Már két hét is eltelt, mióta csatlakoztam a Secret of Circus-höz, és egyre csak azon
vagyok, hogy megmeneküljek Zico próbái elől, és én legyek az élő bábja. A
tegnapi előadás valami szörnyű volt, legalább is számomra. Mindent tökéletesen
begyakoroltunk, mindent tudtam, mit hogyan kell csinálni, és magabiztosan
álltam is a színpadra. Megbeszéltük, hogy mivel ez az első igazi fellépésem,
nem fog felhívni senkit sem a színpadra, hogy ne legyek a miatt is ideges. Na,
szóval a műsor feléig minden tökéletesen ment, még mosolyogni sem mosolyogtam,
mikor hallottam az embereket nevetni, nehogy elrontsam a báb szerepemet, mikor
az a drága, jó lélek feltette, azt a kérdést, hogy „Naaa, ki akarja látni a Báb
érzelmeit?”. Próbáltam nem rá nézni, és a szememmel megölni, de mikor az egész
nézőtér egy emberként kiáltott fel rájöttem, innen nincs menekvés. Esküszöm,
még az elfuserált tini mozikban sem alázzák meg a szerencsétleneket annyira,
mint engem aznap. Nem elég, hogy Zico így rángatott ezután végig, mint egy
rongybabát, de mikor jöttek a kisgyerekek, a hajamat húzták, a kezemet tépték,
hátha kijön a helyéről. Fogalmazzunk úgy, hogy a vállam tényleg kijött a
helyéről, de a karom szerencsére nem. Mondjuk a gyerekek kicsit csalódottak
voltak, de amint nyomtam nekik egy robot táncot minden sokkal jobb lett. Na,
eztán következett az, hogy a drága „mesterem” nem bírta elviselni, hogy a
gyerekeknek tetszik, amit csinálok, így az ölébe rántott, és mindenféle
hülyeséget mondatott meg csináltatott velem. Újabb robot táncom kissé másmilyen
volt, mint az előző, ugyan is itt fogta magát, és rángatni kezdte a kezemet meg
a lábamat. Aztán felvett az ölébe és futkározni kezdett velem körbe-körbe, néha
feldobott, és egyszer nem kapott el. Éééés, abban a pillanatban megbeszéltem
magammal, hogy soha többet nem vagyok hajlandó megbízni Zicoban. Na, de aztán
végül még egyszer megengedtem, hogy felvegyen, de mikor konkrétan a korlátnak
hajított, elegem lett, nem érdekelt a báb szerep, kergetni kezdtem. Mondjuk az
egy kicsit nehezített a dolgon, hogy bár nem voltak rajtam zsinórok, valami
folyamatosan visszafelé húzott, aztán mikor a drága szíve kiment a nézőtérre,
én utána mentem. Elég nehéz úgy futni, hogy valami elviselhetetlen cipő, és
szoknya van rajtad. És, hogy még érdekesebb legyen, a gyerekek folyton
megakadályoztak a normális mozgásban, így vagy elestem, vagy átugrottam egy-egy
széket, gyereket, embert. Éppen mi akadt az utamba. Na, de ez most lényegtelen.
Miután hatalmas tapsot kaptunk –aminek leírhatatlanul örülök, és nagyjából két
másodpercig még Zicot is kedveltem- hátra mentünk a többiekhez, akik
gratuláltak a nagyszerű előadásunkhoz. Kyunghoz mosolyogva mentem oda és kértem
el tőle az egyik kését. Zicora is mosolyogva néztem, aki ölelésre nyitotta a
karját, én ugrálni kezdtem felé, majd megálltam előtte és eldobtam a kést.
Mivel nem tudok célozni, ezért sajnos a feje felett ment el –de amúgy nem
ártottam vele senkinek- és beleállt a falba. Na, ezek után Kyung se adja többet
nekem a késeit, de legalább Zico aznapra vette az adást, és többet nem
piszkált. Leginkább azért, mert folyamatosan jelenése volt, míg nekem, kezdőként
csak ez az egy. A meghajlásnál se álltam annyira elől, inkább oldalt, és nem az
első sorokban. Megvártuk, míg az a sok ember elmegy, aztán pakolni kezdtem.
Éppen a seprűért mentem, mikor valaki meghúzta a szoknyámat. Már majdnem
elkezdtem leordítani az egyik fiú fejét, mert gondoltam, csak ők tudnak ilyen
bunkók lenni, de nem ők voltak. Egy kislány és egy kisfiú álltak előttem kézen
fogva, és mindegyiküknél egy-egy szál rózsa volt. Leguggoltam hozzájuk, mert
azt hittem, hogy elvesztették a szüleiket, vagy valami, de nem ez volt a
helyzet. Mind a ketten odaadták nekem a virágokat, megöleltek, majd futottak a
szüleikhez, akik nevetve várták őket és együtt indultak haza. Értetlenül
bámultam a két kisgyerek után illetve a kezemben tartott rózsákra. Ezt, talán
azért kapom, mert úgy gondolják, hogy jó voltam. Vagy vicces? Talán, esetleg,
tetszettem nekik? A két kisgyerek még
egyszer hátra fordult és hevesen integettek, én pedig visszaintettem nekik, és
csak mosolyogni tudtam, de azt nagyon. Az első előadásom, és már is van két
pici rajongóm. Szépen, biztonságba letettem a virágokat az egyik ülésre, és
folytattam a feladatom. Miután végeztünk a sátramba érve vízbe tettem őket,
majd az asztalomra helyeztem őket. Egy darabig néztem a két virágot, majd visongatni
kezdtem, mint ahogy mindig tenni szoktam, mikor valaminek nagyon örülök. Nem
tudom, hogy Zicot zavarta-e a sikongatásom, vagy csak gratulálni akart nekem,
de a sátramban állva, mosolyogva nézett rám. Nos, miután hozzávágtam egy, na
jó, kettő, igazából 5 párnát, egész jól elbeszélgettünk. Elmondtam, hogy milyen
fantasztikus érzés volt, hogy az a két kis gyerek ezt adták nekem, és, hogy
milyen jó volt hallani a tapsot meg az emberek nevetését. Furcsa mód nem szólt
közbe semmit, csak türelmesen hallgatta élmény beszámolómat. Na, ilyenkor egész
elviselhető, és még bírom is.
Most éppen a trambulinokon próbálok, hogy vajon még mindig
megy-e az, ami évekkel ezelőtt megy, és miután kiderítem, megpróbálok
összehozni egy kisebb koreográfiát, hiszen, én úgy érzem, hogy újra a saját
produkciómmal léphetek majd a nagyközönség elé. Hogy őszinte legyek, eléggé
tartok ettől, de tudom, ha rendesen gyakorlok, nem történhet majd semmi
probléma. Úgy megyek végig a trambulinokon, ahogy régebben is: szépen
fokozatosan. A legkisebbtől a legnagyobbig. Egy-egy helyen eltöltök egy kis
időt, csinálok egy-két mutatványt, majd egy egyszerű ugrással, vagy szaltóval
átmegyek egy másikra. Mire a legnagyobbra érek, ott végig csinálom azokat a
mutatványokat, amiket az előzőeknél is illetve, teszek bele néhány új
mozdulatot, mint például nem csak kétszer fordulok meg a levegőben, hanem
háromszor. Nagyon látszik, hogy régen volt dolgom ilyen dolgokkal, mert eddig
mindig egyből ment a három fordulás, de most sokáig kellett felvezetnem, mire biztosan
tudtam csinálni. De nem baj, inkább csinálom többször biztosan, mint egyszer
bizonytalanul. Legutolsó mozdulatként a kör alakú trambulinokon csináltam
egy-egy háromszöget, majd a téglalaplakúaknál csak simán átugrottam egy
másikra, míg végül újra a legkisebbnél voltam, végül pedig a földön.
- Huh. Azért még megy egy-két dolog. – pihegtem.
- Ha adok neked egy szalagot, akkor ezt este is megcsinálod?
- Igazgató úr! –néztem Kwanra, aki fogalmam sincs, mióta
állhat ott. – Hát, még kissé kezdetleges, de ha egész nap gyakorolhatok, akkor
természetesen igen.
- Remek. Amúgy, minden rendben van veled? Tetszik az
otthonod? Senki sem bánt, vagy valami?
- Jaaaj, de hogy is, köszönöm az aggódást. Bár, ha jobban
belegondolok, a szomszédomat néha le tudnám ütni, szúrni, lőni. Attól függ
mennyire, idegesít.
- De hát Zico a szomszédod. –nézett rám értetlenül.
- Pontosan. El se tudja képzelni mennyire idegesítő tud
lenni. A múltkor is, éppen fürödtem, a szobámba hagytam a ruhámat, és
törülközőben jöttem ki, úgy se lesz itt senki, és bent a szobámban tudja mi
várt? Az, ahogy a ruháimmal játszik és azokat nézegeti. És hát, egy lány
törülközőben mit tud csinálni? Gyakorlatilag semmit, csak annyit, hogy leordítja
a fejét, de az nála nem hat semmit sem. És maga meg ne röhögjön, ez igen is
komoly téma! –néztem értődötten az igazgatóra, aki csak kuncogni tudott.
- Figyelj, ez szerintem teljesen normális. Az ő korában
mindenki kíváncsi. Hisz, még csak most 22 éves, előtte az egész élet.
- Hát jó, de akkor is. Én se megyek át az ő sátrába csak
úgy, mikor fürdik, és török be a fürdőjébe, hogy „szia, unatkozok. Játsszunk
egyet!”. Az ismerje el, kissé furcsa lenne.
- Miért, már tört rád a fürdőben? –nézett rám meglepetten.
- Ja neeem, csak most mondtam, hogy akár így is lehetne, de
ha megpróbálná, az is biztos, hogy belefojtanám a vízbe. –mosolyogtam rá.
- Nézd el neki. Mint mondtam, mindenki ilyen az ő korában.
Én is ilyen voltam.
- Ezt miért nem tudom elképzelni?
- Mert kicsi a képzelőerőd?
- Na ez az a dolog, amivel hevesen vitába tudnék szállni. De
amúgy, maga miket is csinált?
- Hát, még gimnazisták voltunk azzal a lánnyal, akiért odáig
voltam meg vissza. Az a tipikus történet, hogy én szeretem őt, és bár ismer, őt
nem érdekeltem, mert…
- Mert a suli legmenőbb srácába volt szerelmes?
- De hogy is. Egyszerűen csak azért, mert inkább a tanulásra
akart koncentrálni. A barátaimmal mindig belopóztunk a lányöltözőbe és
kihallgattuk a beszélgetéseiket, meg néztük őket, ahogy öltözködnek. Aztán,
anyád egyszer csak észrevett minket, és mindennek vége lett…
- Maga ismerte anyát?
- Hát persze hogy ismertem. Egy osztályba jártunk.
- És milyen volt a viszonyuk?
- Enyhítsem a tényeket, vagy mondjam a keserű igazságot?
- A keserű igazságot kérem.
- Jó. Hát, akkor fogalmazzunk úgy, hogy eléggé utáltuk
egymást, pláne, hogy már az óvoda óta ismerjük egymást. Sosem voltunk jóba. Ő
nem bírta a fiúkat, én pedig nem bírtam az olyan lányokat, akik nincsenek jóban
a fiúkkal. Így örök ellenségeskedést fogadtunk egymásnak, majd eljött az utolsó
év, és mindenkinek egyetemet kellett választania. Miután kiderült, hogy egy
egyetemre jelentkeztünk, mindegyikünk kiakadt, és iskolát akart váltani, de rá
kellett döbbennünk, hogy egyikünket se vették volna fel máshova, így még az
egyetemen is osztálytársak voltunk.
- Hogy őszinte legyek, nem tudom, hogy kit sajnálok jobban.
Magát, vagy anyát…
- Köszi, ez kedves volt.
- Magának mindig. De végül is, mi lett azzal a lánnyal?
- Hát, igazából semmi. Ő külföldre ment, én meg itt
maradtam. Úgy éreztem, hogy erről csak a hülye iskolák tehetnek, és a
felgyülemlett dühömet anyukádon vezettem le.
- Ezt még is, hogy érti?
- Hát, nagyjából azt csináltam vele, mint Zico veled… -
vakargatta a tarkóját.
- És csodálkozik, hogy anya nem kedvelte Önt?
- Hát, azért annyira nem.
- Na ugye! De, végül is, mi lett magával és anyával?
- Hát, az, hogy…
- Hé, Főnök, a ma estéhez miket kell előkészítenünk? –jött
be U-kwon és B-bomb.
