12. fejezet~ A Kígyós show

Ugye mondtam már, hogy a kígyókkal kell összehoznom valami előadást, és hogy erre összeszoktató tréningeket tartok? Na, Neroval már teljesen rendben vagyunk. Ahogy Motherrel is (ő az a sárgás), Finnyvel is (ő a szépszemű), viszont Angellel még bajban vagyok. Ő az, amelyiknek zöld a teste és sötét foltok vannak rajta. Érzem, hogy kedvel, és én is őt, de nem úgy, ahogy azt kéne. Természetesen nagyon aranyos meg minden, de egyszerűen nem tudjuk megszokni a másikat. Ez is az egyik ok, amiért vele vagyok a legtöbbet. Mesélek neki az életemről, a lényegtelen dolgokról, hogy mikor milyen egeret láttam, meg ilyenek. Látom rajta, hogy figyel, és érdekli is, hogy mit mondok, viszont érzem, hogy még elég rideg velem kapcsolatban. Én nyitok felé, ő is felém, de nem megy. Nem tudunk összhangba kerülni. Az előadásunk persze kifogástalan, együtt dogozni is nagyon jó vele, csak a többi. Mondjuk, azért azt el kell ismerni, hogy soha nem gondoltam volna, hogy egyszer egy kígyóról lesznek ilyen gondolataim, de hát na, egyszer mindent ki kell próbálni.

Ma este lesz az első alkalom, hogy velük lépek fel a nagyközönség előtt, a nagy színpadon. A ruhám nem túl bonyolult: egy fekete sztreccs nadrágból és egy pólóból áll. Hajam összefonva a fejem tetején, a cipőm egy egyszerű balerina cipő. Viszont a smink. Hát ennél jobb kígyófestést meg csak álmodni sem álmodtam. Az alap fekete és fehér. A fehértől az arcom beesettnek tűnik, míg a feketétől komolynak és gonosznak. Mindezekkel ellentétben a kifejezés, amit festettek rám, sokkal inkább kedves és megnyugtató. Kaptam valami cukorkát is, amitől a nyelven tűzpiros lett. Persze ez nem nagy cucc, mert vannak ilyen rágók is, viszont ez más. Mégpedig abban, hogy ez nem csak pár óráig tart, hanem minimum két napig. Nagyon menő.

Karomon Neroval sétálgattam a cirkuszban, várva a vendégeket, és valami munkát keresve, mert már eléggé unatkozok. Nincs más megoldás, a drasztikus lépést kell bevetnem.
- Oppa~ - mentem be vidáman Zico sátrába. De ő nem volt sehol. Se a szobájában, se a konyhában, se a fürdőben, se a próbateremben, sehol. – Bezzeg amikor kéne, akkor nincs itt.
- Hívtál, hercegnőm? – ölelte át a derekam két kar, mire Nero felé kapott. – Nyugi haver, én már lestoppoltam őt. Plusz te akkor lehetsz rajta, amikor csak akarsz, én nem. Azért ez kijár nekem, nem gondolod? –simogatta meg a kígyó fejét, aki egyből a nyakába mászott.
- Igen? Most komolyan? Ilyen hamar eldobsz magadtól? –néztem rá az állatra sértődötten. – Amúgy hol voltál?
- Titok. – kacsintott rám, majd Nerot simogatva elterült a kanapén.
- Naaaa. Van valami köze az előadáshoz?
- Nincs.
- És a születésnapomhoz?
- Hol van az még?
- Tény, hogy még 3 hónap, de attól még lehet hozzá köze. Egy jó buli szervezését sosem lehet eléggé időben elkezdeni.
- Dehogynem. Én vagyok Zico. Ha kell, öt perc alatt olyan partit csapunk mi ketten, hogy az lesz a világ új csodája.
- Hülye. –röhögtem ki.
- Amúgy mi történt, hogy magadtól átjöttél, és úgy szólítottál, ahogy azt kell?
