9. fejezet~ Kyung

- Kedvencke, mehetünk? –lépett be mosolyogva sátramba Kyung.

- Persze, egy pillanat. – húztam fel cipőmet.

- Izéééé, nem akarok kötekedni, de mi van rajtad? –mért végig furán.

- Ruha. Miért?

- Hát, izé… egy kicsit furcsa.

- Mondod Te?

- Azok a ruhák csak az előadásokon vannak rajtam. –húzta ki magát.

- Akkor miért van rajtad harisnya?

- Ez férfiaknak tervezett cicanadrág! –felelte, mire elröhögtem magam. Erre ő magyarázkodni kezdett, de sehogy sem tudott jól kijönni a szituból.

- Persze, persze. Na de menjünk, nem várathatjuk meg őket.

- Így?

- Kyung Oppa!!

- Jól van, jól van. Bocsánat. – behúzott nyakkal sétált ki a bejáraton én pedig követtem őt. Nem értem mi baja van a ruhámmal. Egy narancssárga pamut térdnadrág, egy „I am very good” feliratú fekete póló és egy lila térdzokni volt rajtam, hozzá felkötöttem a hajamat. Folyton ők mondják, hogy milyen „egyszerűen” öltözködök, és most, hogy végre valami „furcsa” van rajtam, kiakadnak. Pedig ők se jobbak. Képesek felvenni a hupililát a libafoszöldhöz, és most egyáltalán nem túlzok, volt már ilyen. Na mindegy is.

Amúgy már egy egész hónap telt el az első igazi fellépésem óta. Őszintén, én csodálkozok a legjobban, hogy még mindig itt vagyok, és nem tépkedtem ki a hajamat. Van tűrőképességem, az biztos. És erre mi is a példa? Hát, leginkább az, hogy minden második nap arra keltem, hogy valaki mászkál a sátramba. Először egy könyvvel támadtam meg a betörőt, aki végül kiderült, hogy P.O volt az, és csak eljött, hogy elvigye innen a dugi kagylóit. Miután beborogattam a púpot a fején, megjegyezte, hogy van a karomban erő. Hehe, hupsz. De volt olyan is, hogy B-bomb jött be a szobámba és kezdte el a válogatni a ruháimat, hogy mi kell és mi nem. Első alkalommal még jót nevettem rajta, aztán egyre többször fordult elő, így már szabályszerűen minden lefekvés előtt bezárom a háló ajtaját. Aztán ott volt az-az eset, amikor YooKwon jött át hozzám és rontott be a fürdőmbe, hogy ő unatkozik, és játsszak vele. Rá annyira nem is lettem volna kiakadva, mivel a „bátyám”, de hogy pont akkor tört rám, mikor még törülköző se volt rajtam, kiakasztott. Utána pedig még csodálkozott, hogy egy hétig nem álltam vele szóba. Valahol B-bomb és YooKwon között volt az, mikor arra keltem az éjszaka közepén, hogy valaki átölel, és magához húz. Mivel éppen szeretet hiányom volt, ezért elviseltem. Egészen addig, míg az illető keze olyan helyekre nem vándorolt, ahova nem kellett volna, ekkor viszont már lerúgtam az ágyról. JaeHyo dühösen kelt fel a földről, hogy mostanában milyen erőszakos vagyok, és csak közelebb szeretett volna hozzám kerülni. Pár napja történt meg az, hogy gondoltam jó fej leszek, és sütök mindenkinek sütit. Két napom ment el arra, hogy megsüssek tíz tálca muffint. Másnapra a konyhában csak egy Taeilt találtam és az üres tálcákat egymásra pakolva. Ő egy hatalmas mosoly keretében felállt, megköszönte a reggelit, adott egy puszit és távozott. Még ha elmosogatott volna… akkor talán kevésbé ordítom le a fejét. Mondanom sem kell, akkor nagyon magam alá voltam zuhanva. Most nem tudom, hogy Zico azzal próbált meg felvidítani, hogy mindig póló nélkül jött át hozzám, vagy csak szimplán unatkozott, de mindenesetre, annyi rossz dolgot nem is csinált, sőt! Egész jókat beszélgettünk. Aztán eljött a tegnap este, mikor sörtől bűzölögve jött be hozzám, és ölelgetni kezdett. Ez már majdnem romantikus volt, mikor közölte, hogy „jön a róka”, ezért rekordsebességgel cipeltem be a fürdőbe, hogy inkább ott jöjjön, mint sem a padlómra. Már fel voltam készülve mindenre, mikor büfögött egyet, és azt mondta „téves riasztás”. A téves riasztásával együtt dobtam ki a helyiségből. Tényleg nem értem, hogy nem golyóztam be eddig. Az egyetlen reménysugaram Kyung volt, akivel már két hete etetjük meg minden reggel a két oroszlánt és a többi állatot, a másik hat fiú kivételével, mert nekik nem adhatunk nyers húst meg zabot. Általában azokkal az állatokkal kezdünk, akik nem esznek húst, mint a zebra, a zsiráf, vagy a kecske. De vannak olyan állatok is, akiket elég nehéz megetetni. Ilyenek például a lámák, akik valahányszor arra megyek, leköpnek. De ott van a teve párunk is, ahol a nőstény épp terhes, így eléggé agresszívak. Valamint az elefántok. Ők egész aranyosak, és először még kedveltek is, aztán az egyiket véletlenül le „Dumbóztam” és az óta haragszanak rám, vagy nem tudom, de furcsán néznek rám. Utánuk jönnek a húsevők. Belőlük nincsen sok, konkrétan egyedül az oroszlánok vannak, ezért ők mindig sokkal több kaját kapnak. Naponta váltogatjuk egymást Kyunggal, így egyik nap én etetem King-et, míg a másik nap meg ő, így az oroszlánok és mi is jól járunk. Általában marhahúst, vagy olyan állatokat kapnak, amiket viszonylag könnyű beszerezni, nem drága, és laktató is. Általában megvárjuk, míg végeznek a reggelijükkel, és utána cicázhatunk. Mindenki azt mondja, hogy erőszakosak, de igazából nem. Ha az ember nem fél tőlük, vagy nem bántja őket, akkor ők hálásak lesznek, és ártatlan báránnyá változnak át.

- Amúgy Kedvencke, ma jönnek új lakók.

- Tényleg? Kik? Hogy néznek ki, mihez értenek? – kérdeztem tőle izgatottan. Ha új előadók jönnek, így nem én leszek a zöldfülű, és így már én is lehetek valaki feljebbvalója. Hehe, szeretem a hatalmat.

- Körülbelül 2 méter hosszúak, és vékonyak. Rágcsálókat esznek, zöldek és pikkelyesek. – annyira ledermedtem, hogy még Queen simogatását is abbahagytam, aki ezért megsértődött, és belenyomta nagy fejét az ölembe, így biztosan tudtam őt simogatni.

- M-m-m-m-m-mit mondtál?

- Azt hogy jönnek az új lakók, akik kígyók.

- É-é-é-és őket is n-n-n-nekem kell majd etetnem?

- Nem csak etetned kell. Fellépned is kell velük. –mosolygott rám kedvesen. Hogy tud egy ilyen életveszélyes dolgot egy ilyen mosollyal az arcán közölni? Reménysugár, a halál, az, de Kyung biztos nem. Visszavonok minden kedveset, amit mondtam róla. Ő sem különb a többiektől.

- Megőrültél? És mi van, ha megesz, vagy megmar?

- Nyugi már, nem mérges kígyókat hozatunk.

- Akkor jó.

- Ők a szorítással ölik meg az áldozatot. –jelentette ki komolyan, mire belőlem minden egyes csepp kifutott.

- Pláne remek! A méregnek legalább van ellenszere, de a szorításnak nincs. Mi van, ha esetleg „megölel” és túl erős lesz a szorítása, ha??? – a kelleténél egy kicsit hangosabban beszéltem, mire Queen ordított egyet, felkelt az ölemből és Kingel együtt arrébb mentek, és mérgesen néztek rám.

- Szerintem most menjünk ki. –mondta Kyung.

- Minek? –kérdeztem, mire King is ordított egyet.

- Csak. –tolt ki a ketrecből majd alaposan bezárta azt. – Nem beszélhetsz így az állatokról. Nem te voltál az, aki azt mondta, hogy nem szeret úgy ítélkezni, hogy nem is ismeri az illetőt?

- De Kyung, azok csak kígyók, akik bármelyik pillanatban rád támadhatnak, és…

- Mert az oroszlánok nem? –mutatott az említett állatokra.

- Az más. –mondtam kínosan.

- Nem egyáltalán nem más. De ha most megbocsátasz… - ment el mellettem, de úgy, ahogy eddig sosem. Lenézően nézett rám és neki ment a vállamnak.

- Oppa? –néztem utána, de mint aki meg se hallotta. – Még is mi ütött belé? –kérdeztem az oroszlánoktól, akik morogni kezdtek. Azt hiszem jobb lesz, ha én most elmegyek innét.

Sátramban bementem a könyvtáramba, levettem egy új könyvet, elhelyezkedtem a kanapén, és olvasni kezdtem. Úgy a könyv negyedénél lehettem, mikor valaki benyitott hozzám. Mivel mostanában amúgy is erőszakos vagyok, és a legjobb résznél szakított félbe, úgy terveztem, hogy leszúrom őt, amiért meg mert zavarni eme fantasztikus könyv olvasása közben.

- Megjöttek az új tagok, gyere SunHi. –nézett be az ajtón Kyung, és a … nevemen szólított? Mi ütött ebbe a srácba? Miért nem a becenevemen hív? Ezeket a kérdéseket sajnos nem tudtam megkérdezni tőle, mert ahogy jött, úgy ment is. A kezemben tartott könyvbe tettem egy könyvjelzőt majd letettem az asztalra és én is kimentem.

Kint egy hatalmas tömeg fogadott, aminek a közepén egy nagydoboz volt, nyitva. Mindenki boldog volt és nevetett, sokan bontottak pezsgőt. De miért? Minek kell ennyire örülni? Taeil integetni kezdett, hogy menjek oda hozzájuk, mikor sziszegést hallottam, és valami pikkelyeset éreztem a lábamon. Egyre feljebb mászott, bennem meg a vér is megállt. A derekamon van. A hasamhoz is elért. Úristen, ez már a mellkasomon van. Most a nyakamon van. Lement az egyik kezemre, most meg csavarodva jön vissza, és tekeredik a nyakam köré. Mindenki nevetve néz rám, és gratulál nekem, Kyung kivételével.

-V-v-v-v-v-valaki vegye le rólam. –motyogtam halkan, mire az állat erősebben szorított.

- Jaj SunHi, ne vágj már ilyen fejet. Megkedvelt téged! – jött hozzám Lilly, mire a kígyó még egyet csavart az ölelésén. Kezdett kimenni belőlem minden vér, és amint a lány is meglátta, hogy a kígyó hogyan tart, felsikoltott. – Úristen, Kyung! Gyere ide, és csinálj valamit!

- Miért, mi történt? – jöttek oda a többiek is, mire a szorítás csak nő, én meg a földre rogytam. –Kyung, csináljál már valamit!!!

- Nero. – nyújtotta ki a kezét, mire a kígyó elengedett engem, és kedvesen tekeredett a fiú karjára. JaeHyo és a többiek engem néztek, és a lila foltokat a nyakamon, ám miután megállapították, hogy semmi bajom, nevetni kezdtek a dolgon. Kyungra néztem, aki eddig mindig kedvesen bánt velem, ám most olyan hűvösen meredt rám, hogy még a hideg is kirázott. A rajta lévő hüllőről már ne is beszéljünk. Fekete szemeivel már rég megölt és éppen kellemesen falta csontjaimat. Aranyos kis állat, tényleg. Úgy döntöttem, hogy erre a napra elég lesz a társasági életből, így magán könyvtáramba vonulva töltöttem az egész napot olvasással. Mert ha már olvasol valamit, akkor nem mondhatod, hogy nem csináltál semmit. A könyv oly annyira lekötötte figyelmem, hogy már csak azt vettem észre, hogy az utolsó oldalnál tartok, és már hajnali negyed kettő van. Lusta voltam bemenni a szobámba, ezért, úgy ahogy voltam eldőltem a kanapén és elaludtam.

Másnap reggel egy különös dologra ébredtem. Vagyis, had fogalmazzak úgy, hogy nem keltem. Senki és semmi nem zavarta meg édes álmaimat, ahol egyik kedvenc énekesem koncertjén voltam. A nappaliba érve nem várt rám Kyung, egyik szobában sem volt senki, és a hűtőbe nézve sem találtam semmi furcsát. De tényleg, P.O dugi kagylói eltűntek, de még is hova, és mikor járhatott itt? Na mindegy. Ruha választás szempontjából nem variáltam sokat, felvettem egy bő pulóvert, egy csíkos cicanadrágot, illetve az edzőcipőm és már mehettem is megetetni az állatokat. A mai nap egy kissé borús volt, ezért a ketrecek felé haladva senki sem köszöntött, még Zico sem, pedig minden reggel kijön, hogy „levegőzzön” egyet, miközben azt lesi, hogy mikor tud ismét elkapni egy-két szóra. Az oroszlán ketrechez érve láttam, hogy a két állat már nagyban rágcsálja a húst, amit adni szoktunk nekik. Értetlenül meredtem a telefonom kijelzőjére, ami reggel kilencet mutatott, vagy is, amikor etetni szoktuk az állatokat. Lépteket hallottam az egyik oldalról, így a hang felé fordultam. Kyung sétált felém kezében egy vödörrel, a másik kezén pedig a tegnap kígyó. Nagyot nyeltem, de közelebb mentem hozzájuk.

- Jó reggelt Kyung. Miért nem vártál meg?

- Minek vártalak volna meg? Úgy se szereted az állatokat.

- De hogy nem szeretem. Ezt még is honnan veszed?

- Nerot nem kedveled.

- Az…. Más. –feleltem.

- Nero menj vissza a házba, most olyat fogsz látni, amit nem kéne. –mondta, azzal a kígyó lekúszott a karjáról és lábam mellett masírozva indult meg Kyung sátra felé. Ijedten néztem a fiúra, aki megragadta a csuklómat és behúzott a tápos sátorba. Ott a földre lökött, majd négy-kézláb támaszkodott fölöttem. A tekintete sötét volt és ijesztő. –Egyáltalán nem más. A kígyók is ugyanolyan élőlények, mint te, vagy én. Semmiben sem különbözünk. Ugyanúgy van jogunk az élethez, az emberek vagy más teremtmények társaságához. Ugyanúgy van jogunk enni, inni, aludni, mint nekik. Ezt miért tagadod meg tőlük? Miért ellenségeskedsz velük, ha?

- Kyung Oppa… - néztem rá félénken.

- Ne „Oppa”-zz engem! Azt hittem, hogy más vagy. Mindenki egyből kiválasztott! A késeim, Zico, de még Kwan is. Sőt. Akármilyen gonosz is voltál, még Nero is megkedvelt és most hihetetlenül szomorú, amiért félsz tőle és utálod. De én tudod, mit utálok? Az olyan embereket, mint amilyen Te vagy igazából! Megvetem az összest. –kiabálta az arcomba, majd mondandója végén fejem mellé köpött. Féltem. Most először éreztem azt, hogy félek egy embertől. Sose ijedtem meg az esetleges betörőktől, támadóktól, zaklatóktól, meg ilyenektől. Néha-néha persze megijedek, de az nem rémület. Ez az volt. Ahogy a fiú sötét szemébe néztem kirázott a hideg. Láttam néhány horror filmet, de még egyik se volt olyan ijesztő, mint az ő tekintete most. Ha tehette volna, megölt volna tekintetével. A következő pillanatban egy könnycsepp bújt elő szemem egyik sarkából, mire ő morgott egyet, majd mind két kezével nyakamra tapadt. Mi az Isten? Kyung most komolyan, ténylegesen fojtogat?

- K-K-K-Kyung… - préseltem ki számból a szavakat. Ő egyre erősebben szorított, majd valami megváltozott a tekintetén. Kezei elernyedtek, majd zokogva rám esett. Nem értettem semmi sem a történtekből, pedig nem vagyok egy értetlen fajta.

- SunHi… ne haragudj. Mit tettem? Ezt nem hiszem el, hogy mehettem ilyen messzire? Szólalj meg, mondj valamit! Kérlek, mond, hogy nem öltelek meg! Kedvencke, én nem akartam, tényleg nem akartam… - zokogott tovább. Rég nem hallott becenevem hallatán átöleltem nyakánál és közelebb húztam magamhoz, mire ő újra rázendített. Én az a fajta ember vagyok, aki ha másokat hall nevetni, ő is nevet. Ha másokat sírni lát, ő is sír. Most is ez történt. Mostanában túl sokat sírtam, abba kéne ezt hagyni.

- Kyung Oppa, nyugodj meg. Ne csinálj semmi mást, csak nyugodj meg, és mond el, hogy mi a baj. – toltam el magamtól. Nem volt olyan túl nagy ez a sátor, így az egyik végében én helyezkedtem el, míg a másikban ő. Törökülésbe vágta magát, s szemét kezdte törölgetni.

- Én… én… én azt se tudom, hogy mit mondhatnék. Annyira sajnálom. Nem, ez nem elég. Mindent megfogok tenni, hogy jóvá tegyem ezt. Nem kellett volna ilyen messzire mennem. Még akkor sem, ha az utálatoddal Őt gyaláztad meg. Nem, én… n meg akartam ölni egy olyan személyt, aki mind nekem, mind Ziconak, mind mindenki másnak fontos. Kedvencke, én meg akartalak ölni. – nézett rám könnyes szemekkel. Kezén láttam, hogy vakarta azt. Nem is. Sokkal inkább nyúzta saját magát. Amint megláttam, felpattantam és rá akartam szólni, hogy hagyja abba, de ő még jobban rákezdett. – Ne! Ne akarj leállítani. Bűnhődnöm kell a tettem miatt.

- Valóban bűnhődnöd kell, de nem így! Kyung, ha ezt teszed magaddal, az senkinek sem lesz jó. És még lelkiismeret fordulásom is lesz.

- Neked? Neked lesz miattam? Ennek pont fordítva kéne megtörténnie.

- És mi lenne, ha ajánlanék valamit, amivel kihúzhatod magad? – sosem kedveltem a történetekben azt a naiv főszereplőt, akinek bár a srác, vagy lány az életére tört, de ő még mindig megbízott benne. Nem értettem, hogy viheti rá a tudat, hogy bízzon egy olyan emberben, aki bántani akarta őt. Egészen mostanáig. Ahogy Kyung szemébe néztem, illetve a véres és remegő testére, elkapott egy fajta szorító érzés, ami azt sugallta, hogy Ő jó ember, csak beteg.

- Mi lenne az?

- Abbahagyod saját magad bántását, és elmondod, hogy mi történt veled.

- Ez nagyobb bántás, mint ez.

- Te mondtad, hogy bűnhődnöd kell.

- Igaz. Hol kezdjem?

- Ahol akarod.

- A gyerekkorom viszonylag jó volt. Volt egy anyám, és egy apám, barátaim és egy teknősöm. Egyik nap ezt a teknőst kivettem a helyéről, hogy a kocsifeljárón játszhassak vele. Egész jól elvoltam vele, futkároztam körülötte, etettem salátával, meg ilyenek. Ő megbízott bennem, mert megengedte, hogy megsimogassam a bőrét is, nem csak a páncélját. Aztán haza jött apám, akit azonnal mentem köszönteni. Kis gyerekként a szüleim voltak nekem az elsők. Hallottam, ahogy anya haza jött a kocsijával, majd egy hatalmas reccsenést. A teknős teljesen kiment a fejemből. Mikor hátra akartam nézni, apám felkapott, és úgy vitt be a házba, hogy ne láthassam, hogy mi történt. Azt mondták, valaki jött, és felkapta a teknőst, majd elvitte. Sokáig hittem nekik, míg egyszer csak rájöttem, hogy a teknős igazából meghalt. Én öltem meg azzal, hogy ott hagytam őt felelőtlenül és védtelenül. Úgy gondoltam, ha én ott vagyok, a teknős még mindig élne, vagy hogy nekem kellett volna ott lennem helyette. Depresszióba estem, nagyon, nagyon mély depresszióba. Elfordultam a barátaimtól, a szüleimmel is megromlott a kapcsolatom, így megváltoztam. Bár külsőre is megváltoztam, de belsőre még inkább. Az addig kedves és törődő kisfiúból egyszer csak, egy őrjöngő őrült lett, akit senki sem akart elviselni. Most gondolhatod azt, hogy „jaaaj, csak egy hülye teknős miatt, komolyan?”, de ez nem igaz. Megfosztottam őt az élettől, még akkor is, ha csak egy teknőc volt az. Mindenkinek joga van az élethez, amit én galád módon elvettem. Miután már senki nem viselte el az őrjöngéseim, bedugtak egy diliházba, ahol egyetlen egy ápoló bánt velem úgy, ahogy. Egy kedves nővér volt az. Olyan volt nekem, mintha a második anyám lett volna. Mindennap beszélgetett velem, megkérdezte mit csináltam, hogy vagyok, meg ilyenek. Ő volt az egyetlen, akivel igazán tudtam beszélgetni, és ő volt az egyetlen, aki nem kezelt úgy, mint egy őrültet. Azt mondta, lát bennem valamit. Néha esténként célba dobálni szoktunk, ami nekem mindig is ment. Egyik nap késeket hozott be nekem. Egy hatalmas kör elé állt, és azt mondta, dobjam el a késeket. Ne féljek, ha bármi történne vele, elsimítja az ügyet. A lábaim remegtek, nem mertem megtenni, de muszáj volt, mert ő kérte. Miközben dobáltam a késeket ő folyamatosan mozgott, de egyszer sem találtam el. Nem láttam volna, hogy megkönnyebbült volna, inkább boldogság volt az arcán. Másnap behozott nekem egy kistigrist. Úgy játszottam vele, mint egy kiscicával. Aztán egy kicsit nagyobb gepárdot, utána egy már majdnem felnőtt leopárdot. Végül pedig egy még Simba-nál nagyobb oroszlánt hozott be nekem. A kezembe nyomott egy korbácsot, és magamra hagyott. Egy üvegen át figyelt engem, hogy mit fogok csinálni. Az állat rám akart támadni, de én megállítottam őt. Nem csináltam semmi mást, csak kitartottam elé a kezem és ő hallgatott rám. A korbáccsal hadonászni kezdtem, amit az állat türelmesen követett. Másnap ugyanúgy vártam a következő megpróbáltatást, de csak a bőröndömet láttam összepakolva, illetve a nővért, Kwant, Zicot és U-Kwont találtam a szokásos helyünkön. A nővér sírt. Megkérdeztem, hogy miért. Azt mondta azért, mert bár nem a saját fia vagyok, olyan büszke rám, mintha az lennék. Kwan egyből úgy kezelt, mint egy családtagot, a fiúkkal pedig egyből jóban lettünk, amint megmutattam nekik, mit tudok, és ők is, hogy ők mihez értenek. Azzal a nővérrel a mai napig tartom a kapcsolatot. Ő volt az egyetlen, akinek elhittem, hogy nem az én hibám volt a teknős halála. Ő tanította meg nekem az egyenrangúságot a földi élőlények közt. Ő tanította meg nekem, hogy nem szabad senkit és semmit sem utálni. Volt egy kígyó alakú karkötője, amit a távozásomkor nekem adott. A kedvenc állata a kígyó volt, mert úgy gondolta, hogy mindenki a kígyókat tartja a rossznak, pedig van, hogy az ártatlan kisegér gonoszabb és aljasabb, mint az álnoknak tűnő, kedves kígyó. Azóta különösen kötődök az állatokhoz, de leginkább az oroszlánokhoz és a kígyókhoz. Ő volt az, aki megmentette az életemet. Aztán ez a három ember, később a többiek meg segítettek azt újra építeni. És azzal, hogy Te idekerültél, és hogy Kwan kígyókat hozatott ide, úgy éreztem, így teljes minden, és a Sors is így akarta ezt. Ezért is akartam azt, hogy megkedveld a kígyókat. Meg azért, mert az előadásod közben, vagy az előadásodhoz remekül illenének a kígyók, valahogy mindkettőtöket más fénybe tűntetné fel. A kígyó előhozná a Te rossz oldalad, mint ahogy Te a kígyó jó oldalát, és ez olyan, nem is tudom… különleges lett volna. Még egyszer sajnálom Kedvencke, megbocsáthatatlan, amit tettem. – nem mondtam semmit. Nem tudtam mit mondani. Miért van az, hogy mindig a legvidámabb és legmosolygósabb emberek a legszomorúbbak, és lelkileg a legmegviseltebbek? Bár most utálnom kéne Kyungot, és félnem tőle, de nem megy. Ezek utána pláne nem. Felkeltem helyemről, és oda mentem hozzá. Átöleltem, olyan szorosan, ahogy csak bírtam. Most nem ellenkezett, sőt. Szabályszerűen úgy préselte magát oda a testemhez, mint aki attól fél, hogy átverem, és elmegyek mellőle. – Kedvencke, ugye nem fogsz elhagyni?

- Soha nem foglak elhagyni, Kyung Oppa. – pusziltam meg fejét.

- Amúgy, nem kell ám „Oppa”-nak hívnod.

- De én szeretnélek. – nem felelt semmit, csak még jobban ölelt. Úgy csimpaszkodott rám, mint egy kismajom az anyukájára, hogy még véletlenül se essen le. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem. De igen is élveztem. Jó érzés volt az, hogy valakinek fontos vagyok, és valakinek szüksége van rám. Ahogy ültünk ott perceken keresztül, éreztem, ahogy Kyung remegő teste kezd lenyugodni, ami engem is megnyugtatott. A következő pillanatban Nero kúszott be az ajtóban és állt meg előttünk.

- Nero, me…

- Gyere ide. –nyújtottam ki felé kezemet, mire ő felkúszott rá, majd át Kyungéra, így összekötve minket. A fiú hatalmas szemekkel nézett rám, mire én megsimogattam a fejét, és lágyan rámosolyogtam. Ezen tettemre még inkább tágra nyitotta szemeit. – Mi az?

- Most olyan voltál, mint Ő. Az a nővér. Köszönöm szépen, hogy vagy nekem, nekünk, Kim SunHi. –mondta, majd arcát vállamba fúrta.

- Hehe, elaludt. Nagyon édes, nem? –néztem a kígyóra, aki a fiú vállán pihent. – Gyere, vigyük el őt az orvosiba. – úgy tűnt, mintha a kígyó bólintott volna. Félénken megsimogattam fejét, mire ő hozzá dörgölőzött kezemhez. Telefonomat elővéve hívtam fel Zicot, aki a többiekkel együtt rohant be a táposba, és Kyungra nézve majdnem elbőgték magukat. A kígyó elengedte a fiú karját, így teljesen rám nehezedett. Zico felkapta a fiút, míg a többiek aggódva rohantak előre az orvosi sátorhoz. Szorosan a nyomukban voltam én is, csak hát egy kígyóval a nyakamban nem olyan könnyű. A sátorban ellátták és bekötözték Kyung sebeit, míg ő pihent egy kicsit. Amint felébredt, csak annyi kérdése volt, hogy átjöhet-e hozzám. Zico a szokásos féltékenysége helyett egy nyugodt sóhajt eresztett el és egyből beleegyezett. Míg a többiek összepakoltak néhány dolgot neki, addig én a kígyóval a nyakamon mentem a sátram felé. – Tudod, neked is aludnod kéne már. –cirógattam meg állkapcsa alját, mire ő még inkább rám tekeredett, ám ezúttal gyengéden. Végül lekúszott rólam és elindult a kígyókhoz. Azt mondjuk, nem tudom, hogyanfog bejutni az akváriumba, de hát, ahogy kijött, úgy is megy be, nem? Szobámba érve az ágyamban alvó Kyungot találtam, aki amint befeküdtem mellé, átölelt, és újra úgy kapaszkodott belém, mint egy kismajom.

Aznap, amint elnyomott az álom, egy tüsis és fekete hajú, illetve szemű fiúval találkoztam álmomban, akin egy fehér öltöny volt Édesen mosolygott rám, és csak néztük egymást. Álmom végén közelebb jött hozzám és megölelt.

- Köszönöm, hogy vigyázol Ránk. –mondta mély és érdes hangon, majd egy apró csókot nyomott ajkamra, míg végül az óra csörgése keltett fel.