2015. augusztus 24., hétfő

26. rész~ A tervek II.


SunHi


- Kedvesem, kelj fel. SunHi, hé ébredj. – a lány alig bírt hinni a fülének, hogy valaki ilyen kedvesen és bársonyosan feltudja őt kelteni. Az elmúlt hónapokban valaki mindig megzavarta álmát valamilyen hangzavarral, de most… most minden teljesen más volt. A lágy ám mély hang cirógatta a füleit, arcához érdes tapintású ujjak értek, amikhez, mint egy kiscica, úgy dörgölőzött hozzájuk.
- Még öt percet. – bár még mindig varázslat alatt van, és úgy tűnik, hogy teljesen elveszíti személyiségét, de amíg nem teljesedik be, addig ott fog benne élni a kislányos szellem, ami eddig egész életén át elkísérte.
- De én nem tudok olyan sokáig várni. – felelte Yongguk ezzel is elutasítva a lány kérését. A még félig alvó SunHi mellé térdelt, majd arcára apró csókokat adott. Így haladt végig nyakán, kulcscsontján, mellkasán, majd ugyanezt az irányt követve visszatért oda, ahonnan indult. – Akarlak.
Szinte nincs olyan ember ezen a Földön, aki ne tudná, hogy ezután az egy aprócska szó után mi is fog következni. Az emberek kitárulkoznak egymás előtt, nem szégyellnek semmit magukon, egyszerűen hagyják, had vezessék őket a hormonjaik. Yongguk gyengéden a lány ajkára tapadt és lustán kóstolgatta azokat ezzel is felébresztve mind saját magát, mind kedvesét. SunHi átkarolta a fiú nyakát ezzel is közelebb húzva magához. Hosszú percekig falták egymást, mikor a fiú keze vándorútra tévedt. Először csak a lány arcát és kezeit cirógatta, majd hasát. Lefejtette SunHiról a ruhát, amit viselt, így az már csak egy szál fehérneműben volt alatta. Yonggukban feléledt valami, ami a szexuális vágyait az egekig emelte. Elvált az édes ajkaktól és helyette a hófehér nyakat kezdte csókolgatni és szívni. Kezei immáron a lány mellein pihentek, majd egyik pillanatról a másikra kezdte őket masszírozni.
- Hmm… - nyögött fel SunHi.
- Ez jól esik Királynőm? –kérdezte Yongguk a lány füleibe suttogva, mire azt teljesen kirázta a hideg és libabőrös lett.
- I-i-igen. –felelte nehezen. Még sosem érzett ehhez hasonlót, bár hogyan érezhetett volna, hiszen még szűz volt. Senki nem ért hozzá úgy, csak Zico. Senki nem csókolta úgy, csak Zico. Senki nem falta fel a szemével, csak Zico. Senki nem tette meg felé az első lépést, csak Zico. Senkit nem szeretett, úgy igazán, csak Zicot. Viszont ő már nincs. Zico a lány számára egy jelentéktelen bogárka lett a világ állatkertében, akit a legjobb lenne elnyomni, eltaposni, megölni. Neki ezeket a dolgokat mind Yongguk jelentette, az ő Királya. Eddig nem érzett semmiféle vágyat a nemi kapcsolatra, viszont most igen. Hihetetlenül akarta Yonggukot, annyira, hogy szinte már fájt neki.
A fiú abbahagyta a lány melleivel való játszadozást, majd egyszeriben kezei SunHi lábaira vándoroltak, amiket szétfeszített, csak hogy közelebb kerülhessen hozzá. A lány belsőcombjait simogatta, ajkait csókolta, mikor egyet gondolt, és a lényegre tért. Yongguk a női test legérzékenyebb pontján kényeztette, SunHi közben aprókat nyögdécselt, majd kinyílt az ajtó és Zelo idegesen futott be a szobába. A két fiatal, mint a villám úgy ugrottak el egymástól és kapta magára a takarót SunHi.
- Yongguk, baj van! – mondta a fiú, majd megpillantotta az új uralkodók vöröslő fejét és elvigyorodott. – Bár, szerintem rá ér később is. Csináljátok csak aminek neki álltatok, én nem is zavarok. De néhány dolgot ne felejtsetek! Egy: még nem állok készen arra, hogy legyen egy nálam fiatalabb a cirkuszban. Kettő: még nem állok készen arra, hogy keresztapa legyek. Három: a Birodalom még nem áll készen arra, hogy már is egy örököst csináljatok neki, viszont! Itt jön a negyedik és egyben legfontosabb rész: én bármikor készen állok arra, hogy csináljunk egy szendvicset. Mert éhes vagyok, természetesen, meg gondolom te is SunHi. Mond csak, szereted a kolbászt? –Zelo vihogva próbálta elhagyni a szobát, de nem sikerült neki, ugyanis Yongguk a hajánál fogva rángatta vissza őt, majd térdeltette le SunHi elé.
- Kérj bocsánatot, te mocsok, amiért ilyen szavakkal illetted a Királynőt. Ne feledd: ő már nem csak egy átlagos artista, hanem az, aki uralkodik feletted.
- Elnézéséért esdeklek Királynőm. Könyörgöm, hagyja meg az életem. – a magas fiú hangjából tisztán hallani lehetett a félelem jeleit. Nem tudta, hogy a lány miként fog reagálni az előbbire, de ha Yonggukon múlna, pár óra elteltével már a bitófán lógna. Még úgy is, hogy a legjobb barátja.
- Ugyan már, ne is törődj vele. Már túl sok ilyet hallottam ahhoz, hogy magamra vegyem. – felelte egy mosollyal az arcán a lány, akiben egy csepp rosszindulat sem volt Zelo iránt, pláne a szomorú arca láttán.
- Akkor én most távoznék is. – hajolt meg a fiú, majd már indult is ki, de Yongguk újra elkapta.
- És még is mi volt az a hűű, de fontos dolog, amiért megzavartál minket?
- Egy támadás.
- Ne hülyéskedj Zelo. Nem éreztem semmilyen erőt, ami arra utalt volna.
- Mert még nem is érezhettél. Kwan üzent. Háborút indít ellenünk a Királynőért.
- Hogy mi? – Yonggukból és SunHiból egyszerre tört fel a meglepődöttség.
- Azt írta, hogy nem hajlandó elfogadni azt, hogy nincs nála a lánya. És ha őt is bemered fogni a harcolók közé, akkor piszkosan fognak játszani.
- Hogy ez az ember se képes elfogadni a veszteséget. Borzalmas. – morogta Yongguk. – Te készülődj össze, vagy aludj még egy kicsit. Jót tenne neked.
- De én hallani akarok mindent! – kelt fel az ágyból SunHi –még mindig takargatva magát a takaróval.
- Akkor majd elmesélek mindent, csak most maradj itt! –mondta Yongguk, majd távozott barátjával együtt.
A lány a padlóra hullott, és gondolkozni kezdett. Ez nála általában a legrosszabb dolog, ami történhet, de most szüksége volt arra, hogy az agyát és a szívét is működésbe hozza. Zico miért ölte meg az Édesapját? És ha őt is megakarta ölni, akkor miért volt vele mindenki őszinte? Mert amiket a cirkuszban átélt, mind őszinte tettek sorozata volt. Miért vallott neki annyiszor szerelmet? Miért kérte, hogy maradjon mellette? Talán ezzel akarta elérni azt, hogy a lány megbocsássa a múltban elkövetett tetteit? De ha tényleg meghalt az Apja, akkor a vérszerződéskor még is hogyan látta a közös emlékeiket? Amikor kiderült az igazság –már ha nevezhetjük annak-, akkor Kwan miért nem szólt semmit hozzá? És utána miért állítja azt, hogy ő az apja? És most miért indít háborút ellenük? Miért nem tudják őt végre békén hagyni? Annyi kérdés merült fel benne, amit úgy látszik, hogy senki sem fog neki megválaszolni. Viszont az élet ilyen: nem minden kérdésünkre kapunk használható választ. Van olyan, amit teljesen egészében megkapunk, van olyan, amit elferdítve, viszont van olyan, amit soha nem tudhatunk meg, még halálunk után sem. Viszont a lány ezekre a kérdésekre olyan egyszerűen megkaphatná a választ, ha igazi valója nem lenne egy láthatatlan ketrecbe zárva és ő maga nem lenne elátkozva. Nem kéne a válaszokért messzire mennie: szimplán fel kéne nyitnia belső szemét és körül nézni a bensőjében.
Nagy nehezen feltápászkodott a földről, majd a szekrényhez ment, ahol egy ruhászsákban volt neki előkészítve a ruhája. Egy fekete cselédlány ruhaféleséget kapott mára. Az egész ruha fekete volt, kivéve a mellkas és a nyak közötti részt, az fehér volt. Ujjai hosszúak voltak, vége pedig buggyos. Nyakába egy apró masnit tett, ahogy hajába is. Egy fekete combközépig érő zoknit vett fel, aminek két-két oldalán egy-egy fehér masni díszelgett. Cipőnek pedig egy fehér magas sarkút kapott.


Sokáig tépelődött azon, hogy kimenjen-e az aulába meghallgatni a háború részleteit, vagy sem. Mi jó lenne abból? Nem akar semmit sem tudni a Circus with Secrets-ről, akkor most még is miért érdekli őt annyira, hogy mi van velük, mi az indokuk a háborúra, és a legfurcsább, amit még ő maga sem ért: majd kifúrja az oldalát a kíváncsiság Zico állapotáról. Megölték az Édesapját, hazudtak neki, háborút indítanak ellene és a Királya ellen, és ő még ezek ellenére is aggódik miattuk. Nem, az nem lehet! Ilyen nem történhet meg, már semmi sem fűzi őt oda. Sietős léptekkel indult meg a gyűlésre, hogy azzal elterelhesse a gondolatait a másik cirkuszról.
Eközben Himchan, aki jelenleg a hírszerző szerepét játszotta, beszámolt azokról a dolgokról, amiknek a birtokában van. Olyan alapvető dolgokat ismertetett, mint a csata időpontja, azaz jövő hét péntek, és, hogy Kwanék pontban nyolc órakor indulnak el, és onnantól kezdve bármikor megkezdődhet az összeütközés. Helyszínt nem közöltek, ugyanis azt Yongguk csapata választhatja ki. Valamint azt is megtudta a fiú, hogy ellenfeleik több faluból is kapnak segítséget, így egy viszonylag nagy sereggel kell majd szembe nézniük. Az egész társaságon egy hirtelen jött csend és szorongás futott végig, majd ez egy szempillantás alatt eltűnt és a helyére nevetés, kárörvendés és örömtánc jött. Majd pont ők lesznek azok, akik fülüket, farkukat behúzva ijednek meg egy ilyen hír hallatától és készakarva adják oda a Királynőt Kwanéknak. Na még mit nem.
- Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen ostoba ember ez a Kwan, de tévedtem. És én még egykoron őt gondoltam a hősömnek. Ez az évszázad vicce, komolyan mondom. – Yongguk a szemét törölgette a nevetéstől. – Szóval srácok, ne vigyünk túlzásba semmit, igazából szarjátok le az egészet. Csak annyit kérnék mindenkitől, hogy válasszátok ki a nektek tetsző fekete mágiát, egyet, vagy többet, azt gyakoroljátok és nyírjuk ki az összest.
- De Főnök, melyik könyvből tanuljunk? –kérdezte egy lány igencsak magas hangon.
- Jaj Kierra, de buta vagy. Nagyapa és Dédpapa könyvéből természetesen. – felelte a fiú mosolyogva mire mindenki éljenezni kezdtek. Ha azokból a könyvekből tanulnak, akkor minden esélyük megvan a győzelemre. Még akkor is, ha csak egyszer olvasnak el belőle pár oldalt és egy varázslatot tanulnak meg. Mert még annak az egy varázslatnak is több ereje van, mint Zico, vagy Kwan, vagy P.O, vagy bárki más erejének.
- Milyen könyvről beszélsz Yongguk? –SunHi érdeklődön nézett a fiúra miközben hátulról átölelte a fiút.
- Egy olyanról, amit a családom írt hasonló háborús helyzetben. – felelte, majd megfordult és megcsókolta a lányt.
- Mesélj róluk.
- Legyen. Sajnálatos módon a mi családjaink között évszázadok óta folyik a harc, és valahogy mindig a tiéd győzedelmeskedett, balszerencsénkre sokkal jobbak voltak nálunk. De kérlek, ne értsd félre a helyzetet, én nem akarlak bántani, csak akkor, ott, szimplán a hatalomra vágytak az őseim és minden aljas varázslatot bevetettek a te családod ellen, amit így utólag hihetetlenül szégyellek és a bocsánatodért esedezek.
- Figyelj, mi nem tehetünk arról, ami a múltban történt. Nem a mi hibánk volt, nem mi kényszerítettük őket arra, amit tettek. Szóval ne aggódj ezért, csak folytasd.
- Rendben van, köszönöm. Nos, a te nagyapád és az enyém között is volt egy nagyobb harc, hasonló, mint ami pár napon belül be fog következni. Akármilyen nehéz is kimondani, de a nagyapád megölte az enyémet, édesapád így kerülhetett a trónra.
- Édes Istenem Yongguk, én annyira sajn…
- Nana! Nem te mondtad, hogy nem kell bocsánatot kérnünk egymástól azokért a dolgokért, amit az őseink elkövettek?
- De igen…
- Akkor meg ne aggódj, te nem tettél semmi rosszat. De, hogy a történet végére érhessek Nagyapám, Dédapám és a többiek lejegyeztek rengeteg hasznos fekete mágiát, amivel győzedelmeskedhetünk és visszaszerezhetjük számodra a trónt azoktól a gusztustalan bohócoktól.
- Akkor én is kaphatok egyet?
- Miért?
- Mert harcolni szeretnék.
- SunHi, nem hiszem, hogy ez megvalósítható lenne. Nem akarom, hogy bántsanak, és…
- Yongguk. Ezt nem érted és nem is magamért teszem. Ezt Apáért csinálom. Ha legyőzöm a gyilkosait, akkor békében pihenhet és én is boldogan élhetem az életem veled együtt.
- Legyen. A szobánkban, a bordó bársony borítású könyvespolcon megtalálod. Remélem a hasznodra válhat, Kedvesem. – a fiú megsimította a lány arcát, majd az elfutott, hogy megkereshesse a könyvet és tanulhasson belőle.
- Tudod Yongguk, most azon gondolkozok, hogy te vagy, vagy Bang nagyapa volt a nagyobb geci.
- Nem tudom miről beszélsz Himchan. – vigyorgott a fiú barátjára.
- Arról, hogy egy-két részletet kihagytál a kis mesédből. Mint például a mészárlásokat, átkokat és az egyéb aranyos dolgokat, amit az öreg csinált, míg trónon volt. Ja meg azt se ártott volna mondani, hogy ő ölte meg SunHi nagyapját és nem fordítva. Valamint azt, hogy Kwan volt az, aki legyőzte, majd megölte a gonosz Bang nagyapát és hozta vissza a Másik világba a boldogságot.
- Jaj, drága Himchan, olyan kis naiv vagy. Ha mindezt így tálaltam volna, akkor még is mi értelme lenne ennek az egésznek? Ha így mondtam volna, akkor tönkreteszem a saját varázslatom, és azt még sem lehet.
- És még azt mondják, hogy a történelem nem ismétli meg önmagát, ch… Nem tudom ki volt az, aki ezt állította, de hogy jó nagy hülye volt, az is biztos.
- Mire gondolsz, drága barátom?
- Ugyanazzal a varázslattal akarod legyőzni Kwant, mint ahogy Bang papa tette anno Kim papával. Nem vagy túl egyedi.
- Ha az sikeres volt, akkor ez is az lesz.
- Ja, és még jó sok gerinc is van benned, azt azért tegyük hozzá. Elvarázsolni az ellenfél szerelmét, majd a csata közben megfenyegetni azzal, hogy megölöd. Szerinted szép dolog ez?
- Nem. De ha én is úgy járok, mint nagyapa, akkor fejet hajtok nagyságom előtt. Most gondolj bele: a birodalom is az enyém lenne és a lány is. Hát nem tökéletes?
- De, mindenkép…
- És amúgy is! Mióta vagy te ilyen törődő és aggodalmaskodó?
- Nem tudom. Ez a lány tényleg megmozgat mindenkiben valamit, amit eddig nem érzett. Aggódok érte, nem akarom, hogy bántódása essen.
- Jaaaj, de cuki vagy. Te csak ne aggódj ilyenek miatt, neked az egyetlen dolgod az, hogy az oldalamon harcolva legyőzzünk mindenkit. SunHit hagyd csak rám. – mondta Yongguk, majd Himchan vállát átölelve hagyták el a termet. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése