19. fejezet~ Zico

Zico 

Minden 1992 szeptember 14.-én kezdődött. Egy esős napot tudhattak az emberek maguk mögött. Mindenki esernyővel rohant az utcákon, nehogy megázzon, esetleg menedéket találhasson magának a zuhatag elől. Szöul utcáit - a reggeli ködökhöz hasonlóan- hatalmas ködlepedő lepte be. A nők, férfiak, gyerekek hajáról, mint egy csörgedező patak, úgy folyt le róluk a víz. Miközben ők menekülni próbáltak a természet elől, addig a szöuli kórházban megszületett egy kisfiú, kinek neve Woo Jiho lett. Édesanyja könnyes szemmel bámult rá, majd a nővérek elvitték lemosdatni a csöppséget. Negyed óra se telt el és visszavitték az anyának, hogy végre valahára kezei közt tarthassa gyermekét. A nő férje, és másik gyermeke ott voltak mellette, hogy ők is megpillanthassák a csecsemőt. A nővérkék kezében még sírt a pici Jiho, ám amint anyukája meleg és védelmező karjaiba került, egyből lenyugodott. A családot teljesen le taglózta Jiho varázslatossága, amit magából árasztott. Az anya és apa persze, hogy szépnek tartják gyermeküket, hisz a sajátjuk, de Taewoonban, aki Jiho bátyja, is megmozgatott valamit… valamit az aprócska fiú az élete folyamán csak akkor tapasztalhat majd meg, mikor a saját gyermekét tarthatja kezében.

~O~

Nyolc hosszú év telt el Jiho születése óta. A kórházban még harmonikus és boldog család mára szét hullott, elromlott és minden szeretet kiveszett belőlük. 2002 márciusát írjuk. Március a tavasz első hónapja, azaz mindennek az újjászületése. A növényeknek, állatoknak, gondolatoknak, érzelmeknek, embereknek. A Woo családból ismételten kiabálás hallatszik. Tipikus férj-feleség vita. Olyan szavakkal dobálóznak, amelyeket nem gondolnak komolyan, amelyeket később megbánnak majd, ám most még is bántják a másikat. Mindenről szó esik: megcsalásokról, szenvedélyekről, a gyerekek neveléséről, bármiről, amit el lehet képzelni. Azonban egy röpke négy órás vita után Jiho és Taewoon édesanyja minden fontosabb holmiját összeszedve hagyta el a házat. Még egyszer, utoljára belenézett fiai könnyes szemébe, majd egy ölelés után elhagyta a házat. A nő sajnálta, hogy el kell mennie, de minden így kívánta meg. Az immáron voltférjének is így lesz könnyebb, hogy nem kell látnia miközben dolgozik, és a fiúknak sem kell megkérdezniük, hogy miért jár anyjukhoz mindennap más férfi. Mert igen, a fiúk anyja egy kurva volt. Jiho születése után két évvel lépett de a „szakmába” a pénz szűke miatt. Hazudott volna, ha azt mondja, hogy nem szerette a munkáját, de a családját jobban szerette. Úgy gondolta, hogy ez a március most az ő újjászületése lesz. Ha elfelejt mindent, ami hozzátartozik, akkor könnyebben élheti az új életét.

~O~

Az évek teltek, múltak s a két fiú egyre jobban cseperedett fel. Az élet anya nélkül nehéz, nagyon nehéz. És fájdalmas. Nem könnyű egy apának egyedül felnevelni két fiút, ami meg is látszott rajtuk. Iskolai átlaguk a béka feneke alatt jó pár méterrel volt, magatartásuk borzalmas, folyton verekedtek. Jiho immáron tizenöt, míg bátyja tizenhét éves. Ugyanabba a szöuli gimnáziumba jártak mindketten. Bár a fiatalbbik fiú még csak most volt elsős gimnazista, mindenki ismerte. Minden lány istenítette, minden fiú irigyelte és minden tanár utálta. Számára ez egyenlő volt a győzelemmel. Amíg vannak olyanok, akik utálnak, valamit nagyon jól csinálok. – gondolta, valahányszor sértéseket hallott a háta mögött. Nem volt senkije a bátyján kívül, se barátok, se szerelem, semmi. A két fiú egymásra volt ítélve a hierarchiával átszőtt iskolában. De igazából nem is volt szükségük másra, hisz tudták: ha egyszer szeretsz valakit, az úgy is elfog téged hagyni. Erre az anyjuk tanította meg őket.

Az iskolában senki sem tudott a családi hátterükről, így könnyen dobálóztak az „anyázásokkal” Jiho és Taewoon felé. Az utóbbi könnyebben eleresztette ezeket a dolgokat a füle mellett, de az előbbi nem. Valahányszor egy ilyet hallott, legszívesebben kibelezte volna az illetőt, hogy aztán odaadhassa azokat a mocskos és undorító belsőségeket a kutyáknak. Taewoonnak szerencsére mindig sikerült visszafognia, ám egy nap borzalmas dolog történt.

A két fiúnak sokáig kellett bent maradnia az iskolában az aznapi büntetésük miatt. Kilenc óra lehetett, mikor egymás mellett haladtak csöndben a kihalt utcákon. Egy lélek sem mászkált arra, ezért is lepődtek meg annyira, mikor cipők kopogását hallották maguk mögül. A fiúk lépteiket felgyorsították, ahogy a mögöttük lévő ember is. Miután hallották, hogy az ismeretlen ember is rágyorsít, futni kezdtek. Úgy futottak, mint akiket egy csapat éhes farkas csorda üldöz. Egy sötét sikátorba kanyarodtak le, hátha megmenekülhetnek az elől az ember elől.

- Megvagytok. – hallottak egy vérfagyasztó hangot, mire két oldalról beszorították őket. Vagy tíz férfi állhatott körülöttük, szemükben dühvel és gyűlölettel. – Miattatok van minden! Miattatok nem lehet boldog!

- Még is miről beszél Ahjussi? Mi nem is ismerjük magukat. –szólalt meg Taewoon. Bár mindketten erős, határozott és bátor fiúk voltak, egy ilyen helyzetben még ők is megrémültek.

- Ti lehet, hogy nem ismertek minket, de mi ismerünk titeket. Véletlenül nem ismerős név nektek az, hogy Woo MiKyung?

- Anya! –mondta Jiho, bele sem gondolva a következményekbe, hogy mit fognak tenni ezek az emberek azok után, hogy kimondta ezt az egy szót. Valahányszor meghallja édesanyja nevét, valamilyen melegség fut végig rajta, ám ezt elűzi egy hideg fuvallat, ami aztán jéggé varázsolja addig melegen dobogó és kedves szívét.

- Na pontosan ez itt a probléma, hogy „anya”.  Egy anya, akinek az a munkája, hogy férfiakat elégítsen ki. És tudjátok, hogy miért nem sikerül neki? Miattatok. Aggódik a két kicsi fiáért, hogy vajon mi lehet velük. Viszont ha nincs két kicsi fia, nincs miért aggódnia és mi addig és annyit játszhatunk vele, amennyit csak akarunk. Úgy hogy most megfogunk ölni titeket. Ugye megértetek minket, srácok?

- Még csak az kéne, te fasz! –kiáltotta Jiho, majd az előbbi embernek rontott öklével. Bár nem első ránézésre nem tűnt erősnek, még is ember feletti erő lakozott benne. Ott ütötte az embert, ahol tudta. Ha megtehette volna, akkor puszta kezével tépte volna ki a férfi szívét a helyéről. – Ha még egyszer ilyet mersz mondani Anyára, esküszöm, hogy kitépem a szemgolyóidat, azokat kicserélem a heréiddel, után pedig lefejezlek, te mocsok!

Egy pillanat töredék része alatt történt mindent: Taewoon Jihohoz rohant, hogy leszedje őt az emberről, ám abban a pillanatban rájuk támadtak a többiek is. Jihot lerúgták az arcát fájlaló férfiról, Taewoont pedig hátba csapták egy bottal, ami aztán ketté tört rajta. A harc igen hosszúra sikeredett, a két fiú nagyon ügyesen elhúzták a párbajt, a sok férfiból alig maradt egy-kettő, akik még talpra tudtak állni. Ám ahogy egy vihar is kialakulhat egyik percről a másikra, egy ember életét is úgy vehetik el. Taewoon hátába, majd hasába két kés fúródott, mire a fiú összecsuklott. Jiho megrémülve meredt testvérére, és otthagyva jelenlegi partnerét sietett hozzá, hogy segíthessen neki.

- Hyung! –nézett testvérére könnyes szemmel.

- Idefigyelj, te kis taknyos… egyszer… komolyan mondom, csak egyszer próbálj meg bajba kerülni… én visszajövök a Pokolból, és magammal viszlek. Vigyázz magadra… apára… és anyára. – Taewoon az utolsó mondatai közt vért köpött, szemei könnyese voltak, szíve egyre lassabban vert. Érezte, hogy mindjárt itt a vég, hamarosan távoznia kell az élők soraiból. Szomorú volt, hogy úgy kellett meghalnia, hogy nem lehetett felesége, gyerekei, családja. Hogy nem láthatja meg testvérét újra boldognak. De legfőképp, hogy nem lehetnek újra egy család. Viszont mindezek ellenére is boldog volt, hisz az utolsó dolog, amit látott, az a hőn szeretett testvére, Woo Jiho volt. – Szeretlek, te őrült.

Percekig tartó néma csönd, kísérteties gondolatok, valamint egy ember halála. Taewoon lelke akármennyire is a Pokolba szeretett volna kerülni, nem sikerült neki. Lelke tovaszállt az Ég felé, hogy ott örök nyugalomra lelhessen. Eközben a kicsi Jiho élesztgette, hívogatta, ütötte, hátha. Kezét bátyja mellkasára tette, de nem érzett semmit. Taewoon szíve nem dobogott többé. Meghalt. És vele együtt a Jihoban maradt összes remény, szeretet, emberiség is. Egy vadállat módjára esett neki azoknak a férfiaknak, akik még épek voltak. Mindent amit talált, hozzájuk vágott: kést, bogarat, fát, dobozt, bármit. Valakinek kivájta egyik szemét, valakinek levágta ujjait. Düh volt benne. Mérhetetlen és felgyülemlett düh. Ezeknek az embereknek lakolniuk kell azért, amit azzal a személlyel tettek, akit a legjobban szeretett ezen az elkorcsosult világon. Valami mozogni kezdett benne, ami végig járta az ereit, behatolt minden egyes apró járatába, majd a szívéhez ért. Ekkor az kihagyott egy  ütemet, majd teljesen előröl kezdve mindent újra indult. Ekkor Jiho valamilyen erőt eresztett ki magából, amit egy hatalmas fény követett. Ezzel a fénnyel megölte az összes embert, aki ott volt körülötte.

Ezután a földre rogyott, majd minden erejét összeszedve odakúszott halott testvéréhez, fejét az ölébe tette majd átölelte a kihűlő félben lévő fiút.

- Ne aggódj Hyung, nincs itt semmi baj. Te nem haltál meg, én nem öltem embert. Anya nem hagyott el minket, apa nem fog utálni minket. Te nem haltál meg. Nem! Képtelenség! Te még élsz, és csak én őrültem meg! Igaz ez Taewoon? Megőrültem volna? Válaszolj már! – Jih zokogása betöltötte az egész utcát. Az utolsó dolog, amire emlékszik, az a szirénák fülsüketítő hangja volt, majd a sötétség.

~O~

Lassan három hosszú éve már, hogy Taewoon meghalt és Jihot őrültnek és gyilkosnak titulálták. A gyilkosságot követő nap egy fehér szobában találta magát, bokáin kötelek, keze hátrakötözve. Kényszerzubbonyban volt és van. Három éve ugyanabban a fehér szobában ébred nap, mint nap. Ugyanazt a ruhát viseli nap, mint nap. Ugyan az a félelem, rémálom és őrület járja át testét valahányszor álomra hatja fejét, majd kinyitja szemeit. Jiho retteg. Retteg attól a naptól, amikor bejönnek az orvosok és azt mondják „Gyere velünk”. Ugyan is, ha ez fog történni, akkor Jihonak vége. Megölik. Rengetegszer képzelte már el a pszichiátrián való halálát: akasztás, fejbe lövés, elektromos szék, altatás, méreg, bármi csak végezzenek már vele. Bár rettegett, még is várta már halála napját. Elakart már tűnni erről a mocskos, elkorcsosult, gonosz világból, ami eddig csak rosszal tudott neki szolgálni. Semmi jó nem volt benne, senki sem várta kint. Egyszer meglátogatta az anyja, ám miután Jiho nekiesett, hogy ő most megöli, amiért a nő megölte egyik fiát, MiKyung soha nem tért vissza, így Jiho napjai unalmasak, magányosak és szomorúak voltak.

Aztán egyik nap nyílt az ajtó és egy fehér köpenyes ember lépett be az ajtón.

- Gyere velem. –mondta és Jihoból kiszállt a lélek. Látta maga előtt, ahogy a sok másik beteg és elítélt rab rajta röhög a bitófánál, majd a nyaka köré tekerik a kötelet, kihúzzák alóla a talajt és végül meghal. A férfi kiengedte Jiho lábait, majd maga elé engedve őt vonultak végig a hosszú folyosókon. A nővérkéken apró, fehér ruha volt, mely kiemelte gyönyörű lábaikat és idomaikat. A fiú sajnálta, hogy úgy kell meghalnia, hogy egyszer sem élvezhette ki a női test adta lehetőségeket.

A tizennyolc éves fiú legnagyobb meglepetésére nem a kivégző helyre vitte az orvos, hanem egy tárgyaló terembe. A szobában egy férfi ült, egy igen furcsa férfi. Öltözéke nem volt más, mint fekete zakó, alatta színes ing, kék nadrággal és zöld hajjal, valamint fekete kecskeszakállal. Na ő most vagy az új szobatársam, vagy csak hallucinálok. –gondolta magában Jiho. Az orvos magukra hagyta őket, mire az ismeretlen férfi a vele szemben lévő székre mutatott, ahova a fiú félve ült le.

- Szervusz Jiho, rég találkoztunk.

- Honnan tudja nevemet?

- Oh fiam, én többet tudok, mint azt gondolnád.

- Mit keres itt? Ki küldte magát? Mit akar tőlem?

- Először is, hagyjuk el a magázást, ez a későbbieknek kellemetlen helyzeteket szülhet. Másodszor pedig, szükségem van rád. Kell nekem egy olyan ember, mint amilyen te vagy. Kell nekem a kitaszítottságod, a szomorúságod, a bánatod, a fájdalmad, mindened kell, ami érzelem.

- Még is minek?

- Egyszerű: hogy elűzhessem őket belőle és a helyére szeretetet tehessek.

- Ugyan már, hagyjon békén. Én hosszú ideje képtelen vagyok arra, hogy szeressek.

- Biztos vagy te ebben? És mi van akkor, ha ezt mutatom neked? –kérdezte, majd egy képet vett elő öltönyéből és a fiú elé tolta, kinek a kép láttára kikerekedtek szemei, és álla leesett.

- Ezt még is honnan…?

- Tudod, ez a kislány azóta a nap óta rólad áradozik, hogy mennyire szeretne téged újra látni, és mennyire jó lenne, ha együtt lehetnétek bohócok, mint akkor.

- Még is honnan tudod ezt?

- Örülök, hogy ilyen hamar sikerült elhagynod a magázást, jól választottam. –töprengett a férfi.

- Válaszolja a kérdésemre, ha mondom!

- Tökéletes vezető lesz belőle, ez igen Kwan, minden elismerésem, egy zseni vagy. –mondta, majd lepacsizott magával a zöldhajú.

- Az Isten bassza meg, válaszoljál már! –kiabált Jiho, majd nyakkendőjénél fogva magához rántotta a férfit.

- Nyugalom, Zico, nyugalom. Minden kifog derülni, ha eljön annak az ideje.

- Zico? –kérdezte értetlenül a férfi.

- Ja, mától ez a neved. Sokkal jobban hangzik, mint a Jiho, nem gondolod?

- Nem tudom…

- Zico. Új név, új kezdet, új élet, új emlékek, új remények. Ha elfogadod az ajánlatom, akkor újra kezdhetsz mindent és boldog lehetsz.

- Ez mind szép és jó, de nem tudom miről van szó. Plusz, a múlt árnyait és mocskos nyomait nem tudom lemosni magamról, soha sem fogom tudni elfelejteni őket.

- Te lehet, hogy nem, de mások igen. Úgy hívják őket: barátok. Soha nem fogsz szabadulni a múltadtól, ez tény, viszont ha a múltnak élsz, odaláncolva hozzá szorosan, akkor nem lehet teljes életed. Nem találkozhatsz a legjobb barátoddal, akivel hatalmasakat fogtok nevetni és bulizni. A lánnyal, aki egy nap elcsavarja a fejed és mindent megteszel azért, hogy a tiéd lehessen. A gyerekeiddel, akik csak arra várnak, hogy „Apának” szólíthassanak.

- És mi van a csalódásokkal, a sebekkel, a harcokkal és a magánnyal?

- Ha velem tartasz, akkor a magány messziről kerülni fog. A harcokat nem egyedül kell végig csinálnod, ahogy a sebeidet sem magadnak kell nyalogatnod. És a csalódások? Ez a mindennapok velejárója, törődj bele, hogy létezik és kész. – Jiho nem tudott erre mit mondani, csak bámulta az előtte ülő férfit, mire az sóhajtott egy nagyot. – Mi van akkor, ha azt mondom, hogy nem vagy őrült?

- Akkor szólok a dokiknak, hogy engem engedjenek el, téged pedig dobjanak be a ketrecembe.

- Miből gondolod, hogy őrült lennél?

- Mindenki ezt mondja. Az orvosok, a többi beteg, a társadalom, a belsőhangjaim.

- És ezeknek a véleménye mit számít? Az orvosok ragaszkodnak a reális dolgokhoz, nem merik elengedni a képzeletüket az irreális felé, ahol az igazi megoldás van. A társadalom pedig vakon hisz abban, amit egy náluk okosabbnak hitt személy mond nekik. Nem mernek utána nézni a dolgoknak, beleásni magukat a mélybe és kideríteni a dolgok valós okát. A többi betegnek nagyobb gondja is van, mint hogy veled foglalkozzanak. A belsőhangod pedig szimplán hazudik neked. Elhallgatja előled az igazságot a te érdekedben. Mond csak, hiszel a varázslatban?

- Kiskoromban a varázslók voltak a kedvenc karaktereim, még szép, hogy hiszek bennük.

- És a bohócokat is szereted?

- Ez nem elég egyértelmű a kép alapján?

- Helyes. Akkor most jól figyelj arra, amit kérdezni fogok: amikor megölted azt a sok embert, nem történt veled valami… varázslatos? Nem érezted, hogy végig fut valami benned, ami kitörni készül? Nem érezted azt, hogy egy teljesen másik világból jöttél?

- Hát, láttam valami fényt, ami elvakított, utána pedig mindenki halott volt.

- Ahh, tökéletes. Akkor Zico gratulálok. A mai naptól kezdve a társam vagy. Van egy-két hely és ember, akiket meg kell látogatnunk.

~O~

Két év telt el azóta, hogy Zico és Kwan együtt hagyták el a pszichiátriát és alapítottak egy –akkor még két fős- társulatot. Ahogy telt az idő, úgy szedtek össze különböző embereket, akik végül Zico barátai, testvérei és sorstársai lettek. Névszerint: U-Kwon, Kyung, Taeil, B-bomb, Jaehyo és P.O. Ők heten lettek a bohócok, akik annyiszor megnevetették az embereket, és akikben ott rejtőzik az a bizonyos varázslat. Zico idővel mindent megértett, hisz Kwan töviről hegyire elmagyarázta neki a varázslat jelentését, fogalmát, velejáróját és megszerezhetését. Csak azok az emberek rendelkeznek varázserővel, akik képesek hinni. Képesek hinni abban, hogy lesz egyszer jobb. Hisznek abban, hogy az adott pillanatban, mikor a varázslat beléjük száll, nem lehet rosszabb. Történt velük valami, ami örökre megváltoztatta az életüket, ami miatt egyszer feladták a reményüket. Viszont a varázslat csak azokat találja meg, akikről tudja, hogy talpra tudnak állni. Minden emberben ott lakozik a varázslat csírája, és egyes egyedül az embereken múlik, hogy engedik, hogy kibontakozzon és egy gyönyörű virág legyen belőle, vagy hagyják elrohadni, mit sem törődve jelenlétével.

A társulatnak, melyet Zico és Kwan alapítottak, a Circus with Secrets nevet adták, és lassan több mint száz tagja van. Ebbe beletartoznak a fellépők, háttérmunkások és az állatok is. Nem rég csatlakozott a társulathoz két új tag: Katie és Yongguk. A cirkusznak szokása, hogy akik újoncok, bizonyítaniuk kell, hogy tényleg odavalók-e. A lány sikeresen teljesített minden akadályt, ami elé került, így átment a próbán, viszont Yonggukot még semmi sem találta meg. A fiú mindent körbejárt, hátha egyszer csak vele szembe jönne Bizonyításának tárgya, de nem történt semmi. Zico és ő nagyon közel kerültek egymáshoz azalatt a röpke idő alatt, amikor a fiú ott volt köztük. Mondhatni, legjobb barátok voltak. Yongguk volt a nyolcadik bohóc, imádta őt mindenki, a közönségtől elkezdve az állatokig, mindenki.

Viszont volt egy dolog, amire senki sem számított: Yongguknak van egy sötét oldala, ami dominálni akar a másik felett. Erről még Ziconak sem mert szólni, hátha elnyomná a gonosz oldalát. Ő egyedül akart győzedelmeskedni maga felett. Esős nap volt, amikor Yongguk a cirkusz közepén zokogott. Ahogy a könnyei a felszínre jöttek, az eső úgy kezdett el egyre jobban zuhogni. Zico és mindenki más a fiú előtt álltak és nem értették a történteket. Zico a síró fiúhoz ment, hogy átölelhesse, de az ellökte magától. Ekkor valami megremegett körülöttük. Olyan volt, mint egy földrengés, mindent tönkretett: a sátrakat szétzúzta, az állatok szabadon rohangáltak, a társulat összes tagja holtan hevert a földön kivéve Zicot és Yonggukot. Zico nem értett semmit, hogy mi történik vele és a többiekkel. Miért kell újra elveszíteni mindent, amit szeretett?

A fiú Yonggukra meredt, aki addigra már teljesen feketében volt. Inge, nadrágja, bakancsa fekete volt. Ám a legrémisztőbb még is a fekete kabát volt, ami bokájáig ért, széleit pedig fekete tollak díszítették. Ez a kabát rejtett valamit magában. Pontosabban Yongguk ölelt valakit és őt próbálta eltakarni Zico elől.

- Yongguk, mi ez az egész? Kit rejtegetsz előlem?

- Lám, lám, milyen könnyen felejtesz Bohóckám. Értem én, hogy a pszichiátriáig meg se fordult a fejedben, de hogy még az álmodban is elfelejted ezt a kincset… szörnyű dolog. Ez is tökéletesen szimbolizálja, hogy Ő egyes-egyedül hozzám tartozik, engem illet a jog, hogy a kezeim közt tarthassam.

- Yongguk, ne szórakozz velem! Miről beszélsz? – Yongguk kiengedte ölelő karjai közül a lányt, aki meredten bámult Zico szemeibe.

- Azt mondtad, hogy szeretni fogsz és mindig mellettem fogsz maradni. Hazudtál nekem. Gyűlöllek! – Zico el sem tudta hinni, hogy a fekete ruhás lány, akinek szemében nincs ott a régi kislányosság, az SunHi. SunHi, az ő kedvese, sosem mondana ilyet. De hát… Ő, hogy kerül ide? Hogyan jutott be? És legfőképp mit keres Yongguk oldalán?

- S-S-SunHi… Te még is mit keresel itt? –a fiú rémülten nézett a lány érzéketlen szemeibe. Ám ez egyszer csak átváltozott valami mássá, amit olyan régóta szeret és eddig csak rá pillantottak így. SunHi szeme megtelt melegséggel, kedvességgel és szeretettel. De ez a tekintet most nem neki szólt.

- Zico, a mai naptól én már nem vagyok többé a Circus with Secrets tagja. Én mától Yongguk egyetlen hercegnője maradok. –mondta a lány, majd Yonggukhoz bújva hosszasan megcsókolta a fiút.

Zico rohanni kezdett feléjük, nem akarta elhinni, hogy az Ő egyetlen SunHi-je itt hagyja őket. Elhagyja őt egy olyan alakért, mint Yongguk.

- Nem! SunHi, nem teheted ezt!

- De igen, megtehetem. –felelte a lány, majd eltűntek. Zico ott maradt egyedül, a sötét cirkusz közepén, Társai üres tekintetébe meredt, és érezte, ahogy az őrület és a depresszió újra magába szippantja. Mikor már majdnem átadta magát sorsának, valamilyen fény közeledett felé és a nevén szólítgatta.

- Zico! Zico OPPA! Hallasz ugye? –ez a hang roppant mód ismerős volt Ziconak. Ez volt számára a legkedvesebb hang az egész világon, amiért bármit megadna, még az életét is odaadná, csak hogy megvédhesse a hang tulajdonosát.

- SunHi? Te vagy az? Tényleg te vagy az? –kérdezte a fiú résnyire nyitott szemekkel.

~O~

- Hát persze, hogy az vagyok te idióta, még is mire gondoltál? De hallod, minden oki veled? – Zico teljesen össze volt zavarodva. A SunHi, aki eddig ott volt, teljesen más, mint aki most itt van.

- SunHi? –simította meg a fiú a lány arcát, mire kapott egy hatalmas pofont, és minden világos volt számára. Minden, ami eddig lejátszódott előtte, csak egy álom volt. Egy borzalmas álom.

- Na, csak tudom, hogyan kell téged felébreszteni. Ha már mással nem ment… - mondta büszkén a lány, miközben Zico csípőjén ült.

- Miről beszélsz SunHi?

- Hát, nagyon kapálóztál, motyogtál valamit, aztán egyszer csak remegni kezdtem. Nem tudtam, hogy mi lehet veled, ezért megpróbáltalak felébreszteni. Tudoood, szólítgattalak, simogattalak, sőt! Még puszit is adtam, de nem reagáltál semmit, úgy hogy ez volt a legjobb megoldás.

- Értem. –motyogta a fiú.

- Hé, minden rendben van, ugye? Sírtál is, és még most is könnyesek a szemeid. –mondta a barnahajú lány, majd letörölt egy magányos könnycseppet a fiú szemének sarkából.

- Persze, minden rendben van, csak… csak rosszat álmodtam.

- Akarsz róla beszélni?

- Nem igazán… Újra éltem mindent.

- Ezt hogy érted?

- Újra éltem életem minden egyes borzalmas pillanatát. Régóta gyötör ez a rémálom, és úgy tűnik, soha nem is fogok tőle szabadulni.

- Hát ezt még is honnan vetted, hogy nem fogsz tőle szabadulni? Nem véletlenül vagyok ám itt. Én elfogok űzni mindent mellőled, ami rossz. – mosolygott rá a lány. Annyira szerette ezt a hatalmas mosolyát, nyugodtsággal töltötte el szívét és egész bensőjét.

- Viszont van valami, amit elszeretnék belőle mondani.

- Hallgatlak.

- Azt álmodtam, hogy elhagytál… Yongguk miatt. Nem akarom. SunHi, én annyira félek! Nem akarlak elveszíteni, soha! Se álmomban, se a valóságban, sehol! Úgy félek, hogy egy nap itt hagysz, és újra eltűnik minden boldogság az életemből. – a bohóc immáron újra zokogott. SunHi szíve majd’ megszakadt, hogy így látta azt a fiút, aki megváltozatott benne mindent. Még mindig nem tudta, hogy tényleg szereti-e vagy sem, de tudta, hogy nem akarja őt ilyen állapotban látni. Mit tehetett, mit nem, megcsókolta a fiút. Nem mindig a csók a megoldás, viszont ha azzal megölelheted, megvigasztalhatod és megnyugtathatod az illetőt, akkor megoldás. Hisz a csók nem más, mint a szerelem nyelve, ezért is nem szabad vele felelőtlenül bánni. SunHi gyöngéden ülő helyzetbe rakta a fiút, hogy még közelebb kerülhessen hozzá és még jobban át ölelhesse. Jobban összevoltak gubancolódva, mint a Gordiuszi csomó.

- Na látod te kis butus, ezért nem szabad sokat enni lefekvés előtt, különben rosszakat álmodsz. Soha az életben nem foglak elhagyni téged, ettől nem kell félned. – SunHi Zico szemébe nézett, ezzel együtt a fiú lelkének legmélyére. Csak ennyit kellett neki mondania, és Zico meg is nyugodott.

- Biztos?

- Tízezer százalék. –mosolygott a lány, majd magával rántotta Zicot az ágyon és csikizni kezdte őt. Bár ő egyáltalán nem csiklandós, mégis nevetnie kellett, hisz végre van valaki, aki végre feltudja őt kaparni a padlóról és eltudja érni, hogy újra mosolyoghasson.

Ziconak nem véletlenül volt ez az álma. Valahányszor találkozik Yonggukkal, mindig lejátszódik előtte elválásuk napja. Viszont SunHi eddig sosem szerepelt benne, mindig ugyan az volt a vége: ha Kwan nem áll közéjük, mindketten meghalnak. Most viszont megváltozott valami. SunHi tényleg megváltoztatott valamit a belépésével.

Bár a két fiatal most gyerekesen játszanak és nevetgélnek, pár órával ezelőtt Ziconak hasonló rohamai voltak, mint egy pánik betegnek, mert megrémült, hogy elveszítheti SunHit Yongguk miatt. Az aznapi vacsorán történtek miatt élte át egész életét. Ilyen csak akkor szokott lenni, ha valami rossz dolog történik vele. Aznap a legrosszabb dolog, ami vele történt, hogy látta SunHit Yongguk karjai közt. Viszont a tény, hogy a lány most vele fekszik egy ágyban, vele játszik, és őt öleli önbizalmat ad neki, hogy ne adja fel és tovább éljen.

Amikor újra elalszanak Zico ismét hat éves lesz, mikor még minden jó volt és boldogok voltak. Szőke haja kitűnt a nagy embertömegből, elveszteni sem lehetett volna. Boldogan futott a bohócokhoz, akik épp egy kislányt festettek ki.

- Hát szervusz kis haver, mi szél hozott? –guggolt le hozzá az egyikük.

- Én is bohóc akarok lenni! –mondta lelkesen, mire a festett arcú elnevette magát.

- Hé srácok, van egy újabb tanoncunk! –fogta meg az ember a pici Zico kezét, majd leültette egy székre és festeni kezdték az arcát. Ahogy oldalra pillantott egy hatalmas mosolyú kislányt látott, akinek be nem állt a szája. Az egész napot végig játszották a bohócokkal, majd a nap végén csináltak velük egy közös képet.

- Egyébként Oppa, SunHi vagyok! –nyújtotta felé a kislánya kezét.

- Jiho. –felelte félénken a fiú. Ahogy a lányra nézett ismét azzal a boldog mosollyal találkozott, ami miatt dübörögni kezdett a szíve. Ez volt az a nap, amikor a nagy Woo Jiho, ismertebb nevén  Zico szerelmes lett Kim SunHi-ba.