29. rész~ A csata II.

SunHi

SunHi nem mást kapott, mint az embert, aki megölte az Édesapját, azaz Kwant. Csak ezzel egyetlen egy probléma volt: az apja nem halott, hanem ellene fog küzdeni. Mint minden jó párbaj előtt ők is farkas szemet néztek egymással, majd SunHi volt az, aki először támadt. Egy gyengébb varázslattal kezdte, hogy ezzel is lefáraszthassa Kwant és majd aztán könnyebben megölhesse. Yongguk varázslatának ez az egyik hatása: az ember teljesen kifordul önmagából, és minden addigi eszméjét elveszti. Így hát a lány, aki eddig még a légynek se szívesen ártott, most egy hazugság miatt akarja megölni a saját apját.

- Milyen halált szeretnél te mocsok? Gyorsat, vagy lassút? – kérdezte SunHi.

- A lassút választanám, ha nem gond. De mond csak, miért csinálod ezt?

- Mert túl sok a rossz ember. Minimum nyolccal többen vannak. De amint téged megöllek, már csak hét marad, és amint velük is végeztem már nem marad senki, aki rossz lenne.

- Biztos vagy te ebben?

- Teljesen.

- És mi miért is vagyunk „rosszak”?

- Még megmered kérdezni, te aljas dög? Azért, mert megölted Apát! Megbízott bennetek, és ti megöltétek őt!

- És ha azt mondom, hogy még él?

- Na ebből elég lesz! Les chaînes et les tondeuses! – mondta ki SunHi a varázsigét, mire a pántok láncokká és kaszákká formálódtak át és azzal ment neki Kwannak. Mivel majdnem tökéletes célzó képességgel rendelkezik, ezért szinte mindig eltalálta a férfit, aki alig bírt kitérni a csapások elől.

SunHi könnyedén mozgott, még úgy is, hogy a kaszák ott voltak a kezében, míg Kwan képtelen volt visszatámadni. Na persze nem azért, mert nem volt elég erős, szimplán képtelen volt bántani a saját lányát. Nem vitte rá a lélek, hogy bántsa az ő egy szem kislányát, akit még a legapróbb porszemtől is félt. Bár most kifejezetten egy gyilkoló gép van a helyén, Kwan a szíve mélyén tudja, hogy a lány előtte még mindig az a nagylelkű, tündéri lány, aki őt kereste hosszú éveken keresztül. SunHi egyik lépése nagyon rosszul sült el az igazgató felé: eltalálta a hátát, amin végig szántott a kaszával, így a földre küldve őt. Még jó pár karcolást ejtett a férfi testén, majd rátaposott a mellkasára.

- Utolsó kívánságok?

- Lenne egy…

- Had halljam!

- Annulez-vous, Rembombinez-vous et Rappelez-vous!* – kiáltotta Kwan, majd jött a nagy mennydörgés és a talpuk alatt ismét remegni kezdett a föld.

SunHi elengedte Kwant, majd összecsuklott. Viszont ő nem a körülötte lévő káosz miatt, hanem azért, mert Kwan pont most törte meg a lányra szórt átkot. Nem Yonggukét, hanem azt, amit ő maga adott neki négy évvel ezelőtt, hogy elfelejtsen róla mindent. SunHi hirtelen látta maga előtt ahogy az apjával játszanak a kertben az új kutyusával, ahogy először csinálták meg együtt a legkönnyebb mutatványokat, ahogy találkoznak a pici Zicoval, ahogy együtt esznek Yunggal. Azt is látta, mikor az apja leszidta őt, vagy éppen megvigasztalta esetleg megnevetette valamilyen butaságával. Hirtelen emlékezett arra, amikor kicsi volt, és nem otthon volt, hanem itt. Emlékezett a furcsa emberekre, a különös ételekre, a varázslatra, a nagyapjára, a mágikus állatokra, a mágikus erdőkre, mindenre. SunHi már járt itt, az Apjával. SunHi, már nagyon-nagyon régen járt itt, és az első látgatás ide gyakorlatilag már a sokadik.

~O~ 

- A-A-Apa? – nem tudtam hova tenni a történteket. Hirtelen emlékeztem mindenre. Az apa, akit eddig homályosan láttam az emlékeimben kiélesedett és Kwan arca jelent meg ott.

- Tessék Kincsem. – Apa szavaiból érződött a melegség és a kedvesség, és hogy egyáltalán nem haragszik rám, amiért majdnem megöltem.

- É-É-Én annyira sajnálom. – mondtam, majd szorosan megöleltem őt. Olyan jó érzés volt. Igazából el se tudom mondani, hogy mi volt jó érzés. Az, hogy valakit végre tudtam „Apának” szólítani? Az, hogy valaki végre magához ölelt, mint a lányát sok év után? Az, hogy végre minden kitisztult előttem? Az, hogy végre nem állok semmilyen varázslat alatt, se Yonggukén, se Apáén? Nem tudom, tényleg nem tudom. Szimplán… boldog voltam.

- Sokkal inkább én sajnálom. –hallottam hangjából, hogy sírt. Én is sírtam.

- De miért tetted? –kérdeztem a szemébe nézve.

- Azért, hogy megvédjelek.

- De még is mitől?

- Őszinte legyek?

- Igen.

- Ettől. –mutatott körbe. Eddig fel se fogtam, hogy mi történt körülöttem. Emberek harcoltak egymás ellen, az amúgy gyönyörű zöld pázsitot most vér borította be teljes egészében. Holtak üres tekintete mélyedt az enyémbe. És… ez mind miattam volt. Miattam haltak meg emberek. Gyerekek miattam vesztették el a szüleiket. A szülők miattam vesztették el a gyerekeiket. A barátok miattam vesztették el egymást. A férj miattam vesztette el a feleségét, ahogy a feleség miattam vesztette el a férjét. Azok az emberek ott mind azért haltak meg, hogy engem megmenthessenek. És még ők gondolják úgy, hogy én vagyok a Megmentőjük? Na ne vicceljenek már. Sokkal inkább ők az én Megmentőim. Ezt… ezt nekem valahogy viszonoznom kell neki. Meg kell mentenem azokat, akik még élnek. Ezt értük, a népemért.

- Ezt mégis hogy érted?

- Tudtam, hogy ha az emlékezetedben élni fog a Másik Világ, akkor egyre gyakrabban akarsz majd idejárni, és ez azt jelentette volna, hogy Yongguk hamarabb megtalált volna, amit senki sem akart. Leginkább azért, mert senki sem gondolta úgy, hogy elég érett és felkészült lennél a feladatra. Márpedig ha Yongguk akkor talált volna rád, biztos, hogy megölt volna. És nincs azaz Isten, amiért én a saját lányomat temessem. Nem. Inkább temessenek el engem, mint sem téged. És ez az, amiért manipuláltam az emlékeid, hogy még véletlenül se emlékezz rám. Csak úgy tűnik, hogy anyád makacssága túlságosan is rád ragadt, és képtelen voltál nyugton maradni.

- Apa, én… - mondatomat nem tudtam befejezni, ugyanis Taeil repült el mellettünk, majd ütközött neki az egyik fának.

- Taeil! –kiáltottuk egyszerre.

- Megyek és megnézem, hogy mi van vele. Gyere velem!

- Nem lehet. Adós vagyok azoknak az embereknek, akik értem harcolnak. Az a minimum, hogy én is ott harcolok. – mondtam, majd megfordulva láttam, ahogy a kettévált talajból démonok másznak fel és gyilkolják meg az embereket miközben Zico és az a rohadék még mindig küzdenek.

- SunHi, azok ott démonok. Hozzájuk még én is kevés vagyok, nem hogy te!

- Tévedsz. Te nem tanultál fekete mágiát, én igen. Le feu noir!** - mondtam, majd éreztem, ahogy a testem lángba borul végül a fekete lángokat is láttam magam körül.

- Vigyázz magadra, Kincsem.

- Apa!

- Igen?

- Szeretlek. –mondtam, majd amilyen gyorsan csak tudtam futni kezdtem, majd egy lángcsóvát küldtem az egyik démonhoz, aki Kyungot próbálta megölni.

- Kedvencke!

- Bocsi a késésért. –mosolyogtam rá, majd folytattam a szörnyek pusztítását.

                                    Zico    

- Sors de là tu démon!*** - Youngjae hangja bejárta az egész mezőt. Mindenki, aki még mozgott megfagyott és a kettényíló talajra meredt ahonnan szörnyűbbnél szörnyűbb teremtmények jöttek elő.

Youngjae idéző, aki bármit előtud idézni. Most bedobta a legnagyobb kártyáját, amibe bár az élete kerül majd, de legalább a Pokol legaljasabb szörnyei jöhettek fel a Földre.

- A kurva életbe… - suttogta Zico.

- Nesze neked, kisbogár, egyél! –mondta Yongguk, majd odadobta Zicot az egyik szörny elé, aki egyből rátámadt, de a fiú legnagyobb szerencséjére sikerült egy botot szereznie és azzal leszúrva egy kicsit letartóztatnia.

- Nem gondolod, hogy ez a dolog ránk tartozik, és nem ezekre az undorító dögökre? – kérdezte Zico.

- Nem. Szerintem pontosan ugyanannyi közük van hozzá, mint bárki másnak.

A két fiú folytatta a harcot hol egymás ellen, hol a Pokol teremtményei ellen. Ezek a lények teljesen kiszámíthatatlanok. Bár a „rossz” oldalon vannak, még is rátámadnak a saját csapatukban lévő emberre, ki tudja miért.

Jaehyo éppen megölt egy kisebb démont, mikor biztos volt benne, hogy meg fog halni. Egy fekete madár-szerű lény repült felé nyitott szájjal, hogy ő márpedig most megeszi őt. A fiú szorosan behunyta szemeit, elköszönt a világtól és várt. Ám nem történt semmi. Nem falta fel őt semmi, még mindig csak állt ott csukott szemmel. Amikor kinyitotta szemeit látta, ahogy Katie akkor öli meg azt a madarat.

- Hát ez meg mi volt? Egyedül is elintéztem volna!

- Te nyomorék! Ne most akard megvédeni a férfiasságod, inkább köszönd meg, és harcolj tovább!

- Köszi… - motyogta a fiú, majd visszament segíteni a társainak.

Az idő telt, az emberek fogytak, a démonok viszont egyre többen lettek. Ziconak is és Yongguknak is elege lett már a véget nem érő lépésekből, már pontot akartak tenni a mondat végére.

- Mi lenne, ha befejeznénk ezt egyszer s mindenkorra? – kérdezte Yongguk.

- Legyen hát. –felelte Zico, majd támadni akart volna, de nem tudott. Valami lebénította őt. És ez a valami nem mást volt, mint az egyik démon.

- Te, ki most ellenem vétkeztél, társaimat legyilkoltad, bűnhődj! – Yongguk neki kezdett annak a bizonyos varázslatnak. Viszont ezt nem csak ő ismerte, hanem SunHi is.

- Nem! Yongguk, hagyd abba! – kiáltotta rá a lány.

- Soha! Zico, most végre megdöglesz! Ti Istenek, kik fent vagytok az Égben, segítsetek nekem…

- A holttestemen át! – mondta SunHi, majd eloltotta a testén lévő lángokat és ő is mondani kezdte a varázsigét. Őszintén remélte, hogy Yongguk még a vége fele meggondolja magát és nem alkalmazza a varázslatot. Ez az a varázslat, ami a legnagyobb erővel bír, hisz használója az anyanyelvén mondja el és az ellen használja, akit egykoron szeretett, akiben megbízott, de elárulta őt. Az Apocalypse a legpusztítóbb varázslat a Földön, ami gyakran használóját is megöli.

- Zeusz dühe, légy velem! Poszeidón habja, légy velem! Podagré vihara, légy velem! Kharón utasa, légy velem! Até átka, légy velem! És végül Thanatosz, a Halál, légy velem! Görög istenek lelkei egyesüljetek bennem, győzzétek le az erkölcstelenséget, hozzatok a világra igazságot! Lakoljon meg az, ki vétkezett! – SunHi és Yongguk egyszerre végeztek a mondókával.

Yongguk egyenesen Zicóra célzott. A fiú látta, ahogy az égből jövő fények két felé vállnak, ám ő csak Yonggukra tudott koncentrálni, a másikra nem. Látta, ahogy a kezébe megy az egyik fény, majd az felé közeledik. Szeme előtt lepörgött az egész élete. Félt. Rettentően félt. Nem akarta itt hagyni a barátait: Kyungot, U-kwont, P.O-t, Taeil, B-bombot és Jaehyot. Nem akarta itt hagyni azt az embert, aki apja helyett apja volt, Kwant. Nem akarja itt hagyni a népét, de legfőképp a szerelmét nem akarja itt hagyni, azaz SunHit. Zico most először ismerte el, hogy félt a haláltól.

SunHi 

Olyan gyorsan mondtam a varázsigét és olyan gyorsan futottam, amilyen gyorsan csak tudtam, de Yonggukhoz még így is előbb ért oda a varázslat, mint hozzám. Igazából, az Apocalypse-nek ez csak az első fele volt. Ha elég ügyes vagyok, akkor sikerül megcsinálnom a végét, a teljes apokalipszist.

Még mielőtt elérhette volna Zicot a fénysugár elé ugrottam és visszatámadtam Yonggukra a saját mágiájával. Ekkor rájöttem az egyik mellékhatásra: ha ugyanazon mágiával próbálsz meg legyőzni valakit, a másik támadása a szívedet éri.

- Te még is mit csinálsz? –kérdezte tőlem Zico.

- Amit eddig ti tettetek velem. Védelmezem az utolsó reményemet.

- Te meg még is mit csinálsz? –ordított rám Yongguk.

- Megöllek. –jelentettem ki.

- Nem tudsz! Túl gyenge vagy ahhoz. A nagy Bang Yonggukot senki sem győzheti le!

- De hogy nem, figyelj csak! Szótér, ments meg minket! Aigisz, védj meg minket! Erinnüszök, bosszuljátok meg rémes tetteit! És végül Nüx, az Éjszaka istennője arra kérlek, olvaszd magadba eme erkölcstelen lelket! Ahogy a Hold kitakarja a Napot, majd ezek egy síkba állanak a Földdel, a Földön úgy fog kitörni minden vulkán, minden háború. A tizenkét csapás megismétlődik, az emberiségre a halál vár. Reád is várjon hát mindez! Az istenek kegyelmével kérem, jöjjön el a teljes apokalipszis! Plena Apocalypse!****

~O~ 

Ahogy SunHi kimondta a halálos varázslatot a Reménység Mezejét úgy terítette be egy hatalmas fehér fény. Ez a fény mindent legyőzött. A szörnyeket visszaküldte az Alvilágba, a Dark Circus tagjait egytől-egyig kivégezte, még azokat is, akik nem érdemelték meg a halált, hiszen nem ártottak senkinek. Viszont Yongguk szenvedett a legtöbbet. Végig nézte, ahogy az emberei, társai meghalnak, majd egy tükör jelent meg előtte, ami mutatta az öregedését. A bőre ráncosodott, a haja őszült. Ő maga összement. Ekkor egy hirtelen jött erőtől élve rothadni kezdett a bőre, talpától a fejetetejéig, és végül meghalt. És az ő halálával SunHit is hosszú időre elnyomta az álom. 

*Annulez-vous, Rembombinez-vous et Rappelez-vous - Törölj, Tekerj vissza és emlékezz! (francia)

**le feu noir - fekete tűz (francia)
*** Sors de lá tu démon - Gyere elő, te démon! (francia)
****Plena Apocalypse - Teljes Apokalipszis (latin)