22. rész~ A hivatalos első randi

Szerintem nincs olyan ember ezen a földön, aki ne hallotta volna azt a híres mondást, miszerint ha az ember szerelmes, mindent szebbnek lát. Én magam is egy voltam azok közül, akik nem hittek ennek és kinevették a rózsaszín ködbe burkolózó emberek táborát. Viszont a fagyi visszanyalt, még hozzá nagyon durván és erőszakosan. Életemben nem gondoltam volna, hogy ha reggel felkelek frissnek, üdének és kipihentnek fogom érezni magam. Pedig így történt. Egyszer csak kipattantak a szemeim, felültem az ágyamban és nem éreztem azt a bizonyos vonzóerőt, ami minden reggel visszahúz a pihe-puha ágynemű közé. Könnyedén és energiával telve szálltam ki az ágyamból és sétáltam az ablakhoz. A Nap hétágra sütött, zenészek játszottak valamilyen dalt a főtéren, a cirkusz tagjai éppen valamilyen bemutatót tartottak az arra járóknak. A madarak kellemes dallamokat csicseregtek a reggeli napsütésbe, a szél gyengéden fújdogált, így táncba hívta a fák lombozatát. És mindeközben én sokkos állapotba kerültem, ugyanis ilyen szépnek még sosem tartottam egyetlen egy reggelemet sem! Tényleg borzalmas dolog ez a szerelem.

Kivételesen nem kómásan csoszogtam végig a folyosón majd le a lépcsőn, ami a kastély halljába vezetett. Mindenki boldogan köszönt nekem és én is nekik. Nem éreztem azt, hogy elaludtam volna bármimet is, így akár itt helyben megcsinálhattam volna egy szaltót, mert miért ne. És ha az eddigi kipihentségem nem volt eléggé megrázó élmény, annak a mocskos PKBD-nak is megkellett jelennie előttem. A lábaim hirtelen megremegtek, alig bírtam megállni rajtuk. Arcomra akaratom ellenére is egy hatalmas mosoly kúszott, amit a Világegyetem Mindenségért se tudtam volna levakarni magamról. Minden apró részemet az a bizonyos melegség töltötte be, ami aztán egy pontban összpontosulva kitört a gyomromból és megéreztem azoknak a bizonyos lepkéknek a csapkodását. Rengeteg könyvben olvastam már erről, de sosem gondoltam volna, hogy ennyire rossz. Mármint igen, jó dolog, hogy szerelmes vagyok –legalább is gondolom-, de ez nagyon furcsa. Olyan, mintha a gyomrodból valami egyszer csak kiakarna törni és beárasztani vele az egész termet. Szinte már láttam magam előtt, ahogy kitör a színes pillangó had a bensőmből, én holtan esek össze, és azok a rohadt kis dögök elárasztanak mindent és uralomra törnek a szerelem nevében.

Jó, az viszonylag teljesen rendben van, hogy megláttam és extázisba kerültem, de az, hogy ennyire pofátlanul jól nézzen ki, már több a sokknál! Nem volt rajta semmi különleges tényleg, csak egy fekete nadrág, ami kihangsúlyozta edzett lábait, egy bő fekete kapucnis pulcsi, rajta a „Tough Cookie” felirattal. Fején egy fehér fullcap volt, gyönyörű szemeit pedig egy napszemüveg takarta el. Tehát semmi extra, de én még is a legtökéletesebb embernek találtam. Fúúú, Woo Zico miért kellett ennyire elcsavarnod a fejem? És ha ez nem lett volna elég, de még észre is vett. Elköszönt az egyik szobalánytól, akivel éppen beszélgetett, és egy fülig érő mosoly keretében felém közeledett. Te jó ég, ez ide jön! El kéne menekülnöm. De még is hogyan? Vajon ha eldobok egy labdát és elkiáltom magam, hogy „PKBD, hozd vissza!”, akkor vajon elfut és visszahozza? Vagy esetleg találjak ki valami menő varázslatot, amivel ha eltalálom, akkor órákig kitudom ütni, és így bőven lenne időm, hogy elbújjak előle. Mármint szeretem meg minden, csak… én erre még nem állok készen ilyen korán reggel!

- Jó reggelt, Hercegnő. – köszöntött, majd gyengéden megsimította arcomat.

- Jó reggelt, Perverz Kanos Bohóc Disznó. Ha megkérhetnélek rá, ne hívj „Hercegnőnek”.

- Sajnos ez a kérése teljesíthetetlen Hercegnő, ugyanis egy herceg áll előtted. És ez köztudott tény, hogy minden hercegnek szüksége van egy Hercegnőre, aki ad neki jó-reggelt-puszit.

- Hogy mit? –kérdeztem, de mielőtt tiltakozhattam volna, megragadta államat és ajkai az enyémekre tapadtak. Önmagát meghazudtolva lustán csókolt, miközben eddig mindig erőszakos és akaratos volt, de most nem. Nem sietett el semmit, kiélvezte a csók minden egyes apró részletét és pillanatát. – Ne csináld ezt ilyen hirtelen.

- És még is miért ne?

- Mert mások is látnak minket.

- Na és? Szerinted ők nem tudják, hogy mi ez? Meg amúgy is, tudod, hogy mennyire szeretek műsort tartani az embereknek.

- Sajnos tudom.

- Amúgy SunHi, tartozol nekem.

- Én? Még is mivel?

- Egy randival.

- De… de… de az már nem történt meg tegnap?

- Azt nem nevezném annak. Az csak a körülmények miatt kialakult utazás volt, aminek már ideje volt, hogy megtörténjen. Tehát nem egy randevú, ami romantikus, előre megszervezett, meg ilyenek.

- Mióta vagy te ilyen?

- Ez a szerelem dolog nem csak a te fejedet veszi ám el. – mondta nevetve, majd miután beletúrt a hajamba elindulta lépcső felé. – Ja, majd menj el B-bombhoz, beszélni szeretne veled.

Én naiv és buta lány azt hittem, hogy több meglepetés nem érhet engem az életben. Pedig de, nagyon is érhet! Bár, ha jobban belegondolok, már nem is félek ezektől a meglepetésektől. Az esetek nagy részében jól jöttem ki minden szituációból: az első találkozás, az alku, az első próba, a bújócska, a kígyók, a bizonyítás, a Másik Világ és a fiúk életének megismerése. Mind-mind olyan dolog, ami először elrémített vagy kétes érzéseim voltak vele kapcsolatban, de a végére eltűntek belőlem ezek az érzések, így mindenkihez és mindenhez pozitívan állhattam.

Az emeleten bemerészkedtem a fiú részlegre, ahol B-bomb szobája is volt. A hosszú folyosó falai a cirkusz képeivel volt tele, különböző korszakukból. A kezdet, mikor még csak Zico és Kwan járták az országot, aztán szépen fokozatosan egészen odáig, mikor már én is a képen vagyok. Minden képen voltak új emberek, akik mára már veteránnak számítottak. Az egyik képen azonban volt valaki, aki mára már nem a társulat tagja. Az igazgató mellett állt Zico, ő pedig a vállánál ölelte a mellette álló fiút, Yonggukot. Mindkettőjük arcán nagy vigyor volt, olyanok voltak, mint a testvérek. A következő képen azonban Yongguknak már hűlt helye sincs.

- Mi történt veled, hogy itt hagytad őket? –simítottam végig a két fiú fényképén.

- SunHi, végre, hogy itt vagy! –hallottam meg B-bomb hangját, majd pár pillanattal később megragadta a karomat és behúzott a szobájába.

- Miről akartál beszélni velem?

- Ez nem egyértelmű? Hát arról, hogy milyen ruhában mész a randira. – tényleg buta vagyok. Egy pici pillanatra azt hittem, hogy nem a ruhákról lesz szó, de nem.

- Nem tudom. Farmer, póló és cipő. Ez a nyerő hármas. –a fiú a szívéhez kapott, majd olyan arccal vetődött az ágyára, mintha azt mondtam volna, hogy utálom őt és a cirkuszt.

- Ez most bántott SunHi. Pontosan ezért hívtalak. Ha én nem gondoskodok a ruháidról, akkor ki fog? Hát, hogy te nem, az is biztos. Milyen hangulatod van?

