18. fejezet~ P.O

Szerencsére Yongguknak nem lett semmi baja, ugyan is egy jól időzített mozdulattal kitért a kés elől.

- Kyung! –kiáltottam rá a fiúra.

- Ez most nem én voltam, a legnagyobb szerencséjére. Ha én dobom, eltalálja. –fintorgott a fiúra.

- Kevés vagy te ahhoz Kyung, hogy végezz velem. –felelte Yongguk.

- De akkor még is ki volt? –kérdeztem, majd balra néztem, ahonnan a kés repült. Az asztal mellett egy idegesen fújtató Zico állt kezében egy újabb késsel. – Oppa, szerintem ezt most add ide, mielőtt bárkinek bántódása esik. –szóltam hozzá a legkedvesebb hangomon, majd megöleltem. Éreztem, ahogy szív egyre lassabban ver, ám még így is olyan gyors, mint annak, aki nem rég futotta le a maratont.

- Honnan ismered SunHit? –kérdezte.

- Egyszer, az egyik előadása után, amikor mindenki elfordult tőle, én segítettem neki és megvigasztaltam. Akkor kialakult köztünk egy lelki és testi kötelék is, igaz Kedvesem? –azzal a gyors mozdulattal termett mögöttem, ahogy az előbb az asztalra. Két kezét derekam köré fonta, állát nyakamra tette. Ismét azaz érzés, ami eddig. Hallani a mély hangját, érezni a kellemes illatát. Soha nem éreztem ilyet senki iránt. Zico is megnyugtat, viszont ő folyamatosan a gondolataimban mászkál, így szinte már természetes a mellette létre jövő nyugalmam. De Yongguknál… Nem tudok róla semmit, csak a nevét, még is nyugodtabban érzem magam, mint alváskor. Ha nincs mellettem szinte el is felejtem, hogy létezik, viszont ha itt van, minden figyelmem az övé, lenyűgöz, elkápráztat. A megjelenésével eléri, hogy bálványozzam, istenítsem.

- Hogy mit csináltál vele? – Ordított Zico. Nem féltem soha a férfiaktól, hisz tartottam magam olyan erősnek, hogy kikerüljem a támadásaikat, viszont most nem egyszerűen féltem, sokkal inkább rettegtem. Ahogy a kést Yongguk felé, ezzel felém is tartotta, és a tekintetében ülő düh és idegesség miatt úgy nézett ki, mint egy őrült. Egy rémisztő őrült. Egy rettenetesen rémisztő őrült. Rettegtem Zicotól. Kezét megemelte a késsel együtt, mire én szorosan becsuktam a szemem és a következő pillanatban egy éles csattanást halottam, valamint azt, hogy valaki kiránt a menedéket nyújtó fiú karjaiból és magához láncol. Félve nyitottam ki a szemem, amit amint kinyitottam, a teremben lévő összes ember rémült tekintetével találkoztam. Zico szorosan tartott magánál, fejét vállamba fúrta, így tökéletesen hallottam a kétségbe esett zokogását.

- Jaaaaaj Zico, hogy neked mindig a rosszra kell gondolnod. Nem csak a szexszel lehet testi kötődést kialakítani. Bár, ahogy SunHin látom, te is tökéletesen tisztában vagy ezzel.

- Yongguk, igazán megköszönném, ha most távoznál az otthonomból. – mondta tetetett nyugodtsággal Kwan.

- Ne mááár Kwan. Nálatok mindig olyan finom a kaja. Had maradjunk egy kicsit. – egy kisfiús hang szelte át a termet. Amint megtaláltam, hogy kihez tartozik, legszívesebben elolvadtam volna. Egy nagyon magas fiú foglalt helyet az asztalnál és valamilyen zöldséget majszolgatott. Fekete szemében ott ült a kisfiús huncutság, ahogy mosolyában is. Sötét rózsaszín haja több, mint tökéletesen illett sápadt bőréhez.