- Hááát, tudod, még nem igazán tudom, hogy mit kéne csinálni az előadások előtt, így unatkoztam, és társaságra vágytam.
- Nero, magunkra hagynál egy kicsit? –kérdezte a kígyót, aki ellenkezés nélkül kikúszott a sátorból.
- Ezt most miért kellett? Így majd újra mehetek el a ketrechez, hogy összeszedjem, rám másszon és vissza jöj… - mondandómat egy kéz, majd egy, a nyakamra kapott csók állította meg.
- Tudod mekkora mákod van, hogy ki vagy kenve? Ha ezt most smink nélkül mondtad volna, nem érdekel, hogy itt van a kígyó, leteperlek. –mondta, majd újra nyakamra támadt.
- Basszus Zico, ha kanos vagy, akkor menj, és keress egy kancát, ne engem zaklass ezzel. – keltem fel, ám csuklómnál fogva visszahúzott az ölébe.
- Te vagy az én kancám. – simított végig gerincemen, amitől kirázott a hideg.
- Szóval szerinted egy ló vagyok?
- Igen, az én lovam. –ölelt meg ismét.
- Tudod, a lányok néha arra vágynak, hogy „nem, dehogyis. Egyáltalán nem vagy egy ló. Sokkal inkább egy kecses gazella”.
- De a gazella, az nem lehet kancás. –fordított magával szembe, így láthattam értetlen tekintetét.
- Dehogynem. Ha nőstény, akkor kancás, ha hím, akkor kanos.
- De nem. Ilyen nincs. És amúgy is, mi az, hogy kancás?
- Hát, ugyan az, mint a kanos, csak a női megfelelője. És amúgy is, te kezdted, hogy „kancás”.
- De ez a hülyeség. Az én megfelelőm a helyes.
- Nem.
- De.
- Nem.
- De.
- Jó, nem vitatkozok veled többet. Én tudom, hogy nem hülyeség, és kész.
- Te őrült vagy. – nézett rám röhögve, majd elengedett, így egyből el tudtam előle szökni, hogy megkereshessem drága kígyómat.
Nem is értem, miért tartanak ENGEM őrültnek EBBEN a cirkuszban. Tényleg. Oké, hogy néha „normális ruhákban” járok, és még mindig ragaszkodok a régi életemhez, miszerint péntek esténként mozi a barátokkal, vasárnap vacsi a családdal, meg ilyenek. Nekem ez teljesen normális dolog. Nekik nem. Nekik az a normális, ha egyszer csak fogják magukat, és tartanak egy műsort maguknak, vagy vasárnap helyett szerdán esznek közösen. Oké, ez azért nem akkora különbség, meg tény, hogy az a hét közepe, de az, hogy mindezt előadás előtt másfél órával csinálják a nagy sátorban, az azért már probléma. Na de mindegy is, egyszer majd úgy is megszokom. Bár, ha jobban belegondolok, ezek az emberek őrültek. Legalább is első ránézésre, és talán másodikra is. De aztán beszélgetni kezdesz velük, beleavatnak a kis titkaikba, te is őket, megtudod a személyiségük rejtelmeit, mi hogy merre, meddig, és rájössz: ők nem őrültek, csak furcsák. De nem az a „húúúú” furcsa, hanem az a furcsa ember, akivel szívesen vagy. Mindig mosolyt csal az arcodra, hisz vele olyan élményben lehet részed, amiben eddig még soha. Ez is az egyik dolog, amit nagyon megszerettem ebben a cirkuszban. Az emberek szívébe láthatsz, megnyílik előttük a valódi éned, és nem kell hazudnod. Nem kell álarcot húznod, amelyet minden egyes ember felvesz abban a pillanatban, mikor felkel.
- Kedvenckeeeee! – hallottam a hangot, majd mikor fordultam volna Kyung vállaimon támaszkodva átugrott fölöttem. – Mi újság?
- Te megőrültél? Mi van, ha elesel, vagy ha belerúgsz a fejembe, vagy rosszul érkezel és…
- Kedvencke, késekkel meg korbácsokkal dolgozok, és te még is egy kis ugrás miatt féltesz. Minden rendben van?
- Kezdek rájönni, hogy tényleg én vagyok itt a legfurcsább…- dünnyögtem.
- Végre rájöttél. De gyere, keressük meg Nerot.
A kígyót a saját ágán találtuk ahogy pihent. Olyan furcsa, hogy egyedül van és nincs körülötte senki. Olyan magányosnak és elveszettnek tűnik. Még akkor is, mikor tudom, hogy a többiek már a helyszínen vannak, hogy lelkiekben felkészüljenek a nagy showra. Nero lábamon át felkúszott a karomig, majd fejét vállamon pihentette. Ahogy haladtunk a bejárat felé Kyung elmagyarázta, hogy a mai feladatom az, hogy jöjjön bárki, a szokásos ugrásaimat csináljam, csak most a kígyóval. Ha valaki megszeretné simogatni, vagy megfogni, előtte nyugtassam le Nerot, mert ő megérzi a rossz embereket, és ha ez történne abból akár nagy baj lehetne.
Az óra elütötte a kilencet, a kapuk kinyíltak, és emberek százai özönlöttek be. Kicsik, nagyok, fiatalok, idősek, mindenki. Ez az, amit soha nem fogok megszokni: a tömeg. Na nem az, hogy lámpalázas lennék –amúgy az vagyok, de csak egy nagyon kicsit-, sokkal inkább az, hogy ennyi ember kíváncsi a műsorra. Itt vagyok egy ideje, és majdnem mindig találkozok új arcokkal, ahogy régiekkel is. A két kisgyerek az első előadásom óta mindig jöttek a szüleikkel, vagy egy bácsi a feleségével. Annyira meglepő, hogy valahányszor járnak itt a mosoly és a lenyűgözöttség jelei mindig ott rejtőznek az arcukon. Tudunk nekik újat mutatni. Ez számomra hihetetlen. Még akkor is, ha valaki gyakorlatilag ugyanazt a műsort adja elő, csak más sorrendben vannak a lépések, és még is, mindig állva tapsolnak. Az ember nem távozhat innen máshogy, mint elégedetten.

- Úristen, egy kígyó! –hallottam valaki sikolyát, megpördültem tengelyem körül, majd cigánykerekezve odamentem hozzá.
- Szép estét, hölgyem. Köszöntöm Önt és kedves barátait, családját, ismerőseit itt, a Circus of Secretsnél. SunHi vagyok, miben segíthetek? – hajoltam meg a nő előtt. Hah, ezt neked Zico, könnyen tanulok, így hamarosan engem mindenki jobban fog szeretni, mint téged.
- Az… az ott egy igazi kígyó magánál? – mutatott a karomra.
- Természetesen. Hisz elég morbid lenne, ha halott állatokkal rohangálnék, nem igaz Nero? –simogattam meg buksiját, mire az a kezemnek nyomta azt.
- Megsimogathatom? –kérdezte egy srác. Egy nagyon helyes srác. Magas volt, alkata karcsú. Haja fekete, szeme keskeny és fekete. Drágám, akár engem is megsimogathatsz, ha akarod.
- Természetesen. –hajoltam meg előtte is, majd a kígyóra néztem. – Nero, ez a fiatalember meg akar téged simizni. Ugye megengeded neki? Hát persze, hiszen egy nagyooon okos, kígyócska vagy igaz? Senkit sem bántasz, mert mindenkit szeretsz.
- Hát szia, Nero. – a fiú semmitől sem félve nyúlt Nero felé, aki félénken, ám megadta magát, hogy más is hozzá érjen. Különös, de végig tartották a kontaktust, mint két igazi férfi. Ez azért is vicces, mert hogy Nero fiú kígyó, de nem emberi. Na mindegy, nem is ez a lényeg. Amint végzett a fiú Nero simogatásával kezet csókolt nekem, majd eltűnt. Az ő példájára rengeteg ember özönlött körém, hogy megnézzék és megtapintsák a különleges kígyót.
