2014. július 16., szerda

2. fejezet~ A randi


Az előadás utáni nap megpróbáltam nem arra a helyre összpontosítani, ami kissé nehezen ment, mivel nagyjából minden második ember arról beszélt. Végső kétségbe esésem miatt beültem egy kávézóba, jó messze mindentől.
- Jó napot, mit adhatok? –mosolygott rám az eladó csajszi.
- Egy barackos teát és egy fánkot.
- Itt fogyasztja, vagy elveszi?
- Itt fogyasztom, köszönöm.
- Rendben van, akkor üljön le valahova, az egyik kollégánk majd kiviszi önnek. –mutatott az asztalok felé. Kifizettem a rendelésem árát, majd egy viszonylag eldugott sarokban leültem. Ilyenkor sajnáltam a pincért, mire megtalálja azt az idiótát, aki rendelt. Elővettem egy könyvet, mintha csak azt olvasgatnám, ám közben egy újság cikket olvastam a cirkuszról. Mielőtt neki álltam volna rendesen körbe néztem, hátha itt lenne valamelyik idióta, de szerencsére, egyik sem volt itt. Már épp álltam volna neki olvasni, mikor valaki megfogta a vállam. A könyvet villámgyorsan becsaptam, megnyugodtam és felnéztem arra az emberre, aki a frászt hozta rám.
- Parancsoljon hölgyem, a rendelése. – tette le elém a teát és a fánkot. Olyan ismerős nekem ez a fiú, de miért? Tuti hogy nem bohóc fiú, ahhoz túl aranyos, de hisz ez…
- Yung?
- Igen? –nézett rám furcsán, de mint felismert, majdnem eldobta a tálcáját. – SunHi, te vagy az? Tényleg te vagy az? – fogta arcom keze közé, és úgy tűnt, attól fél, hogy egyszer csak eltűnök.
- Igen, én vagyok az.
- Hogy-hogy visszajöttél? Megtaláltad apukád?
- Sajnos nem, de hallottam az itt létre jött új cirkuszról, és…
- Tényleg. Mond csak, izé… tudod, a régi szép idők emlékére, nincs kedved eljönni velem valahova? – a tegnap este katasztrófa volt, de a mai nap már biztos nem lesz az. Ez az, álmaim pasija randira hívott.
- De persze, bármikor. –mosolyogtam rá.
- Csúcs. Este fél kilenckor végzek, nem gáz, ha ide kell jönnöd?
- De hogy is.
- Okés, köszönöm. Ez annyira szuper. Most még gyönyörűbb vagy, mint ez előtt. – bámult rám, mire elpirultam. Mikor rájött, hogy mit is mondott hatalmas bocsánatkérések közepette távozott, hogy a többi rendelést is kivigye. Egy darabig még figyeltem őt, és kifejezetten boldognak tűnt. Mielőtt eljöttem, ő és én nagyon jóba voltunk, szinte elválaszthatatlanok voltunk. Gyakorlatilag már mindenki arra várt, hogy mikor jelentjük be az „igent”, de miután Ő eltűnt, én is eltűntem, így ez sosem jöhetett létre. De ma igen. És ha nem is találom meg Őt, legalább ez a fiú itt lesz nekem támasznak. Valaki, valami nagyon jót akar nekem odafentről.
Miután jó darabig nézegettem Yungot, visszatértem a könyvemhez, vagy is, hogy pontosabb legyek, a cikkekhez és jegyzetelni kezdtem. Tény, hogy most eléggé megszegtem az „alkunkat”, de nem látok egy furcsa embert sem, szóval nincs nagy gond.
- Tudod Kedvencke, ez nem szép dolog. Pedig azt hittem becsületes vagy. –szólalt meg a hátam mögül egy ismerős hang, mire majdnem felsikoltottam. – De ha most elteszed, akkor talán nem köplek be senkinek.
És már el is tűnt. Még is hogy az életbe került ide Kyung? Azt hiszem, kezdek teljesen megőrülni. Nem akartam a sorsommal játszani, így inkább eltettem a könyvet, megittam a maradék teát, és elmentem. Kifelé menet találkozott a szemünk Yungéval, majd összemosolyogtunk. Akkor is ez lesz az én napom. Felszálltam egy metróra, és hazafelé vettem az irányt. Bár tegnap már találkoztam anyával, ma ugyanúgy örült nekem, hisz már 4 éve annak, hogy nem látta a lányát. Megkérdezte mit csináltam a városban, kikkel találkoztam, és mit veszek fel a randira. Miután magamra mutattam, hogy valószínűleg azt, amiben most vagyok, teljesen kiakadt. A saját szobájából kihozott néhány ruhát, amiben megismerte apát, hátha az egyik nekem is beválna. Hát, ha azt akartam volna elérni, hogy sikítva meneküljön el, akkor biztos felveszem az egyiket, de mondtam, hogy inkább maradok ennél. Hosszas tanakodás után megfogta a kezem, kivezetett a házból, beültünk a kocsiba és elindultunk vásárolni. Anya ragaszkodott hozzá, hogy valami ruhát keressek magamnak, mert a fiúk nagyon szeretik azokat. Pár óra keresés után egy turkálóban találtam kettő nagyon édes ruhát: egy bordó, fekete, hímzett masnival az elején, illetve egy zöld hosszított pulcsit nagy garbóval. Anya azt mondta, négyévnyi kihagyás után két ruha nem számít semmit. Miután ezzel végeztünk, megkérdezte milyen cipőbe szándékozok menni, és ha a tornacipőt merem mondani, sírva fakad, ezért inkább azt válaszoltam, hogy mezítláb. Miután felébredt a pár perces sokkból berángatott egy cipőboltba is. Nem nagyon találtam semmi értelmeset, ezért inkább maradtam egy egyszerű, fekete tutyinál, aminek ég az ára sem volt olyan hű de vészes. Otthon felöltöztem, a bordóruha alá vettem egy enyhén rózsás harisnyát, majd a tutyit, és én naiv azt hittem kész vagyok. Ekkor anya leültetett a nappaliban lévő székre, elővette a sminkkészletét, és elkezdett kikenni. A szemem enyhe fekete hatást kapott, szám pedig valami isteni finom rúzst, amit legszívesebben lenyalogattam volna, végül pedig egy kis pirosítót is kaptam. És még mindig nem voltunk kész, hisz még a hajam is vissza volt. Némi tanakodás után úgy döntöttünk, hogy oldalra befonjuk egy copfba és minden tökéletes lesz.
- Mióta várok már erre a pillanatra! – pityergett anya az ajtóban.
- Hamarosan jövök, szeretlek.
- Nem kell sietni. Ha nála alszol, az sem baj! – na, ez a mondat önmagában is elég ciki, de az csak rátesz egy lapáttal, hogy ezt akkor mondta, mikor már az utca végén voltam. Tényleg nem hazudtolja meg önmagát.
Újabb metrózás után az üzlet előtt kötöttem ki, ahol nem kellett sokat várnom, mert Yung már jött is. Fekete fiúknak való csőnadrág, egy sötét bordó póló és egy bőrdzseki volt rajta. Haja lenyaltan és lezselézetten. Hihetetlen mennyit változott. Már égen is jól nézett ki, de most gyakorlatilag mindenki utána fordult.
- Nagyon csinos vagy. – pirult el.
- Köszönöm, te is. –pirultam el én is. – és, mit terveztél?
- Hát, láttam, hogy a cirkusz után érdeklődsz, plusz még tudok is róla, é hát… eljönnél velem a cirkuszba? –és most agyhalál. Kyung ma egyszer már látott, ha most elmegyek oda, akkor az első fogadást elvesztettem, és jöhet a második, amiben valakit le kell győznöm. De az Istenért is, ha egy ilyen fiú áll előttem, még az sem érdekel, ha ezután életem végéig négykézláb kéne járkálnom.
- Persze. Úgy sem nagyon voltam még arra. –hazudtam.
Beültünk a saját (!!) kocsijába, ahol kapcsolt egy kis zenét, majd elindultunk. Egy kisebb dugóba érkeztünk meg, de ez egyáltalán nem volt hátrány, sőt! Majdnem az egész négyévnyi kalandom el tudtam neki mesélni mire kiértünk a dugóból. A cirkuszhoz érve ugyanaz a furcsa érzés fogott meg, mint amit tegnap éreztem. Belépve azt hittem dobok egy hátast. Tegnap óta minden megváltozott, még a szereplők feladata is. Miután találtunk egy célba dobós standot, ahol khm, U-Kwon állt, Yung dobott néhányat, hátha sikerül neki. Hogy őszinte legyek, reméltem, hogy sikerül neki, mert nagyon szemeztem azzal a plüss Naruto figurával. Ééééés, sikerült neki, mire adtam neki egy hatalmas ölelést.
- Az úr szeretne választani, vagy a hölgyre hagyja a választás jogát? –nézett ránk U-Kwon.
- Persze, hogy én választok, ez alap dolog. Azt kérném szépen. –Mutattam a Naruto plüssre, amit az „árus” már adott is nekem.
- További jó szórakozást. –mosolygott rám gúnyosan.
Gyakorlatilag minden sátorba benéztünk, de egyik sem hasonlított a tegnapihoz. Most valahogy, a műsorok azt sugallták felém, hogy „Meg vagy!”, de hogy őszinte legyek, én is úgy éreztem magam, mint akit elfogtak.
- Hé, SunHi, nézd bohócok! –mutatott az említett személyek felé Yung. –És még lufit is osztogatnak!
- Lufi? – csak ennyit kellett mondani, és már ott is voltunk. Ha a bohóc fogalma nem is nagyon érint meg, az ajándék lufié biztos, pláne ha az valamilyen formájú. A gyerekek mind virágokkal, kardokkal és kutyákkal rohangáltak, nagyon aranyosak voltak. Két bohóc volt, pont az a kettő, akik tegnap először állítottak le. A csücsörítős, és az ijesztő mosolyú.
- Milyen színűt adhatunk a hölgynek? – hajolt meg a csücsörítő előttünk.
- Milyen színűek vannak? –kérdeztem félénken.
- Jaaj, kis asszony, nem kell ám tőlünk félni, nem harapunk! –ölelt át a mosolygós. – Van rózsaszín, fehér, narancssárga, zöld, piros, lila…
- Lilát kérnék! –állítottam meg a sorolásban.
- Milyen alakút?
- Hm… Zsiráfot tudnak?
- Egy ilyen csinos hölgynek bármit. –hajoltak meg ismét. Pár perc múlva már egy zsiráffal és egy Narutoval a kezemben vártam Yungot a mosdó előtt. – Tegnap valahogy nem így néztél ki. –jelent meg előttem Zico.
- Hát igen. Különleges alkalmakra kiöltözök.
- Azt mondod, hogy az első találkozásunk nem volt különleges? - Csókolt kezet.
- Hát, az minden volt, csak nem különleges.
- Ugye tudod, hogy holnap, vagy még a hét folyamán jössz az alku második részére? Bár, hogy őszinte legyek, azt hittem az utolsó napon feladod, és könyörögve csúszol majd előttünk, hogy mondjuk el a titkunkat. Arra egyáltalán nem számítottam, hogy már az első nap feladod.
- Tudod, ő különleges személy, ezért most egy részt megszegtem, nagy ügy. A másodikat biztos nem rontom el.
- Reménykedjünk, hogy igen. –puszilta meg az arcom, s már el is tűnt. Csak két napja találkoztunk, de már tudom, hogy mennyire arrogáns egy barom. Bár azért el kell ismerni jó fej, és jól néz ki, de ez most lényegtelen.
- Itt is vagyok. Gyere, mutatok valamit. –húzott magával Yung. A cirkusz központjába érkeztünk, ahol ott, akkor épp egy nagy szökőkút állt és valami mesésen csillogott a holdfényben. – Tudod miért csak éjszaka műsoroznak?
- Nem.
- Mert ez a legszebb napszak, ekkor történik a legtöbb csoda, amit az ember el tud képzelni, és ők is pont ugyan ezt akarják visszaadni. Hát nem csodálatos? –nézett rám hatalmas szemekkel.
- De. Tényleg csodálatos. –néztem rá én is. Pár percig csak néztük egymást. Megfogta a kezem, majd arca közelíteni kezdett az enyémhez. Behunytam a szemem és vártam, hogy történjen valami, deeee semmi sem történt. Mivel, mikor szinte már éreztem, hogy „igen, ez az. A világ legjobb sráca fogja adni nekem az első csókom” hangulatot, illetve olyan közel volt, hogy halottam a légzését, egyszer csak valaki közénk nyomult.
- Nem akarok semmit sem megzavarni, de gyertek, gyertek! Kezdődik az előadás! – karolt belénk Lilly, a lila hajú lány. A legelső sorba vezetett minket, ahol középen foglaltunk helyet. Mielőtt eltűnt volna a lány, kacsintott egyet.
A tegnapi ember lépett a színre, és beszélni kezdett.
- Köszöntök minden kedves nézőt itt, a Circus of Secrets-nél! Ilyen alkalmunk még nem igazán volt, hogy két egymást követő nap lett volna előadásunk, de a nézőtéren van egy különleges személy, akinek be akarjuk bizonyítani, hogy mi nem vagyunk átlagosak, és közénk tartozik. Maguk is úgy gondolják, hogy átlagosak lennénk? –hatásszünet, hatalmas tapsok, füttyögések, és én úgy éreztem, mindjárt leütöm. – Na, ennek nagyon örülök! Ma este nem mindennapi látványban lesz részük. Nem csak az előadóink, hanem maguk is és az állatok is ugrálni fognak. Így, ne lepődjenek meg, ha olykor-olykor valaki felkapja magukat a székükből, és ide hozza önöket. Kérem, élvezzék az éjszakát, ahol minden csendes és ártatlan, kivéve minket! – fejezte be, majd, mint a kámfor, eltűnt.
A földből trambulinok jöttek elő, a levegőből pedig trapézok lógtak. Nem volt semmi alattuk, ami megvédte volna őket az eséstől, csak a kemény föld. Először Lilly szambázott be a színpadra, de most valahogy más volt. Az első dolog, ami feltűnt rajta, hogy lila haja most piros volt, mint a vér. A kedves és barátságos arc helyett, elszánt és mogorva pillantásai voltak. Ismét tüzes előadást tartott, de ez most más volt: nem csak a végén égett ő, hanem végig, az elejétől kezdve. Lába, keze végig tűzben égett. Ahogy ugrált egyik trambulinról a másikra, a tűz úgy fokozódott, míg végül, a legutolsónál a lángok ismét eltűntek, és csak a haja lángolt. Egy szál nem égett el, a lány sem érzett semmi fájdalmat, csak ugrált, és rázta a fejét. Mintha a haja, minden ugrásnál egyre nagyobb lett volna, aztán meg kisebb. Előadása végén, mikor földet ért, egy hatalmas nagy villanás, és újra kedves és barátságos arckifejezéssel álló lány volt előttünk, de ugyan abban a ruhában, ugyanúgy fáradtan, csak a haja volt más. Ismét lila lett.
Ezután Kyung lépett elő meglepő módon nem bohóc ruhában, de még kés sem volt nála, csak egy korbács. Az eszközzel néha-néha a földhöz vágott, majd egyszer, szinte a semmiből két oroszlán jelent meg. Mindenkiben megfagyott a vér, ahogy a két hatalmas állat a fiú felé vetik magukat, de ő csak állt egyhelyben, majd az utolsó pillanatban elkapott egy trapézt, felhúzta magát és a két állat közé csapott. Mint aki csak játszadozik az aranyos kiscicákkal, ült le a trapézra, és lógatta meg előttük a korbácsot, azok pedig verekedve, de próbálták elkapni a „játékot”. Ő ezen csak nevetett. Végül ő is a trambulinokon ugrált, és az oroszlánok követték őt. De nem a földön, hanem az említett szereken. Fantasztikus látvány volt az biztos. A legvégén ismét egy helyben állt meg, az oroszlánok közelítettek felé, egy hatalmasat csapott a korbáccsal, a két állat megállt, leült, majd meghajoltak előtte.
- Ki az a bátor, aki meg szeretné a kis drágákat simogatni? –nézett körbe, mire egy csomó ember tolakodva lement, hogy megsimogathassák az állatot. Mi is lementünk. Yung a kisebbikhez lépett oda, én a nagyobbikhoz. Mindenki reszketve ment oda hozzá, de én meg se rezzentem. Ha egy olyan embernek fogadnak szót, mint Kyung, nem fognak bántani, csak ezt a többiek nem tudhatták. Az oroszlán szemébe néztem, majd két kézzel, bátran felé nyúltam és megsimogattam. Pár simogatás után, mint a házimacskák, dorombolni és dörgölőzni kezdett felém. Mindenki engem és az oroszlánt bámulta.
- Megkedvelt. –lépett mellém Kyung, majd suttogva hozzá tette- Tényleg illik rád a Kedvencke név.
Inkább arrébb mentem, nem akartam megvárakoztatni a többi embert, ám miközben hallgattam Yung hosszas beszámolóját arról, mennyire félt, és én milyen bátor voltam, hátra néztem, és észrevettem, az oroszlán engem bámul.
A következő számok ugyan csak nagyszerűek és másmilyenek voltak a tegnapi előadáshoz képest. Hogy is fogalmazzak? Talán úgy, hogy sokkal inkább elképesztőbb, és kevésbé valóságos.
- A csinos hölgy, vagy a jóképű fiatalúr akar segíteni nekünk? –lépett mellén az egyik vörös hajú bohóc. Egyiküknek sem volt vörös haja, szóval valószínűleg ez csak a parókája.
- Menj csak. –mosolygott rám.
- Hát izé… én nem nagyon vagyok ügyes az ilyen dolgokban.
- Semmi gond. Akkor majd valami könnyűt adunk magának.