- Szerelmes. – még mielőtt átgondolhattam volna, hogy mit mondok kimondtam azt az egy szót, amit nem kellett volna. Mármint ez egyértelmű, hogy szerelmes vagyok, de kimondva nagyon-nagyon furcsa.

- Helyes. Pontosan erre a válaszra vártam. – mondta, majd eltűnt a szekrényében. Mivel negyed óra múlva se jött semmilyen életjel a fiú felől, ezért a szekrény ajtajához álltam, hátha látom.

- B-bomb Oppa, minden rendben?

- De kis cuki vagy. Még mindig így hívsz minket?

- Hát, néha elfelejtem, hogy így kéne szólítanom benneteket, de mivel senki sem szól rám, ezért gyakran elmarad a nevetek végéről.

- Höh, látszik, hogy Zico tényleg bekebelezett. „Addig kell őt szívatni, amíg belém nem szeret.” És ha most csak vicceltem volna, de nem. Tényleg ezt mondta.

- Az az idióta…

- Megvan!

- Micsoda?

- Amit kerestem. – pár percig tartó némaság áradt a szekrényből, majd egy alak ugrott ki onnét valami rózsaszínnel a kezében. A fiú olyan gyorsan zárta be a bútort, amennyire csak tudta. – Na, mit szólsz hozzá?

- Hát… rózsaszín. – mondtam ki az első dolgot, ami beugrott a szoknyáról.

- Igen, igen olyan, de menj és próbáld fel. – mondta, majd betolt a szobájában található paraván mögé.

Amúgy tényleg nagyon szép darab. Az egész babarózsaszínű, mellrésze szív alakú, míg háta teljesen kivágott csak két szalag metszi egymást és a metszéspontnál található egy masni. Nagyon aranyos az egész, és ha mondhatok ilyet, egész jól áll. – Tökéletes!

- Mit leskelődsz?

- Csitu van, úgy se tudsz semmi újat mutatni nekem.

- Chö, mint hogy ha hallottam volna már ezt valakitől.

- Ne hogy már rólam is Zico jusson az eszedbe! Ez azért már egy kicsit sok. De megbocsátok, ha felveszed ezt a cipőt.

- Inkább haragudj rám! – nincs az a pénz, amiért én felvegyek egy olyan magas sarkút, mint ez. Nincs semmi bajom ezekkel a cipőkkel, csak néha túl magas egy-egy darabnak a sarka. Ahogy ennek is.

- SunHi, felveszed.

- Nem!

- De!

- Nem!

- De!

- Nem!

- De!

- Ti meg mit kerestek itt, és miért szóltok bele a vitánkba? – néztem P.O-ra és Taeilre, akik B-bomb oldalán álltak.

- Kora reggel senki nem szereti a veszekedéseteket hallgatni, szóval, ha nem veszed fel azt a szart, esküszöm, hogy belefolytalak egy kanál vízbe. – nézett rám dühösen Taeil.

- Hát ez az SunHi. Plusz ezzel Ziconak is segítesz, nem kell majd annyit hajolnia. –tért a lényegre P.O.  

- Neked miért ilyen mély a hangod?

- Mert most keltem, és ilyenkor még mélyebb.

- Ne haragudj. – mondtam, majd gyorsan megöleltem a fiút.

- Akkor most már felveszed? –kérdezték tőlem egyszerre hárman is.

- Fel. –mondtam fintorogva, majd belebújtam a gyilkos eszközbe.

Miután sikeresen rám erőszakolták a cipőt elküldtek Kwanhoz, miszerint beszéde van velem. A fiú folyosó végén az igazgató ajtaja előtt ott állt Zico is, aki értetlenül nézett rám, miszerint az igazgató még egyszer sem volt ennyire komoly. Végül bementünk a lakosztályba, ami jelenleg egy színháznak volt kialakítva: két szék és egy színpad. Helyet foglaltunk a székeken, majd meghallottuk Kwan hangját.

- Mindenki életében eljön az a pillanat, mikor megtalálja azt az embert, akit Isten neki teremtett, a másik felét, a lelki társát. Vannak olyanok, akik hamar megtalálják az életre szóló párkapcsolatot, ám vannak olyanok is, akiknek ez hosszas keresésükbe telik. Ez is mutatja, hogy bár különbözőek vagyunk, egy-két dologban még is hasonlítunk. A fiúk és a lányok mind testileg, mind érzelmileg különböznek, de ez így van rendjén. Van, az bizonyos dolog, amit szerelemnek hívnak, ám még senkinek sem sikerült definiálnia. Hormonok okozta baklövés? Isten akarata? Netán a Végzet csalafinta játéka az emberekkel? Senki sem tudja. Viszont azt tudjuk, hogy ha egy fiú szeret egy lányt, a kapcsolatuk mélyülni fog. Itt van egy fiú, - és ekkor megjelent U-Kwon farmerben és egy fehér pólóban, mögötte pedig egy szobának a felét láttuk. – és egy lány, akik…

- Miért pont én vagyok a lány? –hallottuk Jaehyo elégedetlen vinnyogását a színpad másik oldaláról. Mi tényleg nem akartunk nevetni, legalább is én biztos nem. Zicoból azonnal kitört a röhögő görcs, amint meglátta a fiút: egy rövid farmer szoknyát viselt, ami alig takarta el alsónadrágját valamint egy rózsaszín topot. Fején egy hatalmas rózsaszín masni volt, jelezvén, hogy tényleg ő a lány.

- Kuss legyen, te idióta, elrontod a monológomat! – hallottuk Kwan mennydörgő hangját, mire mindannyian meghúztuk magunkat. – Na, szóval, a fiú és a lány nagyon szeretik egymást, így hát eldöntötték, hogy egy következő szintre emelik a kapcsolatukat. Van az a pillanat, mikor ténylegesen a hormonok vezérlik a gondolatainkat, mozdulatainkat, tetteinket, elménket, mindent és a józanész szava mit sem ér. Ha ez a pillanat eljön, semmi sem tudja megakadályozni. A fiú és a lány kiválasztják szentélyüket, mely normálisabb esetben az ágy, és ha a fiú nem akar meghalni, akkor az is marad! Miután mindketten elérték a kényelmet biztosító bútordarabot, ráülnek és beszélgetni kezdenek.

- Beszéljünk róla? – kérdezte Jaehyo vékony és nőies hangon, mire mi kuncogni kezdtünk.

- Beszélhetünk róla. – mondta U-Kwon vállat vonogatva.

- Én… én nagyon szeretlek, ugye tudod?

- Persze, hogy tudom. De én annál is jobban szeretlek. És ezeket az érzéseimet semmi én senki nem tudja meggátolni. – U-Kwon jobb tenyerével megsimította Jaehyo arcát, mire ő, mint egy kiscica még jobban belenyomta a fejét a fiú kezébe.

- A szerelmes pár ismételten bevallotta érzéseit egymásnak. Úgy érzik, hogy nincs olyan erő, ami szétválaszthatná őket. A fiúban megmozdul valami, ahogy a lányban is. Elmélyedve tanulmányozzák a másik ajkait, melyet már oly sokszor megkóstoltak. Ám ez a csók, most más lesz, mint a többi. A fiú közelíteni kezd a lány felé, majd ajkaik összeérnek, és…

- Kwan, tényleg muszáj ezt? – kérdezte U-Kwon Jaehyo arcától pár centire.

- Mondom, ajkaik összeérnek és eldől bennük, hogy ez az este lesz az, amikor eleget tesznek testi vágyaiknak. – leesett állal figyeltük a két fiú, akarom mondani a lány és a fiú, érzéki csókját, ami megtöltötte az egész helyiséget erotikával.

- Ne nézz oda! –takarta el Zico a szemeimet, de én egyből odébb toltam az akadályt.

- Ne hülyéskedj már. Milyen édeseeek! – és igen, most jött el az a pillanat, hogy kitört belőlem a lány. Vagyis, ha meglátok két helyes pasit csókolózni, visongatnom kell.

- Kwan tényleg ilyen felvilágosítást akartál tartani nekünk a szexről? Na nem mintha nem lennénk vele tisztában. Te meg ne nézz már oda, és menjünk innen! – Zico teljesen kikelt magából, gyakorlatilag úgy kapott fel a vállára és hurcolt ki az igazgató lakosztályából.

- A darabom… - hallottuk Kwan elkeseredett hangját.

- Ugye nem kell tovább csinálnunk? – majd Jaehyo és U-Kwon reménykedő hangját, miszerint nem kell folytatniuk.

- Zico, tegyél le, én látni szeretném a folytatást!

- De én nem! – válaszolta, majd amint úgy érezte, hogy kellő távolságban vagyunk ahhoz, hogy ne tudjak visszafutni, letett. – Most, hogy részese lehettünk ennek a csodálatos élménynek, indulhatunk?

- Nem tudom, bennem azért egy kicsit hiányérzet van. Tudni szeretném, hogy mi történt a lánnyal meg a fiúval.

- Lefeküdtek és örökké együtt maradtak. Na de menjünk már!

- Olyan gonosz vagy. De legyen. Hova megyünk?

- Csukd be a szemed!

- Minek? A teleportáláshoz tényleg mindig szükséges a szemek becsukása?

- Nem, viszont most megszeretnélek lepni, úgy hogy csukd be szemed, tátsd ki tenyered, adok bele egeret.

- Ne már, nem szeretem az egereket.

- Én se, csak jobb rímet nem tudtam kitalálni.  – Zico kezei megfogták enyémeket, majd egy pár másodpercnyi szívó erő után lágy szellő csapta meg hajamat, körülöttünk pedig számomra érthetetlen nyelven beszélő embereket hallottam. – Nyisd ki a szemed.

- Azt a ló ölő hétszentségit! – ennél értelmesebb mondat nem mostanában hagyta el a számat. Bár jelen helyzetben nem is csodálom. Ahogy felnyitottam szemeimet az Eiffel-torony csodás képe jelent meg előttem. A Nap szintén csodásan ragyogott, a madarak éneke kellemes volt. A műemlék előtt álló parkban tinédzserek, turisták, házaspárok, idősek heverésztek. Voltak köztük franciák, angolok, németek, ázsiaiak, minden féle nemzetiségű. Néhányuk kezében festő ecset, esetleg ceruza volt előttük pedig papír vagy festővászon.

- Tetszik?

- Tényleg Párizsban vagyunk?

- Tényleg Párizsban vagyunk.

- Hű. – hát, jelenleg senki ne várjon tőlem ennél nagyobb kommunikációt, különben nagyot fog csalódni.

- Felakarsz menni?

- Már hogy ne akarnék?

- Lifttel, vagy gyalog?

- Természetesen gyalog. Nincs az a pénz, amiért kihagynám azt az élményt, amit a Toronyba való felmászás adhat. Csak az a baj, hogy nincs itt a fényképezőm.

- Te azt csak hiszed, hogy nincs itt. – mutatta fel az említett eszközt, amit én boldogan vettem el kezéből. – Menjünk, már vár ránk az Eiffel-torony.

Nem kellett kétszer mondania már rohantam is a kígyózó sor felé, ami a vas építmény lábainál állt. Sok ember mondja, hogy Párizs nem is annyira lenyűgöző, mint ahogy ők azt eredetileg gondolták. De igen is lenyűgöző, csak megkell találni azokat az apró dolgokat, amik csodásak benne. Igen, lehet, hogy sok ember bunkó és nagyképű, valamint van egy-két szemetesebb környék, de hahó! Melyik városban és országban nincs ilyen? Mondjuk az is hozzájárul a véleményedhez, hogy kivel vagy itt. Ha egy olyan ember áll melletted, akit gyűlölsz, nem fogsz semmi szépet látni az adott városban, viszont ha egy olyan valaki áll melletted, aki fontos számodra és szereted, még a legkisebb szemetet is gyönyörűnek találod.

Háromnegyedes órás sorban állás után eljutottunk az ajtóhoz, ahol bemehetünk, majd a biztonsági őr átnézett minket, hogy nincs-e nálunk semmilyen szúró-vágó eszköz, bomba, vagy valami ilyesmi. Rengeteg lépcső vezet fel a Torony három emeletére, ha jól tudom, csak a második emeltig hatszáz-hétszáz. Jó szokásomhoz híven mindenhol megálltunk, ahol meglehetett és lefényképeztem minden kis apró részletet, mint például: Zico és az aranyos asztal, én és a táj, a szuveníres, a táj egy szemszögből, aztán a másikból, közös képek ebből a pontból, aztán a másikból is, mert ott nem annyira fújja a hajamat a szél. És ez még csak az első emelet volt. Aztán következett a második, ahol ugyanezt játszottam el, csak ott már ténylegesen kimentem a korláthoz. Percekig álltam ott és gyönyörködtem Párizs városában. Leírhatatlan érzés az, amit ismét érzek. Az egyik kedvenc városomban vagyok azzal az emberrel, akibe szerelmes vagyok. Együtt csodáljuk a párizsi embereket, turistákat, épületeket, járműveket, mindent. Onnan, ahol most állunk tökéletes rálátásunk van a Diadal-ívre és a Louvre-ra. Vajon ilyen az, mikor a lelked szabad és felhőtlen boldogság vesz az irányítása alá? Remélem, hogy igen, mert még nagyon sok ilyet akarok érezni. Ezeket a hirtelen feltörő érzéseimet megkoronázta az, hogy Zico védelmező karjai a derekam köré fonódtak, arcát nyakamba fúrta és megpuszilta azt, majd velem együtt nézte a tájat.

- Annyival szebb vagy az összes itt tartózkodó nőnél. –suttogta.

- Azért ne túlozzunk. A párizsi nők eszméletlenek.

- Meglehet, de te túlszárnyalod még az európai szépségeket is. Ez a ruha tökéletesen kiemeli az adottságaidat. És most nem csak a melledre gondolok, hanem a személyiségedre is. Kislányos, még is nőies. Megmutatja, amit meglehet, még is eltitkolja, amit el kell. Ha ránézek mosolyognom kell, mert egyben aranyos és szép is. Basszus te lány, mit tettél velem?

- Ugyan azt, amit te velem.

- Akkor tényleg velem fogsz maradni?

- Már hogy ne maradnék együtt a művemmel? Nem hiába ragasztgattam ám a szíved darabjait.

- Én se véletlenül csináltam ezt a tiéddel.

- Akkor legyen ez az eskünk, törött szív társam: ha egy apró rész is leomladozna ebből a dobogó izéből, a másiknak azonnal szaladnia kell, hogy helyre tegye a megrongálódott részt. Benne vagy?

- Természetesen. –mondta, majd felemelt, megforgatott végül pedig egy apró csókot lehelt számra.

- Helyes, viszont most vár minket a harmadik emelet.

Az utolsó szintig végig beszélgettük az utat, csak úgy, mint egy igazi pár. És tudjátok, hogy miért? Mert mi egy igazi pár vagyunk. Fent leültünk az egyik padra, ahol végig nézegettem a képeket rólunk. Hogy is mondjam? Egész aranyosak vagyunk. Az a tipikus pillanat, mikor egy menő és helyes fiú egy egész csinos –most kivételesen annak éreztem magam- lánnyal van. Lehet, nem mi voltunk itt a legtökéletesebb páros, én még is úgy éreztem, hogy az a bizonyos erő Odafentről tényleg egymásnak teremtett minket. Hosszú órákig tartózkodtunk az egyes emeleteken, sok-sok ajándékot vettünk és ennél is több képet csináltunk. Amint leértünk elmentünk enni egy gyorskajáldába, majd a parkban pihentünk. Hat-hét óra lehetett, mikor felkapcsolták a fényeket az Eiffel-tornyon. Annyira mesés látvány, volt, hogy hihetetlen. Jártam már Angliában, Japánban, egész Dél-Koreában és Amerikában, viszont ilyen élményben még egyszer sem volt részem. Meglehet, hogy azért, mert akkor még nem volt velem Zico. Ki tudja? Azzal viszont tisztában vagyok, azzal, hogy elfogadtam az érzéseit ezzel együtt ráeszméltem a sajátjaimra is, valami fantasztikus dolog vette kezdetét. Jelenleg nincs más számomra csak ő és én. Na meg Párizs. Azért ő is elég fontos.