17. fejezet~ A Másik világ II.

- Decrementum et rigentem*! – hallottam egy hangot, majd a béka megállt, összement és megfagyott. – Nem szép dolog ilyeneket mondani a megmentődről.

- Ezt még is hogy csináltad? – ámuldoztam.

- Varázslat kedvesem, varázslat. –simította meg arcom Zico. Már majdnem bedőltem neki, mikor eszembe jutott, hogy egyedül hagyott.

- Jut eszembe, még is hogy gondoltad azt, hogy megetetsz ezzel az izéval? –mutogattam a fagyott béka felé.

- Ja, csak túl régóta nem szórakoztam már, és te mindig meg nevettetsz. – ha most képes lennék ölni a szememmel, megtettem volna.

- Három másodperced van, hogy elfuss! 1…

- SunHi, ne hülyéskedj már!

- 2…

- SunHi? Sajnálom?

- 3. Védd magad! –kiáltottam el magam, majd elugorva az ágtól magammal rántottam a földre, de ő ügyesebb volt nálam, kicselezett, és futni kezdett. Mivel már a béka miatt bemelegítettem, sokkal gyorsabban futottam, mint ahogy amúgy szoktam.  Sajnos még mindig nem sikerült utolérnem Zicot, de legalább célozni még tudok, így felszedegettem különféle dolgokat a földről és hozzá vágtam őket.

- Én nem szedegetnék fel olyan dolgokat egy olyan világban, amiről fogalmam sincs, hogy mi és mi hogy néz ki. És hogy ezt miért mondom? Mert az addig oké, hogy undorító, hogy megdobtál egy szellem-dinoszaurusz ürülékdarabbal, de hogy még mindig azokat tartod a kezedben, egy kicsit több a soknál.

- Hogy miiiii? –visítottam fel, majd ránéztem a kezemben tartott dolgokra, de egyik se nézett ki úgy, mint egy darab fekália.

- Az az, ami úgy néz ki mint a toboz.

- Fúúúúúúúúúúúúúúúúúj. Tényleg megöllek. – a kezemben lévő tárgyak közül a nagy részük kaki volt. Még a kutyák után se szoktam felszedni, nem hogy valami mágikus izéjét. Gyorsabban kezdtem futni, közben minden féle „kedves dolgot” vágtam Zico fejéhez. Egyszer csak megállt, mire én a nagy fékezésem közepette megcsúsztam és elestem.

- Kicsit lassabban, ha kérhetném. Lakott területen vagyunk, még a végén megbüntet a rendőr, és az emberek is hülyének néznek, ha úgy rohangálsz, mint egy idióta. Bár szerintem már megtörtént. Annyi szerencséd van, hogy a szellem-dínonak az ürülékének nincs szaga, mert különben bedobnának az ecetbe. Hidd el, az nem tenne jót a kis arcodnak.

- Parancsolsz? –néztem az éppen előttem guggoló Zicora. Válaszolnia se kellett, megértettem, hogy miről beszélt. Emberek suttogása és elfojtott kacagása ütötte meg fülem. Ahogy körbe néztem, egy faluban találtam magam, ahol minden ember, a kicsiktől elkezdve a nagyokig mindenki engem néz. Próbálva menteni a menthetőt felpattantam, lepucoltam magam, majd illedelmesen meghajoltam mindenki előtt.

- Kár erőlködnöd, ettől csak rontasz a helyzeten, ők nem szoktak meghajolni egymásnak. – ahogy kimondta, úgy húztam ki magam és álltam ott, mint akibe karót feszítettek.

- Zico Hyung, ki ez a furcsa lány veled? Már persze, ha lány. –emelte meg a szoknyám egy színes hajú kisfiú, aki valamilyen sárga és rücskös gyümölcsöt tartott a kezében.

- Én furcsa? Hát majd mindjárt megmutatom én neked, hogy mi a fur… - már épp beszóltam volna a kisfiúnak, mikor Zico befogta a számat.

- Oh, hát persze, hogy lány, nem elég egyértelmű?

- De hát olyan kicsi a melle. – grimaszolt a kisfiú, mire bennem teljesen felment a pumpa.

- Tudod, van aki ezt szereti.

- Te is?

- Én inkább a személyiségét szeretem. Meg azt, amikor nem beszél. –simogatta meg a hajam, mire körülöttünk mindenki felnevetett. Igen? Mikor nem beszél? Akkor nem is fogok többet hozzád szólni.

- Oppa, ő talán egy új bábod? –kérdezte egy hosszú, fekete hajú, piros szemű és khm… nagy mellű lány. Érkezésére a kisfiú és Zico is vigyorogni kezdtek.