- Mindent bele. –veregette meg a hátam Yung. Kösz, szépen cserbenhagysz a randinkon, mondhatom. Rajtam kívül még hat másik, gyönyörű lányt hoztak magukkal a bohócok. Na szép, mondhatom. Végül is, még is csak fiúk.
- Akkor hát, jöjjön a következő szám. Minden bohóc választ magának egy-egy hölgyet, aki majd segíti őt. Miután kiválasztottuk őket, levesszük magunkról az álarcokat, úgy érdekesebb lesz. A feladat a következő: mindenki látja azokat a köteleket ott fent, igaz? Nos, a páros egyik tagjának rekordidő alatt kell felmennie oda, majd leugrania és a párja karjaiba esni. Ha nem sikerülne, nem kell aggódni, van trambulinunk, ami felfog minden esést. Nehezítés képpen van minden kötél tetején egy-egy fém golyó, amit le kell hozniuk, hátha hamarabb leérnének. – mondta a vigyorgós, aki mindig megtalál magának. Most se volt másképp, egyből mellém állt és átkarolt. – Akkor fiúk, le a maszkot.
Mondjuk, én magam sem értem, hogy miért is lepődtem meg azon, hogy Zico arca bújt elő a maszk mögül, de hát ugye a remény hal meg utoljára, és most meghalt. Na mindegy. Minden csapat megbeszélte, hogy ki másszon a kötélre, ennek ellenére nálunk nem volt semmilyen megbeszélés, mert Zico kijelentette, hogy ő nem hajlandó mászni. Mi voltunk az elsők, akik választottak, ezért mi jöhettünk utoljára, amiben egyáltalán nem értem a logikát. Minden lány több perc alatt mászott fel a kötélre, és még több idő kellett ahhoz, hogy elengedjék. Mindenki sikeresen földet ért, vagy is, had pontosítsak: karba ért. Én, az idióta fejemmel megbíztam Zicoban, hogy tuti el fog kapni. Szépen, néhány másodperc alatt felmásztam a legtetejére –említettem már, hogy van egy kisebb tapasztalatom az akrobatikában? Nem, hát akkor most mondom.- megfogtam a golyót, bemértem, hogy körülbelül hogyan kell esnem, hogy pont Zico karjaiba essek. Azon kívül, hogy ez menthetetlenül értelmetlen és nyálas volt, még igazam sem lett. Ő csak ott állt, én elengedtem a kötelet, és zuhanni kezdtem, mire ő arrébb lépett, csak hogy ezt senki sem láthatta, mivel a zuhanó embert, vagyis engem nézték. Azt hittem, hogy lerúgom a fejét, és inkább kitöröm a nyakam, mint hogy megmeneküljek. Mint mondtam, van tapasztalatom esés téren is, így megfordultam a levegőben, az említett fiú előtt értem földet, aki hatalmas, gúnyos vigyorra húzta száját, majd a trambulin visszalökött a levegőbe és a rendes talajon értem földet, a golyóval a kezemben.
- Hupsz. –húzogatta a vállát. Pár pillanatig mindenki dermedten bámult, utána pedig egy kisebb tapsvihar alakult ki. El kell ismernem, azért ez egész jól eset, bár, ezt az életben nem mondtam volna ki hangosan. – Ügyesen kihúzta magát, szép hölgy. – nyújtott felém egy rózsát, megfordultunk, majd meghajoltunk.
Inkább nem mondtam semmit, csak visszamentem a helyemre, és út közben elismerő pillantások hada és egy lenyűgözött Yung várt rám. Mihelyst leültem, olyan mennyiségű dicsérettel árasztott el, hogy annyit még életemben nem kaptam. Végül, egy-két incidenst leszámítva jól telt az estém. Meg volt az első randim, lett egy lufi zsiráfom és egy Naruto plüssöm, ami ezen túl velem fog aludni. Hazafelé végig az estéről beszélgettünk Yunggal, majd mikor a házunk elé értünk, még egy pár órás beszélgetésbe bonyolódtunk. Olyan jó volt a társasága, mintha el se mentem volna és meg se történt volna ez a négyévnyi kihagyás. Nehezen, de végül elköszöntem tőle és egy hatalmas mosollyal a képemen mentem be a házba, ahol anya szépen kikérdezett, hogy mit csináltunk, milyen volt, stb.
Miután lefürödtem és felvettem a pizsamám, ami egy szuperhősös képregény képekből álló nadrágból, és egy zöld topból állt. Az asztalomra tettem a zsiráfot, és a plüss magamhoz szorítva aludtam el.

2 megjegyzés: