8. fejezet~ Yung leleplezése

Miután U-kwont a bátyámnak fogadtam, ő pedig a húgává, készülődni kezdtem a műsorra. Csak a szokásos nyújtások meg ugrások. Olyan ideges és izgatott voltam a fellépés miatt, hogy amint felvettem a ruhámat, lefényképeztem magam benne, illetve belenéztem a tükörbe, viháncolni kezdtem. Nem szokásom ilyen dolgokat csinálni, de ezek most valahogy nagyon kikívánkoztak. Már idejét se tudom annak, mikor volt bármi közöm bármilyen ilyen műsorhoz. Olyan jó érzés volt az izgulás, hogy milyen alakzatot fogok majd kihozni, hogy az embereknek tetszik-e, majd amit csinálok, és a többi ilyen dolog. Eközben megittam vagy három bögre teát, és ezek kellőképpen lenyugtattak és felizgattak egyben is. Hiszen, már nem voltam ideges amiatt, hogy elrontom, viszont izgatott voltam, hiszen ez lesz évek óta az első fellépésem. A legjobbat akarom és fogom is nyújtani.

- SunHi, csak csináld azt, mint régen. Bár apa most nincs itt, magaddal is tudsz alkut kötni. Ha mindent beleadsz, és a nézők élvezik, akkor veszek magamnak egy könyvet. De! Ha mindent beleadok, a nézők és én is élvezzük a produkciót, akkor veszek magamnak egy könyvet és egy fagyit. Igen, ez a tökéletes alku.

- Tök jó hallgatni az ilyen párbeszédeket. – szólalt meg mögülem Zico. Már teljes harci felszerelésben volt: az öltöny, cipő és a maszk is a kezében volt.

- Mondod Te, aki saját magát szokta ajnározni, miközben velem „beszélget”.

- Az nem ajnározás, csak az alapvető tények ismertetése.

- Mindegy. Én azért beszélek magamban, hogy néha egy értelmes lénnyel is beszélgessek, te meg azért, hogy halljad azt az én számból, amit amúgy sosem mondanék.

- Mindenképp. –röhögött- Amúgy, ma este lesz két különleges vendégünk, akiket, ha meglátsz, próbáld meg nem elveszteni a fejed.

- Ezt még is, hogy érted?

- Szereted a cicákat ugye?

- Persze. Tiszta aranyosak.

- Jól van. És mennyire lennél ideges, ha a „kiszemeltedet” látnád egy másik lánnyal?

- Olyankor én inkább szomorú szoktam lenni.

- Akkor reménykedjünk, hogy ez nem fog hatni az előadásodra.

- Oppa, még is miről beszélsz?

- Jaaaj, olyan jó ezt hallani. Majd meglátod. Amúgy, Kwan üzeni, hogy amíg nem jön a műsorszámod, köszöntsd a látogatókat, mászkálj a cirkuszban, és szórakoztasd a népet.

- Rendben van. Az nem lesz nehéz.

- Mindent bele! –pacsizott le velem.

És akkor hát kezdődjék a műsor!

Zicoval egyszerre léptünk ki a sátorból így mindkettőnk szeme elé egyszerre jelent meg a cirkusz csodás képe. Teljesen másként hatott, mint mikor én is csak néző voltam. Láttam, ahogy mindenki rohangál, nyugtatják egymást, utoljára átbeszélik, hogy mi hogyan, merre lesz, meg az ilyen dolgok. Láttam, miként szerelnek fel egy-két égősort, kelléket, meg ilyen szakdolgokat. Ahogy nézegettem erre-arra észrevettem, hogy a fiúk is rohangálnak, Kyung például az oroszlánokat etette, JaeHyo meg az öltönyét és a haját igazgatta. Ahogy haladtunk beljebb olyan érzésem volt, hogy ma valami nagyszerű dolog fog történni.

- Te menj arra, én meg megyek erre. –mutatott Zico a bejárat felé.

- Rendben. Sok szerencsét! –mutattam fel neki hüvelykujjam, mire ő megfogta kezem s egy csókot nyomott rá.

