2015. április 3., péntek

16. fejezet~ A Másik világ I.


- Így ni, ez így elég feszes lesz. –ellenőriztem le a kötelet, amit újonnan szereltünk fel a próbatermembe. A lábammal és a kezemmel is teljesen felépültem, így legnagyobb örömömre neki állhattam az új koreográfiáknak. Szószerinti lábadozásom alatt a füzeteimet tele rajzoltam és írtam jobbnál jobb ötletekkel. A legújabb ötletem az, hogy felsétálok egy kötélen egy másikra, ahol ugrásokat, hidakat, spárgákat és hasonló őrültségeket csinálok. Mielőtt elkezdtem volna felmenni magamra kötöttem a tartó felszerelést.
Valahányszor neki állok egy nehezebb mutatványnak a szívem vadul kalapál, ideges vagyok, hogy vajon mi lesz belőle. Általában kitalálok valamit, amihez vagy tartom magam, vagy nem. Az esetek többségében tartani szoktam, ám van, hogy a próba során belecsempészek valami olyasmit, amit addig nem írtam le, de úgy sokkal jobb hatást kelt.
Nagy levegőt véve helyeztem egyik lábam a vékony kötélre. Bár most még háló van alattam, ami elkap, ha leesnék, de az előadásokon nem lesz ott semmi, csak a hívogató talaj. Bár nagyon szeretem, amikor előjön belőlem a művész sokkal jobban kedvelem a levegőt, a távolságot a földtől és a magasságot. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a magasság az egyik szerelmem a sok közül. Mivel emberből vagyok, ezért semmi sem sikerülhet elsőre, ahogy ez sem. Mindig egy kicsivel jutok csak előrébb. Először pár lépés után esik le az ember, majd a negyedénél, a felénél, a háromnegyedénél, mikor már majdnem ott van és végül felér a csúcsra. Az, ha valaki megtanul valamilyen sportot, művészetet, képletet, bármit felkészít az életre. Hisz nem fog mindenkinek egyből az ölébe hullani a nagy lehetőség, vagy a legjobb, a számára leginkább megfelelő munka. Hosszú utat kell megtenni odáig, ami tele van buktatókkal, amiktől eleshetsz és a te döntésed, hogy felkelsz-e, vagy sem. Apa tanított meg erre az eszmére, valahányszor elutasítottam, hogy visszamenjek a trapézra. Azt mondta: „Sunhi, neked ott fent a helyed. Mindenhogyan gyönyörű vagy, de ott fent… leírhatatlan ragyogás távozik belőled, ami mindenkit átjár. Sokan feladták már, de neked kell annak lenni, aki nem adja fel. Ha most visszamész, akkor az életben is sikeres leszel. Az, hogy elkeseredsz, és abba hagyod az életben nem fog semmire se vezetni. De ha most erőt veszel magadon, és azt mondod, hogy megpróbálod újra, te leszel a legsikeresebb ember mindenki közül. Egyet ne feledj el hercegnőm: elesni, sírni, megigazítani a koronát, felállni és folytatni.”. Ezek a szavak örök életemre beletapadtak a memóriámba. Történhet bármi, sosem fogom elfelejteni. Ezzel csak annyit akart mondani, hogy az életben is számtalanszor fogok pofára esni, ahogy a trapézról is leeshetek, de ha van kitartásom és elszántságom, az emberek azt egy idővel figyelembe veszik, jutalmazzák és sikeres lehetek.
Ahogy felértem az emelvény legtetejére, lenéztem. Mindig, mindenki azt mondja, hogy ne nézz le, mert csak rosszabb lesz. De ez nem igaz. Ha lenézek, és látom alattam a messzeséget, az az mutatja, hogy mekkora utat tettem meg és büszke lehetek magamra. Ennél azt hiszem nincs is felemelőbb érzés.
Vettem egy újabb nagy levegőt és elindultam a vízszintben lévő kötélen. Nagyon fontos az egyensúly. A kitartás mellett ez az egyik kulcsfontosságú dolog az akrobata életében. Régebben nagyon sokat vesződtem vele, viszont megérte. Tettem egy-két oda-vissza sétát a levegőben, hogy szokjam az érzést, majd kezdődhetett az igazi móka. Érintő lépéssel tettem meg az út felét, majd onnan egy szaltóval próbálkoztam, ami sajnos nem úgy sikerült, mint ahogy én azt szerettem volna.