- Tudod Zelo, neked is meg kéne tanulnod, hogy mikor kéne hallgatnod. És egyébként is, nem érzed, hogy egy kicsit pofátlan vagy? –nézett rá dorgálón Kwan.

- Nem igazán. Ha megéhezek, akkor ennem kell. És ha nálad vagyok éhes, akkor nálad fogok enni.

- Elég lesz ebből! –kiáltott fel Kwan. Láttam, hogy a legkisebb hajszálától a körméig minden porcikája készen áll a támadásra. Szerencsére nem csak én vettem ezt észre, hanem az a fiú is, aki megsimogatta Nerot. Ő a gyönyörű fiú.

- Kwannak igaza van, Yongguk. Szerintem menjünk, majd máskor játszunk SunHi-val. Úgy érzem, hogy jelenleg nem kívánt személyek vagyunk itt.

- Felőlem. De ha miattad maradunk le Zico összeroppanásáról, én kicsinállak Himchan. –röhögött Yongguk.

- Vállalok minden felelősséget. –mihelyst kimondta, a hat fiú úgy tűnt el és tért vissza az élet a terembe.

- Az ünneplést elnapoljuk! Mindenki indulás haza! A Falvédők pedig keressék meg a szakadást a falon, javítsák meg majd kerüljön rá egy újabb réteg. Amint ez kész, értesítsenek, hogy ráolvashassam a szilárdító varázslatot. –adta ki a parancsot Kwan, mire a tömeg egy emberként indult meg kifelé. Ilyenkor általában lökdösődés és előzés jellemzi az embereket, viszont ők a szituáció és a parancs ellenére is kulturáltan hagyták el a termet. Elképesztő, hogy mikre nem képes az, ha valaki tekintéllyel rendelkezik, csak úgy, mint Kwan. – Azt hiszem Ziconak pihenésre van szüksége. SunHi, segítesz?

- Természetesen.

P.O és Kyung nagy erőfeszítések árán átvették tőlem Zicot, aki nem akart tőlem elszakadni, mondván „Ha most elenged, tényleg elhagyom őt”. Azzal sikerült lenyugtatnom, hogy miközben Kyungék felvitték őt az emeletre végig a kezét fogtam. A szoba, amibe felvitték őt viszonylag nagy volt. A fal mellett egy franciaágy foglalt helyet, körülötte kések, bogarak, tűk, kártyák, nyalókák, kisebb tükrök és bábok. A falak feketék voltak, rajta egy-két bonyolultabb mintával amelyek egy-egy alakká képződtek. Volt köztük hercegnő, bohóc, oroszlán, zebra, tigris, kígyó, madarak, angyalok és még megannyi figura. Bútor szinte egy se volt, csak egy szekrény és az ágy. A plafonról egy kisebb csillárlógott le, ami tökéletesen bevilágította az egész helyiséget. A szoba olyan üresnek és szomorúnak tűnt, de lehet csak a tudat, hogy ez Zico szobája, és ennyi az összes díszítés szorongatta a szívem. A két fiú óvatosan helyezte le vezetőjüket az ágyra, aki lehajtott fejjel bambult maga elé, ám szeméből még mindig záporoztak a könnyek.

- Gyere Kedvencke, most jobb, ha egyedül hagyjuk. –simította meg a vállam Kyung.

- Nem! SunHi nem mehet el. Itt kell maradnia. –jött a válasz Zicotól. A fiúk szomorúan néztek hol rá, hol rám, végül kettesben hagytak minket. – Mit csinált veled?

- Kicsoda?

- Yongguk.

- Semmit.

- Ne hazudj! –kiabálta. Ismét megrémített, egyben el is szomorított. Tekintettel arra, hogy még életemben nem találkoztam síró fiúval, felzaklatott. Lányokat már rengetegszer láttam sírni, hisz ez nálunk úgy mond „természetesebb”, mint a fiúknál. A lányok könnyebben elsírják magukat, hisz a hormonjaik úgy vannak beállítva, valamint a lányok köreikben sokkal gyakoribb az, ha valaki érzékenyebb. De a fiúknál teljesen más ez a dolog. Nekik erősnek kell maradniuk, nem szabad mutatni a gyengeségeiket, hogy valami megbántotta őket. Nem szabad megmutatniuk a lelkük legmélyét és a sérüléseiket, hisz ha ez történik, akkor egyből „buzisak” és „nyápicok”. Ebből a tekintetből igen is elismerésre méltóak. És pontosan ezért is fájt annyira, hogy ezt az erős fiút sírni látom. Valami eltört benne, aminek nem szabadott volna és ez a felszínre hozta az elfojtott könnyeit és az ingerült énjét.

- Zico Oppa, tudod jól, hogy soha nem tudnék neked hazudni. –ültem le mellé miközben megsimítottam jobb karját.

- Most ne hívj így. Most, hogy őszintén szeretnék veled beszélni, egy kicsit felejtsük el a fogadást. Újra megkérdezem: mit csinált veled Yongguk?

- Rendben van. Akkor Zico, esküszöm, hogy nem történt köztünk semmi. Az első fellépésem volt a kígyókkal, Katie a fülembe ültette a bogarat, miszerint nem szeret senki a cirkuszban és magányra volt szükségem. Elmentem sétálni, és Yongguk egyszer csak ott termett és beszélgetni kezdtünk a Jóról és a Rosszról. Ezen kívül nem volt semmi.

- De ugye nem ért hozzád?

- Hát, talán kezet fogtunk. Már nem emlékszem pontosan.

- Jó, ennyi érintkezés elég volt vele. Ha valaha újra találkoznál vele, és ő megakarna érinteni, lökd el magadtól. Üsd meg, öld meg, csinálj amit akarsz, csak ne engedd meg neki, hogy megcsókoljon.

- Ne aggódj, ez nem fog megtörténni, ezt garantálhatom. Én olyan lány vagyok aki egyszerre csak egy fiút csókol meg. –simítottam meg arcát, amivel letöröltem néhány könnycseppet. Ezt követte egy újabb simítás és egy újabb, míg arca újra száraz nem lett. Ziconak most szüksége van arra, hogy megbizonyosodjon azokról az érzéseimről, amikben még én magam sem vagyok teljesen biztos. Nem érdekel. Most muszáj törődnöm vele. És ha ez a törődés azzal jár, hogy a mostaninál is jobban összezavarom magam, akkor nem érdekel. Két kezem közt tartva arcát közeledtem felé. Szájától pár centire megálltam és mélyen a szemébe néztem. Most volt az első alkalom, hogy nem tudtam kiolvasni semmit a szemeiből.

- Ki ez az egy fiú?

- Te vagy az Zico, és ezen senki, még Yongguk se tud változtatni. – ezzel az alkalommal én nem hagytam neki lehetőséget arra, hogy válaszoljon. Olyan gyorsan kaptam rá ajkaira, mint ahogy a kígyók marják meg áldozatukat. Hevesen csókoltam őt, amit legnagyobb meglepetésemre nem viszonzott. Ha tényleg így állunk, akkor bekeményítek. Elérem, hogy meglágyuljon a szíve. Amilyen gyorsan álltam neki az egyszemélyes csatának, olyan gyorsan álltam meg és szakadtam el tőle. Arcát apró puszikkal hintettem be, míg végül száját is. Nem kapkodtam el semmit. Egyik apró száj puszi után jött a másik. A puszik erőssége egyre csak fokozódott, míg át nem ment egy újabb csókba. Mielőtt rámérhettem volna egy újabb csapást, szemébe néztem. Végre újra azt a Zicot láttam magam előtt, akit ismertem. Nem kellett félnem tőle, tudtam, hogy soha nem bánthat. Szemeibe visszatért a fény, a boldogság, a gyerekesség és a csintalanság. Ám ezek mellé egy újabb dolog társult, amitől egy pillanatra lefagytam. A szerelem is ott bujkált Zico szemeiben. Szinte biztos vagyok benne, hogy szerelmes lett belém. Hezitálásomat látva szája egy apró mosolyra görbült, ami felébresztett a pillanatnyi sokkból.  Már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de megakadályozva őt egy újabb csókot nyomtam puha ajkaira. Nyelvemet óvatosan helyeztem át szájába, félve, hogy újra elutasít. Semmi ilyesmi nem történt, sőt. Nyelve édesen hívta táncba enyémet, így a legromantikusabb ütemre mozoghattak, mely az összhangra épül. Átkaroltam nyakát, ezzel is közelebb húzva magához, mire ő elterített az ágyán és fölém mászva csókolóztunk.

