- Ajjj, még is hova tehette őket? –hallottam
egy hangot a konyhából. Egy jó vaskos könyvet vettem le a polcomról, majd
védekező pozícióban araszoltam a helyiség felé, ahol már lendítettem a tárgyat,
hogy leüthessem vele a betörőt, de ő ügyesen kivédte a támadásomat.
- Taeil, már megint mit keresel itt?
- Csokit. Hova tetted őket? – fenyegetett meg
a villájával.
- A hasadba. Mindet megetted. –vettem fel egy
kanalat a pultról és tartottam felé. Úgy tűnt nem hatotta meg fenyegetésem,
ezért próbáltam a lehető legmérgesebben ránézni. – És amúgy is, ha kell neked,
akkor menj, és vegyél, vagy nem is tudom… edd a sajátod!
- De azt már meguntam. És amúgy is, ne pattogj
itt nekem Törpe.
- 2 centi. Két teljes centiméterrel vagy csak
nagyobb nálam, szóval nem vagyok törpe!
- De az vagy. 2 centi a különbség a
magasságunkban, de korban? Hát ott már több. Pontosan, hat év. És észben? Hát
ott már megszámlálhatatlan a különb… - mondatát nem tudta befejezni, mivel le
akart ülni, de mellé ült a széknek, így a fenekére esett.
- Az utóbbi dologban egyet kell, hogy értsek
veled. –kuncogtam.
- Ez most lényegtelen. Csak adj csokit.
–pattant fel a földről és porolni kezdte magát.
- Ha megbeszéled Őnagyságával, hogy engedjen
el a városba, akkor veszek neked csokit.
- ZICO! – kiáltotta el magát.
- Ne üvöltözz basszus, itt vagyok tőletek
három méterre, elhiszed, hogy hallak?
- Engedd ki Törpét a városba. –parancsolt rá.
- Mit keresel a házamban? És nem vagyok törpe!
- Menjen, nem érdekel. –vakargatta meg
tarkóját. – Akkor jövök ide, amikor csak akarok, mivel a partnerem vagy,
Partner.
- Néhány napja még nem így álltál hozzá a
dolgokhoz. – mondtam gúnyosan.
- Az óta megváltoztam.
- Nagyon édesek vagytok, de nekem édesség
kell. Elmehet?
- Menjen. –rántotta meg a vállát. Ne hogy már
te szarj rám, én szarlak le téged, Zico. Hát jó, kettőn áll a vásár. Elővettem
a telefonom és tárcsáztam egy számot, majd a telefonba pár csörgés után egy jól
ismert hang szólt bele.
- Szia Steve, itt SunHi. Bejössz ma velem a
városba? Igen? Király. Akkor fél óra múlva az állomáson. Okés, szia.
- Még is mit csinálsz? –nézett rám furán Zico.
- Találkozok a legjobb barátommal, aki nagyon
jól néz ki. Jobban, mint te.
- Még egy ilyen, és…
- Nem mindegy? Az a lényeg, hogy hoz nekem
csokit, és kész.
- Taeil! –szólt rá Zico.
- Hallgass az idősebbre. – korholta. Hehe
tényleg. Taeil idősebb Ziconál. Ez az, meg van az ütőkártyám.
Amint kimentek a fiúk a szobámból öltözködni
kezdtem. Egy fehér trikót vettem fel hozzá egy fekete dzsekivel és a fekete
farmeremmel. Egy tornacipőt vettem fel, enyhe sminket tettem fel, és már kész
is voltam. Fogtam pénztárcám és már indultam is. Zico a sátránál beszélgetett a
többiekkel, így volt alkalmam gyorsan és feltűnés nélkül elmenni. Telefonomon
elindítottam a zenét, a fülhallgatót betettem a fülembe, és a rövid úton hallgattam
a kedvenc zenémet. Stevent már nagyon messziről megismertem, ugyan is pont nem
volt rajta napszemüveg, és a kék szeme csak úgy világított. Lépéseimet
gyorsítani kezdtem, majd ahogy odaértem hozzá, a nyakába ugrottam úgy, ahogy
tegnap nem tehettem. A kezébe nyomtam egy zacskót tele ajándékokkal. Volt közte
kulcstartó, karkötő, vagy éppen a kedvencei: kendő és napszemüveg. Felszálltunk
a metróra, és a lehető legmesszebb lévő áruházat jelöltük meg, hogy minél több
időt tölthessünk egymással. Elmesélte, hogy amióta elmentem, rengeteg minden
változott, leginkább az emberek. Ő például már nem visszafogott és szégyenlős,
míg Yungból egy beképzelt majom lett, aki minden héten mással kavar. A legjobb
barátnőm Oroszországba ment tanulni, a többi osztálytársam meg szétszéledt
Koreában. Van, aki a katonaságba ment, de volt olyan is, aki a jogra. Ahhoz
képest, hogy milyenek voltunk, nagyon büszke vagyok arra, hogy ilyen célokat
tűztek ki maguknak.
- És, a bohóccal hogy keveredtél össze?
- Parancsolsz? – kerekedtek ki szemeim. Honnan
tudja, hogy Zico egy bohóc?
- Hogyan jöttél vele össze? Ha ránézek, nem
tudom elképzelni, hogy szerelmes lenne bárkibe is, és ha rád nézek, akkor meg
azt nem tudom elképzelni, hogy pont egy olyan alakba esnél bele, pláne Yung
után.
- Honnan tudsz Yungról?
- Egy: a távozásod előtt közölted velem,
kettő: ez gyakorlatilag egy nyílt titok volt.
- Jaa. Hát, tudod: az ellentétek vonzzák
egymást. –SunHi, ennél azért jobb hazugságot is kitalálhattál volna. Ezzel
leégeted magad –ismét.
- Tudod, ki veszi be. Mit adott neked, hogy a
barátnője lettél?
- Már nem azért, de ez egy kissé bántó mind
Zico, mind az én számomra. Oké, hogy egy nagyképű, öntelt dög, aki van, hogy
másra se tud gondolni, mint arra, hogy hogyan tegyen nekem keresztbe, de attól
még jó ember, és soha nem folyamodna ilyen eszközökhöz. Vagy ha igen, akkor
igazán feltételezhetnéd rólam, hogy miután felpofoztam, elküldtem őt melegebb
tájakra. Tudod, nekem még van tartásom.
- Csak ennyit akartam hallani. –ölelte át
nevetve a vállam. – Remélem boldogok lesztek együtt.
- Én is.
Miután megvitattuk a Zicoval való
kapcsolatunkat, bementünk egy csoki üzletbe. Ha jól meggondolom a dolgot, és én
is szeretnék enni a csokiból, akkor sokat kell vennem. Tekintettel arra, hogy
Taeil egymaga megevett tíz tálca muffint, kissé aggasztó dolog mind az
egészségére, mind a pénztárcámra nézve. Fél óra nézegelődés után egy kosárnyi
édességgel álltam meg Steven előtt. Mivel furcsán nézett rám, ezért azt
mondtam, hogy egy barátom nagyon szereti a csokit, és, hogy hamarosan itt a születésnapja
és egy csokoládé-kosárral készülünk őt meglepni. Miután közölte, hogy furcsa
embereket ismerek, tett még bele pár csokit, amit ő fizetett és odaadta nekem,
mondván „túl nagylelkű vagyok, és sosem gondolok magamra, ezért majd ő megteszi
ezt helyettem”. A metrón, ha lehetséges még többet beszéltünk, mint az előző
órákban, hiszen éreztük, hogy mindjárt el kell válnunk. Az állomáson tízpercnyi
búcsúzkodás után külön utakra mentünk. Én vissza a cirkuszba, míg ő a
barátaihoz.
- Mi tartott eddig? – várt a kapuban Taeil.
- Tudod, elég messze volt a bolt, és mire
kiválasztottam őket, az se volt kevés idő.
- Mindegy, csak add ide őket!
- Még csak az kéne! Jössz velem, és elosztjuk
kettőnk között.
- Na viccelj velem Törpe.
- Pedig de, vagy nem kapsz semmit!
- Legyen. –mondta morcosan, majd elindultunk
sátramhoz. Ott leültünk a földre, és mint a kisgyerekek kezdtük szét osztani
magunk közt az édességet. Mivel én utálom a mogyoródarabos csokit, az összes
Taeilé lett, míg én megkaptam a tejcsokik nagy részét. Na, ez így nem is olyan
rossz üzlet. A probléma akkor kezdődött, mikor meglátta a nyalókát, amit
Steventől kaptam, és én nem akartam neki odaadni. Eztán egy negyed órás
beszédbe kezdett arról, hogy a nyalókának miért is lenne jobb helye az ő
gyomrában, mivel tudná őt támogatni, illetve engem, és hogy ez neki is és az
említett cukornak is mennyivel jobb lenne. Miután közöltem vele, hogy nagyon jó
szóvivő lenne, elutasítottam ajánlatát.
- Figyelj, odaadom neked a buborékos csokikat,
az úgy jó?
- De a nyalókát jobban szeretem.
- Jaj basszus, tessék. –dobtam felé két csomag
kis nyalókát, amitől sokkal jobb kedve lett.
- Köszönööööm. –mosolygott rám, mire
felbontotta az egyiket, kivett belőle egy darabot és enni kezdte azt.
- Oppa, lehet egy kérdésem?
- Attól függ.
- Mitől?
- Nem tudom. –rántotta meg a vállát. – de
kérdezz.
- Miért vagy mindig komornyiknak öltözve?
- Amikor bohóc vagyok, akkor nem.
- Komolyan kérdeztem.
- Én meg komolyan mondtam. De amúgy azért,
mert már megszoktam.
- Hogy érted, hogy megszoktad?
- Egy kérdésről volt szó.
- Ez ahhoz tartozik, mert egy apró alfaja.
Ahogy te tudsz az édességekről értelmetlen kiselőadást tartani, úgy én is tudok
a jelentéktelen dolgokról.
- Ott a pont.
- Szóval?
- Nos, ahogy elnéztem U-kwonnal és Kyunggal
sokkal bensőségesebb lett a kapcsolatod, ami csak azért lehetséges, mert
elmesélték, hogy hogyan is kerültek ide. Gondolom, most tőlem is ezt várod. És
ahogy elnézem az arcodat, fel vagy készülve egy szívszorongató történetre a
gyerekkoromról, és arról, hogyan haltak meg a körülettem lévő emberek, meg
ilyenek. Csak hogy, velem ilyen nem történt. Semmi. Amióta csak az eszemet
tudom, imádom az édességet. Nem telik el úgy nap, hogy ne egyek meg minimum egy
kilót belőlük. Ezért sokszor sokan csúfoltak engem, de sosem érdekelt igazán a
többi gyerek véleménye, csak a csoki. A szüleim mindig próbáltak nekem
mindenből a lehető legtöbbet nyújtani, én meg viszonozni nekik ezt azzal, hogy
jól tanulok, és majd egyszer sikeres leszek. Ők csak a boldogságomat akarták,
ami ebben a cirkuszban a lehető legritkább családi háttér. Boldog voltam velük,
nem halt meg senkim, és nem is vesztettem el semmi fontosat. Apám komornyikként
dolgozott egy tehetősebb családnál, így sok tapasztalatom van e téren. Sokat
játszottam az ott élő gyerekekkel. Nem azok a tipikus „aki szegényebb nálunk,
az tűnjön innen. Csak jelentéktelen élőlény.”. Ők ott segítettek másoknak, ahol
csak tudtak, és a legelső és legfontosabb támogatottjaik mi voltunk. Ők
fizették a tanulmányaimat, szinte mindent, amit csak el tudsz képzelni. Mikor a
fiú, akivel játszottam felnőtt, én lettem a komornyikja, hogy viszonozni tudjam
a sokévi gondoskodásukat. Ők persze nem így gondoltak a dologra, de azért
felvettek. Azzal a sráccal sok dolgot kipróbáltunk, a légtornászattól elkezdve
az ejtőernyős ugrásig, mindent. Olyan volt nekem, mint a testvérem, és én is
neki. Egészen a 18. születésnapjáig, míg el nem mondta nekem az érzelmeit. Az
volt az első alkalom, mikor valakitől olyan dolgokat hallottam, mint „Te vagy a
legaranyosabb dolog, amit egész életemben láttam. Nem akarlak elveszíteni.
Kérlek, maradj velem örökké.”. És én teljesítettem minden kérését. Eleinte nem
szeretetből, csak puszta kötelesség tudatból, de ez megváltozott. Nem mondok
semmi nyálas hülyeséget, mert az fölösleges, és nem illik hozzám. Ennek a
fiúnak az volt az álma, hogy boldoggá tegye az embereket azokkal a ruhákkal,
amiket ő maga tervez, vagy csinál meg. Az én álmom is az volt, hogy boldoggá
tegyem az embereket, csak én ezt nem így fogtam fel, erre is ő ébresztett rá.
Abban az időben a házba, ahol éltünk jött négy idegen, akik egy olyan ajánlatot
adtak ennek a fiúnak, amit sosem tudott volna visszautasítani. Meghívták őt,
hogy legyen egy cirkusz tagja. Egyből igent mondott, egyetlen egy feltétellel:
én is csatlakozhatok hozzájuk. Kwan, Zico, U-kwon és Kyung persze egyből
belementek, miért is ne mentek volna? Amint eljöttünk otthonról, arra
próbáltunk rájönni, hogy mihez is értek igazán. Valamikor ilyenkor jöhetett
az-az ötlet, hogy legyünk bohócok, így hát azok lettünk. Végül ott kötöttünk
ki, hogy ha csináltunk valamilyen előadást, én kísérgettem az embereket, csak
úgy, mint téged legelső este. És, hát nagyjából ennyi. Remélem most nem
romboltam össze a buborékjaidat arról, hogy milyen is egy „tökéletes bohóc”.
- Dehogy romboltad össze. Sőt! Rávezettél
arra, hogy tényleg lehet valakiből úgy bohóc, hogy nem történik vele semmi
rossz, csak csupa jó, és ezt át akarja adni a többi embernek is. Pont úgy,
ahogy Te is teszed. Köszönöm szépen, Oppa.
- Máskor nem. – állt fel, majd indult el
kifele.
- De várj egy kicsit.
- Mi az már megint?
- Azt mondtad, hogy teljesítetted azt a kérést
a fiúnak, hogy maradjon veled örökké. És az is oké, hogy ő is itt van most, de
ki az?
- Titok. –mondta, és már el is tűnt.
- Hah, nem ismersz te eléggé engem! Előttem
semmi nem marad titok. Ki fogom deríteni, hogy ki az!
A következő napjaim azzal teltek el, hogy
kémkedtem Taeil és a titokzatos srác után. Megfigyeltem, hogy hogyan viselkedik
az emberek közelében, de mindenkivel ugyanúgy viselkedett, kivéve Zicoékkal.
Tehát tényleg a bohócok közt van az a valaki. Nos, nézzük kiről, mit tudunk.
U-kwon biztos nem, ahogy Kyung se, az ő életüket már tudom. Kizárásos alapon
saját maga sem lehet, tehát maradt Zico, B-bomb, Jaehyo és P.O. Zicoról és
JaeHyoról nem tudom elképzelni, hogy melegek lennének, plusz Zicot is ki kell
zárni, mivel ő már eleve bent volt a bandában. Akkor most figyeljük meg
JaeHyot. Túúúúúl sok lánnyal van körül véve, amit, ha jól megnézek, mindig
kihasznál. Ha most egy filmben lennénk, tuti ő lenne az, de őt nem tudom
elképzelni Taeil mellett. P.O és B-bomb. Úgy kicsit nehéz a dolog, hogy P.O néz
ki a gazdag srácnak, míg B-bomb meg a ruhákat szereti. Ez így probléma. Na
mindegy, csak úgy, mint minden mást, ezt is meg fogom tudni oldani.
Elmentem az oroszlánokhoz, és befeküdtem
melléjük, miközben simogattam őket, hátha jobban jön az ötlet.
- Jaaaaaaaj, még is ki lehet az a srác, akit
Taeil szeret? – kérdeztem, úgy általánosságban mindentől, mire Queen morgott
egyet. – Te tudod, hogy ki az? Mondd el! Ja persze, nem tudod, hisz csak egy
oroszlán vagy. Ilyenkor kívánom azt, hogy bárcsak tudnának beszélni az állatok.
De amúgy, annyira durva. Mármint oké, nekem teljesen mindegy, hogy ki, kit
szeret, mert a szerelem az mindenhogyan szerelem, csak valahogy nem tudom róluk
elképzelni. Persze vannak meleg barátaim, az egyik legjobb barátom is az, és
teljesen más, mint ők. Ő, egyszerűen nem is tudom… Róla könnyen meglehet
állapítani az identitását, de róluk nem. Jaaaaaj, kérem, adjon valaki valami
égi jelet!
- Hé, Taeil, gyere egy kicsit! –hallottam P.O
hangját.
- Bújtassatok el. – szóltam az oroszlánoknak,
akik elém álltak, hogy ne látszódjak.
- Mi az, JiHoon? –kérdezte a fiútól. Hííííííj,
a rendes nevén szólítja.
- Kóstold meg! –nyomott a szájába egy kanalat,
mire Taeil feje piros lett.
- Egy kicsit csípős, nem gondolod? És mitől
ilyen nyálkás?
- Oh, akkor túl sok benne a paprika meg a
csiga.
- A micsoda?
- Oh, találtam valami francia receptet, és
gondoltam, kipróbálom.
- Hol találtad?
- Itt. –nyújtott felé egy lapot, mire Taeilnek
hatalmasra nyíltak a szemei.
- JiHoon…
- Igen?
- Ez az oldal hamis. Itt csak hülyeségek és
hamis dolgok vannak.
- Pedig nekem ízlett. –nézett csalódottan.
- De csak neked. –rázta meg a fejét Taeil.
- Hyung, ne haraguuuuuudj. –ölelte át nevetve
P.O Taeilt, mire ő visszaölelt. Talán egy percig se ölelhették egymást, mikor
egymás mellett indultak el Zico sátra felé.
- Ez nagyon durva. P.O és Taeil hát ezt sosem
gondoltam volna. – mondtam az oroszlánoknak, mire ők hevesen mozgatni kezdték a
fejüket. – Ti se akarjátok elhinni? De mindegy, ha ők boldogok, akkor én is az
vagyok.
Úgy gondoltam, hogy egy kicsit
belepofátlankodok a dolgukba, ezért elmentem Zico sátrához, ahol belépve senkit
sem találtam. Kinyitottam azt az ajtót, ami mögött ott van a próbaterem. Ahogy
beléptem a fiúkat pillantottam meg, ahogy próbálnak. Elég vicces produkción
dolgoznak, olyanon, amilyet én még sosem láthattam tőlük. Sokszor kellett
visszafognom magam, hogy ne nevessek fel hangosan.
- Hát te meg mit keresel itt? –suttogta a
fülembe Zico, mire én felsikoltottam. – És miért tervezed azt, hogy
kilyukasztod a dobhártyám?
- Nem láttalak, bocsi. –mosolyogtam rá.
- Szóval, mit akarsz?
- Nem jöhetek át csak úgy, hogy üdvözöljem a
legkedvesebb szomszédom? – karoltam belé.
- Nem. Az-az én feladatom.
- Jó, mindegy. Megnézhetem a műsort?
- Nem. –mondta.
- Igen. –mondták a többiek.
- A többség dönt. –mondtam, majd levágtam magam az egyik székre. Egész idő
alatt a két gyanúsítottat figyeltem. Semmi, komolyan mondom, még egy apró
pillantást se vetettek a másikra, nem hogy egy konkrét jelet adtak volna. Már
nem azért, de ha valakik szerelmesek, és egymás mellett állnak, egy apró
mosolyt azért megmutathattak volna, tekintettel arra, hogy ezen a próbán még
egy légy is megállta volna a helyét, annyira komolytalan volt. A próbájuk
végeztével mindenki elment, én –mielőtt elkaphatott volna Zico- kirohantam az
udvarra, és Taeilt követtem. Hogy ez a srác miért nem tud semmi különöset
csinálni? Egy apró jel, egy kis betű, vagy egy hang, vagy valamiiiiiiii. Épp
egy fa és egy bokor mögött bújkáltam, mikor egy kezet éreztem vállamon. Jelen
helyzetben sajnos még az sem zavar, ha kirabolnak.
- Miért követed folyton Taeilt?
- Hogy megtudjam, hogy melyik bohócba szerelmes.
- Hogy miiii? –fordított maga felé B-bomb majd lecsüccsent.
- Azt mondtam, hogy…
- Hallottam. De még is miből feltételezed azt, hogy Taeil bárkibe is szerelmes
lenne? Pláne egy bohócba? Ennyire agyadra ment a cirkusz?
- Nem! Ő maga mondta, hogy ő egy komornyik.
- Ezt én is tudom.
- De nem! Mert mondta, hogy gimi után elment egy gazdag családhoz dolgozni,
ahol volt egy srác, akivel kisgyerek kora óta rengeteget játszott. Aztán a srác
a 18. születésnapján elmondta neki az érzéseit, és az óta együtt vannak. És
Taeil is akkor jött rá az érzéseire. És még azt is mondta, hogy nem elég, hogy
az a srác gazdag, de még divattervező is. Azért ez durva nem?
- Megölöm. Esküszöm meg. Fogom. Ölni. –kelt fel, majd elviharzott.
- Most valami rosszat mondtam? –keltem fel én is és futni kezdtem utána.
–B-bomb Oppa, állj már meg! Hallod?
Futásom eredményeként egy hatalmas tisztáson találtam magam, még mindig a
cirkuszon belül. Komolyan mondom, csináltatok magamnak egy térképet erről a
helyről. Na mindegy, majd csak megtudom, hogy mi is a vége a történetnek.
- Hát akkor most pihenjünk egy jót! –nyújtózkodtam, ám szobámba érve öt
csendben figyelő és kettő vitatkozó fiút találtam.
- Még is hogy mondhattad neki el azokat a dolgokat?
- Attól, hogy az a kettő hülye volt, én még nem leszek az. Át fog minket verni.
Érzem, tudom. Miért legyek vele őszinte, ha ő sem az?
- Már miért ne lenne őszinte? Vett neked csokit!
- Na és? Ez még nem jelent semmit.
- De igen is jelent!
- Mit csináltok ti itt? –kérdeztem.
- Veszekszünk. –fordult felém B-bomb és Taeil.
- Az addig rendben van, de miért pont itt, az én szobámban?
- Mert tévedésben élsz. –mondta B-bomb.
- Nem. Ez tényleg az én szobám. Látod, ott vannak a képeim, a könyveim, a
plüsseim, a ruháim és…
- Jaj nem úgy értettem! Ez a Manó itt, - mutatott Taeilre, - hazudott neked.
- Hogy érted?
- Úgy, hogy nem bízik meg benned eléggé, és ezért nem úgy mondta el az életét,
ahogy azt kellett volna.
- He? –néztem Taeilre, aki egy nyalókát rágva nézett rám sértődötten.
- De ha nem kezd el kémkedni és nem beszél veled, akkor most abban a tudatban
él, hogy Jihoonal együtt vagyunk.
- Miért pont velem? – nézett fel az említett.
- Azért mert lány, és a lányok szerint a fiúk nem ölelhetik meg egymást, mert
akkor már egyből szeretik egymást.
- Taeil, bízz meg SunHiban! És mond el neki az igazságot. –kérte meg B-bomb.
- Nem.
- Akkor majd én. Nincs szó semmi olyanról, hogy komornyik lett volna, sőt.
Egész életében nem dolgozott annyit, mint itt. Mindig is egy lusta dög volt. Az
egész történetből annyi volt igaz, hogy szerető családja van. Ennyi. Se több,
se kevesebb. A gazdag srácból igazából kettő van, az egyik az ő, a másik meg
én. Miután az én anyám és az ő apja sokat voltak együtt, úgy döntöttek, hogy
összeköltöznek, és közös családot alapítanak a már meglévő gyerekekkel. Így
lettünk mi egy család. És igen, a 18. születésnapomon annyi történt, hogy
megmondtam Taeilnek azt, hogy divattervező szeretnék lenni, ezzel boldogságot
okozni másoknak, ő pedig feltárta elém a szívét, és közölte, hogy elege van
abból, hogy haszontalan. Lenni akar valaki. Tenni akar valamit. Ő is boldoggá
akarja tenni az embereket. Ennyi, se több, se kevesebb. Csak ez a büdös kölke
sose bízott meg a lányokban, ezért neked se mondta el az igazságot.
- De miért nem? Oppaaaaaa, miért nem szeretsz? – néztem rá kiskutya szemekkel.
- Nem mondtam, hogy nem szeretlek. Csak nem bízok benned.
- De ez a két dolog ugyanazt jelenti.
- Majd ha a többiek elmennek, akkor elmondom. –nézett körbe, vele együtt én is.
Mire újra rá pillantottam, majd vissza az ágyamra, már senki sem volt ott. –
Azért nem bízok benned, mert nem tudok neked mit adni.
- Ezt hogy érted?
- Mindened meg van. Barátok, egy cél, amit véghez akarsz vinni, csalódás,
remény, meg az ilyen hülyeségek. És én… én úgy érzem, hogy nem férek bele ebbe
a képbe. Kilógok az életedből. Én boldoggá akarom tenni az embereket, és én úgy
vettem észre, hogy neked annyi boldogság elég, amennyi most van.
- Hogy te mekkora egy barom vagy. –közöltem vele, majd magamhoz húztam egy
ölelésre. – Nekem a boldogságból sosem elég, pont, mint neked a csokiból. Kell.
Akarom. Szükségem van rá. És hidd el, már a puszta létezésed egy boldogság. És
mi az, hogy nem tudsz nekem milyen boldogságot adni? Te vezettél be az új
életembe. Nem Zico volt ott velem állomásról, állomásra, nem Kyung ette fel a
szeretet-sütiket, hanem te. Hidd el, ezek a dolgok ha nem lennének, nem lenne
olyan egy napom, mint amilyen most. Szóval kérlek, higgy nekem, és nem gondolj
olyan butaságokra, mint, arra, hogy nem férsz bele az életembe. Az a valami már
olyan tág, hogy mindenki elfér benne.
- Legyen. –mondta, mire egy hatalmas kő esett le a szívemről. – De attól még
lány vagy, és nehezen fogok veled megbarátkozni.
- De attól még lány vagyok, és el fogom érni, hogy ez az ellenkezőjére forduljon!
- Helyes. –mondta, majd még erősebben ölelt. Mostanában tök sokat ölelgetnek az
emberek. Ez jó. - SunHi.
- Hm?
- Eszünk csokit? –kérdezte.
- Persze. –feleltem nevetve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése