10. fejezet~ A városban

Nos, csak hogy pontosítsam a dolgokat, a cirkuszhoz négy darab minimum 2,5 méteres kígyót hoztak, amikkel nekem és Kyungnak kell foglalkoznunk. Mivel Zico óta nem igen bízok a bohócokban –legalábbis ezekben nem- ezért én magam állítottam elő egy előadást a kígyókhoz. Az egész teljesen összetett volt: nekem is fel kell lépnem, ezért mind a nyolcunk fent lesz a színpadon, és két emberhez egy kígyó tartozna. Páronként előadnánk valami vicces számot, ami mindenkinek tetszene, és még a kígyókra is jó szemmel néznének az emberek. Annyira boldog voltam, hogy megterveztem életem első igazi műsorszámát, hogy mindenkit megölelgettem, akik az utamba kerültek, aztán kipukkasztották a buborékomat, ugyanis közölték, hogy nekem egyedül kell a négy kígyóval fellépnem. Neroval még oké, mert vele megbarátkoztam, de a másik három… Kezdjük azzal, hogy az egyik feje majdnem hogy a kezemnél is nagyobb volt, és ezeket, elvileg fel kéne vennem. Azért ennyire jó kondiban még én se vagyok. Most jelenleg egy „összeszoktató tréningen” vagyok az állatokkal, ami azt jelenti, hogy beültem az akváriumba, barna ruhába és hagyom, hogy csúszkáljanak rajtam. Van egy sárga, amilyennel általában mindenki fényképezkedik, na ő egyből megtalált, és az óta nem akarja elengedni a fejem. Azt hiszem még egy megkedvelt. Most másik fel az egyik lábamra a barna, amelyiknek olyan szép szemei vannak. Tudom, hatalmas hülyeség az, hogy egy kígyónak szép szemei legyenek, de ennek tényleg az volt. Legnagyobb szerencséjére a felsőtestemnek ő a csípőmön telepedett le, és fonódott körém, mint egy öv. És a legutolsó. Nem akarok újra gonosz lenni velük, de, hogy őszinte legyek, ő a legijesztőbb. Zöld testén fekete illetve sötétkék foltok díszelegnek. Ez a példány a legnagyobb mind a négyőjük közel, ez az, amelyiknek a feje minimum akkora, mint a kézfejem. Úgy méregetett, mint aki mindjárt belém mélyeszti fogait, és egy fájdalmas és lassú halál közepette eltávozok, ő pedig megesz. Ám mindezek ellenére álltam a tekintetét, ami úgy tűnt, hogy tetszik neki, mivel arckifejezése egyik pillanatról a másikra kedves lett, és egyik lábamra tekeredett gyengéden.

- Hé Kyung, nem láttad SunHit? Most kéne gyakorolnunk az új számunkat! – hallottam Zico hangját.

- Nero, most! – szóltam halkan a kígyónak, aki egyből bal karomra tekeredett, én elővettem a mű faágamat és az arcom elé tartottam. A másik oka annak, hogy itt vagyok az-az, hogy Zico elől bujkálok. A legújabb produkciójában Lilly segít neki, miközben engem húzogatnak jobbra-balra, dobálnak fel-le. Ebbe még bele is egyeztem volna, ha drága barátnőm nem ajánlja fel azt, hogy ugráljak át karikákon, amik meg vannak gyújtva. Oké, neki tényleg nagyon megy és tehetséges, én is tudok egy-két dolgot az ugrásokról meg az ilyenekről, de az, hogy még meg is legyen gyújtva, az ki van zárva! Erőteljesen utasítottam vissza az ajánlatot, de sajnos Zico a főnök, aki persze egyből belement. Úgy hogy, most itt vagyok a kígyók közt és rejtőzködök.

- Bocs haver, de etetés óta nem láttam. Utoljára a kígyóknál volt, hogy összeszokjon velük az új száma miatt. Gyere, nézzük meg ott. – Nem! Kyung, ne merészeld. Ne merj elárulni! Hallod, ne hozd ide, könyörgök! – szuggeráltam szememmel a két fiút.

- Itt sincs. –mondta Zico. Ez az, bevált a tervem! Siker. Egy zseni vagyok.

- Ja, valóban. – na, ebben a mondatban miért érzek egy kis gúnyt?

- Tudod SunHi, az oké, hogy oviban is voltál fa, de már 18 éves, érett nő vagy, nem kéne fát játszanod, akár milyen jól is áll neked a barna.

- Akkor észrevettetek? – biggyesztettem le ajkaimat.

- Egy kicsit. Tudod, ezek a kígyók nagyon szeretik az embereket, és ritka, hogy mindegyikük ugyanazon a helyen legyen. Na de most gyere ki, és ne hülyéskedj, még a végén elkényezteted őket. – parancsolt rám Kyung, mire az összes kígyó lekúszott rólam és átmentek a saját fájukra. Nagyokat sóhajtva léptem ki az üvegből majd zártam be azt.

- Zicooooo. –vettem elő legszebb mézes-mázas mosolyom. – Mi lenne, ha ma hagynánk a próbát, és helyette inkább elmennénk enni. Csak Te, meg Én. – öleltem át derekát, miközben egy puszit nyomtam arcára. Én lány vagyok, ő fiú. Ő feltűnően érdeklődik irántam –ami engem nem érdekel, mert csak barátok vagyunk-, és ha kell nekem valami, akkor azt egy kis csábítással simán elérem. Ez a legalapvetőbb lány taktika.

- Igen? Csak ketten?

- Bizony. Gondolj bele, milyen jó lesz. – bólogattam hevesen, mire Kyung elnevette magát. Zico egy darabig nem válaszolt semmit, csak egy apró puszit nyomott az ajkaimra és rám mosolygott. Hah, bevált a tervem, nem kell átugranom semmilyen életveszélyes karikát. Te tényleg egy zseni vagy, Kim SunHi.

- Próba után bármit csinálhatunk, de most megyünk. – ezt nem hiszen el. Eddig mindig azt akarta, hogy figyeljek oda rá, meg az ilyen hülyeségek, most meg, hogy ki akarom használni, csak úgy lepattint. Jó, ez mondjuk még gondolatban is borzalmasan hangzik, de akkor is. Ne hogy már ő irányítson, én vagyok a nő. Minden szavamra hallgatnia kéne, és elfogadni azokat. Ahogy ezeken gondolkodtam, egyre közelebb értünk sátrához.

- Zicoooooooooo, én ezt nem akarom! – nyavalyogtam.

- Figyelj, én nem vagyok cicafiú, hogy ez beváljon. – ahogy kimondta Yung gúnynevét még a vér is megállt bennem. Miért kell mindig kihasználni azt, hogy többet tud rólam, mint a saját anyám? Miért kell ilyen beképzelt majomnak lennie, és miért kell mindig áskálódnia? Miért nem tud egyszer, tényleg csak egyszer odajönni hozzám, átölelni engem, és azt mondani „Figyel SunHi, mit szólnál ahhoz, ha ma nem lennék bunkó veled, és elmennénk megnézni a kedvenc filmed, és vennék neked egy könyvet, plusz, ha jó leszel, akkor még egy pizzára is befizetlek.”. Miért nem? Durcám közepén rájöttem, hogy azért nem, mert ő Zico, és nem Yung. Ő mondott nekem ilyeneket még régebben, amiknek én egyből bedőltem és mentem vele gyakorlatilag bárhova. Ha jobban belegondolok, ez a két fiú szöges ellentéte egymásnak még akkor is, ha ez külsőre nem látszik. Míg Yung azt mutatja, hogy kedves és törődő, addig belül romlott, és mikor szükséged lenne rá, cserben hagy. Aztán ott van Zico, aki amúgy 0-24-ben bunkó, de alapjáraton kedves. Eddig akárhányszor mentem át hozzá, hogy segítsen valamiben, miután kiröhögött, hogy milyen béna vagyok, egyből jött, és segített. Ám amíg velem bunkó, addig mindenki mással kedves és illemtudó. A fiúknak még kérniük se kell, de már megy, és segít nekik. Ha bárkinek elromlik, vagy megsérül bármije, ő egyből ott terem és abban segít, amiben csak tud. Bár első benyomásra nagyképű, önző, öntelt, beképzelt majom, aki magának akar mindent és mindenkit, és ezek tetejébe még az emberek magán életében is vájkál. Ha jobban belegondolok, akkor második, de még harmadik látásra is ilyen, de aztán ott van az a bizonyos negyedik, ami megmutatja, hogy mennyire nagylelkű, okos, kedves, segítőkész, bármit odaad, ha az kell valakinek, és nem kér cserébe semmit, és vájkálni is csak az én életembe vájkál, mert kedvel. Tehát mint mondtam, alapjáraton ő jó ember és szeretnivaló. Amikor ilyen, akkor talán még egy kicsit kedvelem is. De például, mikor a hajamnál fogva vezet úgy, hogy hozzá se ér ahhoz, akkor nem tartozik a szeretem listára. Mint például most. Lilly annyira nevet, hogy majd bepisil attól, amit nyújtunk. Egyszer a lány rántja ki a lábam, míg a következő pillanatban, a hajamnál fogva húz végig Zico a földön. Aztán dobbant egyet a fiú, mire én, mint egy kapa felállok, és úgy nézek ki, mint aki karót nyelt. Eztán még messzebb mennek egymástól és tőlem, majd lökdösni kezdenek. De annyira, hogy az orrom épphogy nem érinti még a padlót. Mondhatom nagyon kedvesek.