- Ugye itt maradsz velem, kis kancám? –vigyorgott rám. Ez az. Tényleg visszakaptam Őt.

- Hát persze, hogy itt maradok, kedvenc bohócom. – válaszoltam, mire egy újabb csókot kaptam.

                                                                                                                                                                 

~Másnap~

- Tényleg jó, hogy itt vagy. Ilyenkor általában egy vagy több hétig nem beszél senkivel. – pattant mellém P.O, egy tál bogárral a kezében.

- Müzli?

- Aha, valami olyasmi. –vonogatta vállát.

- De amúgy, hogy érted, hogy nem beszél senkivel?

- Hát tudod, Zico egy nagyon furcsa ember, akinek hozzá kell szokni a személyiségéhez, ami mindig változik. Még nekünk, a legjobb barátainak is néha nehézséget okoz, hogy kezelni tudjuk a dühkitöréseit. Na persze ez nincs mindig így, maximum két évente egyszer történik ilyesmi, szóval ne egy mindennapos dologra gondolj.

- De mi tudja ezeket kiváltani?

- Ez egy nagyon jó kérdés. Ez a második alkalom, hogy ilyen incidens történt, szóval fogalmam sincs. Valószínűleg köze lehet ahhoz, hogy fél attól, hogy elveszít olyan embereket, akiket szeret. Plusz mindkét esetben Yongguk volt a kiváltó ok.

- Ezt még is hogy érted?

- Ez az információ titkosított. Csak is a belépési kóddal adhatom ki eme tartalmat.

- Ne máááár P.O Oppa, mond már el. Azt tudom, hogy a mostani miattam volt, de miért volt az első?

- Az egy hosszú és bonyolult sztori, amit nem tőlem kell megtudnod.

- És ha én tőled akarom hallani? –öleltem át vállát egy hatalmas mosoly keretében.

- Akkor el kell, hogy szomorítsalak. –söpörte le magáról a kezemet.

- Úgy is kiszedem belőled! Ha harapó fogóval is, de menni fog. – kiáltottam utána, ugyanis ő elment a konyhába.

Nézzük csak, mivel lehetne P.O-ból előcsalogatni az igazságot? Mi az, amit nagyon szeret és mindent megtenne érte? Hát persze, hogy az aduász, amivel még engem is bárki lekenyerezhet, szinte szó szerint. A kaja. Csak a probléma ott kezdődik, hogy teljesen eltérő mind a kettőnk étkezési szokása. Hát akkor jöhet a kémkedés.

Felvettem egy fekete nadrágot, egy baglyos pólót, amin az „I’m watching you” felirat van, valamint egy tornacipőt. Nem baj, hogy ebben a világban túl feltűnő leszek, jelenleg ez is a célom. A kastélyból kilépve a térre értem ki, ahonnan számos út vezetett a különböző árusokhoz, falvakhoz, városokhoz. Egy nő sétált el mellettem, aki mosolyogva köszönt nekem.

- Elnézést! –szóltam utána, mire ő megpördült.

- Igen?

- Elnézést, de nem tetszik tudni, hogy merre találok egy bevásárlóközpontot? –mosolyogtam rá kedvesen.

- Ööö… bocsánat, de én nem beszélni és nem érteni, te mit kérdezni. Viszlát SunHi. –mondta. Teljesen sokkosan bámultam a nő után, aki egyetlen egy mondatban lekoptatott.

- Itt nem tudják, hogy mi az a „bevásárlóközpont”, és nem is mindenki beszéli a Rendes Világi nyelvet, maximum köszönni tudnak rajta. –közölte velem Taeil egy nyalókával a szájában.

- Hogy-hogy?

- Úgy, ahogy bárhol. A Rendes Világban sem beszélhet minden ember ugyanolyan nyelvet, így itt sem.

- Szóval itt is vannak különböző nyelvek?

- Persze. Minden országnak van egy ehhez hasonló alternatív verziója, így nyelve is. Ez nem egyértelmű?

- Hát, annyira azért nem.

- De amúgy minek akarsz te bevásárló központba menni?

- Miket szeret P.O?

- Nem szeretem, ha kérdésre kérdéssel válaszolnak. De egyébként mindent, ami egy normál ember számára undorító.

- Jó, erre én magam is rájöttem, de konkrétabban!

- És még is minek?

- Mert ki akarok szedni belőle valamit.

- És kajával próbálkozol? Nem is vagy te olyan hülye. Gyere, körbe vezetlek. – Taeil egy aprót biccentett a fejével, hogy melyik irányba fogunk kezdeni.

A piacnak több szakasza van, ahol egymástól elszeparáltan találhatók meg a különböző termékek. Így külön utcája volt a ruháknak, külön a cipőknek, külön az ételeknek, külön az italoknak, külön a játékoknak, azaz, minden külön volt. Az ételutcához a szerszámokon és a fehér neműkön keresztül jutottunk. Egyik stand undorítóbb volt a másiknál. Míg az emberek mosolyogva köszöntek nekünk és kínálgatták a „finomabbnál, finomabb” portékákat, én közben undorodva jártam az utcát. Taeil nagyon sok mindent mutatott, hogy mire fáj P.O foga egész régóta, én még sem engedtem neki. Basszus, hisz van, hogy még a nyers disznóhúst se fogom meg, nem ám valami olyat, ami zöld és még mozog. A remény valahol ott éledt fel bennem, mikor találtam a tegnapi csirkéből.

- Jó napot, egy kiló csirkét szeretnék! –mosolyogtam rá az árusra, aki furcsán méregetett.

- Hogy te semmiből se tanulsz. Egy kilóval abból az izéból, de most. –kérte az eladót Taeil, mire az egyből lemért neki egy kilót. –Nesze, itt a juss.

- Ez még is mi volt? –kérdeztem tőle halkan.

- Nem kell suttognod, itt nincsenek titkok. Megmondtam, hogy ez más hely, mint amit megszoktál. Itt az emberek akkor udvariasak, ha bunkók, és akkor bunkók, ha udvariasak.

- Úristen. Úgy érzem ebbe belefogok őrülni.

- Már megtörtént. De tessék, itt van néhány hozzávaló, az árus adta, de csak mert te vagy a Megmentő. –nyomott a kezembe két szatyrot és már el is tűnt.

Amilyen gyorsan csak tudtam visszasiettem a kastélyba, ahol egyből letámadtam a konyhát. Az asztalra felraktam a két szatyrot és kivettem belőle a csirkét. Hát akkor álljunk neki a szeletelésnek. A fiókban megkerestem a nagykést, majd kezdődhetett volna a szeletelés, ha a megpucolt és fejetlen csirke el nem kezd mozogni. Ismeritek a mondást, miszerint „a fagyi egyszer visszanyal”? Hát most megtörtént. A csirke közelíteni kezdett felém én pedig futni kezdtem. Miközben egy kibelezett és feldarabolt csirkemell üldözött, elgondolkoztam azon, hogy most ébren vagyok, vagy csak bedrogozott valaki az álmomban és éppen álmodok.

- Mi a halál történik itt? –lépett be P.O a konyhába.

- Ments meg! –néztem rá kétségbe esetten.

- Je découpes*! – a csirkére mutatva mondta ki a mondatot, mire az megdermedt, majd felszeletelődött.

- Ez még is mi volt?

- Késsel nem tudsz itt semmit felszeletelni, ami élő, butuska. –mondta, majd felszedte a húst a földről.

- De hát ez halott volt, mikor megvettük!

- Nem, nem. Az csak a félkész verzió, amikor rendes, kézzel fogható eszközökkel megölik. Varázslattal azért nem csinálják, mert mindenki más milyet használ az elkészítéséhez. Én például franciát, mert a francia ízeket szeretem.

- De hát Zico latin varázslatot használt.

- Van, aki latint használ, van aki franciát. Ez a két legelterjedtebb, ezeket mindenki ismeri és használja. Meg van mindennek a latin és a francia megfelelője, az már csak személy függő, hogy ki melyiket használja.

- Még valami bonyolítás?

- Nem tudok róla. De amúgy te mit akarsz ezzel csinálni?

- Főzni.

- Minek?

- Hogy kiszedhessem belőled, hogy mi köze volt Yongguknak Zico kiborulásához.

- Ahhoz ennél egy kicsit több és finomabb kaja kéne.

- Mint például? Párolt légy szárny, grillezett cserebogárral?

- El se tudod képzelni, hogy milyen ínycsiklandozó étel az, amit az előbb elmondtál.

- Fúj. –véleményemet egyetlen szóban összetudtam foglalni, ám P.O emiatt haragos tekintettel meredt rám.

- Hidd el SunHi, ha neked is annyit kellet volna nélkülözni, mint nekem, akkor megértenél mindent.

- Ezt még is hogy érted?

- Úgy, hogy míg a többi gyerek minden reggel mosolyogva dobta ki a száraz kenyeret a kukába, addig én örültem, ha azon a héten egy szendvicset ehettem.

- De még is miért?

- Tudod, vannak dolgok, amikről az emberek nem szívesen beszélnek.

- Akkor egyezzünk meg: vagy ez, vagy a Yongguk sztori.

- Ugye mindig eléred, hogy az emberek igent mondjanak neked?

- Az esetek kilencvenkilenc százalékában igen. –bólintottam.

- Legyen. Minden ott kezdődött, mikor Édesapám cége csődbe ment. A családunkat az uzsorások rendszeresen járták, hogy visszavehessék azt, amit Édesapám elvett. Édesanyámat több alkalommal is nemi erőszak alá vetették, míg engem és Édesapámat megvertek. A lakásunkból, amiben egykoron fényűző csillárok lógtak, arany étkészlettel, selyem ágyneműkkel, arra a napra már csak egy üres otthon lett, két matraccal: egy a szüleimnek, egy pedig nekem. Egyik nap az iskolából sétáltam haza, nem lehettem több tizenöt évesnél, mikor valaki elkapta a karomat és egy fekete kocsiba ültetett be. Semmire sem emlékszek azok után, ami ekkor történt, csak arra, hogy egy erdőben ébredtem fel. Fogalmam sem volt, hogy most még Koreában, egyáltalán Ázsiában vagyunk-e, vagy a talán a világ másik felén. Ha jól emlékszem két és fél hétig bolyongtam egyedül, mire megtaláltam Édesapámat és Édesanyámat, aki zokogva borult a nyakamba, mivel azt hitte megöltek. Édesapám, kedvese és gyermeke helyzetét látva sírva fakadt, és bocsánatot kért tőlünk, amiért olyan borzalmas ember, hogy még a családját se tudja rendesen eltartani és ilyen veszélyes helyzetekbe keveri őket. Édesanyámmal, természetesen még jobban rázendítettünk, hisz Édesapámat addig a napig a legerősebb férfinak tartottuk, és még a mai napig is. Bár azt gondolták, hogy egy hónapot se fogunk kibírni, mi még is túléltünk. Olyan dolgokat ettünk, amikbe egy józan ember bele se mer gondolni. A szigeten lévő, időközben kiderült, hogy egy lakatlan szigeten vagyunk, összes állatfajból lakmároztunk. És nem olyan állatok voltak ott, mint vaddisznó, vagy őz. Én lennék a legboldogabb, ha azok lettek volna. Nem. Mi kígyókat, majmokat, pókokat, papagájokat és ezekhez hasonló egzotikus állatokat ettünk fűvel, levéllel vagy bogyókkal. Két éve éltünk már a szigeten, lett házunk, csónakunk, amivel kijártunk a tengerre halászni, ruháink, szinte minden, ami a túléléshez szükséges. Ám egyszer, mikor Édesanyámmal elmentünk az egyik forráshoz vízért, Édesapám véget vetett az életének. Nem bírta tovább, hogy boldogtalannak lát minket, holott mi boldogok voltunk. Az utolsó hónapjaiban nagyon beteges alkat volt, így segíteni se tudott nekünk semmiben, ami még inkább zavarta. Búcsúlevelében megköszönte, hogy oltunk neki és végig kitartottunk mellette. A levél soraiban számtalanszor bocsánatot kért, amiért ilyen életet adott nekünk. Azt kérte ne nehezteljünk rá, amiért most itt hagy bennünket, és reméli, hogy miharabb hazajuthatunk. Azt kérte, hogy ne siessünk a találkozással. SunHi, el sem tudod képzelni, hogy milyen borzalmas érzés eltemetni a saját Édesapádat a saját két kezeddel. Édesanyámmal megpróbáltunk a végsőkig kitartani, amíg csak lehetett, ám ez nem sikerült. Mindketten megőrültünk. Senki sem tudja elképzelni, hogy mennyire idegőrlő, ha nem tudod hány óra van, milyen nap, milyen hónap. Minden éjjel elalszol, és másnap felkelsz, de nem tudod, hogy esetleg hétfő van, vagy talán csütörtök. Nem tudod, hogy most kéne-e ebédelni, vagy sem. Nem tudsz semmit. Nem tudhatod, hogy éppen mikor van a születésnapod, mikor van Karácsony, egyszerűen mi van. Távol vagy a civilizációtól, nem nézhetsz TV-t, nem olvashatod a legújabb napilapot, nem tudsz semmiről, hogy mi történik a nagyvilágban. Ezek a dolgok időről időre tudatosulnak benned, és szépen lassan felemésztik mindenedet, ami végül véget vet az idegeidnek és bekattansz. Nem tudod elkülöníteni a valóságot a képzelettől. Édesanyám váltig állította, hogy Ő Édesapámmal találkozott mindennap, és hogy igazából nem halt meg. Úgy gondolta, hogy mi ismét Koreában vagyunk, és a szomszéd nénivel beszélget, aki olykor-olykor adott nekünk enni. Lassan annyira beszippantotta őt a rémképzeteinek világa, véletlenül megölte magát. Nem hazudok és nem is viccelek. Volt egy kötelünk, amivel az elejtett vadakat szoktuk felakasztani, mert egyikünk se merte őket agyonütni, így kegyesebbnek láttuk a halálukat. Édesanyám azt hitte, hogy azaz egyik új nyaklánca, amit születésnapjára kapott, ezért felakarta próbálni. Felmászott a fára, a nyaka köré tekerte, majd megcsúszott és meghalt. A kötelet elvágtam, majd karba vettem Édesanyám kihűlt testét és Édesapám mellé temettem. Mindenki azt mondja, hogy egy szülőnek a gyermekét temetni a legnehezebb. Ez fordítva is igaz, pláne ha neked kell kiásnod a sírt és belehelyezned őket koporsó és minden tiszteletadás nélkül. A sírjuknál zokogtam éjt nappallá téve, megállás nélkül. Az nap, mikor már úgy éreztem, hogy én is közéjük akarok tartozni, egy erős vihar pusztított arra. Az egyik fát, amely a sírjuknál állt, kidöntötte az erős szél. Láttam, ahogy közeledik felém. Abban a pillanatban a saját végemet is láttam, amint rám esik és összenyom. Felvoltam készülve a halálra, ám az utolsó pillanatban egy furcsa szöveget hallottam, a fa eltűnt és én még mindig éltem. Újabb keserves zokogás tört rám, hogy miért? Miért kell nekem életben maradnom? És akkor, Zico mellém guggolt, egy erős nyugtatót adott nekem mellé vizet és én újra elájultam, mint anno, három évvel azelőtt. Amikor felébredtem egy pszichiátrián találtam magam. Zico, U-kwon, Kyung, Taeil, B-bomb, Jaehyo és Kwan mindennap meglátogattak és az állapotomról érdeklődtek. Erőt adott nekem, hogy voltak olyan ismeretlen emberek, akik törődtek velem, így viszonylag kilábaltam az őrültségből. Legalábbis ők ezt állították. Én a mai napig érzem, hogy őrült vagyok. Ők azt mondják, hogy ez nem gond, hisz minden ember egy kicsit őrült, és én hiszek nekik. És hogy miért eszek folyton bogarakat, meg undorító élőlényeket? Mert ha mással nem is, ezzel szeretnék tiszteletet mutatni Édesanyámnak és Édesapámnak. – köpni-nyelni nem tudtam attól, amit P.O mondott. Ha fogalmazhatok így, akkor talán ez volt az egyik legsokkolóbb dolog az életemben, amit valaha is hallottam. De… de… de még is hogy lehetséges az, hogy az emberek olyan gonoszak lennének, hogy így bántják a másikat? Értem én, hogy a maffia meg minden, de akkor is. És ha mindez nem lenne elég, Ő maga temette el az Apukáját és Anyukáját. Egy pillanatra én is belegondoltam, hogy mi van akkor, ha Apával is ugyan ez történt és nincs mellette senki? – Na, mi van, elvitte a cica a nyelved? –mosolygott rám.

- Nem, csak… Én erre nem tudom, hogy mit mondjak.

- SunHi, én ezt nem azért meséltem el, hogy bármit is mondj.

- Tényleg egy rémes ember vagyok, amiért mindig mindenbe muszáj beleütnöm az orrom és ezzel felszakítom a sebeket.

- Milyen sebekről beszélsz ember? Nekem nincsenek sebeim. Már nincsenek. Ez a világ, a Másik Világ begyógyította az összest egytől, egyig. Nem vágyom arra, hogy visszatekerhessem az időt és másként alakuljanak a dolgok, hisz akkor nem lehetnék ennek a csodás helynek a részese. A történteket nem akarom újra írni, hisz ezért vagyok az, aki.

- De hogy tudsz így mosolyogni? Hogy tudsz boldog lenni? Hogy tudsz a többiekkel hülyéskedni?

- Úgy, hogy ha van, aki megmosolyogtasson, van, aki miatt boldog vagyok. Mert gondolj bele, mi lenne, ha múltamnak élnék, és úgy feküdnék le nap, mint nap, hogy „bárcsak másképp történt volna meg”. Újra visszaesnék az őrületbe, és szépen lassan felemészteném magam belülről, amibe belehalnék.

- P.O Oppa, ugye mostantól felnézhetek rád?

- P.O Oppa, mostantól felnézhetek rád? –utánozta a hangom. Tényleg nagyon viccesre sikeredett, hisz P.O-nak majdnem olyan mély hangja van, mint Yongguknak, ha nem mélyebb. – Hát persze, hogy felnézhetsz. Hisz eddig is felnéztél rám, te kis Törpe. –húzott magához, majd egy puszit adott a fejemre.

- Nem vagyok törpe. –duzzogtam.

- De hogy nem az van. A mi pici Törpénk.

- Egyéb kicsinyítő jelzők?

- Jelenleg nem találok semmit, a magaslati időjárás teljesen elködösíti az elmém.

- Haha, nagyon vicces vagy, Bogárka.

- Bogárka? Ez tetszik, Törpike. 

*felvágom/felszeletelem. Découper -felvágni/felszeletelni (francia)