- Most már mindkettőnknek meglesz. –mosolygott rám.

Néha úgy fel tud idegesíteni ez a fiú, de néha meg egész jó hangulatában van. Amikor az utóbbi van, akkor egész elviselhető és még kedvelem is. Ám amikor az elsőben van… azt inkább hagyjuk. A bejárathoz szökdécseltem, ahol az a néni ült a bódénál, amikor én jöttem. Hatalmas mosollyal fogadott, majd a háta mögül elővett néhány lufit. Őszintén reméltem, hogy ezeket megtarthatom, de legnagyobb bánatomra és örömömben egyszerre, a gyerekeknek adtam őket oda. Mindegyikük mosolyogva fogadta el tőlem, voltak olyanok is, akik fényképezkedtek velem. Nagyon édesek voltak.

- Te vagy az! A bábuuuu! –mutatott felém egy kisfiú, akt azonnal felismertem. Ő és a mellette álló kislány adták nekem a rózsát.

- Hát, sziasztok. Tessék, itt van két lufi. –adtam oda nekik az utolsókat.

 - Köszönjüüüük. Bohóc Noona, bekísérsz minket? –nézett rám nagyszemekkel a fiú, mire én a nénire néztem, aki csak bólintott, hogy mehetek.

- Persze. –mosolyogtam rájuk, mire a két kisgyerek megfogta a kezem, és befelé haladtunk. Mivel minden új volt számukra –és számomra is- ezért nagy csodálatokkal néztük körül az összes helyen.

- Eonnie, mutass nekünk valamit! – kérte lelkesen a kislány.

- Legyen. –hajoltam meg előttük. Elengedtem kezüket, majd csináltam néhány cigánykereket. Ezután egykezes cigánykereket, végül néhány szaltót. Nagy tapsot kaptam az ott levő emberektől, amitől felbátorodtam, így neki álltam néhány forgásnak és ugrásnak. Minden olyan tökéletes lett volna, ha az egyik ugrásom végén nem jön valaki és kap el. Mérgesen néztem az illetőre, akin maszk volt, és babarózsaszín ruha.

- Ha nem gond, egy kicsit elrabolnám a Hölgyet. De nézzétek, cukorka! –mutogatott feléjük, mire ők értetlenül néztek rá. Ő csak csettintett egyet és mindenki kezében ott volt egy cukor, még az enyémben is. Hatalmas nevetések és köszönések hangzottak el, majd a következő pillanatban már egy sátor előtt álltunk. A bohóc levette a maszkját így JaeHyot láthattam meg magam előtt.

- Köszönöm a cukrot, Oppa. –mosolyogtam rá.

- Ez azért járt, mert ügyes voltál. Viszont, Zico üzeni, hogy kéne egy kis segítség a lufik osztogatásánál. Oda kéne menni a bohóc sátorhoz. – mondta és már el is tűnt. Egyszer akkor is meg fogom ezt tanulni.

Ahogy haladtam az említett hely felé a gyerekek, szüleik és igazából az összes látogató intett nekem, vagy köszöntek. Hatalmas mosollyal az arcomon üdvözöltem őket én is. Amint a sátorhoz értem, a mosoly ráfagyott az arcomra. Ott állt Yung, egy másik lányt ölelve. Ugyanazok a dolgok vannak nála, mint amik nálam voltak a mi randinknál. A lány vékony és formás derekát ölelte, folyamatosan mosolygott és az említett személyt stírölte, nem is kicsit. A lány boldog volt, ahogy én is, mikor itt lehettem vele. Vajon hányadik voltam neki, akit idehozott? Vajon komolyan gondolta azokat a dolgokat, amiket aznap mondott nekem, vagy nem volt semmi jelentőségük szavainak? Úgy éreztem, hogy valahol a szívem környékén valami repedezni kezd, majd szépen lassan összetörik. És megtörtént. Ahogy homlokon puszilta a lányt, ez a valami összetört, ici-pici darabokra, és szúrta szívem minden egyes részét. Én azt hittem, hogy komolyan gondolta a dolgokat. Hogy ha nem is találom meg Őt, attól még Yung mellettem lesz bármikor és bárhol. Akkor miért kellett ezt tennie? Miért kellett így átvernie? Miért nem lehetett egyszerűen azt mondani, hogy „bocs, nem vagy az esetem”, és így megoldhatott volna jó sok problémát. Leginkább azt, hogy az a valami nem törik össze darabokra. Ahogy bámultam őket, Zico felém nézett – az ő maszkját már megismerem - és még úgy is láttam az arcán azt a gúnyos mosolyt, hogy az álarc eltakarta azt. És itt betelt a pohár. Elrohantam. Fogalmam sincs, hogy hova, csak rohantam. A cirkusz egy távoli pontjánál kötöttem ki, s szívemet egy olyan szintű szorítás érte el, hogy nem tudtam visszafojtani a sírásomat. Szemeimből patakként folytak a könnyek, amiket talán még egy gát sem tudott volna megállítani. Nem tudom, meddig lehettem ott egyedül, mikor valaki átölelt. Nem érdekelt, hogy ki az és mit akar, de visszaöleltem.

- Tudod, a fiúk néha gonoszak tudnak lenni. – hallottam egy mély hangot.

- De ő nem csak egy fiú. Ő Yung, a gyerekkori szerelmem.

- Tudod, a gyerekkori barátságok és szerelmek nem mindig tartanak örökké. És amint rájövünk, hogy nem tarthat örökké, elengedjük őket, hogy utána a szép dolgokra emlékezhessünk, és ne azokra, amik tönkretették azokat. – simogatta meg a hajamat ez a valaki. Ekkor felnéztem, és Kwan szomorkás arcával találtam szembe magam.

- De Te ezt nem értheted. Kislány korom óta őt találtam a tökéletes fiúnak, aki mellett majd egyszer meg fogok öregedni. Az ideális pasit is úgy írtam le, hogy őt képzeltem folyton magam elé. Ovis korunkban volt egy fogadalmunk, miszerint örökké egymás mellett maradunk, és nem engedjük el a másikat. Akkor ez most miért változott meg? Az örökké valóságnak miért lett hirtelen vége? Miért nem látja azt, amit én is? Talán nem lennék elég szép, vagy tökéletes? Ha ez így van, akkor megváltozok. Meg akarok változni, hogy ő elfogadjon. Kicsiként mindig megdicsérte mindenemet, hogy milyen ügyes vagyok és szép. Ez most miért lett más? Mindig együtt mentünk haza, mint egy igazi pár, még akkor is, ha alig voltunk 5-6 évesek. Mielőtt elhagytam volna Dél-Koreát, megígértük egymásnak, hogy keresni fogjuk a másikat. A négy év alatt ez nem történt meg, mert a nagy visszatérésre vártam, hogy majd akkor bepótlunk mindent, ami csak lehetséges. Azt akartam, hogy boldogság töltse el az ő szívét és az én szívemet is, mikor meglátjuk egymást. Hát olyan nagy kérés lenne ez?

- Tudod SunHi, lehet, hogy az a tökéletes fiú nem benne van, hanem valaki másban. Nem azt kell nézni, hogy kihez milyen sok emlék fűződik. Mert lehet, hogy van vagy lesz olyan valaki, akihez kevés emlék fog fűzni, de azok olyanok lesznek, hogy semmire se cserélnéd el, de azt a tömérdek mennyiségűt pedig bármire elcserélnéd. Hidd el, vannak olyanok, akik azt szeretik, ami vagy. De ha mindenképp az emlékekre akarsz alapozni, lehet egy kérdésem?

- Persze. –suttogtam.

- Mi volt szebb emlék? Az, mikor ezzel a Yunggal fogócskáztatok a játszótéren sok más gyerekkel együtt, vagy az, mikor a fiaimmal fogócskáztatok az egész városban úgy, hogy senki sem zavart titeket. Vagy, mikor Yung adott neked egy puszit, és örök barátságot fogadott neked, vagy mikor U-kwon elmondta neked szíve összes bánatát, és olyan kötelék alakult ki köztetek amit egy Yung fajta ember soha nem fog megérteni vagy feloldani. És csak hogy színezzem egy kicsit a történetet: mikor vagy boldogabb? Mikor Yung ölel át, vagy mikor Zico?

- Ez nem csak egy kérdés volt. –fúrtam fejem mellkasába.

- Attól még lehet rá válaszolni, nem?

- De.

- Hát akkor? Mi a válaszod?

- A második. Mindenhol a második.

- Tehát had halljak egy igazi választ.

- A Circus of Secrets sokkal szebb. Sokkal emberibb, akármilyen furcsák is vagytok.

- Ennyit akartam csak hallani. – szorított magához. – Amúgy, ez a fiú most összetörte a szívedet?

- Azt hiszem igen.

- Ne aggódj, itt van már az, akinek lesz elég türelme ahhoz, hogy összeszedje, majd összeragassza ezeket a darabkákat. –engedett el, majd letörölte a könnyeket a szemem sarkából. – De most gyere. Mindjárt kezdődik az előadásod.

Ahogy előttem sétált vettem csak észre, hogy az egész öltözőéke lila. Az ingje fekete-fehér csíkos, és még harisnya is van rajta. Ezen önkéntelenül is elmosolyodtam. Ahogy a cirkusz főteréhez értünk, a trambulinok hátuljánál megállított engem, míg ő előre ment.

- Hölgyek és Urak! Gyerekek és idősek! Egy teljesen új műsorszámmal köszöntjük őket, melyet még soha senki nem látott ezen a Világon. Nem elég, hogy az artistánk a legbájosabb teremtés ezen a Földön, de még tehetséges is, és olyan tudás van a markában, ami keveseknek. Engedjék meg neki, hogy elvarázsolja Önöket egy mesebeli országba, ahol nem létezik más, csak a mosoly. – fejezte be, majd eltűnt.

Egy egyszerű ugrással ott teremtem a nézők előtt, és meghajoltam, amit ők tapssal díjaztak. Ha jól hallottam a ritmust, egy orosz zene kezdődhetett el, énekkel. Igen, ez biztos orosz, ezt a nyelvet ezer közül is felismerném. Ráugrottam a legkisebb trambulinra, ahol csináltam néhány fordulatot. Aztán átmentem egy téglalap alakúra, melynek minden sarkát bejártam. Végig ugráltam az összes trambulint, míg a legnagyobbnál megálltam. Végig néztem a közönségen, és szemem Yungon és a barátnőjén akadt meg. Most megmutatom nekik, hogy mire is vagyok képes. Egyhelyben kezdtem ugrálni, míg végül szaltókat nem csináltam. A levegőben próbáltam minél változatosabb és látványosabb dolgokat csinálni, mint spárga, tengely körül forgás, meg ilyenek. De ez nem tetszet nekem. A nézőknek igen, de nekem nem. Ez mind bosszúból ment, és az ilyet nem szeretem. Ekkor megpillantottam az egyik sátor tetején a hét fiút és Lillyt, ahogy mosolyogva néznek. Igen, értük kell ezt csinálnom, nem azért, hogy valakin bosszút állhassak. Nem foglalkoztam tovább Yungékkal, egyszerűen ugráltam erre-arra, amerre éppen kedvem tartotta. Volt, hogy leugrottam a gyerekekhez, vagy éppen átugrottam az egész közönséget, és egyik oldalt jöttem vissza, közben mutatványokat bemutatva. Láttam a gyerekek csodálattal teli arcát, és a felnőttek elismerő mosolyát, és ennél több nem kellett nekem. Ha már kaptam csillogó szalagot a ruhához, akkor kihasználom azokat. A trambulinokon ugrálva hol egy szívet, hol egy állatot formáztam meg, míg legvégül egy egész nyálas dolgot csináltam. A szalagokat próbáltam úgy időzíteni és oly mértékben tartani őket, hogy kijöhessen belőle a Circus of Secrets. Amint leírtam az s betűt a földre érkeztem, ám a következő pillanatban eltűnt a szalag és helyére valami csillogó dolog került, ami lassan kezdett elhalványulni. Mindenki ámuldozott, még én is, mivel erre tényleg nem számítottam. Nagy levegőket véve hajoltam meg előttük, mire belőlük hatalmas éljenzés tört ki. Előadásom után a fények elhaltak, a nép pedig szivárogni kezdett kifelé. Már épp megindultam volna Zicoékhoz, mikor valaki megragadta csuklómat.

- SunHi! –nézett rám nagy szemekkel Yung.

- Szia. –erőltettem egy mosolyt az arcomra.

- Csodálatos voltál. Azt mindig is tudtam, hogy akrobata vagy, de arról fogalmam sem volt, hogy ilyen dolgokat is tudsz. Tudom, hogy most mással vagyok itt, de vele hamarosan szakítok, és akkor elme… - a mondatot nem tudta befejezni, mivel valaki fejbe verte őt egy vascsővel.

- Hupsz. –vigyorgott rám Zico. – Asszem’ megcsúszott a kezem.

- Megőrültél? Mi van, ha valami komoly baja esett? – guggoltam le mellé, és aggódva vizsgálni kezdtem a részt, ahol ez a vadbarom megütötte.

- Ez semmiség ahhoz képest, amit Veled tett. – vonogatta vállát.

- Tudod, ha nem szóltok nekem, hogy mi is a helyzet, akkor sokkal szebben is lezárhattam volna a sok évig tartó szerelmemet.

- Ez most lényegtelen. Én csak annyit mondtam JaeHyonak, hogy jó lenne, ha tudnál róla, az, hogy odavitt téged, az már csak a saját ötlete volt.

- És azt akarod, hogy higgyem is el? De ez most lényegtelen, valaki csináljon már valamit!

- SunHi, van két lehetőséged. –guggolt le mellém Lilly. – Egy, hagyod, hogy szóljunk a barátnőjének, hogy elájult, de emlékezni fog mindenre, ami itt történt, vagy…

- Vagy visszamész a sátradba, mert olyan dolgok fognak történni, amikről jobb, ha nem szerzel tudomást.

- Harmadik lehetőség nincs? –simítottam meg a fiú arcát.

- Nincs. – simogatta meg a vállam Lilly.

- Olyan édesen alszik. Mint mikor kicsik voltunk. – mi lenne a jobb? Az, hogy arra emlékezzen, hogy haragban váltunk el, vagy esetleg hipnotizálják, és akkor minden jobb lesz, mintha meg se történt volna? Nem szeretem megváltoztatni a dolgok menetét, de most muszáj. Fogalmam sincs, hogy miért, vagy hogyan, de meg kell változtatni a dolgokat. – Ugye nem fog fájni neki, és nem fogjátok bántani?

- Nem ígérhetünk semmit. – mondta P.O, mire B-bomb hasba vágta. – Vagy is, de hogy fog fájni neki.

- Akkor jó. –mondtam. Egy darabig bámultam a nyugodtan alvó srácot, majd hirtelen felindulásból megcsókoltam őt. Mennyit álmodoztam arról, hogy ez megtörténik. Csak, az egészet valahogy, teljesen másképp képzeltem el. Az álmaimban sokkal romantikusabb volt. Ajka puha volt, és a cola érdekes ízét éreztem rajta. Éreztem, ahogy szememből kiszökik egy magányos könnycsepp, de jobb volt ez így. Ez az apró csók ébresztett fel: nem éreztem semmit, mikor ajkaim az övéhez értek. Nem fordult meg velem a világ, nem akartam végig mellette maradni. Nem éreztem mást, csak ürességet. Nagyon, nagyon mély ürességet.

Úgy keltem fel mellőle, hogy senki ne láthassa az arcomat, és én se láthassam az övéket. Ez alap tény: ha én nem látok másokat, ők sem látnak engem. A sátramhoz vezető úton mindenfelől hallottam a dicsérő szavakat, és a tapsokat. Természetesen jól estek, sőt! Ennél nagyobb örömöm nem is lehetett volna, de most, valahogy nem tudtam erre koncentrálni. „Lakásomba” érve egyből a fürdőbe mentem, ahol hideg vízzel lemostam magamról a festéket, hajamat szétszedtem, és lógva hagytam. Szobámba érve óvatosan vettem le magamról a csodaszép ruhát, ami helyett egy melegítőnadrágot és egy elnyűtt pólót vettem fel. Nappalimban állva gondolkodtam el azon, hogy kéne valami, ami fáj. Ennél sokkalta jobban fáj. A hűtő! Igen, ott lesz bent a megoldás! Amint kinyitottam még mindig ott voltak azok az undorító dolgok, amiket P.O vett nekem. A kagylókon találtam egy receptet, hogy hogyan lenne érdemes megcsinálni, amit alaposan követtem is. Nos, hihetetlenül gusztustalan, de attól még egész jól nézett ki, ahogy megcsináltam. Leültem a nappalimban lévő kanapéra, fogtam a citromlevet, rácsöpögtettem az egyikre, és rágás nélkül lenyeltem. Pár másodpercig tartó sokkból felébredve a hideg futkosott végig a hátamon.

- Fúúúúúúúúúúúúúúúúúúj, ez borzalmaaaaaaaaaaas. –siránkoztam. Pár darab lény megevése után azon kezdtem el gondolkodni, hogy most mi a rosszabb: a kagyló íze és tapintása, vagy az, hogy Yung ilyenekre volt képes? Ahogy néztem őket, megmertem volna esküdni, hogy az egyiket mozogni láttam, szóval azt a következtetést vontam le, hogy a kagylók hátborzongatóak, Yung pedig kiábrándító.

- Úúúúú, szóval ennyire gáz az, ha valakinek szerelmi bánata van? Plusz ilyen az is, mikor egy lányban beindul a „panda-mód”? – szólalt meg Zico a kanapém előtt. Fogalmam sem volt, hogy mit csináljak, ezért a mutatóujjamat az arcom elé téve „bújtam el”. – Hé, SunHi, hova tűntél? Az előbb még itt voltál, most mi van? Melyikünk tanította meg neked a trükköt? – ahogy azt játszotta, hogy nem lát, önkéntelenül is elmosolyodtam.

- Itt vagyok. –vettem el arcom elől a kezem.

- Hál’ Istennek, már majdnem szóltam Kwannak, hogy valaki elrabolt. –huppant le mellém az ülőalkalmatosságra, majd a kezemben tartott tányérra nézett. – Ennyire szarul vagy, hogy még ezeket, az undorító csigákat is megeszed?

- Zico…

- Igen?

- Ez kagyló. –mondtam komolyan, mire ő elröhögte magát.

- Ez most lényegtelen. –legyintett- De van valami, ami sokkal lényegesebb: hogy vagy?

- Nézz rám, és megértesz mindent.

- Hát azt hittem, hogy gázul fogod magad érezni, amiért átvert a Cicafiú, de ha ilyen jól vagy, akkor én megyek is. –kelt volna fel, de én nevetve megfogtam a karját.

- Tudom, hogy úgy nézek ki, mint a mosott kaki, nem kell szépíteni a dolgokat.

- Kaki?

- Ritkán káromkodok.

- Hallom. Viszont egy dolgot elmondhatok: az a srác egy idióta. Tudom, hogy nem szereted az ilyen elcsépelt dolgokat, de tényleg nem tudja, hogy mit veszített. Vagyis, a mostani reakciójából ítélve, rájött, hogy mit veszített. Egy főnyereményt, ami most már a miénk, de leginkább az enyém. Ne törd magad olyan faszkalapok miatt, mint Yung, annál jobb vagy, és jobbat is érdemelsz. Például, egy igen csak jó képű bohócot, aki mindig kedves hozzád, és nem utolsó sorban jó képű. Vagy ezt talán már mondtam volna?

- Ez nem fordulhat elő. Nem érzek semmi többet barátságnál JaeHyo iránt.

- Naaaaa, ez gonosz volt. –játszotta a sértődöttet. – De, amúgy tényleg ne emészd magad olyan dolgok miatt, mint az, hogy szerelem. Vannak ennél sokkal fontosabb dolgok is. Mint például az, hogy kiélvezed az itt töltött percek mindegyikét, megismered a társulat összes tagját, játszol velünk, meg ilyenek.

- Ez mind szép és jó, de lány vagyok. Szükségem van olya dolgokra, mint randi, egy-két kedves szó, vagy éppen az, hogy én olvashassak, míg a barátom szerel valamit vagy az egyik haverjával videojátékozik. Tudod, mint egy átlagos lánynak, nekem is vannak olyan igényeim, hogy elmenjek a barátnőimmel vásárolni, sütizni, kibeszélni a legújabb szerelmeket, meg ilyenek.

- De Te nem vagy átlagos. Neked nincsenek barátnőid, csak egy van, Lilly, aki sokkal igazibb, mint több száz másik tucatka. És mit akarsz Te kibeszélni? Ha szerelmes vagy belém, azt velem beszéld meg, ne Lillyvel, tudod, én jobban ismerem magam bárki másnál. És ha vásárolni van kedved, menj be B-bomb ruhás szekrényébe, hidd el, akár három napig is elleszel ott. És ez a három nap arra szolgál, míg bejutsz, a kijutásról és eltévedésről meg már ne is beszéljek. Sütizni bármikor sütizhetsz, csak szólj Taeilnek, mert megsértődik, ha van valahol édesség, de ő nem kap. Kedves szóra se kell éveket várnod, JaeHyo és Kyung minden második percben elárasztanak velük. Ha játszani akarsz, szinte biztos vagyok benne, hogy csak annyit kell mondanod, hogy „U-„és az a nyomi már itt is terem nálad egy kész játékbolttal. Ha meg azt akarod, hogy valakik zavarjanak olvasás közben, csak egy szavadba kerül, és P.O-val már is itt termünk, hogy elárasszunk a hülyeségekkel, amiktől olvasni sem fogsz tudni. Más szóval, nem szükséges ilyen dolgokra vágyakoznod, mert ezek mindig körül vesznek téged. És az, hogy átlagos lány? Egy átlagos lány nem itt van, hanem éppen bulizik, vagy éppen testmozgást végez egy olyan cicafiúval, mint Yung. Te különleges vagy, sőt! Mivel ehhez a cirkuszhoz tartozol, ezért inkább mondanálak természetfelettinek, mint sem átlagosnak.

- Köszönöm szépen Zico. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen is tudsz lenni. Ezzel most megleptél.

- Hát, tudod szeretek meglepetést okozni másoknak.

- Főleg nekem.

- Hát tehetek én arról, hogy olyan meglephető vagy? – tárta szét a karját.

- Nem. Ezért ezen sürgősen változtatnom kell.

- Meg ne próbáld! –fordított meg, így most háttal voltam neki. Lábát terpeszbe tette, magához húzott, hogy hátammal neki dőlhessek mellkasának. A szíve úgy vert, mint aki éppen egy adrenalin túladagolás közepén van. Kezével átkarolta derekamat, arcát pedig nyakamba fúrta - Maradjunk így egy kicsit. – suttogta. Alapvetően nem szeretem a csendet, pláne akkor, mikor valakivel vagyok, mert akkor azt úgy fogom fel, hogy az a tipikus „kínos csend” telepszik közénk, de ez most nem az volt. Nem volt benne semmi kínos, sokkal inkább sokat mondó csend volt ez. Egyik kezemmel megszorítottam  kezeit, másik kezemmel felemeltem fejét, és szemébe néztem. Arca közelíteni kezdett az enyém felé, és…

- Kérsz egyet? – dugtam gyorsan arca elé a tál kagylót.

- Az kéne még csak. De ha Te megmersz enni még egyet, esküszöm az összeset lenyomom annak az idiótának a torkán, aztán pedig eltöröm a fején a tányért.

- Ne merészeld! Szeretem ezt a tányért! –mondtam, mire ő elröhögte magát.

- Amúgy…

- Igen?

- Gyönyörű voltál ma. – mondta, majd ellenkezést nem tűrő mozdulattal fogta le fejem, s csókolt meg.