- Mindent, amit eddig, plusz a trambulinokat, és egy, hm…
lila és csillogó szalagot.
- Azt még is minek? –néztek értetlenül a fiúk.
- Mert valaki ma bemutatja a tudását. –mutatott rám, mire a
fiúk csak mosolyogtak.
- Aztán csak mindent bele, SunHi. Ha elontod, soha többet
nem játszok veled. –kacsintott rám U-kwon.
- Fúúú, akkor mindent bele kell adnom, hogy játszhassak majd
veled U-kwon.
- Á-ááá. Kihagytál valamit. – hogy én soha többet nem
fogadok velük az biztos, mert még mindig „úgy” kell őket szólítanom.
- U-kwon OPPA. – hangsúlyoztam ki a szót.
- Nagyon helyes. –mondta, majd elment. B-bomb ugrálva jött
oda hozzám, hogy segít kiválasztani, hogy milyen ruhában is lépjek majd fel.
Megpróbáltam lebeszélni róla, mert úgy még is csak több időm lenne gyakorolni,
de nem engedte.
- Csak gyere velem, és bízz bennem. –rángatott maga után. A
sátrába érve engem a nappaliban hagyott, majd bement az egyik ajtón, és jó
darabig nem jött vissza. Az ő otthona is elég érdekes volt. A falak lilák
voltak, divat magazinok, ollók, mérőszalagok. De ezen kívül rengeteg fénykép
róluk, amikor bohócok, vagy mikor éppen nem. Nála is rengeteg ajtó volt, ám
nála sem tudtam sehova se bemenni a fürdőn, a konyhán és a halón kívül. Annyira
érdekes, mert az enyémben gyakorlatilag bárki szabadon járkálhat, amikor csak
akar. A szobájába lépve meglepő rendet találtam. Vagy is, inkább fogalmazzunk
úgy, hogy a szoba egyik fele teljesen rendben volt, míg a másiknak, egy kicsike
pontján a szennyes és a szemét úgy tornyosult felfelé, mint a Mount Everest.
Egy kissé ijesztőnek találtam, mert mintha megmozdult volna benne valami, vagy
talán maga a hegy mozdult meg, nem tudom, de inkább kimentem, hátha rám ugrana.
Alaposan átolvastam az újságokat, amik az asztal aljában voltak. Csak divat
magazinok voltak, olyan ruha árakkal, hogy talán egy autó olcsóbb, mint azok.
Bár, sok helyről voltak kivágva szoknyák, nadrágok, vagy gyakorlatilag bármi,
így voltak, amiknek nem láttam a képüket, csak az árukat. – na, meg is van.
SunHi, gyere csak, nézd meg miket találtam neked! – a szobába belépve azt
hittem, hogy káprázik a szemem. Mindenhol ruha, de annyi, hogy azt talán még
egy nagyobb ruhatervező is megirigyelte volna. Voltak ott olyan ruhák, amiket
az újságban láttam, vagy éppen olyanok, amiket a többi tagon szoktam látni.
Cipők is sorakoztak, nem is kevés. Ám, a szoba közepén, egy aprócska helyen nem
volt egy darab ruha sem, csak egy asztal, rajta egy lámpával és egy varrógéppel.
- Oppa, ezeket mind Te magad csináltad? – néztem rá
lenyűgözve.
- He-he, egyből Oppa-nak hívtál. –nevetgélt.
- Mert megérdemled. Mindenkinek te csinálod a ruháit?
- Hát, nagyjából. Leginkább csak a fellépő ruháikat, de ha
valakinek van olyan kívánsága, hogy szeretne egy pólót, de az túl drága, akkor
én megcsinálom neki.
- És mit kérsz érte?
- Hogy viselje egészséggel, és mindig mosolyogjon, ha rajta
van. – rántott vállat.
- Huh. Hát ez… nem is tudom, mit mondjak. Gyönyörű. Mind a
ruha, mind a hozzáállásod, hogy gyakorlatilag semmit sem kérsz a ruhákért.
- Én egy mosolyt nem neveznék semminek. – na, az is biztos,
hogy ezt sosem néztem volna ki B-bombból. Ő is mindig csak hülyéskedik, és
valami baromságot csinál, pedig közben ilyen nézeteket vall, és ez mutatja,
hogy valószínűleg bármit megtenne a többiekért.
- Nagyon kedves vagy, Oppa. –mosolyogtam rá, mire ő egy
kicsit elpirult.
- Hát izé… valóban. De nézd csak meg ezeket! Melyik tetszik
jobban? –két ruhát mutatott felém. Az egyik piros volt, rajta aranyszínű
mintákkal. Aljáról arany és piros szalagok lógtak le, egyik ujja meg volt, míg
a másik nem. A második fehér volt, rajta rózsaszín, kacskaringós mintákkal.
Ennek az aljához egy fél-szoknya volt erősítve illetve mind a két karja meg
volt.
- Nehéz döntés. Neked melyik tetszik?
- Próbáld fel mindegyiket, és akkor meglátjuk. – tolt be az
egyik próbafülkébe. A fehérrel kezdtem a próbát. Jó volt, egész jól állt, de ez
annyira nem az én világom. Amint kiléptem a fiú persze egyből áradozni kezdett
arról, hogy milyen jól áll, meg minden. Na jó, ha egy fiú ennyire győzködi a
lányt, akkor tuti borzalmasan áll rajta a ruha. Most a pirosat próbáltam fel.
Nem akarok nagyképűnek tűnni, de ez sokkal jobban állt rajtam. Jobban illet az
alkatomhoz, jobban kiemelte a vonalaimat, és sokkal jobban éreztem magam benne,
mint a másikban. – Huh… - nyögte ki nehezen B-bomb.
- Akkor szerintem, ez marad. –nevettem.
- De ehhez nem megy a lila. –gondolkodott el. –na mindegy.
Most Kwan beéri majd sárga csillogó szalaggal. Drágám, ha nem gond, most le
kell venned a ruhát, mert van még egy-két simításom vele, addig menj át
U-kwonhoz.
- Hát, tudod, én szerettem volna még próbálni, és…
- Nincs mese, jössz velem. –ragadta meg valaki a hajam,
miután kiléptem a fülkéből. – Nekem sok idő kell ahhoz, hogy ezzel a szőrrel
kezdjek valamit.
- Hé! Tudd, hogy hogyan beszélsz a hajamról! –mutogattam
U-kwon felé fenyegetően.
- Persze, persze, na de most gyere. - Nagyon reménykedtem,
hogy az ő sátrát is fogom látni, hisz róla egész kevés dolgot tudok, de sajnos
nem juthattam be, mivel az udvar közepén volt egy szék, ahova leültetett.
Mondjuk, ha most fodrászkodni fog, akkor nem kéne víz, meg ilyenek? Na mindegy,
ő a „profi” megpróbálok bízni benne.
Sátrából egy slaggal és egy samponnal tért vissza, mire én hatalmas
szemekkel meredtem rá.
- Nem lenne egyszerűbb, ha bemennénk a sátradba, és ott
csinálnánk meg, mint sem itt mindenki előtt, egy slaggal?
- Nem. Én nem foglak beengedni oda, egészen addig, míg nem
vagy képes ezeket a „sátrakat” otthonnak nevezni. Ezzel a hozzáállásoddal csak
elrontanád az otthonom hangulatát. Nem is értem, Zico hogy képes mindennap
elviselni azt, hogy ott vagy bent. – mondta, majd nekiállt megmosni a hajam.
- U-kwon Oppa, hogy lehet az, hogy egyszer kedves vagy
velem, máskor pedig ilyen gonosz?
- Úgy, hogy semmit sem tudsz rólunk, és beletiportál abba,
amit eddig összehoztunk.
- De még is miért, és mit?
- Nos, csak hogy tudd. Eddig sosem volt szükségünk lányokra
az előadásokhoz, most pedig úgy elcsavartad az igazgató és Zico fejét, hogy
mindig muszáj téged beletennünk a MI műsorunkba.
- De hát én sem akarom.
- Simán vissza tudnád mondani, vagy annyit mondani, hogy nem
velünk akarsz fellépni, hanem mondjuk, Lillyvel.
- De hát, én csak erre vagyok jó. Nem tudok olyanokat, mint
Lilly.
- Aha. Ezt azok után próbáld meg bemesélni nekem, amit nem
rég láttam.
- Jó, tudok egyet s mást, de olyanokat nem, mint Ő.
- Extra vagy sima hajat akarsz?
- Simát, miért?
- Annyira nem vagy még tagja ennek a cirkusznak, hogy az
szinte már fizikai fájdalom. Miért kell ennyire ragaszkodnod a régi dolgokhoz?
Dobd el őket, és lásd be, hogy különleges vagy, és ide tartozol. És ha valaki
ide tartozik, akkor ez azzal a felelősséggel jár, hogy másnak kell lennie.
Sokkal, hogy is mondjam… feltűnőbbnek. És te nem vagy az. Unalmas vagy. Bár, a
ruháid újjak, és sok mindent tudsz, de ennek a színpadnak még mindig nem érzed
át az igazi szellemét. Nem érzed át azt, amit mások. Te ezt a helyet csak egy
eszköznek használod ahhoz, hogy megtalálj valaki olyat, aki lehet, hogy nincs
is az országban. Viszont, ez a hely valakinek az otthont jelenti, az egész
életét. Vagy a reményt, ahhoz, hogy tovább folytassa. És neked? Neked semmi
ilyet!
- Ebben nagyon is tévedsz, Oppa. Nekem is ez a hely jelenti
a reményt. A reményt ahhoz, hogy megtaláljam apát.
- Igen, ez valóban szép. De valakinek olyan reményeket
jelent, hogy itt találhat egy családot. Egy családot, akik elfogadják őt úgy,
ahogy van, és nem tagadják ki azért, mert rájönnek, hogy milyen is valójában.
De most menj, kész vagy. –vette el előlem a ponyvát, ami eddig rajtam volt.
- Oppa, mi az igazi neved?
- Mi van? Minek az neked?
- Csak úgy. –rántottam meg a vállam.
- Kim Yoo Kwon. Na de most már tényleg menj!
- Köszönöm szépen, YooKwon Oppa, nagyon kedves volt ez
tőled. –hajoltam meg előtte, pontosabban a hátának, ám, a neve hallatán egy
pillanatra megállt, hátra nézett, majd ment tovább. Nem engedhettem, hogy most
tovább menjen, nem szabad. Utána futottam, és olyat tettem, amit nem szoktam. –
Tudod, én nem akarok tönkre tenni semmit, pláne nem a barátságotokat nem.
Egyszer, még régen megfogadtam, hogy ha úgy érzem, hogy bárkiknek a viszonyát
veszélyeztetem, minden kapcsolatomat megszakítom velük. Ha tényleg úgy érzed,
hogy tönkre teszek körülötted mindent, akkor inkább megmondom az igazgatónak,
hogy helyezzen át máshova, másmilyen műsor időbe, vagy nem tudom. Vagy, ha az
jobb neked, akkor inkább kilépek a társulattól, és máshol folytatom apa
keresését. Nem akarom, hogy rosszul érezd miattam magad Oppa. És hogy miért nem
tudom ezt a helyet otthonomnak nevezni? Hát, leginkább azért, mert mióta apa
elment, az életemben semmi sem olyan, mint volt. Nekem ő jelentette az otthon,
így ahol ő nincs ott, azt a helyet nem tudom otthonnak nevezni. Viszont, ha
akarod, ha nem, én azért a családtagomként tekintek rád, és elmondhatsz nekem
bármit. Biztos rengeteg olyan dolog lesz majd, amit nem fogok érteni, de nem
akarom, hogy rosszul érezd magad miattam. Nem tudom, tudod-e, de én mindent
megértek, és elfogadok. Szóval, én biztos, hogy mindig melletted leszek,
rendben? Csak kérlek, ne legyél ilyen. Nem szeretem azt látni, hogy az emberek
boldogtalanok, pláne miattam. Ne haragudj. Nem tudom, mivel bántottalak meg, de
ne haragudj, kérlek! Nem kell kedvelned, csak ne változz meg. Bár nem tudom milyen
voltál ezelőtt, de valahogy úgy érzem, hogy nem ilyen. Nem tudom, hogy ez most
csak a hülye női megérzés vagy sem, de, ugye nem leszel másmilyen?!
- Még is ki mondta, hogy boldogtalan vagyok? Kis buta.
–fordult meg, majd könnyes szemekkel megsimogatta a fejem. – Nem haragszok rád,
és még kedvelni is kedvellek, csak egyszerűen idegesített az, ahogy hozzá
álltál az én utolsó esélyemhez. Inkább te ne haragudj. Nem csak a női
megérzésed, de tényleg más vagyok most, de csak is miattad. Feszengve éreztem magam
melletted, mert olyan, nem is tudom… idegennek tűntél, aki csak kihasznál
minket. De most már olyan leszek, mint régen. Megígérem. És bocsánatot is
szeretnék azért kérni, amiért olyan rosszakat mondtam apukádról, csak tudod, az
idegesség, meg az ilyenek.
- Megértem. Semmi gond. Akkor ugye nem haragszol?
- Persze, hogy nem. De ugye te se? –nézett mélyen szemembe.
- Egyáltalán nem. –mondtam, majd szorosan magához ölelt.
Adott egy nagy puszit a fejemre, és pár percig csak így álltunk. – De ugye
tuti, nincs harag?
- Olyan hülye vagy. –ölelt még szorosabban magához. Nem
tudom, meddig állhattunk így, de jól esett. Nagyon is. Olyan régen öleltem meg
így bárkit is. – na de most menj, este nagy előadásod lesz, nekem akarom, hogy
bármit is elronts itt nekem.
- De nem akarok.
- Mi az, hogy nem akarsz? Egész eddig ezért rinyáltál.
- Tudom. De, most, hogy elmondtad nekem ezeket a dolgokat,
tudni akarom, hogy mi történt veled, miért ez az utolsó esélyed?
- Ez hosszú lesz. Ha tényleg hallani akarod, akkor menj
előre, a sátradba, és főzz nekem egy kávét.
- Nem iszok kávét, undorító. Nálam csak tea van.
- Van fekete teád?
- Van.
- Akkor azt. –sóhajtott, majd a sátramhoz futottam. A
hajamat amúgy befonta, úgy, hogy a tetejéről indul, és oldalra vezeti le az
egészet, csak úgy, hogy mindig újabb tincseket vett a kezébe. Sosem tudtam,
hogyan lehet ilyet csinálni, de nagyon jól néz ki. A ruhám a kanapémra volt
terítve de átvittem szépen, óvatosan a szobámba, hogy ha jön U-kwon, legyen
hova leülnie. Mire végeztem a teával és találta még kekszet is, a fiú már az
egyik fotelemben ült.
- Ugye szereted a citromos teát?
- Persze. –bólintott. – na, mit akarsz tudni?
- Neked mit jelent ez a hely?
- Az otthont.
- Tudom, ezt már mondtad, de miért? Hogy kerültél ide,
mennyi ideje vagy itt, meg ilyenek.
- Nos, minden pár ével ezelőtt kezdődött. Volt egy lázadó
korszakom, amikor senki és semmi nem érdekelt. Anyám nem tudott velem mit
kezdeni, apám pedig nem is akart. Hogy őszinte legyek, az volt az-az időszak,
mikor, ha valaki rám mosolygott én simán lefeküdtem vele. Tudod milyenek a
fiúk. Egy szép mosoly vagy egy izmos kar, és már is az ágyadban találod az
aznapi partnered. Tehát leegyszerűsítve: fiúval, lánnyal, bármikor. A szüleim
nem tudták elviselni, hogy ilyen vagyok, ezért már egyre kevesebbszer szóltak
hozzám, én is hozzájuk. Verekedni kezdtem, egyre később jártam haza, meg
hasonló dolgok. Persze edzésekre mindig jártam. Ja igen, említettem már, hogy
táncoltam, és egy nagynevű tánciskolába akartam jelentkezni? Na, miután nem
vettek fel a felelőtlen viselkedésem miatt, minden összetört, amit felépítettem
vagy elterveztem. Rászoktam az ivásra és a drogokra. Az egész életem romokban
hevert, senkire sem számíthattam. Aztán, egy nap este, mikor Szöul egyik
parkjában dühöngtem, valaki kezet nyújtott felém. Kwan volt az. Azt mondta,
csatlakozzak a társulatához, mert szüksége van a tehetségemre. Vele volt Zico
is, akit első ránézésre nem igen bírtam még akkor. Hülyének néztem mind a
kettőjüket, és nem foglalkoztam velük. Ám, miután mindennap láttam őket,
gondolkodni kezdtem. Én és egy cirkusz? Itt talán találhatok valamit, vagy
valakit, aki megért. Van esélyem arra, hogy újra boldog legyek? És találtam is
valakit, aki megért. Úgy hívják: Zico. Sok-sok éjszakát beszélgettünk és
nevettünk át. Rá jöttem, hogy az én életem az övéhez képest rózsás körmenet. És
akkor rájöttem: a szüleim utálnak, a drogosok is kiközösítettek, és még álmaim
iskolájába sem vettek fel. Egy boldog élet volt az álmom, csak ennyit akartam
az élettől, és én azt hittem, hogy ezt az életet egy „normális és átlagos” úton
lelhetem meg. De amint elnéztem, ahogy Zico és Kwan bohóckodnak, ráeszméltem:
ez az a boldog élet, amit keresek. Gátlástalanul élni az életem, úgy, ahogy én
magam szeretném, és csak nevetni. Ez a hely az otthonom. Abban az időben ez a
cirkusz még nem volt semmi, csak egy kósza ötlet. Akkor még hárman jártuk az
ország különböző pontjait, hogy bemutassuk a tehetségünket az embereknek, és
közben tagokat szerezhessünk. És egyszer csak, a többiek is csatlakoztak hozzánk,
végül pedig egy hatalmas család lettünk, és megalapítottuk a cirkuszunkat.
Nagyon boldoggá tesz az a gondolat, hogy segíthettem valakinek az álmát valóra
váltani, vagy esetleg menedéket adni neki a csúf társadalom elől. Bár, egy
dolog kissé elszomorít. Az, hogy mind ez 6-7 éve történt, és az óta semmit sem
tudok a családomról. Lehet, hogy már nem is élnek. Ez most furcsán fog hangozni,
pláne neked, aki újra akarja egyesíteni a családját, de nem érdekel, hogy mi
van velük. Eldobtak maguktól, hát most vállalják a következményeiket. Mondjuk,
egy valakit sajnálok csak, és az a húgom. Mikor történt mindez, ő külföldön
volt, és tanult. Miután haza jött, sokáig keresett, hívogatott, de nem volt
bátorságom a szemébe nézni. Nem mertem. Ám, ha ma hívna, akkor biztos, hogy
felvenném, és beszélgetnék vele. De mivel a múltat nem lehet megváltoztatni,
ezért hagyom az egészet, és az új családomnak élek, a Secret of Circus-nek. – fejezte be történetét, mire én szipogtam
egyet. –Most még is minek sírsz?
- Hát, mert ez olyan szomorú. Olyan rossz lehetett neked. De
ne aggódj, anyukádék biztos szeretnek, és hiányolnak, és ha lesz elég erejük,
eljönnek és megnézi, hogy mi van veled. Jaaaaaaj, Oppa, úgy sajnálom, hogy úgy
viselkedtem. –öleltem szorosan magamhoz.
- Jól van, jól van. Azért ennyire nem kell.
- Hát igen, de…
- Nincs semmi de! Megmondtam nem? Boldog vagyok, és a
jelenlegi helyzetemen nem akarok változtatni. Nekem már van új családom, ahol
boldog vagyok, úgy hogy nyugi van, Húgi. – törölte le a könnyeket az arcomról.
- Húgi?
- Te is a társulat tagja vagy, vagyis a család egyik igen
fontos része. És én idősebb vagyok nálad, szóval gyere ide húgicám. –ölelt még
jobban magához. – Na, de most már tényleg menj gyakorolni. És nézd meg, hogy
nézel ki? Ebből még is milyen sminket fogunk tudni csinálni?
- De én így nem tudok próbálni. Mert tuti, hogy szétjönne a
hajam. Szóval, majd rögtönzők. –rángattam a vállam.
- Te tényleg nagyon hülye vagy. – nézett rám nevetve.
Örülök. Annyira nagyon örülök, hogy jóba lettem U-kwonnal. Ő egy olyan ember,
amilyet én mindig is akartam bátyámnak, csak anya mindig azt mondta „Ezt egy
kicsit előbb kellett volna mondanod”, szóval, most van egy bátyám. Éljen-éljen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése