- Jóóóóó reggelt, Napsugár. – köszöntött Zico mosolyogva.
Úgy, mint eddig, olyan jó hét vigyorgó arcra kelni. Megnyugtat. Ja, majdnem,
inkább a frászt hozzák rám, hogy gyakorlatilag bármikor betörhetnek hozzám.
- Mi van már megint? –kérdeztem kómásan.
- Hát már el is felejtetted, kis butus? –kopogtatta meg a
fejem. – Éjféltől éjfélig tart a verseny.
- Jó, de addig még van egy egész nap. –húztam vissza magamra
a takaróm.
- Igen. Pontosan két óra. Úgy hogy, igyekezz! –sürgetett.
- Várjunk csak, még ma van és nem másnap?
- Aha. Szóval, vissza a ruhát és indulás.
- De nektek még dolgotok van, nem?
- De, úgyhogy ezzel adunk pár óra előnyt. Sok sikert.
–mondta, majd elmentek. Nehezen kikeltem az ágyamból, ugyanazt a folyamatot
megcsináltam magamon, mint minden reggel, aztán nagy csendben, egy könyvvel és
a zenelejátszómmal elhagytam a cirkusz területét.
Annyira nem tudják, hogy még is kivel kezdtek ki, ugyanis,
mint mondtam, jobban ismerem ezt a várost, mint a saját tenyerem. Felszálltam
arra a metróra, amivel haza szoktam menni, ám a végállomás előtt kettővel
leszálltam, átmentem az út túloldalára és vártam a következő metrót. Annyira
furcsa volt, hogy nem bámultak meg az emberek, mikor ilyen ruhát hordok. Kint,
külföldön, annyira le lettek volna taglózva, hogy még levegőt venni is
elfelejtenek. Na mindegy. Egy gyors felszállás után levágtam magam a kocsi
egyik távol eső részébe, zenét hallgatva. Magabiztosan ültem a helyemen és
figyeltem az embereket. A nagyrészük fáradt volt és álmos, valószínűleg a
munkából igyekeznek hazafelé. Annyira furcsa, én mindig úgy képzeltem el, ha
egyszer majd dolgozni fogok, sosem leszek fáradt, és ugyanolyan boldogan megyek
majd be a munkahelyemre, mint ahogy jövök el onnét, és ezért a kollégáim majd
fel fognak rám nézni, a főnököm meg lesz velem elégedve, előléptet, majd mikor
úgy gondolja, hogy elege van az igazgatói pozícióból, átadja nekem a helyet, és
én leszek Dél-Korea legsikeresebb cégigazgatója. Hm, azt hiszem régen volt már,
hogy ilyenekről álmodoztam. Az utazók másik fele fiatalokból állt, akik éppen
egy buliból mennek haza, vagy éppen egy buliba mennek. Erről az elképzelésem
teljesen más, mint a munkáról. Sosem szerettem a középpontban lenni, pláne nem
ilyen helyeken, ezért eldöntöttem, hogy soha nem fogok egyetlen egy partiba sem
elmenni. Semmi kedvem részeg emberek közt valamit lépkedni –mert azok a
valamik, amiket ők táncnak neveznek, az nem tánc- vagy éppen leinni magam a
sárgaföldig, hogy ne is emlékezzek arra, mi történt velem. Inkább mesélek a
gyerekeimnek arról, hogy miket láttam szerte a világon, mint sem azt, hogy
melyik buliban éppen ki hányt le. Úgy sajnálom az ilyen embereket, mert nekik
tényleg ez lesz a sorsuk, és ezt később vagy megbánják, vagy nem.
Kis elmélkedésem után felpattantam az ülésemből, az ajtó elé
álltam, majd mikor kinyílt leszálltam a metróról, felmentem az aluljáróból az
utcára. Egyből megcsapott a régi jó illat, amit mindig is imádtam ebben a
környékben. Ez az étterem-negyed, legalábbis, én mindig így hívtam. Minden
második ház aljában van egy étterem. Gyorskajáldától elkezdve a legpuccosabbik. Nyugodtan sétálgattam az árusok között
keresve a kedvenc helyemet. Amint odaértem, azt hittem kiszáll belőlem a lélek.
Az aranyos kis gyorskajáldát valami fényűző és nagyszerű étterem váltotta fel.
Nem. Nem. És nem. Nem tűnhetett el gyerekkorom kedvenc helye, ahova minden
hétvégén eljöttünk anyával és apával. Yunggal is itt volt az „első randink”,
ami annyiból állt, hogy anyáék megkértek minket, vegyünk valami sütit, és kézen
fogva jöttünk el idáig. Ekkor voltunk nagyjából hét évesek, de ez most
lényegtelen. Dühösen viharoztam be az étterembe, ahol egy inas fogadta a
vendégeket.
- Bocsánat uram, izé… érdeklődni szeretnék, hova tűnt innen
a Children’s Happy étterem? –semmi
válasz. – Már nem azért, de tudja, ha kérdeznek magától, igazán válaszolhatna.
Miután elküldtem őt melegebb égtájakra, beljebb mentem az
étteremben. Mindenhol virágok, hangulatos zene, pincérek, divatosan öltözött
embere. Fúúú, maga a Pokol. Ami a legfurcsább volt, hogy senki sem vette fel,
ha éppen beleturkáltam a kajájába, vagy megnéztem, igazi-e a haja vagy a
bajsza. Inkább a fürdőbe mentem, ott majd lenyugtathatom magam. A fürdő
aranyozott volt, minden csap szélén egy kis szappan és egy készszárító. A
vécéülőkék is fából voltak, nem ám nem. A falon a tükrök az egész helyiséget
körbe vették, ám mikor beléjük néztem, nem láttam semmit. És nem azért, mert
sötét volt, hanem mert kapálózhattam akármennyire, csinálhattam bármit,
nézhettem bármerre, egyik tükörben sem látszódtam. Akkor, az emberek most nem
látnak, igaz? De még is, hogy…?
- Esküszöm, meg fogom ölni mind a hetet, azzal a nyomorék,
nagyképű állattal az élén. – fakadtam ki magamból. Dühösen léptem ki a mosdóból
majd az étteremből és kezdtem szidni a fiúkat, úgy se hallja senki sem. Bár,
egy pillanatig bennem volt, hogy mi van, ha még is, de mikor odamentem egy
emberhez és panaszkodni kezdtem neki, rám se rántott, csak nézegette a bolt
kirakatát. Azért ez így egy kissé pofátlanság. Hogy lenyugtassam magam, végig
száguldottam az egész utcán, amelynek a végén zenészek voltak. Leültem egy társaság
elé, akik nagyjából hatan lehettek, és elég kellemes zenét játszottak. Nem az a
legújabb pop zene, de nem is az a legrégebbi. Megnéztem, hátha ott van valahol
a nevük, de nem találtam semmit. Már éjfél is elmúlt, mikor úgy döntöttem, hogy
nekem aludnom kéne, vagy legalább valami olyan helyet keresni, ami biztonságos.
Felszálltam egy újabb metróra, ami a folyó mentén megy, majd
a legközelebbi leszállónál leszálltam, és sétálni kezdtem. Olyan régen voltam
már erre, hogy szinte fel sem ismertem. Tényleg minden, egytől egyig
megváltozott. Mintha sosem éltem volna itt. Fáj beismernem, de igazuk volt a
fiúknak. Régebben, volt erre egy park, ahova mindig lejöttünk apával, de már az
se volt itt. Helyette valami hiper-szuper modern kávézó nyílt. A szívem megszakadt
ennek a helynek a láttára. A folyó legvégén volt egy hatalmas tölgyfa, aminek a
tövébe mindig lefeküdtem, és képes voltam akár órákat is aludni. Ez az egy
dolog volt, ami nem tűnt el. Ha jól emlékszem, valahova a fába belevéstem a
nevem egy szívvel együtt, ott, ahol mindig pihentem. Mikor megláttam, hogy még
mindig ott van, nevetni kezdtem. Olyan jó érzéssel töltött el, hogy megmaradt
legalább ez az egy dolog a gyerekkoromból. Mielőtt újra elaludtam volna,
alaposan körbe néztem, hátha itt lennének a bohócok, de nem voltak. Bár,
ilyenkor szerintem még javában folyik a műsor, szóval nincs semmi probléma.