- Drága vendégeink, igazán folytatnám Önökkel a beszélgetést, viszont nekem, és kedves társamnak mennünk kell. Viszont, ha nem akarnak lemaradni semmiről, tizenegy órakor jöjjenek a fő sátorhoz. Higgyenek nekem, olyan élményben lesz részük, mint még soha. – és ennyi. Nekem mára véget ért a külsős munkám. Mit sem törődve a tömeggel mentem a sátorhoz, ahol Jaehyo álldogált. – Hát te?
- Vártalak. Minden rendben ment?
- Igeeeeeen. És úúú, képzeld, mindenki imádta Nerot, és engem is, és olyan jó volt. És, és, és képzeld, valahányszor hozzáértek Nerohoz, először féltek, de láttam eltűnni a félelmet a szemükből. Ez... ez olyan csodás érzés volt. – huh, hát eléggé jól esett ezt kiadnom magamból. Azt hiszem, kezdek felpörögni.
- Ennek roppant mód örülök, drága. Ám most mennünk kell. Sok sikert. –mondta, majd egy apró puszit nyomott homlokomra.
Bent a szokásos őrülettel találtam szembe magam. Mindenki tökéletesítette a ruháját, az eszközeit, vagy épp egy-egy mozdulatát. Elképesztő dolog a másik oldalról figyelni valamit. A közönségből csak annyit lát az ember, hogy mindenki magabiztos, tudja a helyét, a dolgát, és hogy minden szervezett. Átéli az átélhetetlent, látja a csodákat. Átengedi magát egy érzésnek, amit nem kaphat meg mindennap az ember, engedi, hogy elvarázsolják. Viszont a csodák születését, a varázslat kialakulását nem látják. Hogyan hozzák össze a profik, mint a bohócok vagy Lilly, napról napra új előadásukat, hogyan lesznek a kezdőkből, mint belőlem és a kígyókból egyszer csak vérbeli profik. Nem látják, hogyan hozzák létre a kellékesek a színpadot, a kellékeket, a jelmezesek a jelmezeket, a díszletesek a díszletet és a világítást. Nem látják, hogyan pánikol be az ember percről percre az előadások előtt, vagy hogy hogyan nyugtatjuk le a másikat. Ezek azok a dolgok, ami egy néző számára láthatatlan. Eltudja képzelni milyen lehet, de nem éli át. Nem látja a kiteljesedett formáját.

- Figyelem srácok, kezdés 8 perc múlva! – jött hátra az egyik segítő.
- Hát akkor, fiúk lányok, mindent bele. Bár 8 perc múlva még nem mi jövünk, attól még szorítsatok a többieknek, és ti is hozzátok a legjobb formátokat. – néztem rá a kígyókra.
- Milyen kis aranyos. Azt hiszi, hogy csak mert itt van egy-két hónapja már egyből különleges, és mindenki szereti. Nem tudom észre vetted-e, de nem véletlenül csak Zicoék és Kwan van veled. A többiek még nem szoktak meg. És nem is fognak, amíg nem bizonyítasz. Nem akarok veled gonosz lenni, sem bunkó. Ez az állítás ellentmond annak, amit az előbb elmondtam, de igaz. Mind látjuk benned a tehetséget, viszont még idegen vagy. És az is maradsz addig, amíg nem teszel értünk valami olyat, amiért elismernek téged. Bár az a nagyképű hülye és az igazgató azt állítja, hogy te vagy a „Megmentő”, én nem hiszek nekik. Eddig nem mutattál semmi olyat, amiből erre lehetne következtetni. – fejezte be mondandóját Zico egyik táncosa. Még is hogy értette azt, hogy Megmentő? Mi az, hogy idegen a többieknek, és hogy bizonyítsak? Mit? Mit kéne még bizonyítanom azon kívül, hogy itt vagyok és még nem kattantam be? Én ezt nem értem.
