9. rész~ Utállak!

- Én úgy unatkozok! – nyavalygott Jonghyun az asztalomon elterülve ezzel lelökve mindent, ami ott volt: tollat, tolltartót, füzetet, könyvet, szendvicset és üveget.

- Akkor miért nem mész és boldogítod a barátnődet? –kérdezem, majd megpróbáltam egy hirtelen és nem várt mozdulattal lelökni őt, de nem sikerült. A kis szemét képes volt megtartani magát minden erőlködésem ellenére.

- De ő most beteg, és nincs senki, aki szórakoztasson. ChaeWon, szeresd Oppát! – hirtelen felindulásból fogta magát, lemászott az asztalról egyenesen az ölembe, ahol úgy kapaszkodott belém, mint egy kismajom az anyukájába. Komolyan mondom, hogy már csak egy fa, a törzs többi tagja és a bolhászkodás hiányzott és még élethű is lett volna a szituáció.

- Ne is álmodj róla, te főemlős. – csapta fejbe barátom a fiút a vaskos fizikakönyvvel. Jéé, neki is van fizikakönyve? Vagyis… nem. Az az enyém.

- Höhööö, a nagy Ahn Jaehyo csak nem féltékeny? –bújt még jobban hozzám Jong.

- Nem. Csak rajtam kívül mások nem nyúlhatnak hozzá. – jelentette ki egyszerűen, mire a kiscsimpánznak a tekintete teljesen elsötétült, a szemében felcsillant egy bizonyos fény, ami csak akkor keletkezik, amikor valamit tervez. Ez nem sok jót sejtet.

- Meglátjuk, Casanova. – szinte észre se vettem, hogy leszállt rólam, csak azt, hogy a vállára felkapva fut velem körbe-körbe a teremben.

- Jonghyun, tegyél le most azonnal! – sikítottam a fülébe, de mint aki meg se hallotta futott velem tovább egész addig, amíg hirtelen nem kanyarodott egyet és be nem vertem a fejemet az ajtóba. – Ezért most megöllek! – ott ütöttem a hátát, ahol csak tudtam, de mit próbálkozásaim semmit sem értek ellene.

- Yaa, Főemlős, tedd le a barátnőmet, amíg szépen mondom. – hirtelen lefékeztünk, majd elrablóm hátrálni kezdett velem.

- Mi a váltságdíj?

- Mondjuk az, hogy az IQ-d nem fog nulláról mínusz húszra esni.

- Ejj, nem tetszik. Minwoo, kapd el! – sosem tudtam milyen érzés repülni, de néha, mikor a barátaimmal vagyok, megtudom. Ilyenkor azt hinné az ember azért, mert a boldogság és az öröm feltör belőlem, mikor velük vagyok, hisz olyan mesésen és értékesen telnek el az együtt töltött percek. Szinte a fellegekben érzem magam attól, ahogy bánnak velem, ahogy nevetgélünk és ahogy beszélgetünk. Nos, ez nálunk egyenlő egy városi legendával. Nem azért éreztem magam a fellegekben, mert kedvesek voltak, hanem azért, mert azaz idióta barom Jonghyun fogta magát és átpasszolt Minwoonak, akinek éppen hogy sikerült elkapnia. Mindenki az osztályban megrémülve nézett ránk, egyedül a bajkeverő nevetett csak. Ami ezután történt, nagyon, nagyon, nagyon sok mindennek az előjele: Jaehyo szintúgy elkezdett a nyomorékkal röhögni, míg engem Minwoo még mindig a karjaiban tartott.

- Leteszel? Kérlek. – szipogtam.

- Persze. – mondta, majd gyengéden letett. –Minden oké?

- Nem. – feleltem, majd kiviharoztam a teremből, de előtte bosszúképp arrébb löktem mind a két nyomorultat.

- Chaewon, ne haragudj! Csak vicc volt! –kiabált utánam legjobb barátom.

- Te vagy a vicc! – kiáltottam vissza, majd futni kezdtem egyenesen az udvar egy félreesőbb részére, ahol senki nem zavarhat meg. Nem tudom mi bajom lehet, hogy ennyitől megeredtek azok a hülye sós dolgok a szememből. Megszoktam már, hogy a súlyom miatt sokszor kapnak fel és futnak velem egy kört, de… de ez most valamiért más volt. Nem is a dobás a baj, amiatt mindenhogyan megölöm, de… de talán az a baj, hogy eddig nem volt ott Jaehyo, aki szintúgy nevessen. A barátom, az állítólagos szerelmem nevetett egy ilyen helyzetben, amikor egyáltalán nem ezt kellett volna tennie. Sokkal inkább halálra rémülve odafutni hozzám, hogy minden rendben van-e, nem fáj-e a fejem, vagy bármi, ami nem nevetés. Most nagyon utálom Jaehyot. Meg Jonghyunt. Meg az iskolát. Meg az embereket. Meg a bogarakat. Meg a virágokat. Meg a napsütést. Meg a szélt. Meg az esőt. Meg ezeket a rohadt kis sárga virágokat is, amik körül vesznek! Basszátok meg ti is, sárga kis virágok, utállak titeket!

„Átmenjek ma?” – olvastam el az üzenetet, amit a rohadéktól kaptam. Most utálom, szóval nem válaszolok neki.

„Megnézem veled az Aranyhaj és a Nagy gubancot.”
„Befonom a hajad, és még vásárolni is elmegyek veled!”
„Yaaa, BabyChae~  ne legyél ilyen. Ne rám legyél mérges. Én nem csináltam semmit.”
„Ölelésre van szükségem~~~”
„Nekem meg egy olyan barátra, aki nem neveti ki olyankor az állítólagos barátnőjét, amikor éppen életveszélyben van!” – írtam vissza neki a tucat üzenete után, hátha abbahagyja.

„Most tényleg csak ennyi bánt? Az csak egy vicc volt, hogy feldobjuk kicsit a hangulatot. Tudod, azért, hogy te is nevethess és láthassuk a gyönyörű szép mosolyod.”
„Ne beszélj hozzám. És ne is írj. Most utállak téged is, meg Jongot is. Haza megyek, pihenésre van szükségem.” – zártam le a beszélgetést. Ezután nem is kaptam több üzenetet. Pedig kellett volna! Köztudott tény, hogy a lányok sosem azt akarják, amit mondanak, hanem annak az ellenkezőjét. Tehát, ha azt akarom, hogy ne írjon, akkor írjon. Ha azt mondom, hogy hagyja abba, akkor folytassa. Ha azt mondom, hogy nincs kedvem valamihez, akkor érje el, hogy legyen kedvem hozzá. Nem értem ezt az egészet, komolyan. Isten olyan sok mindent tökéletesre teremtett meg, amiben nincs egy milliméternyi hiba sem, ragyogó, előkelő és tökéletes. Mint például egy fa, vagy egy tenger. Bezzeg a férfiak. Aligha intelligensebbek a majmoknál. Ha valaki betanítaná őket arra, hogyan kell füvet nyírni, nem látnék köztük semmi különbséget. Sosem tudják, hogy mire gondol a másik, nekik mindent szabad, de a lányoknak semmit, és a legrosszabb! Nekik nem kell soha, egyszer sem szenvedniük. Fúú. Inkább én is fiú leszek.

Este végül megértettem, miért pityeregtem nap közben, miért lett elegem mindenből, miért kezdtem el hirtelen utálni a fiúkat és miért kiabáltam csak azért Apával, mert elkapcsolt a zene csatornáról a hírekre. Nagyjából hajnali kettő lehetett, amikor felébredtem az irdatlan szorítástól a hasamaljában. A lábaim elzsibbadtam, a térdkalácsom lüktetett, nem tudtam eldönteni, mi a jó póz: ha behajlítottam a lábam fájt, ha kinyújtottam, fájt. Ha a hátamon feküdtem, akkor ez a bizonyos görcsös fájás rosszabb lett. Ha jobb oldalra feküdtem, az kényelmetlen volt, ha balra, akkor a kényelem ellenére is a fájdalom túl nagy volt. Durván tíz perces küzdelem után, amit magammal vívtam, elcsoszogtam a fürdőbe, hogy megnézzem, ez az, amire gondolok, vagy csak túl sokat ettem. Ám, sajnálatos módon igazam lett: a Mikulás visszatért, hogy boldogíthasson egy nyamvadt héten keresztül. Miért, ó, miért kell ez nekünk? Miért nem jöhetnének ki a testünkből kis, cuki pillangók, vagy, ha már méh, akkor pici méhecskék. Biztos vagyok benne, hogy az nem fájna annyira, mint ez. Egy gyors tusolás után a konyhában öntöttem magamnak alma levet –hülye szokás, de nálam minden gyógyszer csak akkor hat, ha valamilyen gyümölcslével veszem be- majd elővettem a görcsoldót és bevettem azt. Miután úgy éreztem, hogy túlélem a ma estét, a szobámban a sarokból kivettem a nagy zsiráfomat, ami majdnem nagyobb, mint én, és azt ölelve aludtam el újból.
- Anyu! – kiáltottam édesanyámnak reggel, aki szinte azonnal az ajtóban termett aggódó tekintettel. – Miért lánynak csináltatok meg?
- Apádat hibáztasd. Ha még egyet lök, lehet, hogy fiú leszel. – próbált viccelődni, de próbálkozása kudarcba fulladt.  – Itthon akarsz maradni?

- Lehetséges lenne? –néztem rá nagy szemekkel.

- Persze. Mamáék majd elmennek neked igazolásért.

- Imádlak. Te vagy a legjobb! – dobtam neki egy puszit a levegőben, amit ő nevetve kapott el.

„Ha még érdekel a barátnőd sorsa és állapota, akkor baráti jó tanácsként mondom, hogy ne keress a suliban. Nem leszek bent” – küldtem az üzenetet a faszkalapnak, majd telefonomat jó messzire dobva szenderedtem el.

 Nem tudom mennyi ideje aludhattam már, amikor valami keményet éreztem a combomnak csapódni. Majd a fejemnek. Majd a kezemnek. Majd végül az orromnak. Dühösen tápászkodtam fel és vettem észre, hogy a támadásom tárgyai nem voltak mások, mint csokik. Tejcsoki, epres, fehércsoki, M&M’s-es és kekszes. Körülnéztem a helyiségben, hogy kitől jöhettek, de nem láttam ott senkit. Végül az ajtómból egy plüss maci nézett velem farkas szemet, ami végül integetni kezdett.

- Gong Chaewon, mond csak, haragszol még a barátodra? – szívem szerint igent akartam mondani, de mikor meghallottam a fiú elvékonyított hangját nem bírtam ki és elnevettem magam. – Akkor ez egy nem? – mutatkozott meg a hang tulajdonosa.

- Sokkal inkább egy „majd meglátjuk”. – akármennyire próbáltam komoly maradni nem sikerült, hisz az a bolond a macival a hátán, négykézláb mászott el egészen az ágyamig, ahol hatalmas kiskutyaszemekkel nézett rám, míg végül felugrott hozzám és teljesen rám tehénkedett. – Héé, te bolond, palacsinta barátnőt akarsz, vagy mi? – próbáltam letolni magamról.

- Nem. Most kipréselek belőled minden csepp vért, hogy hamar vége legyen ennek a hülyeségnek. – mondta szemembe nézve teljes komolysággal.

- Hülye. –nevettem el ismét magam.

- Ne haragudj. Legközelebb nem leszek ilyen, amikor éppen játszod a lányt. – fejem mellett, alkarján támaszkodott meg, miközben arcomat apró puszikkal hintette be.

- Én sosem játszom a lányt. Én egy hölgy vagyok!

- De még milyen hölgy. – azt hittem elájulok attól a tekintettől, ahogy rám nézett. Rengeteg fiúnak a nézése tapadt már rám különféleképpen, de… még egy sem volt ilyen. Szinte minden másodpercben mást láttam benne: aggodalom, félelem, testi vágyakozás, harag, lelki vágyakozás, szeretet, törődés és… és még valami, amit nem tudtam hova tenni. Talán, egy cseppnyi bizonytalanság, de nem voltam benne biztos. Viszont amit tudtam, hogy a gyengéd érzelmek uralkodtak benne, ez is vezetett azon tettéhez, hogy lágyan összeérintette ajkainkat. Hirtelen olyan puhának éreztem száját, mintha egy pihe-puha pihével cirógatnának. – Ettél már?

- Nem, még nem.

- Gyere, főzök neked valamit. – mondta, majd hercegek módjára az ölébe vett, mint egy hercegnőt és lebattyogott velem a nappaliba, ahol letett a kanapéra, majd átment a konyhába, hogy meglephessen a különleges kérésemmel: amerikai palacsintával. Végül az egész napunk abból állt, hogy én pihentem, ő meg rohangált mindenért, amit kértem. Például: „Jaehyo, add ide a távirányítót” vagy „Jaehyo, hozz egy pohár vizet”, „Jaehyo, hozz egy zsepit”, „Jaehyo, éhes vagyok, etess meg”, de elhangzottak olyanok is, hogy „Jaehyo, hozd le a macit és a zsiráfot”. Sokszor láttam, hogy legszívesebben hozzám vágna mindent, amit kértem tőle, de nem tette, nehogy ismét megharagudjak rá.

- Jaehyo.

- Mi van már megint? –kérdezte elnyűtt arccal.

- Elmész a boltba?

- Minek?

- Elfogyott a betétem, és érthető okok miatt nem szeretnék kimenni a házból.

- Te most szórakozol velem? –kérdezte tőlem olyan arccal, mint akit most látott egy szellemet.

- Szerinted szórakoznék veled egy ilyen dologról éppen most? Tényleg ilyennek ismertél meg? Nem hiszem el, hogy én itt szenvedek, te meg még csak ennyit se vagy képes megtenni. Jó, hogy nem mondod azt, hogy spárgázzak itt neked helyben. De, hát ha ennyire nem törődőm vagy, akkor…

- A narancssárga vagy a rózsaszínfajta kell?

- A narancssárga, és ugyanabból a márkából kérlek hozz éjszakait is. Tudod, az a kék színű, cuki csillagokkal meg holdakkal.

- Értettem. – felelte meggyötörten, majd pénztárcáját, kabátját és cipőjét összeszedve indult el a boltba. Röpke fél óra múlva vissza is tért egy nagy szatyorral a kezében.

- Mi tartott eddig?

- Itt vannak a nyomorék szarjaid! És a hülye közértes is bassza meg! Meg az összes ahjumma, aki ott volt. És akkor már ne is beszéljek a kis taknyos tizenhárom évesekről! Egész végig röhögtek rajtam, és azt kérdezgették, hogy azt magamnak veszem-e, míg a nénik azon szörnyülködtek, hogy képes egy férfi olyat megfogni. De a legrosszabb a pénztáros volt. Az a szemét megmerte kérdezni, hogy a legújabb csavaros tamponból nem kérek-e. – és kész. Eddig bírtam. Teljesen kitört belőlem minden eddigi visszatartott érzelmem, és őrült módjára kezdtem el nevetni, ami végül a retardált fóka üzemmódba ment át, azaz hangot nem adtam ki, csak hevesen csapkodtam a tenyeremet.

- És tudod mi a legviccesebb? Az, hogy van itthon minden. –mondtam, mire még inkább rákezdtem. 

- És tudod mi a legrosszabb? Az, hogy úgy mentem el, hogy tisztában voltam vele. – fejét fogva röhögött immáron ő is velem együtt. Végül letelepedett az ülőalkalmatosságra, a hátam mögé mászott és ott ölelt át.

- Amúgy, én soha nem értettem, hogy mi a különbség ezek között a jelzések között. Mármint, az addig oké, hogy az egyik nagyobb, a másik meg kisebb, de minek van vastagságban is különbség? Nem az a legjobb, amelyik vastagabb és rendesen feltudja fogni a felfogni valót?

- Most tényleg a betétekről akarunk beszélgetni?

- Beszélhetünk a tamponokról is.

- Akkor már inkább az óvszerekről.

- Jó. Te melyiket szereted és ajánlod másoknak?

- Te őrült vagy. – fúrta arcát nyakhajlatomba és oda adott néhány apróbb puszit, valamint elejtett egy-két szívást is.

- Amúgy, hogy-hogy kaptam a macit?

- Hogy a zsiráfnak legyen barátja.

- És a csokik?

- Azt hallottam, hogy ha egy nő mérges rád, akkor mondj neki szép és kedves dolgokat. De mivel ez nem vált be, ezért a B tervet választottam. Azaz: menj biztonságos távolságba és onnét dobálj neki csokit.

- Legalább a Facebook-ot jól tudod használni.

- Meg a külsőmet. Hisz azért szeretsz. – csücsörített felém.

- Mondjuk inkább úgy, hogy azért is. –pusziltam meg végül én.

Etse, mikor már Jaehyo elment, és lefekvéshez készülődtem csináltam egy-két selca-t a macival -akit végül Hyo-nak nvezetem el- és feltettem azokat Instára a következő címmel "Én és a Hyo, együtt vagyunk, jaj de jó♥"