23. fejezet~ Dark Circus

SunHi

Az élet kiszámíthatatlan. Sosem tudhatod, mikor jön egy fordulat, egy történés, egy pillanat, ami a feje tetejére állíthat mindent. Az emberek azt hiszik, hogy ilyen dolgok egyetlen egyszer következhetnek be az életben, pedig tévednek. Annyiszor változik meg az életük, ahányszor ők maguk azt kívánják. Ez a kívánság lehet tudatos, de lehet tudatalatti is. Nagyrészt az utóbbi teljesül. Vegyük a példáját egy átlagembernek, aki nincs megelégedve a munkájával és azt kívánja, bárcsak vége lenne már. Ilyenkor a Sors, ami az Életkerekét forgatja, felkínál neki számtalan lehetőséget, amelyek közül bátran választhat. Általában szituációtól és embertől függően változnak a dolgok, amik közül az ember változhat, viszont egy dolog mindig ott van mindenkinél. És ez nem más, mint a Halál. Mint ahogy a Tarotban, az életben sem feltétlen jelenti a Halál egy személy halálát. Ez is egyfajta változás: meghal, megszűnik az a lét, amit eddig megszoktunk és szerettünk és helyette valami más jön: ez lehet izgalmas, de lehet unalmas is. Lehet, hogy örülni fogunk neki, de lehet, hogy nem. Lehet, hogy könnyedén észrevesszük, de lehet, hogy csak hosszas próbálkozások árán mutatja meg magát a változás. Ezeket a dolgokat általában valamilyen jel követi, mint ahogy most is, nálam.

A szobám minden egyes négyzetcentijét koromfekete, ám mégis gyönyörű hollótollak borítják be. Úgy néz ki, mint ha egy egész madár sereget fosztottak volna meg tollaiktól. Viszont ez szép volt és rendezett, egy igényes munka. Egyáltalán nem hasonlított arra, mintha egy vadállat tépte volna szét az állatokat. Az összes toll hatalmas gonddal volt a padlóra helyezve, gyakorlatilag féltem leszállni az ágyamról, ne hogy tönkretegyem ezt a műalkotást. Ám ahogy egyre jobban néztem a tollakat úgy kapott el a rettegés. Minden érzékem beindult, hogy meneküljek innét olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudok. Ne törődjek azzal, ha megsebesülök, ha eltörik valamim, csak menjek, különben a Halál vár rám. Nem tudtam mit csinálni, sikítani akartam, de egy hang sem jött ki a számon. Én megpróbáltam mindent: sikítani, dobolni a kezeimmel valamilyen tárgyon, hogy meghalljanak, de semmi. Ez az egész olyan volt, mintha a hangszalagjaimat tövestül kirántották volna, valamint a kezeimet és lábaimat több tonnás vasláncok tartották volna az ágyhoz. Kétségbeestem. Kerestem a módszert, amivel szólni tudtam volna Ziconak, vagy Kwannak, vagy bárkinek ebben az átkozott kastélyban, de semmi sem jutott az eszembe és semmi sem sikerült.

A szabadulási tervem kiagyalása közben egyszer csak egy orkánszerű vihar tört ki a szobámban, ezzel mindent porrá zúzva. Viszont a tollaknak semmi bántódása nem esett. A következő pillanatban pedig ez a vihar megfordult, és mint egy film, mikor újra akarunk nézni egy jelenetét, ezért visszatekerjük, úgy mozgott vissza. Mindent körbejárt, amit előtte, és ezzel is megjavítva mindent, amit tönkre tett. Tényleg olyan volt, mintha egy filmet visszatekernénk. Ám a tollak most mozogtak. Mindegyik egy hatalmas kupacba rendeződött, ami végül egy hatalmas éjsötét hollót formázott meg. A vihar elállt, az állat pedig megelevenedett. Vészjósló krákogásba kezdett, szárnyaival őrült módjára csapkodni kezdett, majd egyszer csak egy levél került az ölembe, mire a fekete lény az eddiginél is hangosabb hangot adott ki magából. A borítékhoz nyúltam és amilyen gyorsan csak tudtam kinyitottam és kihúztam belőle a levelet, mire a madár elhallgatott.

„Drága SunHim, avagy Hercegnőm!

