25. rész~ A tervek

Zico

- Barátaim, testvéreim, munkatársaim, mindenki, aki bármilyen kapcsolatban áll velem és a cirkusszal. A mai napon olyan dolog történt, ami veszéllyel lehet az egész emberiségre, de leginkább ránk, a Másik Világon élőkre nézve. Yongguk elvarázsolta a Hercegnőt. Mint a Másik Világ uralkodója jelentem be a Háborút. Tudom, még senki sem áll készen erre a hatalmas feladatra, viszont kénytelenek vagyunk megtenni ezt a lépést az életben maradásért. Ha Yongguk, a Sötét Herceg lép a trónra az Apokalipszis tündérmesének fog tűnni a szemünkben. Éhezés, szomjazás, kivégzések, rablások, pusztítások, anarchia, vaskezűség. Ugye senki nem akarja átélni ugyanazt, amit szüleink és nagy szüleink évekkel ezelőtt? Ugye senki nem akar a Sötétség rabja lenni? Ugye mindenki szabad akar lenni a Fényben? Ne hagyjuk, hogy a történelem megismételje önmagát. Ehhez pedig a háború az egyetlen út. Ha sikerül legyőznünk a Dark Circus tagjait visszakaphatjuk a Hercegnőt, a Sötétség és a Fény ismét egyenlő lehet, a rend vissza fog állni a maga megszokott helyébe. Úgyhogy kérek mindenkit, akinek módjában áll készüljön fel a harcra és csatlakozzon a seregünkhöz. Ha tudnak, szóljanak a szomszédos falvaknak, hogy a segítségünkre lehessenek. – egyeseket megrémisztett Kwan komolysága, másokat lenyűgözött. Van, aki reményt vesztve, kuporogva sírt a földön, viszont volt, aki már intézkedett is a fegyverekről és további erősítésekről. A Másik Világ fölé sötét felhő húzódott, amely egyet jelentett a Véggel. Senki nem tudta mi fog ezután következni, csak azzal voltak tisztában, hogy ha nem állnak a sarkukra, akkor mindent elvesztenek. Hisz aki harcol, az győzhet, de veszthet is. Viszont aki meg sem próbálja az már vesztett is. Senki nem akart Yongguk szolgája lenni, aki kénye-kedve szerint ugráltathatta volna őket, majd ha kedve tartja kivégezni őket. Nem, senki nem kívánt magának, barátainak, gyerekeinek ilyen jövőt. Nem akartak semmi mást, mint egy szebb jövőt, ahol a Sötétség megbújva létezik, és nem mer előjönni rejtekhelyéről. – Az ütközet részleteiről holnap adunk pontosabb információt, amint mindenki elrendezte magában az érzéseit és eldönti: a csatatéren akar támogatni minket, vagy itthon várják felkészülten az esetleges támadásokat, vagy utánpótlásokat. Könyörögve kérem mindannyitokat, fiatalokat és idősöket, gyengéket és erőseket, nőket és férfiakat, hogy a Világunk megmentése érdekében segítsenek minket. Ha bárkiben megfogalmazódott bármilyen kérdés, azt most, vagy holnap feltehetik nekem itt, ezen a helyen.

- A Herceg hogy van? – egy középkorú kereskedő tette fel a kérdést, ami mindenki oldalát fúrta. A Herceg. Mindenki tisztában van vele, hogy leendő uralkodójuk érzelmileg instabilis, ha ilyen dolgokról van szó, ám ők mégis bíztak benne és reménykedtek, hogy az ő vezetésével vehetnek részt a háborúban.

- Nem fogok hazudni maguknak, elmondom az igazságot. Hercegünket annyira megrázta a Hercegnő távozása, hogy egyik percről a másikra újra előjött lelke mélyéről az őrület és a depresszió. Tegnap óta tíz alkalommal fékeztük meg a gyilkolási hajlamát, valamint tizenhatszor az öngyilkossági kísérleteit. Sajnálatos módon nem tudom garantálni, hogy képes lesz a csatában ép ésszel részt venni, de megteszünk minden tőlünk telhetőt. A Hercegnek most csak pihenésre van szüksége, és a dolgok alapos átgondolására. A háború az ő jelenlétével vagy anélkül is be fog következni, nincs vita.

- A Háborúban a Hercegnő is részt fog venni? –kérdezte egy idős hölgy, aki az unokáit ölelte át, hátha az ölelése megmentheti őket.

- Yonggukot és az aljasságát ismerve szinte biztos vagyok abban, hogy a Hercegnő is oszlopos tagja lesz a hadseregének.

- Bántanunk kell SunHit? – Lilly teljesen összeomlott, amikor megtudta, hogy valószínűleg valaki ártani fog a legjobb barátnőjének. Lehet, hogy ez a valaki ő lesz, de lehet, hogy nem. Ő nem akarta a lányt bántani.

- Lilly, ne aggódj, mindenki azon lesz, hogy a lehető legkevesebb alkalommal kerüljön a közelébe. Plusz mi őt akarjuk megmenteni, szóval Kwan biztos, hogy olvas majd rá védővarázslatot. Ne félj, minden rendben lesz. –Katie minden tőle telhetőt megtett, hogy ha nem is sok, de egy apró lelket öntsön a lila hajú lányba.

- Őszintén remélem, hogy nem kell a lányomnak semmilyen sérülést okoznom. Már így is elég mély nyomot hagytam a szívén négy évvel ezelőtt. Nem tervezek neki testi fájdalmat is okozni. –felelte Kwan Lilly kérdésére, amit a lány költői kérdésnek szánt, még is több választ kapott, mint kellett volna.

Egy nagy taps után kiürült az amúgy mindig zsúfolt főtér. Olyan volt, mint egy szellemjárta város, ahol már évtizedek óta nem él senki. Az egyetlen dolog ami megtörte a csendet, az a bogarak zümmögése volt, semmi több. Mindenki az otthonába vonult, hogy megbeszélhesse családjával a terveit a háborúval kapcsolatban. Egy átlag csatánál főként férfiakra van szükség a fizikai erőszak miatt, viszont ez nem egy átlagos összeütközés lesz. Itt szükség van a nőkre is, hiszen ők is tudnak varázsolni. Ismert tény, hogy a nők rafináltabbak tudnak lenni a férfiaknál, ha arról van szó, és ez a varázslatban is így van. Ismernek olyan mágiát, amit mások nem és nem fekete mágia.

Kwan beszéde alatt minden bohóc a színpadon állt az igazgató mögött, egyet kivéve. Ez az egy a kastélyban kuporgott a Hercegnője szobájában. A helyiségen sötétség ült, csak úgy, mint a fiú szívében is. Dermedten meredt az ágyat körülvevő tollakon, és magát átkozta amiért nem hallotta meg a segélykéréseket, amik ebből a szobából jöttek tegnap reggel. Így már nem is csodálkozik, hogy SunHi elhagyta őt. Ha nem képes megérezni időben azt, hogy a szerelme veszélyben van, akkor nem érdemli meg sem a szerelmet, sem a hercegi posztot. SunHi egyik plüssét szorította magához miközben szemeit folyton lecsukta, majd felnyitotta abban reménykedve, hogy a játékszer helyett kedvese lesz két keze között. Nagyot sóhajtott, majd a puha ágyon eldőlve bámulta a plafont és azon gondolkozott, hogy feladja. Mi értelme az életének, ha nincs mellette a Megmentője? Miért lenne ő a király, ha ilyen hasznavehetetlen? Miért venné őt bárki is komolyan olyan sok baklövés után vagy még is ki fogadná el azokat a törvényeket, amiket ő hozott? Még is ki lenne az, aki fejet hajt egy olyan ember előtt, mint ő? Senki. Nincs ezen az átkozott világon egy olyan ember, aki tisztelné, vagy szeretné őt. Ismét elöntötte őt az a bizonyos érzés, ami a pszichiátrián töltött évei alatt már oly sokszor. Hiányzott neki az anyja, aki a jobb élet reményében elhagyta őket, miközben még annyit se mondott nekik, hogy szereti őket. Hiányzott neki apja szigora és büszke mosolya, mikor boldognak látta fiait. Hiányzott neki a bátyja, Taewoon, akit annyira szeretett. Hiányzott neki, hogy nem oszthatta meg vele lelke legmélyebb gondolatait, hogy nem kérhetett tőle tanácsot SunHival kapcsolatban, hogy nem ölelhette át és mondhatta neki azt, hogy „Hyung, te barom. Ugye tudod, hogy imádlak?”. Hiányolta az életéből a tinédzser kori barátokat és őrültségeket. Nem tudta milyen érzés a szalagavató, az egyetemi felvételi miatt érzett idegesség. Annyi mindenből kimaradt élete során, viszont egy dolog mindig ott volt vele: a szerelem. A legtöbb főhősnek minden kimarad az életéből a hősködése miatt, még a szerelem is. De Ziconak nem. Benne ez az egy dolog éltette a reményt, az ő egyetlen szerelme. Rengeteg lánnyal volt már együtt, viszont egyik sem volt az igazi. Hisz ő az igaz szerelmet már rég megtalálta, csak várnia kellett rá. Bár csak kiskorukban találkoztak, neki még is hiányzott a lány. Aztán találkoztak, és ha nem is sokáig, de boldogok lehettek együtt. Ám most újra hiányzik neki. Nincs mellette az a személy, aki életet lehelt belé, és ha Yonggukon múlik soha többé nem is lesz ott.

- Bejelentettem a Háborút. – Kwan az ajtóban állt és úgy vizslatta a remény vesztett fiút.

- Minek háborúzni? Nem teljesen egyértelmű, hogy elvesztettünk mindent, ami megmenthet minket?

- Nem Zico, tévedsz. Még nem vesztettünk el semmit. Amíg nem adjuk fel, nem lesz semmi gond.

- Hát sajnálom Kwan, de én feladtam. Szóval vesztettem. Miért nem hagysz már nyugodtan meghalni?

- Tényleg feladod? Feladod a lányom iránt érzett szerelmet? Feladod a boldogságot, az életet? Feladod a barátaidat? Feladod egy egész világnak a szebb jövőjét? Biztos vagy te ebben Zico?

- Kwan, már hányszor megmondtam neked, hogy ne várj tőlem megváltást, nem én vagyok a Megváltó. Lehet, hogy Yongguk az, csak eddig nem vettük észre. Gondolj csak bele: SunHi ott van az oldalán, aki még a napsütést is szebbé teszi. Lehetséges, hogy egész eddig Yongguk volt a jó, akire eddig várt ő és a világ, csak én az útjában voltam. Én, a gonosz bohóc.

- Soha nem hittem volna, hogy a két évvel ezelőtt történtek után még képes vagy azt mondani, hogy az az ember jó. Téged is elvarázsolt, és most valamilyen démon megeszi a még épségben maradt agyrészeidet?

- Nem, nem történt semmi ilyesmi. Csak szimplán feladtam.

- Jó, add csak fel, gyerünk. Itt egy kés, öld meg magad. –az igazgató Kyung egyik kését dobta Zico mellé az ágyra, aki egyből felült és az eszközt tanulmányozta. – viszont amikor megölöd magad gondolj arra, hogy az a hat idióta mihez kezd majd nélküled. Vagy arra, hogy mihez kezdtek volna nélküled? De arra is gondolhatsz akár, hogy Taewoon, a testvéred, milyen csalódott lesz majd, ha megtudja, hogy véget vetettél az életednek egy apró akadály miatt. De tudod mi lenne a legjobb? Szerintem gondolj SunHi mosolyára, ami beragyogja az egész világot. Az érintésére, a szavaira, az arcára, a kedvességére és arra, hogy most is azután vágyakozik, hogy megmentsd. És tessék, itt egy kép róla, így még jobb lesz.

- Direkt csinálod ezt velem? – üvöltötte Zico, majd a belőle áradó varázserő ripityára tört néhány vázát a szobában.

- Nem tudom, lehetséges. Viszont az biztos, hogy SunHi szomorú lenne, ha meghalnál. Talán annyira, hogy ő is utánad menne a halálba. Ha nem akarod, hogy elveszítsem a lányomat, akkor nem adod fel.

- Fogalmad sincs, hogy miről beszélsz. Pont, hogy ő lenne a legboldogabb jelenleg, ha meghalnék.

- Éppen ellenkezőleg, neked nincs fogalmad a szavaid jelentéktelenségéről. Azt a szót használtad, hogy „jelenleg”, azaz ebben a pillanatban. De ki tudja, hogy mi lesz a következőben? Vagy az azutániban? Esetleg a századik pillanatban? Senki sem tudja, épp ez benne az idegesítő. Viszont ha megpróbálsz tenni érte, akkor megtudhatod, és épp ez benne a szép.

- Jó, de mi van akkor, ha a századik pillanatban is utálni fog?

- Akkor majd a százegyedikben majd megváltozik a véleménye. Esküszöm, hogy nem ismerem azt az embert, aki most itt ül előttem. Mikor lettél te ilyen? Még abban a rohadt fehér szobában sem adtad fel azt az átkozott reményt, akkor majd pont most fogod?

- Igen, most fogom!

- Hát jó, legyen. Viszont most ne úgy tekints rám, mint az igazgatóra, vagy bármi ilyen hivatalos dologra. Most nézz rám és SunHi édesapját lásd bennem, aki minden fiút utál csak azért, mert tudja, hogy egy nap a lánya valakihez hozzá fog menni. Viszont van egy valaki, akit kedvel és szeretné, ha neki lehetne az apósa. Úgy hogy, ha nem akarod, hogy ezt az egy valakit megutáljam, akkor holnap délelőtt ott leszel a főtéren, ahol ismertetem a Háború részleteit. – fejezte be Kwan, majd kilépett a szobából. Az ajtó előtt a hat fiú állt, akik végig hallgatták az egész beszélgetést. Ők is ugyanannyira félnek a jövőtől, mint bárki más. Ha a vezetőjük feladja, akkor ők mit tegyenek? – Nyugalom fiúk, csak egy kiadós alvásra lesz szüksége, és rendbe fog jönni.

- De… akkor miért hagytad bent nála a kést? – kérdezte zokogva Kyung.

- Azért kedves fiam, mert én is azáltal a kés által akarok meghalni, mint a nevelt fiam.

Zico eközben elmerengett az emberi gyarlóságon Yongguk által. A fiú három éve csatlakozott a cirkuszhoz. Egy évet feltűnés mentesen végig csinált Bizonyítás nélkül, még is mindenki szerette. Tökéletes bohóc volt, hisz mosolya hatalmas volt, nagyokat tudott nevetni és szerette az embereket. A gyerekekkel mindig kedves volt, a közönség imádta. Ám egyszer csak magába fordult, egyre több időt töltött a sátrában, nem akart fellépni sem, és eltaszította a körülötte élőket.

Egy nap Zico megtalálta nála a Tiltott Varázslatok könyvét, és kérdőre vonta a fiút, hogy miért van az nála. És akkor, egy szempillantás alatt történt minden. Egyszeriben ítéletidő lett, a sátrakat elfújta a szél, és Yongguk egy teljesen másmilyen varázslatot használt, mint azelőtt. Szeme elsötétült, a lelkében nem maradt semmi nyoma annak a kedves fiúnak, aki egykoron volt. A cirkusz tagjaira támadt, néhányukat ki is végezte. És ez a tett volt az, amit Zico nem hagyhatott szó nélkül. Egy csapat artistát védett meg az immáron sötét varázsló halálos támadása elől és ez volt az a pont, amikor Yongguk véglegesen átlibbent a sötét oldalra. Az az ember is elárulta, akiben a legjobban megbízott.

- Miért teszed ezt? –kérdezte Zico.

- Mert a világba egyensúly kell. Túl sok a jó és túl kevés a gonosz. –felelte a fekete hajú mennydörgő hangon.

- De hát nem ez a jó?

- Nem! Kevesebb jónak kell lenni. Egyenlőnek kell lennünk.

- Yongguk, figyelj, hidd el, hogy minden úgy van jól, ahogy most van! Mindenki boldog, józan és…

- Zico, bort iszol és vizet prédikálsz. Ha valaki tudja, hogy ezen a világon senki sem józan, akkor az te vagy. Téged a túl sok rossz tett őrültté, akiktől könnyedén megszabadultál. Engem pedig a túl sok jó tett őrültté, de őket miért ilyen nehéz elpusztítani?

- Mert a világnak jókra van szüksége!

- Ez nem igaz! A világnak egy határozott vezetőre van szüksége, aki egyértelműen én vagyok! Senki sem állíthat meg ebben.

- Dehogynem. Én. Mortem!* - kiáltotta a fiú barátja felé, aki ijedten bámulta a felé érkező támadást, ám a varázsige épp hogy nem érte el a fiút. Helyette egy fát talált el.

- Megmondtam: senki sem állíthat meg, még te sem. Nem tudsz te engem olyan könnyen megölni. Paralysé et la nécrose nerveuse.* - és így kezdődött el a csata a két fiatal között.

Míg Zico megpróbált mindenki megvédeni, addig Yongguk azt bántotta, akit csak tudott. Így alakult, hogy végzett egy ötéves és egy tíz éves kislánnyal, egy terhes nővel, egy idős férfival, egy kellékessel, egy súlyemelővel, egy akrobatával, egy állatidomárral, és még sorolhatnánk tovább. Rengeteg ember halála tapadt a fiú kezeihez. És ez volt az a dolog, ami kihozta Zicoból a magányt, az elkeseredettséget, a dühöt és az őrületet: hogy nem tudta megmenteni azokat, akik bíztak benne.

A csata órákig tartott, míg a két fiú nem dobta be az aduászt, ami nagyon kevés embernek adatik meg: a Halál kártyája. Mivel ők voltak a cirkusz örökösei, így rendelkeztek egy pakli mágikus tarot kártyával, amit ha aktiválnak beváltja a kívánt emberen a lapon szereplő eseményt. Ha mindkettejüket elérte volna ez a lap, meghalnak. Ám szerencsére nem így történt, mert Kwan időben hatástalanította a két kártyát. Ezzel egy időben Yongguk elmenekült, Zico pedig összeesett.

- SunHi, miért kellett enne az egésznek így történnie? –kérdezte a fiú a lány képét szorongatva. Egyik kezében a kép volt, a másikban a kés.

Tényleg elgondolkozott azon, hogy megöli magát. Mennyivel könnyebb lenne a számára? Viszont legnagyobb bánatára a szeretteinek és a Birodalmának egyáltalán nem lett volna könnyebb. Vezető nélkül képtelenség harcolni egy másik vezetővel. Ha másért nem is, azért muszáj életben maradnia, hogy mások is túl élhessenek.

Valamin eszébe jutottak a lány szavai. Mégis, hogy lenne képes kiszeretni egy olyan emberből, akivel annyiszor megígértette, hogy ne hagyja el, szeresse, és maradjon mellette. Egy józan SunHi képtelen lenne egy ilyen dologra, viszont egy elvarázsolt annál inkább. Ziconak nincs más dolga, mint hogy eltűntesse ezt az undorító varázslatot a lány testéből és akkor újra az ő Hercegnője lehet.

Másnap Kwan és a hat bohóc ismét a főtéri színpadon álltak, még mindig Zico nélkül. Előttük a rengeteg ember, akik a hadseregüket alkották. Ez egyben volt jól eső érzés, hisz összetud tartani a népe, viszont szomorú is, hisz egy csatába készültek. Maga az igazgató sem tudta, hogy mi lehet Zicoval, hogy él-e vagy sem, mert nem nézett be a szobába. A háború napján akarja csak megnézni, hogy feltöltődjön kellő dühvel, hogy Yongguk miatt meghalt az a személy, akire fiaként tekintett.

- Örülök, hogy mind újra összegyűltünk, és ha jól látom, többen vagyunk, mint tegnap. Ez nagyon becsületre méltó dolog, köszönöm önöknek! A helyzet a következő: a csatára egy hetünk van felkészülni, se több, se kevesebb idő nem áll a rendelkezésünkre. Az erősebb és tapasztaltabb varázslókat, mind férfiakat, mind nőket a csatatérre küldünk, míg a többiek itt fognak őrködni, és ha szükség lesz rá, megóvják a várost, vagy jönnek, mint erősítés. A Háború alatt minden támadó eszköz és lépés elfogadható, szóval egyaránt lehet használni varázslatot és fegyvereket is. A lényeg, hogy a lehető legkevesebb embernek ártsunk, Yongguk a lényeg. Ha lehetőségük van rá, őt támadják, senki mást. Nem a fölösleges vérontás a célunk, hanem a sötét varázsló leszámolása. Kérdés?

- A Herceg még mindig nincs jobban? Mi van vele? Ugye ő is részt fog venni a csatában? –ilyen és ehhez hasonló kérdések hangzottak el az emberektől. Kwan nem tudta, hogy mit válaszoljon, hisz ő sincs ezzel teljesen tisztában.

- Itt vagyok. –alig lehetett hallani a fiú hangját, léptei lassúak és nehezek voltak. Bőre sápadtabb volt, mint egy vámpíré. Kezében még mindig SunHi képe és az egyik plüsse, míg a másikban a kés, amit Kwan adott neki. Zico ezt az eszközt visszaadta Kyungnak. – Tartsd meg, te úgy is jobban bánsz vele, és nekem amúgy sincs rá szükségem.

A fiú nem tudta, hogy mit mondjon, szeméből ismét patakozni kezdtek a könnyek csak úgy, mint a többiekéből is. Az emberek hatalmas éljenzésben törtek ki a Hercegük láttán.

- Elnézést kérek mindenkitől a viselkedésem és a kinézetem miatt. Tisztában vagyok vele, hogy szánalmasan nézek ki, nem kell az ellenkezőjét állítani. Viszont megesküszök itt mindenkinek, hogy egy hét múlva egy olyan Zico fog itt állni készen a csatára, amilyet még senki sem látott. Győzni fogunk, helyre tesszük a felborult egyensúlyt, de két legfontosabb: megöljük Yonggukot és visszaszerezzük a Hercegnőt. Több dolgot nem vagyok hajlandó elmondani a terveimről. Jövő héten pénteken találkozzunk itt, pontban nyolc órakor.