- Csak részben. Főállásban akrobata és légtornász, de mivel még nem elég tehetséges, ezért még nekem segít. Plusz, még a varázslásra se jött rá. – mondta, mire mindenki sajnálkozó tekintettel nézett rám. És amúgy is, mi az, hogy „nem elég tehetséges”? Tényleg nem látta azokat a dolgokat, amiket eddig csináltam? Mint például mikor megmentettem Katiet?

- Jaj szegényem. Ha szeretnéd, segíthetek, hogy jobb akrobata legyen belőled. Bár a cirkuszban nem én vagyok a legjobb, de a falunkban igen. Ha ezzel Ziconak is segítek, akkor mindenképp megtanítalak mindenre, amit tudok. – simogatta meg karom miközben kedvesen mosolygott. – De szerintem most menjetek, Kwan már biztosan aggódik miattatok. –mondta, mire egy puszit nyomott Zico arcára, én meg legszívesebben kikapartam volna a szemét. És nem azért, mert féltékeny lennék, vagy valami ilyesmi, nem, ugyan már. Sokkal inkább azért, hogy olyan fellengzősen viselkedett velem, Zicoval meg túl kedves volt. Vagy is nem, az utolsót felejtsétek el.

- Hallod Zico, ha már nem lenne jó semmire, itt hagyhatod ám nálam, én biztos tudok majd kezdeni vele valamit. – mondta egy srác kaján vigyorral az arcán. Szemügyre véve a fiút, egész normálisnak tűnt. Leszámítva kék haját, bár ha P.O lila haját elviselem, akkor ezt is. Szemem a karjára vándorolt, amely tökéletesen kidolgozott volt, muszklijai szinte könyörögtek azért, hogy oda menjek és beléjük karoljak. És már ne is beszéljek arról az édes mosolyról. Szemem felcsillant, hogy ha egy ilyen srác van itt, akkor több is lesz.

- Mindenképp Ravi, mindenképp. –forgatta szemét Zico. A fiú elröhögte magát, felém dobott egy csókot, amit elkaptam kezemmel és arcomhoz emeltem. Zico kezét szorosabban tartotta számon, a másik fiú –mint kiderült Ravi- még nagyobb mosolyra húzta száját, én pedig vadul integettem neki. Rabul ejtőm egyre nagyobb tempóra kapcsolt, aminek következtében nekem is gyorsabban kellett haladnom.

Pár perc séta után végre elengedett és a saját tempómban haladtam mellette. Némán haladtunk előre, mikor megláttam egy hatalmas kastélyszerű építményt. Messziről gyönyörűnek, tekintélyparancsolónak és elragadónak tűnt. Nagyon remélem, hogy nem lesz érzéki csalódásom, ha odaérünk. Vagyis, kezdjük azzal, hogy odamegyünk-e vagy sem.

- Na eddig hogy tetszik? –törte meg a csendet Zico. Nem feleltem. – Na mi van, elvitte a Ravi cica a nyelved?

- Nem. Csak te magad mondtad, hogy sokkal jobban szeretsz, ha nem beszélek. –feleltem, mire egy győztes mosoly ült ki arcára. – Most meg min mosolyogsz?

- Azon, hogy azt mondtam, hogy úgy jobban szeretlek, ha nem beszélsz, és te úgy akarsz büntetni, hogy nem beszélsz. Nekem ebből sokkal inkább az jön le, hogy tetszeni akarsz nekem.

- Ne legyél ennyire eltelve magadtól. Ez egyáltalán nincs így, sőt. Bevetek minden olyan eszközt, amit csak lehet, hogy ne nyomulj ennyire. És amúgy is, az a kis srác mit képzelt magáról? „Kicsi a melle”. Chö… attól, csak mert annak az egy csajnak dinnyék vannak a melle helyén, nem minden lány néz ki úgy, se itt, se ott. És a másik borzalom. Mi az, hogy „tehetségtelen”? Örülj neki, hogy nem rúgtalak tökön, vagy valami ilyen. Az lenne a legjobb, ha nem hazudoznál mindenkinek, arról hogy mi a szerepem. Én akrobata és légtornász vagyok, nem pedig a te bábod. Az egyébként is, viszonylag kevés ideig voltam. Jó, lehet, hogy több bábos fellépésem volt eddig, de akkor is! Nem ilyen bánásmódot érdemlek meg.

- Ahogy csak parancsolja, Hercegnőm.

- Ne hívj így.

- Miért ne?  Hisz az vagy, az én Hercegnőm. –húzott magához, majd egy csókot nyomott a fejem búbjára. Apa is mindig ugyan ezt csinálta.

- Nem baj, akkor is.

- Egyébként, ha azt mondom, hogy azt szeretem, hogy beszélsz, akkor csöndben leszel? Ha azt mondom, hogy szeretem, ha sétálsz, akkor futni fogsz, vagy mi? Mert hidd el, sok olyan dolgot tudok mondani, amivel nekem lesz jó.

- Inkább csak hallgass, és érjünk már oda ahhoz a szép kastélyhoz.

- Mi nem oda megyünk.

- Miért? Nem te mondtad, hogy hercegnő vagyok? A hercegnőknek a kastélyokban a helyük.

- De nem ennek a hercegnőnek és nem abban a kastélyban. Mi egy sokkal jobb helyre megyünk. Csettints egyet.

- Minek?

- Ne kérdezz folyton, csak csináld, amit mondtam. –inkább befogtam a szám és csettintettem, mire egy hatalmas vaskapu előtt találtam magam.

- Hűűű, ezt én csináltam? –néztem rá Zicora lelkesen.

- Ugyan már. Ne hogy azt hidd, hogy a varázslás ilyen egyszerű. Én voltam, csak gondoltam megmutatom, hogy milyen érzés teleportálni. Király, mi?

- Bár ez gonosz volt, attól még igen.

- És most beléphetsz a csodák birodalmába. – rátette a kapura a kezét, mire az engedelmesen megnyílt. Bár a kapun átláthattunk és átment rajta minden, még is, mikor kinyílt egy olyan érzés fogott el, mint még soha. Nem jártam még itt, de az otthonom illata érződött belülről. Hallottam anya hívogató hangját, a szomszédok nevetgélését miközben apával kergetőzünk az udvaron. Éreztem Yung érintését magamon, majd megjelentek az utazásaim képei. Egyik hotel a másik után. Nosztalgikus volt, még is ismeretlen. – Az első szakasz: ahogy haladsz az úton úgy fognak lejátszódni a jó és rossz események egymás után. Sosem tudhatod, hogy mi fog következni, nincs benne semmi rendszer. Ha kibírod ezeket az emlékeket túl estél a próbán.

- De azt mondtad, hogy ez az első szakasz.

- Úgy van. De ne hogy azt hidd, hogy az első napodon a nyakadba zúdítunk mindent. Ugyan már…

- Amúgy van itt valami, ami más, mint az én világom?

- Körbe néztél már?

- Nem úgy értem. Hanem az időre. Hisz például, ha az űrbe utazunk és egyre távolodunk a Földtől, úgy fog az idő is lassabban telni. Itt van valami ilyesmi?

- Jaaa. Nem, nincs. Legalább is nem tudok róla. – vonogatta vállát, majd elindultunk a rózsaszín fákkal határolt úton. Cseresznyefáknak tippeltem őket, hisz azok szoktak ilyen gyönyörűek lenni, ha virágoznak. Az illatot, melyet magukból árasztottak ismét nem tudtam behatárolni. Volt benne rózsa, vanília, csokoládé, alma, barack. Amennyire összezavart ez a bizonytalanság, ugyanannyira nyugtatott is meg. Ha elvonatkoztatunk attól, hogy tényleg létezik a párhuzamos világ, amiről a tudósok és az emberek csak álmodoznak és elképzelik beléjük az Apokalipszist, a tény, hogy nem egy fejletlen civilizációba csöppentem, megnyugtat. Ahogy a táj is, az illatok is, és a boldogság is, ami a levegőben mindenhol megtalálható.

Ahogy haladtunk előre, úgy ugrott elénk egy piciSunHi és egy piciYung. Kézen fogva sétáltak előttünk és éppen a Húsvéti Nyusziról beszélgettek, hogy ki mit kért tőlük. Rajtam egy rózsaszín szoknya volt, míg Yungon kantáros rövidnadrág és egy zöld póló. Akármennyire is megbántott, elkellett ismerni: nagyon aranyosak voltunk. Ezt követte az egyik fellépésem még régebbről és a következménye, ahogy apa átnyújt nekem egy csokor rózsát, anya pedig egy millió képet készít rólam, hogy mindenképp megörökíthessük a nagy alkalmat. Ezután a papám temetése volt, amin mindenki nagyon, nagyon szomorú volt, hisz papa volt az egyik legfontosabb személy az életemben apa és anya után. Ezt követte a jelenet, ahogy képet készítek a London Eye tetejéről, aztán hirtelen az Eiffel-torony, majd a Kreml, végül pedig a Tokyo-tower. Ezek mind-mind a keresésem alatt készültek, életem talán legemlékezetesebb és legtanulságosabb pillanataiban. Majd jött egy mélypont. A 4 évvel ezelőtti énem a síró anyukájára néz, aki közli vele, hogy soha többet nem látja az apukáját, mert eltűnt és nem csak a munka miatt nem jött haza akkoriban. A következő jelenet azt ábrázolja, ahogy a plüsseimet ölelve kuporgok a szoba közepén és bőgök. Nem az a filmbe illő alig van néhány könnycsepp az arcomon, hanem az az igazi taknyom-nyálam-könnyem egybefolyó sírás. Szemeim könnybe lábadtak az emlék láttán, mire eltűnt minden, ami rossz volt és a szőke kis fiú jelent meg előttem, ahogy a bohócokkal táncolunk a cirkuszban. Sajnálatos módon még mindig nem tudom ki lehet ő, ám nagy köszönettel tartozok neki, mivel életem egyik legszebb napját neki köszönhetem. Az emlékképen kinyitjuk mindketten a kocsiajtót, majd beszállunk rajta, majd eltűnik a vetítés és a lehető legzajosabb helyen lyukadunk ki.

Csak úgy mint a Circus with Secrets otthoni helyén, itt is sátrakkal volt tele az egész udvar.  A létező összes szín, forma, alakzat és minta látszódott rajta. Hasonló volt a hangulat, mint a filmekben a középkori városokban: árusok az utakon, házak –vagyis itt sátrak- beszélgető emberek, játszadozó gyerekek, mutatványosok, festők és állatok. Gyönyörködve mentem végig az úton minden egyes embert alaposan végigmérve: volt, akinek szarvasagancsai voltak, volt, akinek agyarak nőttek ki a szájából, voltak, akiknek álarcok voltak az arcukon, csak úgy, mint a Velencei karneválon. De olyanok is akadtak, akik viszonylag normálisak voltak, feltéve ha nem számítjuk a rózsaszín vagy éppen narancssárga foltokat a bőrükön. Akárcsak én őket, ők is úgy bámultak meg engem, annyi különbséggel, hogy akik előtt elhaladtunk ott minden megfagyott. Mármint nem borult semmi jégbe, csak mindenki abbahagyta, amit csinált és engem nézett. Néhány embernek hatalmas mosolyra húzódott a szája, volt aki pityeregni kezdett, ám volt aki szimplán lenyűgözve bámult.

- Zico Oppa, nem tudod megkérni őket, hogy ne bámuljanak? Eléggé frusztráló… - suttogtam neki, mire mosolyogva összeborzolta hajamat. Tehát nem kéri meg őket.

Pár méter séta után elérkeztünk egy hatalmas térhez, ahol ismét sátrak sorakoztak, valamint egy kastély. Teljesen más volt, mint az, amit előzőleg láttam. Míg az kőből készült és sokkal inkább hasonlított a középkori kastélyokra, eddig ez színekkel teli volt, mindenféle díszlet volt rajta, ami felhívta magára a figyelmet. Míg az előző tekintélyt parancsoló és komor, addig ez kedves és barátságos. Rengeteg különbséget lehet felfedezni a két épület között, viszont van két dolog amiben egyeznek: csak úgy árad belőlük a varázslat, és ha egyszer megpillantod nem akarod levenni róla a szemed. Fantasztikus.

- Zico Oppa, még is hol vagyunk? - kérdeztem lélegzet visszafojtva. Oldalra pillantva észleltem, hogy ismét eltűnt. Remek. Itt hagyott egyedül a tér közepén. A következő pillanatban egy labda repült felém, ami elől sikeresen elhajoltam. Majd még egy és még egy. A labdát tekegolyók váltották fel, amelyeket a tekebábok. A dobások kikerülése érdekében hidakat, szaltókat, cigánykerekeket és ugrásokat csináltam. Végül pedig kések támadtak meg akik az én kedves barátomtól, Kyungtól jöttek. Mosolyogva dobálta felém a különböző méretű és élességű késeket, mire az egyik közvetlen a fejem mellett haladt el és levágott egy apró tincset a hajamból. – Nem szeretnéd befejezni? Nem elég, hogy majdnem megevett valamilyen rusnya dög még te is az életemre törsz?

- Júúúúj, akkor tényleg te vagy az! –dobott el magától mindent majd rohant felém és a nyakamba ugrott. Szorosan ölelt át, amit természetesen viszonoztam.

- Pff, még jó hogy én vagyok az, még is ki más lennék? Talán a Vasorrú Bába?

- Nem, mert ő pár faluval arrébb lakik és emberi alakot nem tud felvenni. –magyarázta, mire én felnevettem. – Nem vicceltem.

- SunHi! –hallottam meg a nevem mire a hang irányába fordultam. A másik öt fiú is ott volt. Mindegyikük hozzám jött, hogy köszönthessenek.

- Még is mi folyik itt, mi ez az egész? –néztem feléjük értetlenül.

- Majd mindjárt megtudod, de most jelenésed van! –lökött arrébb P.O, mire valakinek a karjai között landoltam és azok felhúzta egy emelvényre. A bal oldalamon Kwan állt, jobbomon pedig Zico, előttem pedig egy hatalmas és színes ember tömeg.

- Kedves Társaim, sorsfordító esemény következett be cirkuszunk életében! Egy igen tehetséges, ám titokzatos újoncot tudhatunk magunk között, kinek becses neve Kim SunHi. SunHi kisasszony 19. életévét fogja idén betölteni. 4 éven keresztül bejárta a nagyvilágot, hogy meglátogathasson számtalan cirkuszt, abban reménykedve, hogy ott választ találhat majd kérdéseire. Számára sajnos, számunkra szerencsére egyetlen egy helyen sem talált semmit, ami előrevihette volna keresésében. És hogy még is mit keresett? Erre egyszerű a válasz: az édesapját, akinek eltűnésével sajátmagát is. És így, hogy elérkezett hozzánk megtalálta önmagát, és már csak az édesapja van hátra, akiről tudom, hogy itt van a Másik Világban! –mondta, mire az egész tömeg egy emberként kezdett ujjongani, nekem viszont csak egyetlen egy dolog esett le: Apa tényleg itt van valahol. És ekkor megfogalmazódott bennem a célom: ha ezen a helyen az életembe is kerül, de megtalálom őt és még utoljára megölelem őt és elmondom neki, hogy mennyire fontos számomra és Anya számára.

- Kwan, apa tényleg itt van? –kérdeztem remegő hangon mire mindenki elhallgatott.

- De még mennyire. Igaz Zico? –nézett a mellettem álló fiúra, aki bólintott. – Nem akarsz valamit mondani, SunHi?

- Addig nem megyek el innen, amíg meg nem találom őt. Ha utoljára is, de láthatnám, boldogan halnék meg. – jelentettem ki, melyre az emberek újabb tapsviharban törtek ki.

- Azért én nem szeretném, hogy meghalj. Még szükségem van rád. –lökött meg Zico, mire rá mosolyogtam.

- Akkor kezdődhet a beavatási szertartás? –nézett rám Kwan izgatottan.

- Hát persze. –bólintottam határozottan, mire belelöktek a tömegbe, az elkapott és egy asztalra fektettek.

Ismeritek azt az érzést, mikor egy dolgozat előtt mindent, tényleg MINDENT tudsz, de mikor kikapod a feladatlapot, akkor minden önbizalmad és tudásod elszáll? Hát velem is most ez történt, annyi különbséggel, hogy a tudás helyett a lélek szállt el belőlem az önbizalmammal kézen fogva. Egy kő asztalon feküdtem, amihez odabilincselték a kezeimet és a lábaimat, majd egy csettintésre felállt, így ott voltam felfüggesztve a sok-sok furcsa ember előtt.

- Akkor kezdődjék az igazi show! Emberek, sorakozó! –kiáltott Kwan, mire egy csomóan sorba álltak. Rengeteg furcsa teremtmény jött oda hozzám, hogy bemutatkozhassanak. Bemutatkozásuk végén egy sebet ejtettek karjukon melyből különböző színű és árnyalatú vér folyt ki. Mint később megtudtam a vér színe a cirkuszbeli rangot jelképezte. Akinek fehér, az még kezdő, akinek narancssárga, az haladó és nagyon régóta van a cirkusznál, akinek pedig rendes, vérvörös az a legfontosabbak közé tartozik, ilyen vére csak a bohócoknak és Kwannak volt. Miután mind a hét fiú lement, egy magas srác jelent meg előttem, fekete felzselézett hajjal, szürke öltönyben, szürke szemekkel és ijesztő tekintettel. Bár ijesztő volt, még is volt benne valami, ami ismerősnek tűnt és kedvesnek. 

- Szervusz SunHi, nagyon örülök, hogy végre így is találkozhatunk. –letérdelt elém, majd kezet csókolt nekem. S ekkor beugrott, hogy miért olyan ismerős.

- Te vagy az a fiú az álmomból!

- Igen gazdám, valóban én vagyok az. –hajolt meg.

- Mi van? Mi az, hogy „Gazdám”? –néztem rá idétlenül, mire a srác teste megremegett és a földön Neroval találtam magam szemben. Szemeim a kétszeresére kerekedtek ki, mire a kígyó, aki igazából egy húsvér ember, felmászott a lábamon és a derekam köré csavarodott. A következő pillanatban remegést éreztem és már az ember alakjában ölelt engem… - Nero?

- Pontosan. –mosolygott rám kedvesen. Megvágta csuklóját, melyből lila vér folyt a tálkába ahova az előtte lévők is csöpögtették vérüket. – Én egy alakváltó vagyok, így nekünk lila a vérünk. Most pedig jöjjön a többi társam.

Egy szőke hajú, középkorú nő karolt bele egy, talán velem egyidős fiú karjába, akinek hihetetlenül édes mosolya és nagyon jól kidolgozott teste volt 

- Drága Gazdánk, a fiammal nagyon örülünk, hogy ezen formában is találkozhatunk Magával. Igazán nagy megtiszteltetés. –mondta a szőke nő. – Én lennék Mother, ő pedig a fiam, Finny.

- Örvendek a találkozásnak Gazdám. Én különösen örülök ennek a találkozásnak, hisz már régóta elszerettem volna mondani, hogy mennyire csinos és egyben kényelmes is. –hajolt meg ő is, mire én elpirultam Mother pedig fejcsóválva csapta őt fejbe. Ők is felvágták karjukat és kifolyt a lila vér.

Következőnek egy lány jött. Egy nagyon-nagyon gyönyörű lány. Bőre sápadt volt, mint aki elakar ájulni. Haja sötétbarna melyben sok-sok zöld tincs ékeskedett szeme pedig az egyik legszebb kék. Lenyűgözve bámultam őt, ahogy alázatosan közeledik felém.  

- Drága Úrnőm, annyi restellem, ahogy viselkedtem Magával. Itt, minden társam előtt a bocsánatáért esedezem, csak tudja nagyon kellemetlen volt számomra az első találkozásunk, hogy oly durván elutasította azt, akihez én közel szeretnék kerülni. Féltékeny voltam magára, hisz Nero bármikor a közelében lehetett, ám mikor láttam Magát és Zico Urat együtt, meggyőződtem, hogy meggondolatlanul ítéltem el Magát. Nem tudtam hogyan is kérhetnék bocsánatot, így egészen eddig a napig tartózkodóan viselkedtem önnel, ami ezentúl nem fog előfordulni. Én, Angel, az Úrnőm, SunHi bocsánatáért esedezem. Ugye megbocsát nekem, Úrnőm? – ahogy befejezte mondandóját úgy térdelt le elém miközben szemeiből záporoztak a könnyek. Borzalmas érzés volt egy barátomat így látni. Ha tehettem volna, most azonnal odamentem volna hozzá, hogy megölelgessem és elmondjam neki, mennyire szeretem.

- Angel, ne gyötörd magad emiatt, semmi gond sincs. Egy percig nem haragudtam rád, amiért úgy viselkedtél, ahogy. Ez teljesen természetes, hisz nem szerethet mindenki, mindenkit. Úgy hogy kérlek, kelj fel, nem szeretem így látni a barátaimat.

- Igen is Úrnőm. –kelt fel, majd megtörölte arcát.

- Illetve, ha nem túl nagy kérés, elhagyhatnánk a magázást? –mosolyogtam felé, mire ő megrázta fejét.

- Nem lehet. A szolgáknak tilos tegezniük a gazdájukat, így mi sem tehetjük meg. Hisz mi, a kígyók a Maga, vagyis SunHi szolgái vagyunk.

- De én nem szeretem a szolgákat. Nem lehetne barátnak nevezni őket?

- Sajnos nem. –mondta lágyan még is határozottan, majd megvágta az ereit mire belőle sötétlila vér áramlott ki. Amint végzett Nerohoz ment, aki azonnal átölelte és valamit a fülébe súgott, mire neki egyből jobb kedve lett. Milyen kis aranyosak.

Következőnek egy fiú és egy lány jött. Egyszerre lépkedtek egymás mellett miközben a lány a fiúba karolt. A fiúnak hasonlóan szőke haja volt, mint Ziconak, sötétbarna szemekkel. Egy fehér és bő póló, fekete nadrág és csizma volt rajta. Nyakát ékszerek díszítették. A lánynak hosszú és egyenes barna haja volt. Olyan ruhát viselt, melynek felső része fekete, szoknya része fehér. E fölé egy fekete kardigánt vett, lábára pedig magas sarkút. Ujjain gyűrűk hada sorakozott. Bár teljesen hétköznapi kinézetük volt, még is az egész megjelenésükben, kisugárzásukban és járásukban volt valami… fenséges. Ahogy elém értek, a lány úgy engedte el a fiú karját, majd hajoltak meg ők is. Akár hogy nézhettem őket, nem ismertem fel őket. Ahogy sötét szemeiket néztem, kecses tartásukkal karon öltve, úgy jutott eszembe egy macska bája, amely mindenkit lekenyerez. Macskák, uralkodói légkör, hisz akkor ők… 

- King és Queen? –kérdeztem bátortalanul. Arcukra elismerő mosoly kúszott.

- Ráhibáztál. – felelte Queen.

- Nagyon érdekes téged ilyen szemszögből vizsgálni. Végre nem kell felnéznem rád. – kuncogott King. Kijelentését nem tudtam hova tenni, míg Queen egyszerűen oldalba csapta. Bár az egész lényük varázslatos és nemesi, ez az egy mozdulat elárulta, hogy semmi sem az, aminek látszik. Ahogy ők sem. Ők is tudnak ugyanolyan egyszerűen viselkedni, mint én meg Zico még úgy is, ha ők ketten a cirkusz királya és királynője. – Ajj már Queen, én csak a magasságra céloztam. Hogy ne nézhetnék fel egy olyan emberre, aki talán még nálunk is jobban ragyog?

- Azért ennyire erős túlzásokba ne essünk. –mosolyogtam rájuk. Ahogy a filmekben lenni szokott, az egyik szereplő mikor megsebzi magát a saját körmével, a vére úgy csordul ki. Eddig sosem hittem, hogy ilyet valaha is látni fogok, de tévedtem. A két alakváltó megkarmolta egymást, melynek következtében kicsordult a vérük. Queen megölelt és úgy ment tovább, míg King megpuszilt és a fülembe dorombolt, amitől nevetni kezdtem. Azért ismerjük el, nem mindennap dorombol egy ember a füledbe.

Mire végzett az egész térnyi sereg, addigra a kis tálka megkétszereződött. Általában nem vagyok rosszul a vér, vagy bármi egyéb belsőség láttán, de attól még el kell ismernem, hogy erős gyomor kell ahhoz, hogy végig nézz több embert, ahogy megvágják magukat.

- Oké, értem én, hogy nagyon menő dolog ez az egész „mutassuk meg a vérünket, mert színes” dolog, de ha szimplán közlitek velem, hogy „amúgy nekünk nem piros a vérünk”, akár mekkora őrültség is, de a történtek után elhittem volna. – mondtam Ziconak aki felém közeledett karjait a háta mögött tartva.

- Ismered a „vérszerződés” kifejezést?

- Persze.

- Tudod, nálunk az a szokás, hogy ha jön egy újonc, akkor beavatjuk. És tekintettel arra, hogy a belépésével igent mond a családba tartozásra, ezért valahogy elkell hozzá juttatnunk a családunk vérét, ami mindenkiben más. Ezzel a vérszerződéssel kapcsolódni fogsz mindenkihez, aki most bemutatkozott, tudni fogod a nevüket, a kedvenc kajájuk, helyüket, előző családjának származását, mindent. Plusz, kellett valami komolyabb dolog is, mivel az ünnepi étkezés nem mindig sül el jól.

- Ezt még is, hogy érted?

- Mondjuk úgy, hogy néha még a Mennyországban is elszabadulhat a Pokol. –kacsintott rám. Azt hiszem félnem kéne. – De most add a kicsi kacsód!

- Minek?

- Ne variálj, csak add ide.

- Nem! – ugye mindenki romantikusnak tartja, mikor a fiú megcsókolja a lányt, csak hogy az elhallgasson, mert éppen butaságot beszélt? Nos, ha ez megtörténik veled, miközben két éles vágást érzel a bal karodon nem mondhatnám, hogy annyira hűűű, de romantikus lenne ez az egész. Zico hamar húzódott el tőlem és valamilyen latin zagyvaságot motyogott, mire a két edényben lévő összes vér eggyé vált és egy apró csepp lett belőlük. Óvatosan irányítva ezt a pici cseppet az ujjával hozta el egészen a sebemig, majd a szervezetembe helyezte azt. Egy hirtelen fájdalom nyílalt belém: a fejem ketté akart hasadni, a végtagjaimat legszívesebben leamputáltam volna, ahogy a bőrömet is levakartam volna magamról, ugyanis szinte éreztem, ahogy rohadásnak indul. Ahogy jött ez az érzés úgy távozott. Míg végül egy pár másodpercnyi videó játszódott le előttem gyerekekről, kígyókról, oroszlánokról, kentaurokról, cápákról, törött hajókról, felhőkről, tündérekről és megannyi természetfeletti teremtményről. A film végén én jelentem meg, ahogy sírva rohanok apához. Gyűlölöm ezt az emléket, hisz ez volt életem egyik legrosszabb napja, ennek ellenére apa nagyon szerette hisz ekkor kerültünk egymáshoz közel. Sokként ért a felismerés, hogy ez még is hogyan lehetséges. A térdeim elgyengültek így a földre rogytam, a könnycsatornáim feltöltődtek a sósfolyadékkal, és mint gátszakadásnál, úgy törtek elő.

- Mi a baj SunHi? –guggolt le mellém Kwan.

- Kwan… apa… Apa itt van valahol. Itt volt, és nem ismertem meg? Hogy lehetek ilyen aljas?

- Nem te vagy az SunHi. Sokkal inkább ő az, hogy nem jelentette ki nyíltan, hogy ki is valójában. De ne aggódj, amint úgy érzi, hogy kész vagy megtudni az igazságot, megkeres.

- Úgy gondolja?

- Nem gondolom. Tudom. De gyere, menjünk enni!

- Finom kaja van?

- A legfinomabb.

- De ugye nem P.O csinálta? –kérdeztem, mire körülöttem mindenki elnevette magát, P.O kivételével, aki duzzogva elfordult, miszerint itt senkinek sincs ízlése.

A szivárvány kastély belseje merőben eltért a külsejétől. Míg az színekben gazdag volt, a nagy terem, ahol egy hatalmas asztal terült el, mindössze két színből állt: feketéből és fehérből. Az teljesen mindegy volt, milyen alakzat, ábra vagy szobor volt a teremben, ha nem fekete volt, vagy fehér az ember rondának tartotta. Na nem azért, mert művészileg lett volna csúnya, szimplán esztétikailag. Nem illett oda semmilyen szín.

- SunHi kedvesem, üdvözöllek az otthonomban. –tárta ki karját előttem Kwan.

- A kinek a mijében? –néztem rá hatalmas szemekkel. Oké, azzal teljesen tisztába voltam, hogy valami nagy és befolyásos ember, de ennyire.

- Kérlek, foglalj helyet. – mutatott egy székre, ami a terem másik végében volt az asztalfőnél. Bal oldalamon Kwan, Zico, Kyung és Jaehyo foglaltak helyet, míg jobbomon B-bomb, U-kwon, P.O és Taeil. Az asztal többi részén fontossági sorrendben helyezkedtek el a tagok.

Annyira nem értem magamat, hogy az már fáj. Én kis naiv azt hittem, hogy bár egy teljesen alternatív világba csöppentem, normális ünnepi étel lesz, mint például sült disznó, sült csirke, tészták, rizs, saláták, levesek és esetleg torta desszert gyanánt. Hát talán ez volt az egyik legnagyobb koppanásom az életben, ami teljesen egyértelműnek kellett volna, hogy legyen. Az asztalon felsorakozott ételek közül ha saját szántamból kellett volna, hogy egyek, inkább kifutok a világból, mint sem hozzájuk nyúljak.

- Na, majd én merítek neked. –fogta meg P.O a tálam.

- Ne merészeld! –szóltam rá egy kicsit hangosabban, mire minden tekintet felénk szegeződött. – Akarom mondani, már egy ideje szemezek azzal a narancssárga valamivel, ezért azt szeretném előbb megkóstolni. – Most kell menteni a menthetőt. Felkaptam egyet a narancssárga étel közül és a számba vettem. Annak ellenére, hogy egy kissé rágós volt, nem is olyan rossz az íze.

- Ugye tudod, hogy mit ettél meg? –kérdezte Zico egy gonosz mosoly keretében.

- Hát persze. Egy gyümölcsöt. Ugye?

- Majdnem. Az kérlek szépen, egy olyan békának volt a petéje, ami majdnem megevett. Mi általában kidobjuk a kutyáknak, mivel ezt csak ők eszik meg. Na meg te.

- 1000, 999, 998, 997, 996, 995, 994, 993, 992, 991, 990… - számoltam hangosan.

- Most még is mit csinálsz? –kérdezte Lilly nevetve az asztal közepéről.

- Vissza számolok, hogy egy: ne hányjam el magam, kettő: ne öljem meg Zicot.

- Úúúú, akkor számolj csak, egyik se lenne túl jó dolog. –közölte, majd visszatért az evéshez.

- Gyere Kedvencke, majd én merítek neked. Én tudom, hogy mit szeretsz. – vette el előlem Kyung a tányért, majd pár perccel később egy viszonylag normális menüt tett le elém. – Igaz, hogy ez egy kicsit másmilyen csirke, mint amit megszoktál, de legalább nem egy békapete.

- Légy szíves, emlékeztess még erre egy párszor. – amint megkóstoltam azt a bizonyos csirkét, több dolog is történt. Az első, hogy a terem ajtaja egy hatalmas fuvallat keretében kicsapódott. A második, hogy a mellettem lévő fiúk egyszerre pattantak fel a székükből. A harmadik: hat alak jelent meg az ajtóban, ezzel kiűzve minden boldogságot és jó kedvet a teremből. És a negyedik: ez a csirke isteni. Ezentúl csak ilyet akarok enni.

- Ti még is mit kerestek itt? – szólalt meg Kwan vészjósló hangon. Nem tudom kik ők, és mit akarna, de szerintem elkezdhetnek félni.

- Nyugi már Kwan, csak jöttünk köszönni az új tagnak. – ahogy az ismerős hang megütötte a fülem, úgy láttam egy suhanó alakot, aki végül az asztal tetején állt meg, egyenesen előttem. – Örvendek SunHi, örülök, hogy újra találkozunk!

- Yongguk, hát te mit keresel itt? – ez a mondat egyszerre több féleképpen hangzott el szinte ugyanabban a pillanatban. Egyszer tőlem, aki kedvesen, barátiasan és meglepődve szólt a fiúhoz, valamint a bohócoktól, akiknek hangjában megvetés, gyűlölet és egy apró meglepődés lapult.

- Hát tudjátok… - mondatát sajnos nem tudta befejezni, mivel egy kés repült felé…