- Zico! – szólt az egyik táncos lány neki, mire ő nem rám figyelt, nem kapta el Lilly lökését, én pedig a földre zuhantam, és mint az építőkockák, amikor összedőlnek, terültem szét a színpadon. – Hupsz. –mosolygott gúnyosan a lány. Haha, persze, persze. Legyünk gonoszak az új lánnyal, hogy még véletlenül se legyen könnyű dolga.

- SunHi, jól vagy? –jött oda hozzám Lilly.

- Persze, csak én szerintem most elmegyek, és eszek egy sütit. – keltem fel. Kissé nehezen ment ez a művelet, mivel még mindig éreztem magamon azokat a húzó erőket, amiket próba közben.

- De hát Taeil megette az összes sütid.

- Tudom. Ezért is megyek be a városba. –mondtam neki az ajtóból.

- De hát oda nem mehetsz! – sipítozott.

- De mehetek. Miért ne mehetnék?

- Mert a gazdád megtiltja. –közölte Zico.

- Nekem nincs gazdám, és azt csinálok amit akarok, és akkor látogatom meg Anyát, amikor csak akarom! – mondtam nekik, majd kirohantam a sátorból át a sajátomba, átvettem a ruháimat, de mikor senki nem jött, hogy visszarángasson, sokkal nyugodtabban öltözködtem. Egy fekete farmert vettem fel, hozzá egy szürke pulcsival, amin két rajzolt szem van, és úgy néznek, ahogy az emberek szoktak, mikor nagyon akarnak valamit. Mikor megláttam a boltban, egyből beleszerettem. Enyhe smink, egy szürke cipő, a táskám és már mehetünk is. Már majdnem kiléptem a kapun, mikor valamilyen erő visszahúzott. Ahogy hátra néztem, azt hittem, hogy leesik az állam, de szó szerint. Mögöttem Zico állt, de nem akárhogy. Egy fekete „Comme des Fuckdown” póló, egy fekete farmer és egy bakancs volt rajta. Annyira meglepődtem a normális Zico láttán, hogy tátva maradt a szám.

 - Ha nem csukod be a szád, belerepül a sült galamb, vagy az én nyelvem. –lépett mellém, hogy meg is tegye azt, amit mondott, mire én felébredtem.

- Hogy nézel ki?

- Eddig az volt a baj, hogy „furcsán” öltözködtem, most meg az, hogy „normálisan”. Eldönthetnéd, hogy mit is akarsz. –nézett rám flegmán.

- Nem az, csak olyan más vagy így. Mint egy normál fiú.

- Na, kösz. – idegeskedett.

- Nem úgy értettem. Szerintem nagyon jól nézel ki. –mosolyogtam, mire ő átölelte a vállam, magához húzott és megcsókolt. Csókunk végén döbbentem rá, hogy mit is mondtam, ezzel bátorságot adva neki arra, hogy megint lekapjon. Na ebből  nem fogunk rendszert csinálni. Bár, akkor is jól nézett ki, ez tény. Olyan volt, mint egy srác a suliból, a menőbbik fajtából, akiért odáig meg vissza vannak a lányok, és mindegyik őt akarja. A magabiztosság és az erő sugárzott belőle, még így is. Ha most másmilyenek a különbségek, akkor én is egy lennék azok közül a lányok közül, akik szerelmesek belé. De így.. így egyszerűen csak lenyűgözött, hogy ilyen is tud lenni.

- Szeretem, mikor elvörösödsz. Ilyenkor megmutatod, hogy hatással vagyok rád.

- Ez még nem jelent semmit. És amúgy is, mit keresel itt?

- Egy ostoba bábot, aki egy játékként akar elmenni a városba.

- Ezt még is, hogy érted? – nem felelt semmit, csak csettintett egyet, mire én a földre rogytam, majd ismét normális lett a tartásom. – a kötelek, tényleg…

- Nem kötél. Varázslat. –kacsintott.

- Ezt a saját ruhádban is meg tudtad volna tenni.

- Ez a saját ruhám.

- Jaj, tudod, hogy értettem!

- Persze. Csak tudod, régen jártam már a városban, plusz kedvem van beszélgetni anyukáddal. Felhívtad már?

- Még nem… - feleltem kínosan.

- Gondoltam. Tehát igazából nem is hozzá akartál menni, hanem a városban akartál elbaszni egy egész napot.

- Ez nem igaz.

- Dehogynem. És én pont ezért vagyok itt, hogy vigyázzak rád. Nem szeretném, ha a bábom elszökne tőlem. –ölelte át ismét a vállam.

- Tudod, hatalmas szívességet tennél meg azzal, ha nem csókolnál meg ölelgetnél akkor, amikor az jól esik neked. Rám is, és a női tartásomra is figyelemmel lennél azzal.

- Most nem azért csinálom, hanem azért, hogy mindenki tisztában legyen azzal, hogy hova is tartozol.

- Hányszor megmondtam már, hogy nem vagyok a tárgyad, és ne sajátíts ki!

- Most nem erre gondoltam te hülye. Látod azt a srácot, ott velünk szembe? Na ő éppen arra gondol, hogy milyen jó lenne leitatni téged, kibérelni egy szobát éjszakára, és papás-mamásat játszani.

- Ezt még is honnan tudod?

- Csak rá kell nézni a srácra. Ha nem fognám a kezed, vagy nem ölelnélek, akkor minden második járókelő azt hinné, hogy testvérek vagy csak barátok vagyunk. És ha azt hiszik, bármilyen hülye perverz leszólíthatna téged, és elhívhatna egy italra, én meg verekedhetnék, amihez semmi kedvem, ezért teszem meg ezeket, az óvintézkedéseket.

- De hát mi csak barátok vagyunk.

- Jah, barátság extrákkal, mi? –kacsintott rám. – De amúgy is, erről nekik nem kell tudniuk. Amíg azt hiszik, hogy együtt vagyunk, addig a lányok is elkerülnek engem, meg téged is elkerülnek azok a bunkó, és kiéhezett fiúk. Plusz, ott áll az út túloldalán egy talpig tetkós fiú, és a szemével már vagy ötvenszer levetkőztetett. –vázolta fel a helyzetet. Ahogy átnéztem az út túloldalára olyan látvány fogadott, amire soha nem számítottam.

- Steve!

- SunHi! –rohant át hozzánk a napszemüveges srác. – Hát újra itt vagy! –ölelgetett meg.

- Jaaj igen. Még is hogy nézel ki? Mi ez a sok tinta rajtad, meg ez a napszemüveg? Így most hogy csodáljam így a szemedet?

- Így. –tolta lejjebb az említett tárgyat, ami mögül előjöttek gyönyörű kék szemei. – Viszont a hajam még meg van.

- Jáááj, had fogjam meg. –túrtam bele göndör hajába. – Még mindig olyan jó.

- Hallod, egyszer muszáj lesz találkoznunk, hogy mesélhess nekem. Mondjuk, kezdhetnéd azzal, hogy ki ez a srác itt? – mérte végig Zicot, aki eddig vagy százszor megölte már a tekintetével.

- A pasija vagyok, nagyon örvendek a szerencsének. Hívj csak Ziconak. –nyújtotta a kezét a fiú, amit a másik elfogadott.

- A legjobb barátja vagyok, szint úgy. Az én nevem Steve. Már kilenc éve ismerem, ha bántod, megöllek. –mosolygott rá.

- Ezzel teljesen egyetértek, drága, legjobb barát.

- Ennek örülök, kedves pasi. – miért néznek így, és emelik ki ezt a két szót? Történt valami, amiről lemaradtam? – Nekem most mennem kell, SunHi, de majd mindenképp koccanunk egyet.

- Ez a minimum. Majd odaadom az ajándékod is. –mosolyogtam rá, mire ő összeborzolta hajamat, majd egy puszit nyomott a fejem búbjára.

- Szia kiscsaj. –futott vissza barátaihoz, majd visszanézett rám, közben én még mindig integettem neki, mire Zico újra magához rántott, és megcsókolt.

- Mondtam már, hogy fejezd be. –fordítottam el róla tekintetem. Kezét belecsúsztatta enyémbe, így kézen fogva folytattuk utunkat anyáig. – Amúgy, ő volt az a srác, aki még általánosba jött hozzánk, tudod, aki egyszer hazakísért. Külföldi, ezért sokan, sokszor bántották, de mivel én kedves voltam hozzá, sokkal magabiztosabb volt magában. Mikor elmentem, még aranyos kisfiúnak volt mondható, most meg már kész férfi lett belőle. – mondtam büszkén. Tényleg büszke voltam rá.

- Nem érdekel, de ne merj vele találkozni.

- Miért ne?

- Csak. –felelte sértődötten, és akkor nekem beugrott. A kézfogás, a csókok, a gyilkos tekintetek, és a „terv” miszerint ne szakítsanak el egymástól, és hogy utánam jött.

- Zico.

- Hm?

- Te féltékeny vagy. –közöltem vele a tényt.

- Na ne hülyéskedjél, inkább menjünk már, kilyukad a gyomrom, olyan éhes vagyok. –akármennyire próbálta takarni a pírt az arcán, én láttam. Elnevettem magam, elengedtem a kezét, és helyette inkább egész karját ölelve mentünk tovább.

Anya már a kapuban várt minket, mikor szóltam neki, hogy öt perc és ott vagyunk. Az asztalon egy hétfogásos vacsora volt feltálalva, amitől Ziconak is, és nekem is összefojt a nyál a szánkban. Ebédünket megkezdve kezdtem felváltva enni, és mesélni anyának a cirkuszról. Zico mást se csinált, csak evett, és evett, és evett. Elővettem a telefonom, és sunyiban csináltam róla egy képet, amin még nagyon sokat fogok nevetni. Elregéltem anyának a kígyós sztorit –Kyung tetteit kihagytam belőle-, illetve azt, hogy Yung mit tett velem. Mikor elmondtam, hogy mi is történt kettőnk között, kicsit csalódott volt, de megkönnyebbülve nyugtázta, hogy Zico mellett jó helyem van, és hogy mennyre összeillünk. Na ez mindenkiből más reakciót váltott ki. Zico, mint egy ötéves kisfiú elpirult, és piszkálni kezdte a tányérján lévő ételt a pálcákkal, míg én félrenyeltem az éppen a számban lévő kaját, majd hevesen tiltakozni kezdtem ellene. Anya arcán ekkor egy gonosz mosoly jelent meg, majd zuhogni kezdett az eső. Ilyen dolog tényleg csak a filmekben szokott megtörténni, ezért kezdtem azt gondolni, hogy Anya titokban esőtáncot jár, hogy az ilyen alkalmakkor itt tarthasson majd.

- Gondolom nincs nálatok ernyő, és sajnos itthon sincs olyan, ami elég lenne nektek.

- De hát ott van a tartóban mennyi, és…

- Mondom, nincs! –szakított félbe Anya. – Zico drágám, mit szólnál hozzá, ha megint megnéznénk a lányom kiskori képeit? Készítettem elő néhány albumot. –kérdezte, mire Zico hevesen és teli szájjal bólogatni kezdett.

- Nem kell! Majd felhívom Kwant!

- Az igazgatónak nincs telefonja. –mondta „csak úgy mellékesen” Zico.

- Akkor meg felhívom Kyungot, hogy jöjjenek el értünk az igazgatóval.