- Nézzenek oda. Szinte még meg se gyógyult, de már összetöri magát. Hát gratulálok SunHi. – ahogy a hálón feküdtem a legismerősebb hang ütötte meg a fülem. Oldalra fordítva a fejem Zicot láttam meg. Ahogy ott állt fekete nadrágjában, sárga alapú, fekete mintás ingjében, tornacipőjében, haja felzselézve, tetejében enyhe lila árnyalattal, szeme feketén kihúzva, arcán egy hatalmas vigyorral, talán sokkal jobban megdobogtatta szívem, mint pár órával ezelőtt az első lépés a kötélre. Jó pár hete már, hogy nem láttam se őt, se Kwant a cirkuszban. Mikor Yungot láttam sok-sok idő elteltével, nem éreztem ugyan ezt. Az sokkal inkább volt egy kellemes csalódás, hogy még mindig jól néz ki, de ez… ez teljesen más volt. Nem értettem, hogy miért kezd az arcom egyre égetőbb lenni, miért kalapál vadabbul a szívem, mint mikor meglátom a színpadot, és amúgy is. Miért nyűgöz le a mosolya, miért vagyok izgatott és nyugodt egyben?  De leginkább, miért látom úgy, hogy a legtökéletesebb fiú áll előttem?
- Na mi van, lenyúltad P.O Oppa hajfestékét? –kuncogtam. Hogy mit csináltam? Én nem szoktam ilyen… túl lányos dolgokat csinálni.
- Ja, hogy ez? Csak kimosható festék, de ugye milyen jól áll? –túrt bele hajába nevetve.
- Ezt ne csináld többet! –néztem rá mérgesen.
- Miért?
- Mert ne! – ha kínoznának, se mondanám el, hogy azért, mert emiatt az egy mozdulat miatt, talán a legszexibb fiúnak találom az egész világon.
- Csak nem vonzónak találsz, drága SunHi? – észre se vettem, ahogy felmászott a hálóra és fölém nehezedett. Majdnem olyan volt, mint egy láthatatlan ninja.
- Az ki van csukva.
- De ugye azért hiányoztam? –nézett rám nagy és ál-bánatos szemekkel, mivel látszott bennük, hogy igazából nevet belülről.
- Még csak ne is reménykedj. –mondtam. Na jó, egy kicsit azért hiányzott a hülyesége, de CSAK a hülyesége! Kétes érzéseimet észrevéve hajolt hozzám közelebb, majd kezeit arcomra helyezve csókolt meg. Elég sok alkalommal kellett már elviselnem csókjait, viszont talán most volt az első olyan –a kígyós előadás utánit nem számítva-, mikor nem „elviseltem”, hanem élveztem. Egy kellemes érzés futott végig gerincemen, ahogy óvatosan kóstolgatta ajkaim. Az érzés, ami hatalmába kerített azt parancsolta kezeimnek, hogy fonódjanak Zico nyaka köré és húzzam magamhoz még közelebb, ha ez persze lehetséges. Amint áthelyezte nyelvét számba és édesen cirógatta enyémet, kiderült, hogy igen is lehetséges az, hogy közelebb férkőzzön hozzám, mind testileg, mind érzelmileg. Basszus, még is mibe keveredtem?
- Nagyon örülök, hogy ugyanannyira hiányoztam neked, mint te nekem. –puszilta meg orrom, majd lemászott a háláról. – De most gyere, sok dolgunk van.
- Az biztos, tekintettel arra, hogy gyakorolnom kell, mert a következő műsorban már beszeretném mutatni, és…
- Semmi ilyen miatt nem kell aggódnod. A cirkusz 3 hétig be lesz zárva. Se előadás nem lesz, semmi.
- Hogy mi? Még is miért?
- Mert mindenki haza ment, hogy ünnepelhessen.
- Várj, nem úgy volt, hogy mindenkinek ez az otthona? És miért nem szóltál előbb? Akkor legalább betudtam volna pakolni.
- Nem kell semmit bepakolnod, csak vedd fel a ruhát, amit ott hagytam, és gyere ki a szökőkúthoz.
- Hova akarsz vinni?
- Majd meglátod. –kacsintott, majd eltűnt, mint a kámfor. Annyira utálom, mikor ezt csinálja, de mégse, mert nem. Na, ez egy igen értelmes gondolatmenet volt, gratulálok SunHi.
Nagy nehezen rávettem magam, hogy lemásszak a hálóról, majd a nappaliba érve egy gyönyörű ruhával találkoztam. A kanapén egy bordó ruha terült el, amely a cselédlányok egyenruhájára emlékeztetett. Ujja a könyökömig ért csipkés végződéssel. Felsőrészének alapja bordó volt, elölről egy fekete, a kötény felsőrészéhez hasonló rész foglalt helyet, nyakánál egy csokornyakkendővel. Pár gomb volt rajta, majd csípőmnél, ahol kezdődött az alsó része a ruhának egy újabb masni volt. A szoknya része ismét bordó volt, alját úgy varrták, hogy az alsó szoknya fekete csipkés része tökéletesen látszódjon. 

Nagy nehezen felimádkoztam magamra, ugyanis a fűzős ruhákat egyedül roppant nehéz felvenni. Cipőnek egy balerina fekete balerina cipőt kaptam, hosszú fekete szalaggal. Ahogy felvettem a cipőt, roppant kényelmesnek éreztem, majd egészen a térdemig kötöztem a szalagot, mire nem volt hosszú. Enyhe sminket tettem fel magamnak, majd mindent bezárva, egy kis bőrönddel indultam el cirkuszunk szökőkútjához.
Kint olyan élményben volt részem, mint itt eltöltött időm alatt egyszer se. Borult volt az ég, bár a napocska olykor-olykor kikukucskált a felhők közül, de szegénynek semmit sem értek sugarai, nem volt meleg. Erős, süvítő szél fújt, ami a fákat erős hajladozásra kényszerítette. Nem kellett meteorológusnak lenni ahhoz, hogy megállapítsam: lóg az eső lába. De a legmeglepőbb dolog még is az emberek voltak. Vagyis, sokkal inkább az emberek hiánya. Ahogy húztam magam mögött a bőröndöm úgy éreztem pofátlanul is hangos vagyok, mint mikor felszáll a metróra egy csapat kontrollálatlan tinédzser és üvöltözni kezdenek. Az összes sátor kihalt volt, egyetlen állattal sem találkoztam. Még Nero sem jött oda hozzám, hogy magammal vigyem. Ketrecük felé megértettem az okát, hogy miért nem látom az állatokat: nincsenek itt. A gyerekek nem játszadoztak az udvaron, senki sem főzött, egyszerűen… kihalt volt az egész cirkusz. Eddig még sosem féltem cirkusztól, de most sikerült. Megrémített a Circus with Secrets kihaltsága.
- Mi ez az egész? –kérdeztem Zictól, ahogy odaértem a szökőkúthoz.
- Minek hoztál bőröndöt? Felesleges. Na mindegy, majd ott hagyod nálam. –vonogatta vállát, majd elindult. Komolyan mondom, ha a fiúk egyszer elindulnak, borzalmasan nehéz beérni őket, pláne ha el van törve a lábad (igen, Jaehyora célzok), vagy ha bőrönd van nálad (igen, Zicora célzok).  A sátrában elvette tőlem a bőröndömet, majd megfogta a kezem. – SunHi, ugye te az érkezésed óta kíváncsi vagy, hogy mi az a titkunk?
- Hát, ha más milyen titok nem is érdekel, de az, hogy még is hogyan tűntök el úgy, hogy nem veszem észre, igen.
- Nagyon helyes. Mikor először beléptél nem éreztél valami furcsát? Valami természetfelettit? Valami, varázslatosat?
- Miért kérdezi mindig, mindenki ezt? Nem tudom, hogy éreztem-e bármi különöset, csak annyit tudok, hogy ez a cirkusz más, mint a többi. Sokkal furcsábbak vagytok. És még mindig nem értem, hogy miért. Egyszerűen nem jut el a tudatomig.
- Ugye nem félsz az utazástól?
- Annyit utaztam már, hogy nem tudsz újat mondani nekem.
- Na és a színektől?
- Ki az az elvetemült, aki fél a színektől?
- Hiszel a csodákban?
- Persze.
- Akkor tökéletes. – mondta, majd az egyik zárt ajtóhoz vezetett. Zsebéből elővett egy bronz kulcsot, a zárba helyezte, majd elfordította a kulcsot. – Kérlek, ne felejts el se lélegezni, és a dobhártyámat se lyukaszd ki, okés?
Nem értettem, hogy mire gondolhat, de aztán kinyitotta az ajtót. Egy vakítóan fehér fény jelent meg, majd Zico magával húzott ebbe a fehér fénybe. Szememet szorosan csukva tartottam, ugyan is zuhantam. Nem tudtam hova, miért és hogyan, de zuhantam.
- SunHi, nyisd ki a szemed, úgy sokkal jobb lesz! –hallottam Zico hangját. De még is honnan? Se közelinek, se távolinak nem tűnt. Nem érzékeltem, hogy jobbról, balról, felülről, esetleg alulról jött volna. Még is mi bajom lehet abból, ha hallgatok rá? Nagy nehezen kinyitottam a szemem, mire tömérdek megmagyarázhatatlan és groteszk alak jelent meg előttem. A falak, már ha lehet annak nevezni, kör alakúak voltak, majdnem, mint egy alagút. A minták folyton váltakoztak. Egyszer háromszögeket, négyzeteket, köröket és sokszögeket láttam a szivárvány összes színében. Utána emberi alakok jelentek meg. Vagyis, nem is volt teljesen ember. Sokkal inkább nevezném őket emberek, tárgyak és állatok keverékének. Nem olyanok voltak, mint a mesékben, ezek ijesztőek voltak. De az ijesztőségük elkápráztatott. Mesterművek voltak.
Nem tudtam hova nézzek, így inkább nem forgattam a fejem semerre, csak hagytam, hogy vigyen az áramlat valahova. Ahogy a végtelenbe történő zuhanásom éltem, felvetettem, hogy még is mi lehet ez az egész. Vagy egy igen csak furcsa álom, ami után beutalót kérhetek a diliházba, vagy a valóság. Mindegy hányszor gondoltam át a történteket, mennyire voltak valósak a Zicoval történt dolgok, egyszerűen nem lehet, hogy ez az egész valóság legyen.
- Zico, ugye most csak álmodok?
- Nem hallottam valamit! - nem hiszem el, hogy életem talán egyik legérdekesebb álmában vagyok, de az a csodás személyisége most is megmaradt.
- Zico OPPA, ez ugye csak egy álom? Annak kell lennie, hisz zuhanok, de nincs bennem félelem csak egy kicsi, és fájni se fáj semmim.
- Hát, csak annyit mondhatok, hogy várd ki a végét.
Amint kimondta, a zuhanás véget ért, én pedig hatalmas nagy puffanással értem földet, majd a leérkezési pontomtól jó pár méterre arrébb gurultam. Kezdek rájönni, hogy ez még sem álom, mert 1: bármennyire is erőlködtem, nem ébredtem fel a zuhanásom közepette, pedig mindig felszoktam ébredni, és 2: bár levágtam egy olyan mozdulatot, amit csak akciófilmekben lát az ember, és normális helyzetben már rég belehalt volna az illető, nekem „csak” a vállam, a hátam, és a lábaim fájtak annyira, mint eddig még soha. Éljen, éljen.
Amint megálltam és a védelmező földet éreztem magam alatt, rávettem a fejem és a szemeim, hogy körbe nézzek. Remélem mindenki tudja, hogy az Alice Csodaországban díszlete milyen. Hatalmas fák, bokrok, virágok, beazonosíthatatlan növények és állatok. Na most pont ugyan ezt éltem át, csak egy kicsit másképp. Több kilométer magas fák sokasága, színes őzikék, vadmalacok, madarak. Kellemes illat árasztott el mindent, ám próbálkozhattam bármennyire, nem sikerült beazonosítanom. Nagy nehezen felkeltem a földről, leporoltam magam, és vártam, hogy megszólaljon az ébresztőm, de semmi ilyesmi nem történt. Az egyedüli ami megszólalt, az Zico volt.
- Eredetileg elakartalak kapni, csak hát annyira kételkedtél a dolgokban, hogy muszáj volt valahogy elhitetnem veled.
- Tudod, ha azt mondod, hogy „hé, te hülye elkaplak, ha elhiszed, hogy ami most veled fog történni, minden igaz.”.
- És el is hitted volna?
- Nem, de úgy legalább nem kéne fájlalnom a hátam.
- Örülj, hogy itt estél ilyet. A Rendes Világban ebbe már rég belehaltál volna.
- Rendes Világ?
- Igen. A Rendes Világ, ahol előadunk, élünk, és a napjaink nagy részét töltjük. Ez pedig a Másik Világ, ahova a cirkuszunk minden egyes tagja tartozik. És ebbe te is beletartozol. Úgy hogy SunHi, üdvözöllek a Másik Világban! –tárta szét karjait.
- De, ez lehetetlen…
- Gondoltam, hogy ezt fogod mondani. Gyere, mutatok valamit. –megfogta kezem, majd elindultunk valamerre. Akármennyire is megrémisztett, hogy valószínűleg megőrültem és valószínűleg holnap visznek kivizsgálásra, ám ennek ellenére is Zico nagy keze, melegsége és közelsége borzalmasan jól esett. Úgy sétáltunk ebben az elvarázsolt világban, mint ha egy pár lennénk, akik éppen a napi sétájukat teszik meg. Az egyik hatalmas fára egy abnormálisan nagy kaméleon mászott fel, az égen dino szerű valami suhant el. Viszont a tetőpontot az érte el, mikor egy kutya nagyságú béka elugrált előttünk, majd elkapott egy vele egy magasságú patkányt és egyben felfalta azt. Szemeim kikerekedtek, éreztem, hogy ha most nem ülök le, összeesek, de ha leülök, akkor az a béka engem is megesz. – Ne félj, ezek a békák csak csúszómászókat és rágcsálókat esznek. Nem kell elszorítani a vérkeringésem.
- Huh, akkor jó. – nyugodtam meg.
- Látod azt a bitang nagy dögöt ott mellettünk? – ahogy jobbra néztem, egy majd’ két méteres, rusnya zöldes-barnás békát láttam. – Az a faj, mérgező és kedvenc tápláléka az ember. Viszont szegényem nagyon buta, így ha ugatsz egyet, el is menekül.
- VAU. – minden erőmet összeszedve ugattam egy nagyot, mire Zico arcáról lefagyott a vigyor. – Most meg mi van? Miért vágsz ilyen fejet?
- Nem mondtam komolyan, hogy az ugatástól elmenekül. Lehet, hogy buta, de már kiismerte az embereket, úgy hogy, ha nem akarsz ebéd lenni, jobban teszed, ha futsz. – és már sehol sem volt Zico, viszont az a hatalmas béka-izé ugrálni kezdett felém, mire én legnagyobb szégyenemre sikoltozva futni kezdtem.
- Muszáj ilyenkor egyedül hagynod, te bunkó? Ha már ennyire szereted ezt a Másik Világot, akkor mi lenne, ha csinálnál valamit az ellen, hogy megegyenek? – miután semmi válasz nem jött, de az állat egyre közelebb került hozzám belehúztam. – Fúúú, de gyűlöllek ZICO, Oppa nélkül! – Mi mást tehettem volna, felugrottam az egyik kisebb fa ágára, és mint a trapézon ugráltam egyik fáról a másikra. Mivel normál esetben a béka nem tud feljönni a fára, ezért úgy gondoltam, ez egy darabig megállítja, de nem. Az a mocskos dög ott ugrált mögöttem. Mi a szar? – Tudod, nem tudom ki vagy, vagy mi a neved, de mától számomra Ziconak hívnak. Pont olyan vagy, mint ő. Képtelenség lerázni, akaratos, bunkó és leginkább RONDA.
- Decrementum et rigentem*! – hallottam egy hangot, majd a béka megállt, összement és megfagyott. 


* Zsugorodás és fagyás (latin)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése