24. fejezet~ Az igazság...

- Yongguk, ne beszélj hülyeségeket! Ők képtelenek lennének embert ölni. – SunHi teljesen kétségbeesett. Fülei hallották a szavakat, melyeket Yongguk kimondott, viszont az agya nem bírta felfogni. Az nem lehet, hogy az ő új családja megölje azt az embert, akit a legjobban szeretett. Ez még viccnek is túlzás.

- Én figyelmeztettelek. – mondta Yongguk komoly arccal.

- Nem! –kiáltotta a lány. – én most elmegyek innen! – amilyen gyorsan csak tudott elfutott a fiútól és apja állítólagos sírjától, de még mielőtt megtalálhatta volna a temető kijáratát a sötét hajú fiú előtte termett.

- Előtte kérem a fizetséget.

- A mit?

- Megmondtam: ára van annak, hogy elmondom neked azt, amit tudok.

- Nem segítettél vele túlságosan sokat, de legyen. Mit kérsz? – kérdezte a lány idegesen. Nem szokott dühös lenni az emberekre, de Yonggukra most az volt. Azt hitte, hogy a barátja, hogy tényleg bízhat benne, de egy ilyen dolog után, hogy gondoljon rá úgy, mint az előtt? Sokan mondták neki már, hogy az apja valószínűleg már rég meghalt, de ez az egész szituáció annyira valószerűtlen volt, hogy nem tudta elhinni.

Yongguk ahelyett, hogy bármit is mondott volna SunHinak ajkát egy nyertes mosolyra húzta, majd a lányt magához vonta és megcsókolta őt. Ez volt az a cselekedet amitől Zico annyira féltette. Yongguk csókja. Egy ilyen tett egy kapcsolatban lévő ember életét csak megnehezíti, hiszen hazudnia kell miatta, viszont ez egy különleges helyzet volt. Yongguk fekete mágiát használ, ami a legkisebb érintéssel is aktivizálódik különféle fokozatokban. A fiú a csókba rejtette minden hamis és minden igaz emlékét a lány apjával kapcsolatban.

A lány lehunyta szemeit és mindent látott: egy réten ott voltak ők hárman, az apja, Kwan és Zico. Boldogan beszélgettek és nevetgéltek mindenféléről. Egyszer csak az apja elővett egy képet a lányáról és fájdalmasan nézegetni kezdte azt. Eltöprengett azon, hogy itt hagyja a cirkuszt, hogy újra a szerető családjával lehessen. A gondolataiba merült InGuk észre sem vette, ahogy a másik hat fiú is megérkezik a helyszínre, majd egyszer csak minden elsötétül, velük együtt a nyolc férfi tekintete is. Kétségbeesetten nézett rájuk, szólítgatta őket, de semmi haszna nem volt. Mindannyian vészjóslón mentek a képet szorongató ember felé.

- Nézd meg jól azt a képet. Ez az utolsó alkalom, hogy látod azt a ribancot. – mondta Zico, majd elvágta a férfi torkát. A többiek különféle varázslatokat küldtek rá, amellyel nem derülhet ki az igazság. Ám nem sejtették, hogy a messzeségben meglapult Yongguk, aki miután végeztek a többiek „munkájukkal” elvitte abba a temetőbe a férfit, amelyben most álltak SunHival. Megtisztította a férfi testét és eltemette. Mindent úgy csinált, ahogy azt egy halott ember megérdemli.

- SunHi, most már hiszel nekem? – Yongguk kedvesen nézett a lány szemébe, akiből addigra kiszállt minden életerő, és legszívesebben visszatekerte volna az időt egészen reggelig, hogy még véletlenül se induljon el. Vagy… vagy valaki állítsa meg. Zico, igen! Ő megállíthatta volna, hisz találkozott vele, de mi van, ha… mi van, ha az volt a célja, hogy őt is megölje? Ha minden amit neki mondott csak egy félrevezetés legyen, aminek a lány készségesen bedől, hiszen magányos volt és szeretetre vágyott. Zico. Kwan. U-kwon. B-bomb. Taeil. Jaehyo. P.O. Kyung. A legjobb barátai. A szerelme. Mindegyikük a vesztét akarta. Őt is holtan akarták tudni, de…

- Miért? –kérdezte SunHi, majd kétségbeesett zokogásba kezdett. Amennyire csak tudta belefúrta fejét Yongguk vállába, az hátha magába szívja és nem kell az igazságtalan valóságban élnie.

- Kedvesem, őszinte leszek hozzád. Ezután az incidens után léptem ki a cirkuszból. Azóta is magamnál őrzöm a képedet, ami azonnal megbabonázott. A hatalmas és meleg mosolyod, a csillogó szemeid, a vékony tested, a selymes hajad, az egész lényed. Ziconak csak azért kellettél, hogy megölhessen és ő legyen a Császár. Tudod, Édesapád volt az, aki felfedte az itt tartózkodó emberek előtt a mágia csodálatos világát, és ezzel együtt ő lett az uralkodó. Viszont a halálával ez a csodás Birodalom uralkodó nélkül maradt. Mindenki elvesztette a reményt a jobb élet reményében. Zico ekkor a trónt követelte, miszerint nála nincs megfelelőbb ember erre a címre. Ő ismer mindent és mindenkit, tökéletesen alkalmazza a varázslás összes ágát és még okos is. Ekkor én, és az akkor még csak néhány főből álló társulatom mondtuk, hogy InGuknak van egy lánya, azaz egy trónörökös. Ezért is neveztek el téged a Megmentőnek. Te fogod helyreállítani a káoszt, amely a Másik Világban uralkodik. Legalábbis elméletben. Kwan és a bohócok itt elterveltek ellened mindent: a becserkészésedet, a halálod körülményeit, napján, pontos időpontját és a bejelentését. Embertelen körülményeket szántak számodra Kedvesem. Viszont én azért vagyok itt, hogy mindezt megakadályozzam. Ha velem tartasz, és elfogadod az ajánlatomat, akkor Édesapád, Te, én és mindenki más boldogok lehetünk és Zicoékkal egy életre leszámolhatunk.

- Mi lenne ez az ajánlat? – még mindig nem akarta elhinni ezt az egészet. Viszont már túl sok bizonyíték szólt a szerelme… azaz a volt szerelme ellen. Kiszeretett Zicoból. Nem is. Meggyűlölte, megvetette. Meg akarta gyalázni pont úgy, ahogy ő is tette az ő Apjával. Az a bizonyos Sötét Láng, amely SunHiban lakozik most kiteljesedett és kezdte elnyelni a lány egész lelkét és testét. Nincs sok vissza abból, hogy beteljesedjen ez az egész. Szimplán egy „igen” kell ehhez.

- Legyél a Királynőm. Vagyis had pontosítsak: hozzám jönnél feleségül?

- Yongguk…

- NEM! – nincs olyan teremtés a Másik Világban, aki nem ismerte volna ezt a hangot. Zico Yonggukék fele futott, szorosan mögötte a Circus with Secrets többi tagja. SunHi amint meglátta a fiút eszébe jutott hogyan vágta el Apja torkát. Az addigi melegség végleg eltávozott a testéből és a helyére jéghideg undor költözött. Undorodott Zicotól.

- Igen! – jelentette ki határozottan, mire Yongguk ismét megcsókolta. Ezzel az apró kontaktussal egy pillanatra megállt az idő. A madarak nem repültek, a szél nem fújt, a Föld megállt a Nap körüli forgásában, a víz nem folyt, a kivetített képek nem mozogtak, ahogy az emberek is megfagytak. Nem tartott ez sok ideig, szimplán egy másodpercig, de ezzel minden megváltozott. Yongguk a fekete mágia segítségével, mint egy kígyó megmarta SunHit. A mérge végig száguldott a lány ereiben, míg nem érte el a szívét. Ahogy találkozott a méreg és a szív, a Sötét Láng úgy nyerte el igaz alakját. A levegő tornádó alakban nyelte el a lányt, hogy kiszívhasson belőle minden olyan emberi érzelmet, ami a lány kedves énjéhez tartozik. Amint megtörtént ez a folyamat a tornádó eltűnt, és egy teljesen új Kim SunHi állt a helyén kinek láttára a Circus with Secrets tagjai megrémültek, Yongguk pedig elégedetten nevetett fel. A lány bőre sápadt lett, az amúgy barna szeme fekete lett a szemfehérjéjével együtt így most az a kedves szempár ürességet tükrözött. Pontosan olyan a tekintete, mint egy babának, amelynek kivájták a szemeit: hátborzongató. Barna haja szintén fekete lett, ahogy szinte minden létező dolog rajta a bőrén kívül.

- SunHi… - Zico nem akart hinni sem a szemének, sem a fülének. Nem akarta elhinni, hogy elárulta ő azaz ember, akiben a legjobban megbízott azért az emberért akit a legjobban megvetett.

- Kedvencke… - Kyung szemeiből patakoztak a könnyek, ahogy ránézett barátnőjére. Már nem látta benne a kedvességet, a kislányosságot, a szenvedélyt és a boldogságot, amit legelőször, ami miatt olyan nagyon megkedvelte. Most nem látott benne mást, csak gyűlöletet. Színtiszta gyűlöletet.

- Gyilkosok ne becézgessenek engem sehogy! – a lány hangja hideg fuvallatként érte a társulat tagjait, akik szinte kővé dermedtek az erőteljes hangtól.

- SunHi, miről beszélsz? – Jaehyo értetlenül lépett a lány felé egy mosollyal az arcán. Ez a mosoly mindig, minden szituációban bevált a lányoknál, de most semmi. Sármja cserben hagyta őt.

- Megöltétek őt…

- SunHi, Kincsem, gyere, menjünk haza. Ott majd megbeszélünk mindent. –Kwan védelmező apa módjára nyújtotta a lány felé karját, de semmi. A lány aurája villámokat szórt, ha tekintettel ölni lehetett volna, akkor rajta és Yonggukon kívül már senki sem élne.

- Én gyilkosokkal nem megyek sehova! Ne hívjon úgy, ahogy Apa hívott, sőt! Ne merészeljen többet hozzám szólni! Maga nem az apám, és tudják, hogy miért? Mert maguk ketten megölték őt! Zico és Kwan megölték Kim InGukot, az Édesapámat!

- Kedvesem menjünk innét, mielőtt a Királynőt is bántanák. –ölelte át védelmezőn Yongguk a lányt.

És ez volt az a pillanat, mikor Zico úgy érezte, hogy minden, ami fontos volt a számára eltűnt mellőle. A lelke megmaradt része végleg meghalt, megsemmisült, elkárhozott.

- Hercegnőm, milyen gyilkosságról beszélsz? Tudod jól, hogy mi senkit sem tudnánk bántani! –a fiú megpróbált mindent, hogy elhitesse a lánnyal az igazát.

- Zico, én már semmit sem tudok neked elhinni.

- De az apád még él! Itt van velünk. Látod? Kwan, mond már el neki az igazat! – Zico előrerántotta az igazgatót, aki megrökönyödve nézte lányát, aki úgy gondolta róla, hogy halott. Ő erre még nem áll készen. Nem tudja, hogyan kérjen bocsánatot a sok szenvedés miatt. Nem tudja, milyen indokkal álljon elő, hogy miért hagyta ott őket az anyjával. Egyszerűen csak nem tudta hogyan elmondani neki, hogy szereti.

- Kincsem, én… -kezdte Kwan, de SunHi félbe szakította.

- Nem! Nem vagyok a maga „kincse” vagy Zico „hercegnője”, vagy Kyung kedvenckéje”. Nem! Én már nem vagyok semmi az olyan emberek számára, akik megölték az Apámat! Jah, és Zico, a mai naptól én már nem vagyok többé a Circus with Secrets tagja. Én mától Yongguk egyetlen hercegnője maradok. –mondta a lány, majd Yonggukhoz bújt, aki az ő igazi megmentője volt.

- Nem! SunHi, nem teheted ezt!

- De igen, megtehetem. –mondta a lány, majd Yonggukkal együtt kámforrá váltak.

Ez volt az a nap, mikor Zicot megrohamozták a múlt árnyai. Az anyja szeretete, majd gyűlöletet. Az apja vas szigora. Az iskolai bántalmazások. A tanárok lekicsinylő szavai. Azok az emberek, akik megölték a bátyját. A bátyja utolsó szavai és maga a hősiessége, hogy sosem hagyta egyedül. A pszichiátrián lévő orvosok és nővérek. Kwannal való első találkozása. A fiúk. A társulat. És legvégül SunHi, majd az álma. Eszébe jutott, hogy pár napja mit álmodott, amelyben csak ugyan lejátszódott minden, ami addig történt vele. Aztán a legvége, amikor Yongguk SunHit ölelte. Hát persze. Innen voltak neki ismerősek a lány szavai. Megálmodta volna a kínkeserves jövőt? Tényleg így érne véget az ő történetük? Ha nem lehet övé élete szerelme, akkor hát mi értelme a létezésének? Gyakorlatilag semmi. Minden egyes levegővétele fölösleges most, hogy nem ő tartja a két keze közt a lányt.

- Hyung, menjünk. – P.O, a legfiatalabbak a bohócok közül, minden erejét összeszedte ahhoz, hogy felemelje zokogó barátját és vezetőjüket a földről. Nem igen szokták egymást megilletni a szokásos „hyung” és „dongsaeng” kifejezésekkel, hiszen a kapcsolatuk túlságosan belsőséges volt ahhoz, hogy az illemmel törődjenek. Csak akkor használják, ha muszáj. Mint például most.

- Nem megyek Jihoon-ah, nem vagyok hajlandó innen egy centire is megmozdulni. Az életemnek vége, semmi értelme.

- Ne mondj ilyeneket te buta, még nincs semmi elveszve. –Kyung a szokásos fültől fülig érő mosolyával ajándékozta meg Zicot, de még így se tudta elűzni belőle a szomorúságot. Senki nem tudta, hogy mit kezdjenek a fiúval. Eddig kétszer volt ilyen állapotban az ismertségük alatt: mikor Yongguk elhagyta a cirkuszt és mikor megpróbálta elvenni tőle SunHit. Ez viszont a harmadik alkalom volt, mikor végleg sikerült tönkre tennie egykori vezetője életét.

- Zico. –Kwan hangja messzi volt, még is közelről szólt. A sír előtt állt, melyre egykori nevét vésték. Elmormolt egy varázsigét, mire az egész temető eltűnt és újra a Rémségek Erdejében voltak. – Azt hiszem itt az idő.

- Mire?

- A Háborúra.

***

- Isten hozta, Kedvesem. – mondta Yongguk majd kinyitotta a kastély kapuját. A hatalmas kőépítménynek hozzáillően terebélyes fakapuja volt melyen különböző csicsás és kacskaringózó minták helyezkedtek el.

A Dark Circus csapata a hallban várt mesterükre és választottjára.  Amint megérkeztek mindenki abbahagyta, amit éppen csinált és azzal voltak elfoglalva, hogy örüljenek a Megmentőnek, aki segít neik legyőzni a Circus with Secrets-et. Az épület belsejében két szín uralkodott, csak úgy mint Kwanéban, egyetlen szín különbségével: piros és fekete. A két szín tökéletesen megfért egymás mellett. A járólap fekete-piros kockás volt, a függönyök pirosak, a karzat fekete, a lépcsőfokok soronként váltakoztak a fekete és a piros különböző árnyalataiban. A helyiségben szerte-szét hevertek elnyűtt fotelek, kanapék és egyé ülőalkalmatosságok. Az egész tiszta volt, még is mocskos volt, ami miatt egy bűntanyára emlékeztetett, ahol minden szemetes, koszos, gusztustalan és nem higiénikus. De Yongguknak erre volt szüksége ahhoz, hogy otthon érezhesse magát, a követői szeressék és a SunHin alkalmazott varázslat életben tudjon maradni.

- Noona! – a rózsaszín hajú fiú amint meglátta a lányt egyből felé futott és megölelte. A fiú nem csak magassága és vékonysága, de hajszíne és beszéd stílusa miatt is kimagaslott a többiek közül. – Még alkalmam sem volt, hogy bemutatkozzak. Zelo vagyok, a legfiatalabb, aki mindenkit lefog igázni Yongguk oldalán.

- SunHi, a Megmentő, aki Yongguk Királynője. – a lány maga sem értette, hogy honnan és miként ejtette ki ezeket a szavakat, de még ő maga is meglepődött a saját hangján. SunHi igazi énje jelenleg egy kicsiny, kalitkába zárt madárka, akit fogva tart a gonosz énje, aki most uralkodik a teste felett. Ahogy a madárkák is szabadulni akarnak a bezártság elől, úgy a lány lelke is kiakar törni ebből a béklyóból.

- Himchan vagyok. Furcsa, hogy a kígyóid nélkül látlak. –simította meg a lány hófehér arcát a lehető legjóképűbb fiú, aki a teremben volt. – csak nem hiányoznak?

- Hát, egy kicsit. Talán. Nem tudom. – mondd már ki, hogy igen, te szerencsétlen! –kiáltotta a ketrecben lévő lány fogva tartójának, aki egy aprót legyintve irányította további tetteit.

- Ne aggódj, míg én itt vagyok, eszedbe se jutnak azok a rusnya testvéreim, Moon JongUp. – egy szőke hajú fiú lépett SunHi-hoz. Arcának felét kígyóbőr takarta, ahogy bal kezét is. A fiú látva a lány meglepettségét nagy mosolyra húzta a száját, majd kidugta rá nyelvét, ami olyan volt mint az állatoké: kéttagú. A lányt itt elfogta egy fajta émelygés, de a fiú ezt látva gyorsan visszahúzta azt és hangosan nevetni kezdett. – Nyugi van, nem foglak bántani. Bár a lányok szokták ezt kedvelni, már ha érted, hogy mire gondolok.

- Takarodj innen, te hülye. – a kígyófiút egy hatalmas mogyoróbarna szemekkel rendelkező fiú lökte arrébb. Az illető csak állt ott, nem mondott semmit csak a lány szemébe bámult, mire az elindult előre, majd a fiú ölébe esett. – Hipnotizőr Jung Daehyun, soha ne nézz a szemembe.

- Elég lesz már. Túlságosan is megijeszted. – a következő fiú egy barátságos mosoly keretében hajolt meg a lány előtt, aki utánozta a fiú mozdulatát. – Yoo Younjae, nagyon örvendek, kedves.

- Vele se fogj kezet. Kitudja, hogy milyen szörnyet küld beléd. –röhögött Daehyun, mire a lány kétségbeesett arckifejezéssel fordult az előbbihez.

- Idéző vagyok, gyakorlatilag bármit előtudok idézni a Pokolból vagy a Mennyből. –vonogatta a fiú vállát szerényen. –Csak a démonok néha emberi testeket kérnek, és hát olyankor nincs mit tenni, fel kell áldoznunk valakit, akit később a lény felfal.

- Ne aggódj Kedvesem, nem te leszel az. –ölelte át Yongguk SunHit, mire az átölelte jobb karját. – Most felviszem Kim SunHit a szobájába, pihennie kell. Ma már így is elég trauma érte, nem akarom, hogy még ti is rátegyetek egy lapáttal.

A két fiatal kézen fogva mentek fel a hosszú lépcsősoron, aminek tetején balra fordultak, majd egy kisebb labirintus után elérkeztek Yongguk szobájához, ami mostantól SunHi-é is. A szoba egyébként tele volt különböző szobrokkal amelyek mind más-más hátborzongató lényt formáztak meg. A falak feketék voltak, rajtuk festmények, melyek a Yongguk által elképzelt társadalmat mutatták be: a gyengék holttestein tapostak az erősek. Ám minden kép legtetején ő maga állt jelképezve, hogy ő a Mindenség ura, a Király. A szobához tartozó erkélyen ocsmány vízköpők hada sorakozott, míg a szoba egyik eldugott sarkában egy elszáradt vörös rózsa árválkodott.

SunHi a vörös bársony takarók közé fészkelődött, amelyek a puha ágyat takarták. Kényelmes volt, viszont nem volt ott vele senki, akit átölelhetett volna, akinek a melegségét érezhette volna. Az agyában és szívében újra felröppent a magány gondolata és érzése, de a lehető leghamarabb megpróbálta elűzni onnan azokat.

- Jó éjszakát. –mondta Yongguk majd egy csókot nyomott a lány homlokára.

- Yongguk, - ragadta meg a lány a fiú karját, hogy maradásra kényszerítse-, maradj velem.

- Majd később, Királynőm.

- De Zico mindig… - SunHi képtelen volt befejezni mondatát, mivel a fiú pofon vágta őt.

- Egy valamit jól jegyezz meg: Én. Nem. Vagyok. Zico. – mondta, majd egy erőszakos csókot nyomott a lány ajkára, amellyel még több mérget szivárogtatott át annak testébe, ezzel is még jobban meggyengítve igazi énjét és a Circus with Secrets iránt táplált gyengéd érzéseit.