Zico
- Hatalmas szeretettel
üdvözlünk mindenkit a Bohócházban! Egy dolgot sose felejtsenek: mindig van
kijárat. Csak szólniuk kell, és mi már is ott vagyunk! –nyújtott át a fiú egy
rózsát az egyik éppen belépő lánynak. Mindeneste ugyan az a műsor. Vagyis, ő
így gondolja, eddig nem volt benne semmi érdekes, csak az elején, mikor az
emberek kíváncsiak voltak. Persze most is azok, mert mindig mással készülnek,
nem létezik az, hogy egymásután kétszer előadják ugyanazokat a számokat, vagy
az, hogy ismétlődjön egy este. Lehetnek benne hasonló elemek, de a műsor sosem
lesz ugyan az. Ez a dolog nem történhet meg, különben a cirkusz elveszítené a
hírnevét, de legfőképp a fogadást, amit még évekkel ezelőtt kötöttek, és ezt
senki sem akarja. A mostani csoport is olyan volt, mint a többi: mindenhol
nevettek, és a segítségüket kérték, aminek Zico és a többiek persze
menthetetlenül örültek, mivel az a céljuk, hogy az embereket mosolyogni látják.
Kéne valami újdonság, ami megmozgatja az embereket, és leginkább őket is.
Miközben az egyik állomásnál várt a segítségkérésekre, visszaemlékezett arra,
mikor SunHi járt itt. Bár ennek a háznak a mulattatás a lényege, ő nem találta
viccesnek. Sőt, olyan komolyan vette, mintha az élete múlna rajta. Mindent
megoldott, egyszer sem kérte a segítségüket. Őt kifejezetten szórakoztatta a
lány tettei és reakciói. Az óta a nap óta teljesen másként tekint mindenkire.
Kyunggal eddig mindig felhőtlenül beszélgetett, vagy éppen szívatta őt, de most
a vetélytársat látja benne, pedig nem akarja. Fél, hogy ellopja az ő SunHi-jét.
Fél, hogy a lány beleszeret a másik fiúba, és őt elfelejti. Mikor ilyen
gondolatai vannak, átmegy a lány sátrába, és idegesíteni kezdi őt, amivel
magához láncolja. Aztán megérkezik Kyung, vele is beszélgetni kezd, és ismét
féltékeny lesz. Majd amint látja, hogy néznek egymásra, egy pillanat alatt
elszáll minden aggodalma, hiszen tudja, a fiú sosem szeretne bele egy olyan lányba,
mint SunHi, ráadásul ott van a szabályuk, miszerint „sosem szeretünk bele a
legjobb barát szerelmébe, vagy barátnőjébe”. Ez a gondolat mindig megnyugtatja.
A többiekben még nem látja az ellenséget, mivel a lány hozzájuk még nincs
annyira közel, mint kettőjükhöz.
Amint lement a
csoport, visszament a szokásos helyükre a többiekkel együtt, hogy a kicsiknek
lufikat adjanak, vagy éppen kifessék őket. Nagyon szerette a kisgyerekeket,
pláne azokat, akik kedvesek és lelkesek voltak a bohócok közelében. A kiskori
énjére emlékeztették őt. A cirkusz megalapítása óta itt van, és előtte is tagja
volt egy társulatnak, ahol mindent tanult, ezért sokan azt gondolhatnák, hogy
kimaradtak neki az olyan dolgok, mint a szerelem, vagy a randizás, de ő ezt nem
így gondolja. Az ő egyetlen szerelme a cirkusz, akivel mindennap randizott,
viszont most minden megváltozott. A cirkusz a második helyre került szerelmei
listáján, és SunHi foglalta el az első helyet. Ezért hatalmas lelkiismeret
furdalási szoktak lenni, ezért olyankor bemegy a nagy terembe, leül a színtér
közepére és gondolkodik. A cirkusz ilyenkor megszólítja őt, és úgy érzi,
megbocsát neki mindenért, és a legjobbat kívánja neki. Azt is mondta már, hogy
ne aggódjon a lány iránti érzései miatt, egyszer majd ő is észreveszi a fiút.
És a színpad iránti érzelmeivel mi van? Azért meg pláne nem kell aggódnia,
mivel pár hét, és a lány újra észreveszi azt, hogy mennyire is szereti a
színpadot, és neki ez az otthona csakúgy, mint kiskorában.
Gondolatait egy pár
szakítja félbe, akik nevetve sétálnak feléjük. Mind a heten ott voltak, és a
két fiatalt figyelték. A fiút mind ismerték, de a lányt, akinek a kezét fogta,
azt nem. Yung volt az, SunHi szerelme, egy másik lánnyal. U-kwon elárulta
Ziconak, hogy ugyanazokat csinálta meg ezzel a lánnyal, mint a múlthéten
SunHival. Zico legszívesebben leütötte volna a srácot, de nem tehette, különben
nem tudná soha többet felvenni a bohóc szerepét. Ezért inkább megkérte U-kwon,
hogy a többiekkel egy kicsit foglalják le a lányt, míg ő beszél a sráccal.
- Ne haragudjon Uram,
de véletlenül nem maga volt itt még a múlt héten, egy másik Hölggyel? – hajolt
meg előtte.
- De, jól emlékszik.
–mosolygott a fiú. – Csak, hát, rá jöttem, hogy az a lány tényleg csak
gyerekkori barát, akivel, ha összejönnék, csak elrontanánk azt, ami az előtt
volt köztünk.
Zico ezt hallva
megnyugodott, hogy nem valami kicsinyes ok miatt fogja majd összetörni szerelme
szívét, hanem valami sokkal mélyebb miatt, amit a fiúknál nehéz megtapasztalni.
Ő ezt már csak tudja, rengeteg fiút látott már itt, és sok volt olyan, akik
naponta mással jöttek, és ez nem tetszett neki. Valamilyen boldogság töltötte
el, hogy tudja, az a fiú, akit a lány szeret nem is olyan rossz. Ez a boldogság
addig volt meg benne, míg a fiú újra meg nem szólalt.
- Plusz, Ő sokkal jobb
csaj, és nincs valamilyen megrögzött elképzelésre arról, hogy az apja még él,
vagy ilyen hülyeségek. Plusz, valószínűleg azt a másikat sokáig kellett volna
puhítanom, őt viszont egy hét alatt megszerzem. Bár, ha könyörögve jönne oda
hozzám, akkor talán befogadnám. –gondolkodott el a fiú. És kész. Az a bizonyos
mécses, ami Zicoban volt, eltört, és ha P.O nem lép oda hozzá, hogy mindjárt
vége a műsornak, akkor tényleg leüti a fiút.
- Köszönöm ezt az
értékes beszélgetést. Tessék, ezt adja a hölgynek. –nyújtott át a fiúnak egy
fehér lufi kutyát.
- Azt nem SunHinek
csináltad, hogy majd megszívasd, mikor megtaláljuk? – nézett rá furán U-kwon.
- De igen. Viszont,
úgy érzem, most egy jobb helyre került, amit élvezet lesz végig nézni, ahogy kidurran
a lufi, és…
- Áááááááááá! Yung,
basszus! – hallottak egy hatalmas sikolyt, majd a hang irányába fordulva
látták, hogy az előbbi lányt teljesen beteríti a fehér festék. Mielőtt bármi
történhetett volna, eltűntek a helyszínről, hogy felkészüljenek SunHi
keresésére.
***
- Most komolyan, Zico,
minek kell végig járnunk azokat a helyeket, ahol járt, mikor úgy is tudjuk,
hogy hol van? – nyafogott JaeHyo.
- Mert unatkozok, és
így olyan, mintha egy bűnözőt keresnénk, nem gondoljátok? –vigyorgott a srácokra,
akik belegondoltak, majd hevesen helyeselni kezdtek. Mivel őket sem látta senki
sem, ezért bármit megtehettek amit akartak. Ruhákat hoztak el, lányokhoz mentek
oda, mutatványokat mutattak be, de semmi. Mintha ők is csak a levegőhöz
tartoznának: ott vannak, de senki sem látja őket.
Miután bejárták az
egész várost, a folyóparthoz mentek, ahol csendben várták, míg felébred SunHi.
Miután felébredt, úgy tettek, mintha nagyba keresnék őt, miközben minden
lépését követik. A lány körbenézett, majd mikor meglátta őket, felkiáltott, de
mint akik észre sem vették, folytatták a játékot, és figyelték, ahogy a lány
meghajol a fa előtt és elfut.
- Olyan kis vicces ez
a lány. – néztek utána, majd ők is elindultak a lány irányába. Semmit sem tud
már erről a városról, hiszen négy hosszú év alatt annyit változott, hogy néha
még a lakosok sem ismernek rá. Mindegy, azért érdekes lesz.
- Ezt nem hiszem el! –mondtam hangosan, mikor megláttam
Zicoékat a domb mögött. Na jó, ez lehet egy kicsit hangos volt, úgy hogy jobb,
ha elindulok. – Köszönöm fa, hogy legalább te megmaradtál annak, akinek
ismertelek.
Futni kezdtem a folyó vége fel, mint egy szökött bűnöző,
akit a rendőrség kerget. Ebbe belegondolni elég vicces, mivel kicsiként mindig
rendőröset játszottunk Yunggal, míg a többiek papás-mamást. Szerettünk mások
lenni.
Ha jól emlékszem, mikor eljöttem, kezdtek építeni itt egy
vidámparkot, remélem be is fejezték, mert hát, azért még se olyan könnyű
valakit megtalálni egy akkora területen. A kapun belépve ugyan úgy nem látott
senki sem, így gyakorlatilag bármit csinálhattam, ami jól esett. Először
beültem a horror vasútra, majd ezt követően a csészealjakba, amik körbe-körbe
forogtak. Van egyetlen egy valami, amit régóta ki akarok próbálni, az pedig a
kalózhajó. A lényege: be kell ülni egy hajóba, nagyon, de nagyon bekötni
magunkat, majd az elindul, eleinte lassan és viszonylag alacsonyan, majd egyre
gyorsabban és magasabban, míg végül olyan sebességgel pörög, hogy többször is
megforgat a rúd körül, amire fel van szerelve. A legszélén ülni a legjobb,
hiszen onnan jobb a hatás, plusz mindent belátsz, és kevesebb is az esély arra,
hogy valaki lehány. Beszálltam, bekötöttem magam, majd elindultunk. Ahogy
gyorsult a szerkezet, úgy erősödött az emberek sikoltása. Sosem értettem, minek
kell sikoltozni. Jó, mondjuk itt érthetőbb, mert itt félnek, de például
mozikban, vagy színházakban, mikor az előadás előtt elsötétül a terem, minek?
Ott nem fog veled semmi sem történni, itt meg igen. Mondjuk, elengedi a sok-sok
szög meg csavar a hajót és elrepül, vagy kiesünk, meg ilyenek. Jó, ezek eléggé
morbid tények, de attól még nem kéne kiszakítani a másik dobhártyáját. Igen
vöröske, ezt rád értem itt mellettem, néztem rá a vörös hajú lányra, akinek az
éles hangjával sikerült megsüketítenie. Mondjuk, egy percre én is úgy éreztem,
hogy kieresztem a hangom, úgy se hallja senki, de ilyenkor a felgyülemlő
adrenalin mennyiség miatt egyszerűen nem jön ki semmilyen hang a számon.
Miután vége lett egy kissé szédelegve, de sikerült kijutnom
a hatalmas tömegből. Nagyon vicces volt látni a sok embert, akik csókolgatják a
földet, és aztán mondogatják „köszönöm, hogy vagy nekem. Soha többet nem
hagylak el!”. Ilyenkor mindig nevetek rajtuk. Ezután egy célbadobós standhoz
mentem, ahol miután mindent sikeresen eltaláltam, keresni kezdtek egy plüsst.
Úristen, egy Hello Kitty! Ha jól láttam, még a múltkor Ziconál, szereti ezt a
rohadt macskát, biztos örülne neki. Még is miken gondolkodok? Dehogy is örülne
neki, mivel nem viszem el. Tuti, hogy nem. Mire észbe kaptam, már elég messze
voltam a standtól még mindig a macskát szorongatva. Remek SunHi, majd ebből
próbáld meg magad kimagyarázni. Már
mindegy. Az egész vidámparkot körbe jártam, és bár rohadtul idegesítők tudnak
lenni a fiúk, attól még egyszer elhozom őket ide, biztos jól fogunk majd
mulatni. Vagy, ha jobban belegondolok, ha Zicot otthon hagynánk, akkor talán
még jól is szórakoznánk, hm. Annyi minden volt itt, hogy mire végeztem az
egésszel, már be is sötétedett, és eddig csak egyszer láttam a fiúkat. Azért ez
már haladás. Vagyis, had pontosítsak: már csak pár óra, és megnyerem a
fogadásunkat. Ez aaaaaz.
Egy távoli, eldugott parkban sétálgattam, várva arra, hogy
éjfélt üssön az óra, és Zicoék orra alá dörgölhessem azt, hogy győztem, és én
vagyok a bújócska koronázatlan királynője. A park tavánál állva néztem a holdat
a magas égen, és azon gondolkodtam, vajon mindez megtörtént volna, ha apa nem
megy el? Vajon bejárom az egész világot? Vajon nem hagyom abba az akrobatikát?
Vajon eljutottam volna valaha is a Circus
of Secretsbe? Nem nagyon. Azért még is csak van egy aprócska jó oldala
annak, hogy apa elment.
- Tudod apa, bár ezek jó dolgok, de azért remélem, egyszer
majd megtalálhatlak. És amint újra találkozunk, anyával együtt eljöttök a
cirkuszba és megcsodáljátok, hogy milyen nagy lettem és ügyes. Anya sírva fog
tapsolni még akkor is, ha csak öt másodpercre is lépek fel a színpadra, így
mire vége lesz az előadásnak, olyan piros lesz a szeme, mint egy paradicsom. És
te? Az előadás végére olyan büszke leszel rám, hogy te is csatlakozni akarsz
majd hozzánk, és anyával hozzám költöztök, és újra úgy élhetünk majd, ahogy
régen is. – meséltem terveimet a Holdnak. Még szerencse, hogy nem tud beszélni,
különben biztos kiröhögött volna. – Na mindegy is. Ez az, már csak egy perc, és
megnye…
- Meg vagy. –takarta el a szemem valaki, majd a következő
pillanatban harangszó.
- Fiúk! Még is hogyan…? –néztem rájuk összetörten.
- Gyakorlatilag egész nap a nyomodban voltunk, és láttunk
téged, csak vicces volt nézni, ahogy menekülsz előlünk. –mosolygott rám Kyung.
- Akkor még se vagyok bújócska királynő?
- Nem.
- Amúgy, ki az a cica ott nálad? –mutatott a kezemben lévő
plüssre U-kwon.
- Szerintem, most beszéli meg vele, hogy milyen kedvesen fog
minket szólítani. – röhögött Zico.
- Haha, majdnem. Tessék, ha jól tudom szereted ezt a hülye
macskát… O-o-o-oppa. –nyögtem ki nagy nehezen.
- Hmmm, milyen jó ezt hallani, de azért köszönöm. –mondta,
majd egy puszit adott az arcomra. – De már későre jár, ideje lesz hazamenni. –
csettintett egyet, majd már is a sátramban voltam, ám a többiek nem voltak itt,
csak én.
- Ezt még is hogy? – néztem körbe.
- Varázslat drágám, varázslat. –hallottam Zico hangját.
- Jó, mindegy. Mi a holnapi program?
- Hát, valószínűleg kiélvezem azt, ahogy mondogatod majd a
nevem.
- De azt nem beszéltük meg, hogy meddig. Ugye addig, ameddig
én akarom?
- Hülyéskedsz? Ha addig lenne, akkor már két perc múlva nem
hívnál így, abban nincs semmi érdekes. Mondjuk, mindenkit addig hívsz így, amíg
meg nem unja.
- És ha életem végéig így kell szólítanom titeket?
- Akkor boldogan fogok meghalni. –puszilta meg a homlokom.
–Na szia.
- Hogy én de gyűlöllek Zico! –kiáltottam rá.
- Höhöööö, nem hallottam valamit?
- Zico OPPA! – és a kiáltásom mellé egy repülő párna is
csatlakozott, ami sajnos nem találta el, de azért jó volt eljátszani, hogy akár
el is találhatom. Egyszer még lelövöm, esküszöm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése