

- Mert miattad lett rosszul! – most viszont egy lány és egy fiú hangot hallottam megszólalni egyszerre. Nem tudtam eldönteni, hogy ki merjem-e nyitni a szemem vagy sem, de sajnálatos módon természetem túlságosan is kíváncsi, így nagy nehezen kinyitottam azt, és ülő helyzetbe tornásztam magam.

- Nincs is semmi baja! Sokkal jobban néz ki, mint mikor te ájultál el először. – mutogatott rám a sárga öltönyös bohóc, aki… aki most egyáltalán nem nézett ki annak. Maszkja most nem takarta el szőke haját, valamint helyes és férfias arcát. Ahogy néztem őt úgy éreztem, hogy egy istenség áll előttem. Talán még Jaehyonál is jobban nézett ki.

- Most nem ez a dolog lényege, te nyomorék! – kezdte őt ütögetni a lány, aki nekem jött. Eddig csak arra volt alkalmam, hogy a ruháját csodáljam meg, de most őt is megtudtam. Vállközépig érő barna haj, ovális arcforma, bájos arc, amit az ember egyszer gyerekesnek, máskor gyönyörűnek lát. Az ő kisugárzása is hasonlított egy istenéhez. Ahogy őket kettőjüket néztem olyan érzésem támadt, mintha Zeusz és Héra, az isteni pár állna előttem. Vagy… valami annál több. Egy Király és egy Királynő, akik valamilyen varázslattal uralkodnak minden és mindenki felett. Lenyűgöző. – Jól vagy? Ugye nem bántott? – ült le mellém a lány, és rá kellett jönnöm, hogy közelről még szebb.

- Persze, csak… nem túlságosan szívlelem a bohócokat. – feleltem, majd inkább elbújtam hajam mögé, hogy ne kelljen rájuk néznem.

- Hogy mi? Hogy félhettél tőlünk? –ült le másik oldalamra a fiú.

- Had emlékeztesselek arra, kedves Woo Zico, hogy először még én sem kedveltelek titeket. – jegyezte meg dorgálón a lány. – Szükséged van valamire? Inni? Enni?

- Egy pohár vizet elfogadnék, köszönöm.

- Okés, akkor hozom. Te pedig gyere velem! –mutogatott fenyegetőn a fiúra, aki végül elröhögte magát, felkapta a lányt és bevitte a konyhába.

- Chaewon, annyira sajnálom, nem tudtam, hogy ez lesz az egészből, én… - jött mellém Jaehyo. Szemeiből bűntudatot, sajnálkozást és aggodalmat olvastam ki. Megnyugtatásképp megfogtam kezét, majd fejemet vállára hajtottam.

- Semmi gond. Már az elején, mikor megérkeztünk mondanom kellett volna, hogy félek a bohócoktól. Úgy hogy te is hibás vagy, meg én is. Megesik az ilyen. De most már tudjuk ezt is, így legközelebb nem fogjuk elkövetni ugyanezt a hibát. Meg megkérdezzük a másiktól, hogy esetlegesen nincs-e valamiféle fóbiája.

- Még mindig nem értem, hogy lehetsz az enyém. – nyomott egy apró puszit arcomra.

- Hűű, ti együtt vagytok? – ült le csodálkozva a velünk szemben lévő kanapéra a fiú.

- Már jó, hogy együtt vannak. Még is milyen fiú jön el ide egy lánnyal, ráadásul kézen fogva?

- Én tudnék rá példát mondani…

- De nem fogsz! – fogta be a lány a fiú száját. – Most jut eszembe, hogy még be sem mutatkoztunk. Én Kim SunHi vagyok, akrobata, légtornász, és lényegében bármi, aminek éppen kellek.

- Woo Zico, bohóc, bábmester és a leendőbelije. – ölelte át Zico SunHi vállát, majd lopott egy aprócska csókot SunHi-tól, én pedig teljesen ledermedtem.

- Ti együtt vagytok? –kérdeztem.

- Ühhüm. –bólintottak.

- Hát én teljesen azt hittem, hogy testvérek vagytok.

- Isten ments, hogy az ő családjából származzak. Elég, hogy a majdani gyerekeink tőle is örökölnek majd valamit.

- Nos, drága Zico, ezt megmondom Anyának, így ma nincs vacsora. De most hallgassuk meg a vendégeinket is.

- Én Gong Chaewon vagyok, nagyon örvendek. –hajoltam meg.

- Ahn Jaehyo. – hajolt meg barátom is. – Ha már így itt vagyunk, nem játszunk valamit, vagy…

- Hozom a társast! – ugrott fel helyéről SunHi, majd elment megkeresni azt a bizonyos játékot.

Végül az egész éjszakát a cirkuszban töltöttük, játszottunk és beszélgettünk. Volt, hogy félre vonultunk mi, lányok, meg a fiúk. Én és SunHi egyből megtaláltuk a közös hangot, lényegében mindenről hosszasan eltudtunk beszélgetni, leginkább azért, mert mindketten rengeteg tudunk beszélni és utáljuk a csendet. Viszont, ahogy elnéztem Zico és Jaehyo is jól elvoltak, ugyanis minden ötödik percben valamelyiküknek a nevetését hallottuk. Az este végén csináltunk egy közös selfie-t.

- Még egyszer nagyon sajnálom. – motyogta Jaehyo hazafele menet.

- Még egyszer semmi gond. – feleltem félig aludva.

- Viszont így már értem, hogy miért kérte azt Jonghyun, hogy vegyem fel az arcodat. – kuncogott.

- Viszont én hétfőn megölöm azt a buzit. – feleltem, mire ő felnevetett. Az út hátralevő részében azokat a képeket nézegettem, amik a mai napon készültek. Amint hazaérek, első dolgom lesz, hogy kiválogatom azokat, amiket előhívatok. 

*írói megjegyzés: Zico, SunHi és a többi bohóc az előző blogom, a Circus with Secrets szereplői voltak. Szimplán azért tűntek itt fent, mert mégis csak ők az "Elsők", és túlságosan hiányzotak, így muszáj volt valahogy behoznom őket. Plusz ezzel még én magam is rájöttem, hogy SunHi és Chaewon, ha nem is nagyon, de legalább egy kicsit, másmilyen személyiség.
U.i.: Nagyoooon-nagyon jó volt újra Zico és SunHi szívatásait leírni. Viszont innentől, hogy végleg lezártam, teljes bedobással tudok Jaehyoékra koncentrálni.♥