Hatalmas megtiszteltetés lenne a cirkuszunk számára, ha megtekintenéd az előadásunkat, ami ma pontban délben kezdődik a Rémségek Erdejében. Ne rémisszen meg a név kedvesem, semmi ijesztő nem lesz ott, csak mi, akik esdekelve kérnek arra, had láthassanak. Bár az első találkozásunk jól sikerült, a lakomát nem tudtuk együtt élvezni és épp ezért kérlek arra, hogy látogass el szerény társulatunkhoz.

Remélem, nem veszed tolakodásnak meghívásunkat, csak kissé igazságtalanságnak tartjuk, hogy azt a személyt, aki a Mi Megmentőnk is, Kwanék így elsajátítják. Nem kérünk semmi többet, mint egyetlen délutánodat a drága életedből.

Ha elfogadod a meghívást, akkor pontban délben találkozzunk az erdő közepén. Izgatottan várom és várjuk már az újbóli találkozást,

A Dark Circus tagjai és vezetőjük: Bang Yongguk, avagy kedvesed és leendő hitvesed.”  

A madárra néztem, aki egész végig engem bámult, majd miután végeztem a röpke üzenet elolvasásával a madár egy apró ködfelhőben eltűnt pontosan úgy, mint a vacsorakor Yonggukék.

Ahhoz képest, hogy a frászt hozták rám ezzel az egész herce-hurcával, nincs is szó olyan, hű de nagy dologról. Először megijedtem, hogy megint valamilyen vérszerződést, vagy valami hasonló borzasztó dolgot kell csinálnom, de szerencsére nem. Ez csak egy ártatlan kis előadás lesz, amiben pedig nincsen semmi rossz, nem de?

Miután a szívem és az egész lényem lenyugodott a hirtelen jött sokktól keresgélni kezdtem a ruháim közül. Mert ha már itt vagyok és elmegyek valamilyen műsorra, nem mászkálhatok slampos ruhákban. A választásom végül egy fekete fűzős szoknyára esett. Mell részét fekete csipkés anyag borította középe egy ugyanilyen színű masnival. Fűző része sima fekete volt, majd ahol csatlakozott a szoknyarész a felsővel ugyanolyan minta és anyag volt, mint a mell résznél. A szoknya egyszerű tüllszoknya volt, ami a combközéptől egy kicsit feljebb ért. Mivel túl rövidnek találtam és nem voltam biztos magamban, ezért felvettem alá egy fekete harisnyát, melynek oldalán rózsák voltak. Cipőnek pedig egy laposabb sarkú, kerek orrú darabot választottam. 

Hajamat kifésültem, szemhéjamra pedig felvittem egy enyhe tus réteget. Most kihagytam minden olyan dolgot, mint ékszerek, vagy egyéb smink, tekintettel arra, hogy siettem. Bár délig még volt három óra, bele kell számolnom az eltévedés lehetőségét is a menetrendembe.

Kimentem a szobámból, majd halkan bezártam magam mögött az ajtót. Leggyorsabb lépteimmel szeltem át a hosszú folyosót és nagy lépcsőt. Mikor már pont láttam magam előtt az ajtót, vagyis a célt, valaki megragadta a karomat, magához vont és hosszasan ölelt majd egy puszit adott az arcomra.

- Hova ilyen sürgősen Hercegnőm? – dörmögte a fülembe a kérdést egy mély hang.

- Megmondtam már, hogy ne hívj így. – fordultam meg és néztem a szerelmes tekintetű Zico szemébe.

- De hát ha egyszer az vagy nekem?

- Akkor legyek számodra más.

- Feleségem. –mondta, majd egy hosszas csókot nyomott a számra.

- Jó lesz az a Hercegnő. –mondtam arcomon hatalmas pírral.

- Ne variálj, Törpe. – mondta, majd még egyszer megölelt.

- Naaa, elég lesz ebből! –toltam el magamtól.

- De nekem soha nem lesz elég belőled. – húzott vissza magához. – Úgy szeretem, ha itt vagy, a karomban. Ha ölelhetlek, ha csókolhatlak, ha szerethetlek. Egyszerűen csak szeretem, hogy itt vagy nekem.

- Ez egy újabb vallomás akart lenni?

- Ez egy újabb vallomás akart lenni. –felelte mosolyogva.

- Én is szeretlek. – mondtam, majd egy újabb csókra vontam magamhoz. Még mindig nem tudom elhinni, hogy valaki lehet ennyire nagyon szerelmes, mint amilyen én vagyok. Bár most Yonggukék cirkusza lebeg a szemem előtt, Zico mindennél előrébb van. Mindenkit legyőzött a szőke hajával, gyönyörű barna szemeivel és ragyogó mosolyával. Idegesítő, mégis imádnivaló személyiségével. Szóval jah, szerintem tényleg szerelmes vagyok belé.

- Ebédelünk együtt?

- Hát, most nincs hozzá kedvem. De mit szólnál egy vacsorához?

- Még jobb. Alig várom már az estét. – mondta, majd adott egy puszit az arcomra és már el is tűnt.

- Tényleg imádlak, te őrült. – suttogtam, majd kiléptem a kastélyból mire egy nagy szellő arcon csapott.

Az addig napfényes időjárás most romlani kezdett, nagy és ronda szürke felhők borították be az eget jelezve, hogy hamarosan esni fog. A következő pillanatban egy hatalmasat dörgött az ég. Olyan volt, mint egy ágyúdurranás. Egy olyan ágyúdurranás, ami egy csata kezdetét jelzi. Egy olyan csatáét, ami rengeteg életet követel majd és semmi jót nem ígér. Ha most babonás lennék és hallgatnék a „természet jelzéseire” tuti, hogy visszafutnék a kastély biztonságos falai közé. De emberek, ez csak egy kis eső! Nem fog ártani.

~o~ 

A lány mit sem sejtve rohant végig a menedéket nyújtó főtéren egyenesen a Rémségek Erdeje felé. Senki sem foglalkozott vele, ugyanis senki sem gondolt arra, hogy a Megmentőnek bármi rossz is sántikálhat a fejében. Az emberek mosolyogva nézték SunHit, ahogy határozottan megy egy olyan helyre, ami megváltoztatja az életét. A lány nagyon jól érezte, hogy a pár órával ezelőtti madártollak a változás jelei voltak. Amikor csatlakozott a Circus with Secrets-hez az élete megváltozott a jó irányba. Viszont most, hogy az erdő felé rohan, és fölötte Bang Yongguk kémmadara repked, az élete száznyolcvan fokos fordulatot vesz, mindenki későbbi bánatára a lehető legrosszabb irányba.

A mit sem sejtő lány másfél órás út után megtalálta ez erdő bejáratát. A fák több méteren keresztül nyúltak az ég felé. Az összes ugyan olyan volt: törzsük a fekete és szürke több árnyalatában pompázott, lombkoronájuk a lehető legsötétebb zöld volt, majdnem fekete. Mindenféle elvarázsolt lény repült, mászott vagy csúszott ki a fák közül. SunHinak még lett volna lehetősége visszafordulni és alakítani a Sorsán, de nem tette. Kíváncsi és bátor természetének köszönhetően belépett az erdőbe, mire az ég egy újabbat dörgött. Ő mit sem törődött olyan apró dolgokkal, mint egy vihar, csak ment. Miért ment olyan nagyon vakon egy olyan ember után, akit nem is ismer, és nem tud róla semmit? Egyszerű: varázslat. Minden, ami a Másik Világban történik a varázslatnak tudható be. Nem az elménk roncsosodásának, a képzelőerőnk túlszárnyalásának, nem. Semmi ilyesmiről nem volt szó. Egyes egyedül a varázslat a felelős itt mindenért: a legkisebb porszemtől elkezdve minden ország alternatív verziójáig.

Yongguk kifinomult és ravasz használója volt a varázslatnak. A Circus with Secrets-nél töltött ideje alatt elsajátított minden sötét mágiát, ami a Dark Circus megalapításához segítséget nyújtott neki. A fiúnak meggyőződése volt, hogy ő a Király, aki mindenki és minden felett uralkodni fog. Viszont ahhoz, hogy birodalma és hatalma beteljesülhessen, szüksége volt egy Királynőre. Éveken át kereste ezt a személyt, az se zavarta volna, ha saját neméből találja meg uralkodótársát, csak már had vegyen el mindenüket az embereknek és a Másik Világ lakóinak. Egy áramütés érte Yonggukot, mikor először megpillantotta SunHit Zico egyik féltve őrzött képén. Teljesen magával ragadta a lány mosolya, a sötét szemei, a kislányos kinézete, a bőre, a haja, a ruhája, minden. Ám még képen keresztül is látta a lány lelkében tomboló tűzet, ami a Sötétségért égett. Amikor végre személyesen is találkozhatott a lánnyal ez a bizonyos láng felerősödött a lelkében és csak arra várt, hogy Yongguk ezt véglegesen kihozhassa belőle. Látta, ahogy azok a mocskok megpróbálják kioltani ezeket a gyönyörű lángnyelveket a lányból. Undorítónak találta minden egyes próbálkozásukat, viszont neki van egy olyan dolog a tarsolyában, amivel egyik jó sem rendelkezik: a hazugság és a sötét mágia művészete. Nincs semmi másra szüksége, mint hogy elvarázsolja a lányt a hazugságaival, amik igazibbnak tűnnek mindennél, amit a lány eddig ismert. Ennek ellenére nem csak hazugságot fog használni, igazságot is kever a dologba. Megtanulta már, hogy színtiszta csalással nem jut semmire, legalábbis ha varázslatot is használ. A varázslat az igazság eszköze, hogy megvilágíthassa az embereket. Yongguk olyan módon elsajátította a hazugsággal vegyített mágiát, hogy néha már ő maga sem tudja mi az igazság és mi nem.

SunHi az erdő közepéhez ért, ahol egy hatalmas tavat talált rajta öt jégtáblaszerű képződménnyel. A magasból hirtelen egy női alak ereszkedett le, fehér lepel volt rajta, fején díszes korona.

- Nous attendons toi, SunHi. Accept notre cirque et le Obscurité! Vien avec nous! –suttogta a nő franciául.

- Csatlakozz hozzánk, SunHi. Fogadd be a cirkuszunk és a Sötétséget! Gyere velünk! – a lány megijedt a semmiből megszólaló mély hangtól, de amint észre vette Yonggukot elmosolyodott.

- Micsoda?

- Ezt mondta Kiera. De most gyere velem, élvezzük a műsort. – mondta, majd megragadta a lány karját, a tóhoz vitte és felültette egy nagy vízi bicikliszerű járműre.

SunHi félve pillantott körbe végig a tavon, amelynek szélén krokodilok voltak. Vagyis nem, nem volt ott semmilyen állat. Drapp ruhába öltözött nők lebegtek a vízen, mintha ők lennének azok a hüllők. Yongguk átölelte a lányt és büszkén nézett a társulatára és az időjárására, amik tökéletesen besötétítették az erdőt. Nem annyira, hogy ne lehessen látni, pont úgy, hogy szemmel láthatóak legyenek az események.

A magasból hirtelen nyolc alak ereszkedett le: négy piros ruhás és négy fehér ruhás. A Piros ruhások nők voltak, míg a fehérek férfiak. A nők a barna képződményeken kezükkel megálltak, mire a férfiak eltűntek. Valahonnan felcsendült egy egyiptomi zene, mire a négy nő táncolni kezdett. Gimnasztikusok, azaz akrobaták voltak ők is, csak úgy, mint SunHi. Az előadásuk nagy részénél alsótestüket használták, kezeiken csak tartották magukat, de ehhez is már nagy erő kellett. Lábuk és csípőjük úgy mozgott, mintha egyetlen szem csontot vagy porcot nem tartalmazna. A lány megakarta kérdezni a fiútól, hogy van-e a lányoknak csontjuk, de az csendre intette őt, ezért a show további rézében elképedve nézte a mutatványosokat. Belevontak minden körülöttük lévő dolgot az előadásba: a vizet, a táblákat, a krokodilokat játszó táncosokat, a fákat, mindent, amit csak tudtak. Aztán az egyik pillanatban a legalacsonyabb lány a mellkasára feküdt és alkarjával tartotta magát, lábait két oldalra tette. Egy másik lány fölötte csinált egy hidat, így az előbbi lány átölelte karjait lábaival, hogy megtarthassa társát. Következő társuk a hidat formázó lány hasára feküdt, lábaival játszott egy keveset, majd a legalsó lány térdeire tette talpát, így akár úgy tűnhetett, hogy a lány tényleg nem rendelkezik gerinccel, ugyanis a teste egy „c” betűt ábrázolt. Végül a legutolsó lány az utolsó előtti combjára támaszkodva pattant fel az egész emberi építmény tetejére. Ő volt a csúcsdísz, mint Karácsonykor a karácsonyfán. Ezután egy hatalmas villanás jött, a tó eltűnt, helyére az erdő eredeti része került, azaz a talaj és a sok-sok fa. A fák ágain egy-egy ember bujkált, majd egyesével leugráltak onnét, így a majd’ ötven fős társaság szembenézett a lánnyal. Ott volt köztük a rózsaszín hajú és incselkedő fiú, Zelo és a gyönyörű srác, Himchan is. A többi tag még ismeretlen volt a lány számára, de mindegyiket megakarta ismerni. Látta a lelki szemei előtt, ahogy ő kibékíti a két cirkuszt, eggyé válnak és boldogan élhetnek, míg világ a világ.

- Csatlakozz hozzánk! – mondta Yongguk immáron nem a lány mellől, hanem vele szemben.

- Nagyon ügyesek vagytok, és kedvesek, meg minden, de… Én ezt nem tudom elfogadni. Nekem dolgom van Kwanéknál. Tudjátok, olyan dolgok, mint a szerelem, meg Apa megtalálása, és hasonló dolgok.

- Szerelem? Biztos vagy benne, hogy eldobnál egy ilyen lehetőséget egy olyan barom miatt, mint Zico? – kérdezte Zelo.

- Zico nem barom. –mondta durcásan SunHi. Senki nem mondhat ilyet az ő kedvesére csak ő és a többi bohóc. – És amúgy is! Nekem már megvolt „A lehetőségem” a Circus with Secrets-nél. Minden embernek csak egy nagy lehetősége van az életben, és én ezt eljátszottam. Szóval sajnálom, de nem tudom elfogadni az ajánlatot.

- És ha most azonnal elviszlek az apádhoz? – ez a kérdés instabillá tette a lány eddig stabil nézőpontját a dolgokról. De hát minek aggódni? Kwanék azt mondták, hogy ott van náluk az apja, csak meg kell találniuk.

- Szép próbálkozás Yongguk, nagyon szép. De Apa nincs itt, hanem ott van, Kwanéknál. Csak még nem áll készen a találkozásra. Tudod, hogy megy ez az egész „erő-gyűjtés”…

- Hazudtak neked.

- Hogy mi? –a lány nem kapott választ a kérdésére, ugyanis az erdő helyett egy zöld tisztásra értek, ahol néhány kődarab kandikált ki a földből. Vagyis nem csak egyszerű kődarabok voltak. Mindegyik egy-egy sírkő volt. Yongguk egy temetőbe vitte SunHit. –Mit keresünk itt? –kérdezte a lány teljesen kétségbe esetten.

- Nézz csak oda. –mutatott Yongguk egy táblára, mire SunHi szíve az eddiginél is jobban összetört. Minden remény, ami eddig a lányban volt elveszett, eltűnt a feledésbe. Ahogy meglátta a nevet, ami a kőre volt vésve lábaiból kiveszett minden erő, elméjét elöntötte a gyász. Nem létezett számára semmi, csak ő és a sír, ami a legkedvesebb embert takarta be. Nem gondolt szerelmére, Zicora, a legjobb barátaira, a cirkuszra, a Másik Világra vagy a Rendes Világra. Eszébe se jutott, hogy Yongguk mellette van, vagy, hogy bárki láthatja a kétségbe esett sírását. Őt csak egyetlen egy dolog érdekelte és az a felirat volt, miszerint Kim InGuk ezen a helyen fekszik békében.

- Apa! –tört ki a lányból minden elfojtott érzés, ami benne volt. Ő annyit kereste, kutatta az édesapját, de még ha szerette volna, se találja meg, ugyanis a Másik Világon halt meg és ide is lett eltemetve.

- SunHi, én tudom, hogy mi történt Édesapáddal. –guggolt le mellé Yongguk és magához vonta egy ölelésre, amit a lány készségesen elfogadott.

- Mond el, könyörgök.

- De nincs ingyen. És, hát hogy is mondjam… nem kellemes történet.

- Yongguk, - nézett a lány Yongguk szemeibe, már amennyire látott a benne lévő könnyektől- engem nem érdekel, hogy mennyire rossz, meg mennyire nem, és, hogy mit kell érte tennem. Tudnom kell, hogy mi történt az Apámmal. Tudnom kell, hogyan halt meg az az ember, akiért bármit megtettem volna és akit a világon legjobban szerettem!

- Hát jó, legyen. Kwan, Zico és a többi bohóc…

- Hogy jönnek ők most ide?

- SunHi, ők ölték meg az édesapádat!