- Ha nem én hívom őket, akkor nem veszik fel a telefont. –közölte, miután befejezte a leves elfogyasztását. Hogy ennek a fiúnak mindenre van kifogása.

A mai nap végül úgy telt, hogy végig néztük az összes itthon lévő albumot végig néztük, és mindegyikből vett el egy-egy darabit Zico. Volt, hogy azt mondta, hogy valamelyik srácnak kell, de tudom, hogy igazából az övé marad az összes, és esténként azt fogja majd nézegetni, és nevetni rajtuk, míg elő nem hívatja nagyobban, és nem teszi ki a cirkusz tetejére, hogy ezzel is megalázhasson. Átlátok én a kis játékodon Zico, az én eszemen nem jutsz át. Az már más dolog, hogy én meg Anyát nem tudom kicselezni, mivel amint mondtam, hogy elállt az eső, újra nekiállt, így most a szobámban vagyunk, és a lefekvéshez készülünk.

- Na szóval, itt fogsz aludni Te. –mutattam a matracra, mire ő kiröhögött, és bevágta magát az ágyba.

- Gyere ide mellém, esküszöm, hogy nem fogok semmit sem csinálni.

- Nem.

- Na most mi bajod van? –ült fel. - Pár nappal ezelőtt még Kyunggal aludtál együtt.

- Hát pont ez az! Ha most veled aludnék, akkor az olyan… nem is tudom… rossz lenne.

- Történt bármi is?

- Hát, izé… nem, de most nem ez a lényeg.

- Na, ha akkor nem történt semmi, akkor nem olyan nagy bűn, ha befekszel mellém, összebújunk, és egymás karjaiban elalszunk.

- Ki mondta, hogy át foglak ölelni? – vágtam a fejéhez gúnyosan, majd befeküdtem az ágyba, és úgy fordultam oldalra, hogy neki háttal legyek.

Reggel arra keltem, hogy simogatják a hajamat, és ölelnek. Olyan jó érzés volt, és a mellettem fekvőnek is igen csak kellemes illata van, így hát közelebb bújtam hozzá, és erősebben öleltem. Várjunk csak… Mellettem fekvőnek. Öleltem. Szemeim azonnal kipattantak és úgy meredtem Zicora.

- „Ki mondta, hogy át foglak ölelni?” –utánzott.

- Egy szót se szólj. –fúrtam bele arcom mellkasába, ám mikor nem ruhával, hanem bőrrel találkoztam, egyből kipattantam mellőle. – Mikor vetted le a pólód?

- Még lefekvés előtt, de nyugi, nem csináltam veled semmit. De most ideje lemenni, és megenni Anyukád fantasztikus reggelijét. – mondta, azzal kimasírozott a szobából. Anya, oké, hogy sokáig nem voltam itthon, de attól még nem így kéne ezt megbosszulni. Sőt! Örülnöd kéne annak, hogy a lányod látta a világot.

- Jó reggelt. –köszöntem, majd adtam Anyának egy puszit.

- Jó reggelt. – mondta… a kórus? Mi? Ahogy oldalra fordítottam fejem, a hét fiút és Kwant láttam meg mosolyogni az asztal mellől, mindegyikük valamit evett vagy éppen ivott valamit. Levágtam magam P.O mellé, és a plafonra néztem.

- Mit vétettem ellened? –tettem fel a öltői kérdést, mire a fiú furcsán nézett rám. A baj az, hogy én is így néztem rá, mivel épp egy darab tojás lógott ki a szájából.

- Úúúúú, nézzétek, miket szereztem! –vette elő Zico a képeket. – tessék Kyung, egy állat simogatós neked, B-bomb neked egy hercegnős, Taeil neked egy olyan, amin a nála nagyobb vattacukorral van, P.O neked egy olyan, amin egy szarvasbogarat tart, JaeHyo, nesze, itt egy fürdőruhás kép, amikor már van rajta mit fogni, és 16 éves. Jóóó mi? És végül U-kwonnak egy, ahol cuki copfba van kötve a haja, és foghíjasan mosolyog a kamerába. A többi pedig az enyém.

Ez volt az a pillanat, mikor eldöntöttem, hogy soha többet nem hozok haza egy fiút sem. Soha. Többet.