20. fejezet~ A tanóra

SunHi 

Egy hete már, hogy a Másik Világban vagyunk, viszont számomra még mindig felfoghatatlan ennek a helynek a létezése. Oké, érzek, hallok, látok, éhes vagyok, fáradt, de egyszerűen nem képes eljutni az információ az agyamba, hogy varázslat tényleg létezik és én tényleg a részese vagyok. Nap, mint nap amikor felkelek kinézek az ablakon és látom a rengeteg furcsa teremtményt egy pillanatra sokkos állapotba kerülök, de aztán bejön a szobámba Zico  és közli velem, hogy ez még pedig a kőkemény igazság. Apropó Zico. Még mielőtt P.O életének nyomozásába kezdtem volna történt egy s más, ami szintén érthetetlen számomra. Nem bírom felfogni, hogy miért nem akar engem is elveszíteni, és, hogy miért félt ennyire Yongguktól. Nagylány vagyok, megtudom magam védeni bármi ellen.

- Te lassú dög, gyere már ki onnan! Mások is használni szeretnék ám a mosdót. – Mint mondtam, soha nem fogom megérteni Zicot és a hangulat változásait. Egyszer kedves, egyszer pedig bunkó. Egyszer érző szívű ember, máskor pedig egy tapintatlan tuskó, aki nem tudja, hol vannak a határok.

- Ajj Istenem, lány vagyok, had legyek már több ideig a fürdőben, mint egy fiú. –nyitottam ki az ajtót és morcosan bámultam Zicora.

- Az engem egy csöppet sem érdekel, pláne, ha pis… - mondandóját számomra titokzatos módon hagyta abba és úgy méregetett, mint aki most lát először embert. – Mi ez az öltözék rajtad?

- Hát, a mai ruhám. Miért? – nem értettem, hogy most mi baja van a szerelésemmel. Nem is túl egyszerű, de nem is túl feltűnő. Egy fekete-fehér csíkos hosszú ujjú felső, melyet betűrtem a fekete combközépig érő tüllös szoknyámba. Nyakamba egy fehér gyöngysort tettem, hajamat begöndörítettem. 

Válasz helyett két erős kar érkezett a vállaimra, amelyek a fürdőbe toltak befelé. Az ajtó zárja hangosan kattant, mire én rémülten néztem Zicora. Tekintete teljesen elködösült, majd egyik pillanatról a másikra emelt meg és helyezett rá a tükör előtt lévő sminkelős asztalkára. Hosszú másodpercekig meredt szemembe, majd egy hirtelen mozdulattal számra tapadt. Ajkai édesen kóstolgatták enyémet, míg nyelve gyengéden cirógatta enyémet. Kezeim automatikusan nyaka köré fonódtak, míg az ő kezei különböző utakra tévedtek. Egyikkel derekamat ölelte ezzel is közelebb húzva magához, másik pedig combomat simogatta. Annyira belemerültünk ebbe az egészbe, hogy észre se vettük, hogy valaki bejött csak akkor, mikor megszólalt.

- Menjetek szobára ember. – forgatta szemeit Jaehyo. Nem hiszem el, hogy pont előtte kellett ennek történnie. Miért? Ez így még gázabb, mintha például Kyung talált volna ránk. A fiú mit sem törődve az én sokkommal és Zico mérges tekintetével kezdett el vetkőzni. Pólójától megszabadulva mosolygott rám. Kérek egy ásót, most lesz a napja, hogy elásom magam. Jaehyo ott állt előttem félmeztelenül, kockáit tökéletesen láttam, arcán pedig egy kaján vigyor ült. Eközben Zico van a lábaim közt, és egyre jobban ölel magához. Azt hiszem meghaltam és a Mennyországba kerültem. – De akár velem is megfürödhetsz, SunHi.

- Maradj meg magadnak Adonisz, mi mentünk a szobára. –mondta durcásan Zico, majd velem a karjaiban távozott a helyiségből egyenesen a földszintre vezető lépcsőhöz. Útközben még hallottuk Jaehyo jókedvű nevetéseit. Ez egyáltalán nem volt vicces.

- Hé, Zico nem úgy volt, hogy pisilned kell?

- De. Viszont most már mást szeretnék csinálni a pisilőkémmel.

- Te perverz, idióta, hülye állat! – néztem rá kikerekedett szemekkel, majd kapálózni kezdtem, hátha letesz. Ugye még mindenkinek meg van, mikor felmásztam a kötélre és ő nem kapott el? Vagy mikor még a bábja voltam és szórakozott velem? És hogy én ilyenkor mindig megfogadtam, hogy soha többet nem bízok meg benne. Hát mostantól ez biztos, hogy így lesz. Kapálózásomnak köszönhetően, nem letett, mint ahogy a filmekben szokás, nem. Ő fogta magát és eldobott. Egyenesen a lépcső felé. Legnagyobb szerencsémre nem gurultam végig a lépcsőfokokon, csak a fenekemre estem, ami azután nagyon, nagyon fájt.

- Látod, látod. Ha most az a barom nem szól bele a dolgainkba, akkor most nem a lépcső miatt fájna a feneked.

- Takarodj innét! –mutattam felé idegesen, mire valami fény jött ki a tenyeremből, ami simán eltalálta volna Zicot, ha nem hajol el, ám helyette a falon hagyott egy nagy égés nyomot.

- Máskor akartam veled tanulni a varázslásról, de legyen, ma is jó lesz. Fél óra múlva gyere a könyvtárba. –mondta, azzal eltűnt.

- Fúúú, de gyűlöllek, te perverz kanos disznó! Nem is, te Perverz Kanos Bohóc Disznó! Igen, ez tökéletes név a számodra! Még a rövidítése is menő, figyelj csak: PKBD! – kiabáltam a semmibe, mire lentről kuncogást hallottam. Ahogy lenéztem néhány cselédlány nevetett rajtam, majd mikor észrevettek, amilyen gyorsan csak tudtak elfutottak. Pedig őket nem bántottam volna. Csak Zicot. De őt nagyon.

A maradék fél órámat azzal töltöttem, hogy megreggeliztem. Nem mertem semmilyen misztikus dologhoz nyúlni, ezért inkább megkértem az egyik szakácsot, hogy csináljon nekem valami „emberit”. Mint, aki olvasott a gondolataimban, úgy készített nekem egy hatalmas rántottát. A sárga színű étel, mellette kenyér és gyümölcslé hihetetlenül ínycsiklandozónak tűnt. Szinte még le se tette elém a tányért, de én már is falni kezdtem a finom falatokat. Az itteni tojás és kenyér ízének harmóniája nagyot ütött. Az ízlelőbimbóim legszívesebben táncot jártak volna az isteni falatokért. Miután végeztem a reggelivel és többször is megköszöntem azt, felajánlottam, hogy elmosogatok, mire a szakács nevetni kezdett. Legnagyobb meglepetésemre kinyitott egy ajtót, ami mögött ott volt egy mosogatógép. Egy olyan helyen van mosogatógép, ahol van, hogy valaki félig medve és félig ember. Egy olyan helyen van mosogató gép, ahol nem ismerik a „csirke” vagy a „rámen” kifejezést. Egy olyan helyen van mosogatógép, aminek elvileg nem is kéne léteznie! Őszintén remélem, hogy ma már nem fog több meglepetés érni.

A könyvtárnak nagy, vaskos fa ajtaja volt. Annak ellenére, hogy milyen nehéznek tűnik, egy könnyed mozdulattal nyitottam ki, majd ahogy beléptem a helyiségbe megcsapott a könyvek oly jellegzetes illata. Először azt hittem, hogy egy maximum akkora szobába fogok belépni, mint amilyen könyvtáram nekem is van, de e helyett egy teljesen más világ fogadott. Ez nem csak egy könyvtár, ez a Könyvek Birodalma. Külön részlege van a Krisztus előtti és utáni korszaknak, de azok is évszázadokra bontva. Ezres évek, ezeregyszázas évek, ezerkettőszázas évek, egészen napjainkig. Mindegyik évszázadhoz minimum tíz polc

tartozott, amik majdnem nagyobbak egy teljesen kifejlődött mamutfenyőnél. Nagyon remélem, hogy a könyvek megtalálására is van valamilyen varázslat, különben elfogok veszni, vagy tévedni, vagy megsérülni, esetleg mind a három opció egyszerre. Lenyűgözve mentem egyre beljebb a könyvtár

közepe felé ahol egy asztal volt körülötte pedig bordó bársonykanapé és fotel. Óvatosan ültem le az egyik kanapéra, ami iszonyatosan puha és kényelmes volt. Ha tehetném, akkor naphosszat csak itt lennék, hogy aludhassak és olvashassak.

- Tetszik? –kérdezte a mellettem ülő Zico. Mikor került ide és hogyan, azt nem tudom, de nem is érdekel.

- Ez egyszerűen gyönyörű.

- De nem gyönyörűbb nálad. – erre a mondatára ismét versenyezhettem volna egy paradicsommal, pláne mikor felé fordultam, hogy leolthassam, de sajnos nem tudtam és vörösségem is csak fokozódott. Újra talpig szőkeként ült mellettem, egy fekete és ujjatlan izompóló volt rajta, amelynek köszönhetően tökéletes rálátásom volt kidolgozott karizmaira és tetoválásaira.

- Neked még is mióta van tetkód?

- Nem olyan régóta. –vonogatta vállát.

- És mi van ráírva?

- John the Apostle.

- Szép.

- Nem érted, hogy miért van ott, igaz?

- Nem igazán. –temettem arcom kezembe, mert bár tényleg szépek a betűk meg a kidolgozás nem értem, hogy miért van ott.

- Nem baj. Majd ha egyszer nagyobb leszel elmondom. – simogatta meg fejem. – De most kezdődjék a tanulás.

- A micsoda? – szerintem most még Whitney Houston magas hangjánál is magasabb voltam, bőven megütöttem a magas C-t. – Nem! Azt nekem senki sem mondta, hogy tanulni kell! Nem, ezt nem vállalom! Inkább menjünk szobára.

- Ne ajánlj fel olyan dolgokat, amiket még a végén el fogok fogadni. De most kivételesen nem tudsz meghatni. Azért kell tanulnod, hogy ne bánts senkit.

- Ezt hogy érted?

- SunHi, nem rég jöttél rá, hogy te is varázserő birtokában vagy, tehát jelenleg minden apró tetted veszélyes lehet. Mint például az előbb. Ugye nem lövelltél ki eddig semmit a tenyeredből?

- Hát nem igen.

- Na látod, ez is az egyik jele annak, hogy még kezdő vagy. Az elméd automatikusan védekezésbe kapcsol, ha valami olyan szituációba keveredsz. Az elméd pedig felébreszti a benned szunnyadó varázslatot, amit ha nem tudsz kezelni bárkinek bántódása eshet.

- Oh, hát erre nem is gondoltam.

- Én pedig igen. Úgy, hogy gyere, tanuljunk. – mondta, majd elindult a Birodalomban lévő ajtó egyike felé. Gyorsan utána futottam, majd hátulról átöleltem és követeltem, hogy húzzon el oda, ahova menni akarunk.

- Amúgy nem is tudtam, hogy te tudsz ilyen komoly lenni. Ez tetszik. – dörmögtem bele vállába, miközben beszippantottam finom illatát.

- És a többi énemmel mi van? Azok nem tetszenek?

- Hát talán…

- Talán mi?

- Talán szimpatizálok velük. – mondtam, majd arcom még jobban vállába fúrtam, mire ő halkan kuncogott.

- Tudod SunHi, én az összes oldaladdal szimpatizálok.

- És ha van olyan oldalam, amiről nem is tudsz, hogy létezik?

- Nincs olyan. Még saját magadnál is jobban ismerlek téged. Az egyedüli dolog, amit nem tudok, hogy milyen az a meztelen tested. De az még egy kicsit ráér.

- Pff, hogy neked mindig elkell rontanod a hangulatot a perverzségeiddel, te PKBD!

- PK... micsoda?

- Perverz Kanos Bohóc Disznó. – mondtam nevetve, mire olyan nagyon röhögni kezdett, hogy lassan átváltozott egy retardált fokává, aki nem ad ki semmilyen hangot, csak tapsikol.

- Azt hiszem eddig ez a kedvencem azok közül, amiket rám aggattak.

- Jaaaj, ezt csak úgy mondod. –mondtam még mindig nevetve. Megálltunk az egyik ajtó előtt, majd maga elé fordított és egy puszit nyomott homlokomra.

- Ezt most nem „csak úgy mondtam”. –mosolygott rám. Kezdek ráébredni, hogy ez a mosoly egyre jobban letud venni a lábamról. – De gyere, még sok dolgunk van ma.

A hely, ahova jöttünk egy tanterem volt. Egy átkozott tanterem. Az egyszemélyes padok egymás mögött hármas oszlopokban voltak berendezve, elől a tanári asztal mögötte pedig egy nagy zöld tábla. Tehát semmi különös, csak egy átlagos tanterem. Bezzeg, amit furcsán akarok látni, az nem lesz az. Az élet csúf fintora. Zico hosszú órákon keresztül beszélt nekem a varázslás történetéről, eredetéről, használóiról, különböző használatairól. Valahol az angol és a francia varázslásnál állt be nálam a kék halál és aludtam el. A következő dolog amire emlékszek, azaz, hogy valaki kihúzza alólam a széket.

- Mi? Mi? Hogy mi? Nem én voltam! –ahogy felnéztem a földről úgy találtam szembe magam egy morcos Zicoval.

- Ennyire unalmas lennék?

- Hát, nem, csak tudod… én sosem voltam azaz egy helyben ülő fajta. Jobban szeretem az intenzív órákat, ahol csinálhatok is valamit.

- Oh, igen? Akkor mit szólnál ahhoz, ha megtanítanálak teleportálni? Erre lesz úgy is a legtöbbször szükséged.

- Mit kéne először csinálnom Tanár úr? –pattantam fel a piszkos földről, majd tisztelegve álltam az akkor éppen töprengő fiú előtt, kinek arcán ezután egy apró mosoly jelent meg az arcán.

- Szólíts továbbra is Tanár úrnak!

- Értettem.

- Remek, akkor most ismételd el, amit mondok. Én.

- Én…

- Téged.

- Téged…

- Szeretlek.

- Szeretlek! Várjunk csak, mi van?

- Én is szeretlek, SunHi. –mondta, majd egy kisfiús mosollyal az arcán adott egy puszit számra.

- Ez gonosz volt.

- Tudom, bocsi. De akkor most kezdhetjük?

- Megígéred, hogy nem lesz több ilyen?

- Ígérem.

- Akkor mehet.

- Jó, hunyd le a szemed. Csettints néhányat az ujjaiddal, menni fog? –ahogy sorolta a dolgokat, én úgy csináltam folyamatosan. – Tökéletes, akkor most gondolj arra a helyre, ahol most a legszívesebben lennél. Nem mindenkinek sikerül elsőre a pontos hely, de próbáljuk meg. Fogd meg a kezem, csettints párat és gondolj.

Miután megfogtam Zico nagy és meleg tenyerét csak egyetlen egy helyre tudtam gondolni, ahol most a legszívesebben lennék. És ez most nem egy könyvtár, egy étterem, egy ágy, vagy a Rendes Világ. Ez egy sokkal különlegesebb hely, ami…

- Hát ti meg mit kerestek itt? –hallottam egy férfihangot, majd víz csobogását. Mikor Zicoval hátrafordultunk Kwant láttuk a kádjában, ahogy testét körül veszi a hab, fején egy fürdősapka és a kád vízében cuki gumikacsák úszkálnak.

- Te komolyan Kwan fürdőszobájába vágytál? – nézett rám Zico letaglózva.

- Én… nem ide akartam jönni.

- De akkor miért itt kötöttünk ki?

- Most mit vagy így kiakadva? Nem te mondtad, hogy nem sikerül mindenkinek elsőre?

- De. Viszont úgy is elcseszhetted volna, hogy inkább kössünk ki egy tengerparton, mint sem Kwan fürdőjében. Tudod, nem szerepelt a terveim közt a „Látni szeretném Kwant, ahogy fürdik” opció.

- Pedig nem is olyan rossz látvány. –pózolt be a kádban ülő férfi.

- Te ebbe most ne szólj bele! –szólt rá hangosan Zico.

- Ja, nem látja, hogy éppen vitatkozunk? –szálltam be én is.

- Jó, oké, akkor hagylak titeket. Viszont Zico… még is miért fogod SunHi kezét? –méregette Kwan Zicot.

- Jaaaj Kwan, ne legyél már ilyen, tudod, hogy ez is a tanulás része.

- Aha, hogyne. De azért kíváncsi vagyok valamire. SunHi, még is hova akartál eljutni?

- Ez nem egyértelmű? A hely, ahol most a legszívesebben lennék, az Apa mellett van. Ott szeretnék lenni, ahol Ő is van. –mondtam, mire Zico és Kwan sokat sejtetően összenéztek. – Hé, mi volt ez a nézés?

- Az, hogy Kwan vize hamarosan kihűl, ezért kifog szállni a kádból, amit nem akarunk látni. Viszlát, Igazgató. – darálta le Zico, majd szememet eltakarva mentünk ki Kwan fürdőjéből, majd ahogy érzékeltem hálójából is.

- Mikor fogjuk folytatni a tanulást?

- Na mi az, hirtelen belelkesedtél?

- Igen! Nagyon jó móka így utazgatni. Rengeteg időt megspórolhatunk.

- Jó, egy feltétellel folytatom a tanításodat, az pedig…

- Hékás, nem úgy volt, hogy ezt a többiekért teszed?

- De, és ha odafigyeltél volna a mai órán, akkor már tudnál mindent.

- Jó, mindegy, csak bökd már ki mit akarsz.

- Gyere el velem randizni!