- Ne haragudj, de elmagy…
- És kezdés van! –kérdésemet nem tudtam befejezni, ugyanis ahogy elhangzik ez a mondat, mindenkinek a helyén kell lennie, és készenlétben lenni, hátha előrébb kerülne a száma valamilyen okból kifolyólag. Na mindegy, akkor majd este töprengek egy sort ezen.
A műsor a tűznyelőkkel kezdődött, akiket a bohócok követtek, aztán Lilly, a bohócok külön-külön, súlyemelők, akrobaták, fantomímek, varázslók.
- És akkor most következzen egy olyan produkció, amitől megfagy a vér az ereikben. Megmutatjuk Önöknek, mit is jelent az, ha találkozik a jónak hitt gonosz és a gonosznak hitt jó. Ám mi van akkor, ha mindenki jó, csak Önök rosszak, és nem veszik észre az élőlények jóságát? Ez egy pillanaton belül kiderül! – éééés Kwan felkonferált. Ajjaaaaj. Félek. Ez nem jó. Most az a lány beleültette a bogarat a fülembe, így nem tudok koncentrálni. Mi van, ha rosszul lépek, vagy ha megsértem az egyik kígyót és…
- Miért nem mész? –kérdezte mögülem egy mély hang.
- P.O Oppa… én.. én félek. – néztem rá nagy szemekkel.
- Nyugi van. Kérsz egy kis nasit? –nyújtotta felém a bogarakat.
- Hát nem te vagy a legmegnyugtatóbb társaság, már nem azért.
- Figyelj, neked ez meg se kottyan. Ne törődj senkivel, és semmivel csak menj. Bízd magad a kígyókra ők segítenek neked. Plusz, mi is nézni fogunk, ez nem elég? Ha más nem drukkol, akkor mi igen, és ez a fontos, nem?
- De. Köszönöm. –öleltem meg és már mentem is.
Besétáltam a színpad közepére, körbe néztem a nézőkön, majd kezemet fokozatosan felemelve bukkantak elő a kígyók. Nero és Angel egyszerre kúszott fel két kezemre, míg Mother és Finny egy-egy ágra kapaszkodva néztek bennünket. Elindult egy zene. Semmi más nem volt benne csak a hegedű és a zongora véres párbaja. Ha először hallod, jelentéktelen zagyvaságnak gondolod, viszont ahogy egyre jobban megfigyeled a zongora és a hegedű erejének a változását, úgy veszed észre a mondanivalóját. Ebben a darabban a hegedű a rossznak tűnő jó, a zongora pedig a jónak tűnő rossz. A mi produkciónk a kígyókkal ennek a párosításnak a megmagyarázása. Hogyan tesz egy jó személy egy rosszat hozzá hasonlóvá, illetve az ellenkezője. Amikor a jóvá alakulást mutatjuk be, akkor én vagyok kiemelve, mikor a rosszá válást, akkor a kígyók. A mű végén a két hangszer egyenrangú lesz. És miért? Mert a világban nem létezhet csak jó és csak rossz. Akármennyire is nem akarják az emberek a rossznak ott kell lennie a jó mellett. A világ csak így lehet egyensúlyban. Ha ez a mérleg felborulna és az egyik oldalon több lenne, mint a másikon, az egész világegyetemben káosz uralkodna. Így, amikor vége van a zenének a kígyókkal együtt a talajon fekszek, azt mutatván, hogy a jó is megadta magát a rossznak, és a rossz megadta magát a jónak. Vastaps, ahogy eddig mindig. Ha nem is azért, mert megértették a dolog mondanivalóját, hanem a látványért. Aki megértette, az bölcsebb lett, aki meg nem, annak vizuális gazdagság jutott csak.

Hátra mentem, ahol örültem magamnak egy sort, majd a műsor végeztét vártuk, hogy mehessünk meghajolni. Fantasztikus műsor volt, csak úgy, mint mindig. Most is többen odajöttek hozzánk egy-egy aláírásért.

Ahogy pakoltam, észre vettem valamit: egyedül vagyok. Na nem úgy, hogy rajtam kívül senki sem pakol, hanem úgy, hogy velem nincs senki. Zicoék ott vannak egymásnak, a táncos lányok szintúgy. A súlyemelők, a tűznyelők és mindenki más ott van a maga társaságában. Mindenki jól szórakozik, és tudomást sem vesznek, egy… egy kívülállóról. Egy idegenről. Szóval így értette, hogy bár itt vagyok, még sem vagyok itt. Na jó, most gondolkodnom kell. És gondolkodni hogyan lehet? Hát úgy, ha elmész sétálni. Mivel nem számítottam arra, hogy pont ma este fogok elmélkedni, ezért nem hoztam magammal semmi meleget, így gyakorlatilag egy szál semmiben sétálgattam a sátrak között.
Hogy őszinte legyek, nem csodálkozok, hogy idegennek tartanak, mikor még én sem igazán ismerem önmagam. Négy évem csak arra ment el, hogy valaki olyan után kutassak, akiről nem tudok semmit. Hosszú évek óta nem mondtam ki az „otthon” szót. Nem éreztem úgy, hogy otthon lennék bárhol is. És most még rosszabb. Bár egy hatalmas társaság vesz körül, akik csak úgy ontják magukból a szeretetet, én még sem tartozok ide. Még. Változtatni akarok ezen, de még is hogyan? Hogyan kerüljek bele egy összeszokott társaságba? Hogy lehetne egy utazóból hirtelen társasági lény? Hogy fogadhatnák be azt az embert, aki eddig magára támaszkodott, egyedül rótta a világot? Még is hogy kerülhetne egy magányos ember egy élettel teli közegbe? Valaki mondja meg. És azt is, hogy hogyan bizonyíthatnám be, hogy én ide tartozom?

- Miért mindig ilyen nehezek a könnyű dolgok? – néztem fel az égre, kérdésemet a csillagoknak intézve.
- Azért, hogy az embereknek legyen min törniük a fejüket. –válaszolt a végtelennek intézett kérdésemre egy mély és simogató hang. Ezt még sosem hallottam, nem is ismerős, viszont kellemes. Bár mély, érzem, hogy legszívesebben elaludnék, ha elmesélné nekem a kedvenc mesém. Ahogy megfordultam egy férfival találtam magam szemben. Fekete haja épp hogy nem takarta sötét szemét. Ajkai teltek, bőre átlagosnak tűnik, még is elképesztő. Ruhája fekete, mint az éjszaka. Egy fekete bundát viselt, ami elsőre furának hatott, ám ha jól megnézted, tökéletesen illett rá. Az előttem lévő ember maga volt a tökéletesség. – Maga volt a hölgy a kígyókkal, nem de?
- De, és maga kicsoda?
- Bang Yongguk. –nyújtotta felém kezét.
- Kim SunHi. –mutatkoztam be én is.
- Ugye a mai előadás a jó és a rossz egyensúlyáról szólt?
- Maga értette? –csillant fel a szemem, hogy végre valaki, aki érti a gondolataimat.
- Igen, és rendkívül lenyűgözőnek találtam. És így is gondolja, hogy csak egy apró lépés, és az egész egyensúly kizökkentheti az egész világot?
- Hát, igen. Hisz, lehet, hogy egy embernek csak egy apró gondolat, vagy tett, de lehet, hogy a világnak végzetes, amelybe belepusztulhat mindenki. Az apró baktériumoktól elkezdve a legnagyobb emlősig minden.

- Csodás gondolatok, Kim SunHi. Mit gondol, mi az igazi gonosz?
- Nem tudom. Talán... talán a magány.
- Miért?
- Mert szépen lassan belülről felemészti az embert, majd tönkreteszi, mire végső elkeseredettségében drasztikus lépéseket követ el.
- És mondja, maga magányosnak érzi magát? – simogatta meg arcom. Olyan szép szeme van. Gyönyörű. Elvarázsol, magával ragad.
- Nem tudom. Úgy érzem, hogy már semmit sem tudok.
- Én tudom a megold…
- SunHi! SunHi merre vagy? – hallottam meg Zico hangját.
- Itt vagyok! Mindjárt megyek! –kiáltottam vissza. – Ne haragudjon, csak a… - ahogy visszafordultam senki sem volt ott. A sötétség ölelt körbe mindent. Ez még is hogy lehetséges? Annyira azért nem vonta el a figyelmem Zico, hogy ne hallottam volna a lépteit.
- Basszus SunHi hol voltál, már mindenhol kerestelek. –jött oda hozzám, majd szorosan magához vont és karjaiba zárt.
- Csak szükségem volt egy kis levegőre. –öleltem át derekát.
- Ha most amiatt emészted magad, amit az a kurva mondott, én esküszöm, hogy kicsinálom Katiet.
- Ezt még is honnan tudod?
- Mondtam már te kis butus, én mindenhol ott vagyok, és mindent hallok.
- Nem amiatt van. –hazudtam.
- És azt is tudom, hogy az emberek mikor hazudnak. Tudod, Katie jósnő, és nincs mindig igaza. Viszont ha igaza van, akkor nagyon könnyen megbántja az embereket, ezért sem szokták őt kedvelni. De hazudni se akarok neked. Igen, tényleg csak mi fogadtunk el téged eddig úgy, ahogy kellene, de csak mert különleges vagy. És ez a különleges dolog nagyon, nagyon mélyen van benned, és ahhoz hogy ezt meglássa az ember, le kell nyomnia a kezét a lelked legmélyére, amihez nincs mindenkinek bátorsága. Viszont egy nap az emberek sorban fognak azért állni, hogy láthassák az igazi SunHit. Ez most fájni fog, de idegen vagy. Akármennyire is nem szeretném, de az vagy. Sajnos még nekünk is. És én ezt nem akarom. SunHi, ígérj meg nekem valamit.
- Mit?
- Soha, de soha nem fogsz minket itt hagyni. Itt leszel mellettem, míg világ a világ. Ígérd meg, hogy szeretni fogsz. Nem csak engem, hanem mindenkit, kerüljön akármennyi időbe is ennek a szeretetnek a kialakulása.
- Megígérem. Viszont, te is ígérj meg nekem valamit.
- Megígérek én neked bármit, csak mondanod kell.
- Ígérd meg, hogy nem fogsz velem máshogy bánni azután, miután látod, ami történni fog. És azt is ígérd meg, hogy sosem felejtesz el. De azt is, és ezt a leginkább, hogy egy nap mindenki befogad majd, és úgy tekintenek majd rám, mint a családjuk egyik tagjára. Zico… nekem szükségem van arra, hogy valaki azt mondja „ne aggódj kicsim, apa itt van” vagy hogy „gyere, kész az ebéd”. Azt akarom, hogy újra legyen családom. – és kész. Eltört a mécses, sírtam. A sírás egyszer végtelennek tűnő zokogásba ment át, aztán újra sírás, míg végül csak szipogtam. Ez a kör többször is elismétlődött, míg végül Zico eltolt magától, letörölte a könnyeimet, és megcsókolt. Az első alkalom, mikor szabad akaratomból csókolok vissza. Ez a csók olyan… más volt. Sosem éreztem pillangókat a hasamban, és nem is akarok, viszont a világ forgott. Nem csak körülöttem, hanem a fejemben, a kezemben, a lábamban, mindenhol. Ahogy édes ajkai az enyémekhez tapadtak, ahogy gyengéden ölelte derekam, ahogy nyelve édesem játszott enyémmel, megnyugtatott. Mámorító érzés volt, hogy ez a fiú, aki olyan sokszor kihoz a sodromból, ilyenre is képes. Képes volt arra, hogy megvigasztaljon. Ez az. Ez az a dolog, amire olyan régóta szükségem van, amire éheztem. A törődés és a gondoskodás. Végre megkaptam. Köszönöm Zico, teljes szívemből köszönöm.