SunHi
*7 hónappal később*
- Még mindig olyan édesen alszik.
- Szerintetek örülni fog a rózsáknak?
- Biztosan. Ahogy a ruháknak is, amiket
csináltam neki.
- Vajon most már képes lesz megenni a
bogarakat?
- Szerintem még mindig a csokit választja
a bogaraid helyett.
- Ideje lenne már, ha felkelne. Hiányzik
az én kicsi fogadott húgom. De szerintem az lenne a legjobb, ha most mennénk és
hagynánk őt pihenni. Gyere Zico.
- Nem. Addig nem vagyok hajlandó elmenni
mellőle, amíg ki nem nyitja a szemét.
- És ha ez öt év múlva fog megtörténni?
- Akkor öt évig itt fogok rohadni és
várni, hogy felébredjen, megcsókoljon és elmondhassam neki, hogy milyen büdös a
szája. – egy nagy kéz simította meg az arcomat. A testem magától cselekedett,
így automatikusan hozzábújtam, mint egy kiscica, majd nyöszörögni kezdtem, mire
éreztem, hogy a szobában gyakorlatilag megfagyott a levegő. Lassan kinyitottam
a szemem és körbenéztem. A fiúk öltözőjében találtam magam, csak úgy, mint az
elején a pályámnak. Most is a színes ruháikban voltak, most is ugyanolyan jó
képűek voltak, és most is azt várták, hogy felébredjek. Viszont volt valami,
ami nem volt ugyanolyan: az arcuk. Egyikükről sem tükröződött a boldogság és az
élet, mint akkor. De még is miért? Mi történt, hogy ilyen letörtek? Mindjárt
megkeresem azt a tagot, aki ezt művelte velük. A verekedési-tervemet hasam
korgása szakította meg. Basszus, nagyon éhes vagyok.
- Hé, PKBD, adj enni! Bébi SunHi éhes. –
motyogtam, majd a következő pillanatban mind a hét fiúból egyszerre tört fel a
sírás. Én már tényleg nem értem, hogy mi folyik itt. Miért sírnak a vidámság
megtestesítői? De ha sírnak, akkor miért mosolyognak egyben? Miért szólnak
Kwannak, hogy felébredtem? Miért hívják ide az egész cirkuszt? De a
legfontosabb: miért nem adnak enni?
- SunHi, kincsem! – Anya és Kwan egyszerre
rontottak be a sátorba és ugrottak a nyakamba. Mindketten zokogtak, a hajamat
simogatták és arról beszéltek, hogy mennyire féltek attól, hogy meghaltam.
- Soha többet ne csinálj ilyeneket,
megértetted?! –Anya dorgálóan nézett rám, majd körbe puszilta az arcom minden
apró négyzetcentijét.
- Az addig rendben van, hogy én eltűnök,
de ha még egyszer végrehajtasz egy olyan varázslatot, amibe akár bele is
halhatsz, szobafogság lesz a jutalmad, kisasszony! – Kwan szintén leszidott,
majd ő is szorosan magához ölelt és megpuszilta a homlokom. De minek puszilgat,
és minek beszél velem úgy, ahogy egy apa szokott a lányával? Várjunk csak…
Ahogy egy apa szokott a lányával. Kwan és Anya. Anya és Kwan. Vagyis… Anya és…
- Apa! – alig halhatóan mondtam ki ezt az
egy szót, amit legnagyobb meglepetésemre mindenki hallott és néhányukból
ismételten kitört a sírás.
- Pontosan, kislányom. –ahogy Apa és Anya magukhoz öleltek eszembe jutott minden. A Másik Világ, a Dark Circus, Yongguk, a csata, a démonok
és az Apocalypse. Újra játszódott
előttem minden. Ahogy először odakerültem Zicoval, az ottani emberek és egyéb
teremtmények, ahogy megtanultam varázsolni, ahogy elmentünk Zicoval Párizsba,
aztán Yongguk varázslata, amivel befolyásolta az elmémet. Aztán az, ahogy Apa
életére török, majd a megvilágosodás és végül a tiltott varázslat, amivel
sikerült… amivel sikerült megölnöm Yonggukot. Én… Én megöltem egy embert. Most
már nem csak a cirkusz tagjai, hanem én is bőgtem. Hogy voltam képes arra, hogy
elvegyem egy embernek az életét? Ez lehetetlen, biztos csak rosszul emlékszek.
- Mi lett Yonggukkal? –kérdeztem, és
reménykedve vártam a választ, amiben azt mondják, hogy börtönben van.
- Meghalt. – többen is kimondták ezt az
egy szót, bennem pedig egy világ kezdett összetörni.
- És… én öltem meg, igaz?
- Igen. – és most tört össze végleg az a
bizonyos világ, amiről az előbb beszéltem. Egészen eddig úgy éltem, hogy még a
legapróbb hangyának is joga van az élethez, akkor egy embernek miért ne lenne?
Persze, Yongguk elkövetett olyan dolgokat, amiket nem kellett volna, és
megbocsáthatatlan bűnök, de… de megfosztottam annak a lehetőségétől, hogy
változtasson. Hogy új életet kezdjen, hogy megpróbáljon jó emberként élni.
Gyilkos vagyok. És a gyilkosoknak csak egy menedékük van: a halál.
Gondolatmenetemből egy hirtelen mozdulat
zökkentett ki. Ez a hirtelen mozdulat az volt, hogy valaki felhúzott magához és
szorosan megölelt.
- Ha csak egy pillanatra is eszedbe mer
jutni, hogy magadat okold azért, mert Yongguk megdöglött, átmegyek a Másik
Világba és még jó pár varázslatot ráküldök a sírjára, hogy még többet
szenvedhessen. – Zico védelmezőn szorítótt magához pontosan úgy, ahogy eddig is
szokása volt.
- De megöltem egy embert. – suttogtam két
sírógörcs között.
- Ő és a sleppje pedig több száz embert
öltek meg a Birodalmunkból, a cirkuszból. Téged is, engem is, Kyungot is,
Jaehyot is, Taeilt is, P.O-t is, U-Kwont is, B-bombot is, Lillyt is, Katiet is
és Kwant is, vagyis az Apádat is megakart ölni. Mond csak, egy ilyen ember nem
érdemelte meg a halált?
- Nem tudom.
- De, hogy nem tudod. Csak nem akarod
beismerni. De most muszáj megtennem valamit.
- Micsodát?
- Ezt. –normális felelet helyett egy mély
csókot kaptam. Nem volt benne semmi erőszakosság, ez inkább egy
„-rohadtul-hiányoztál-jó-hogy-végre-itt-vagy” típusú csók volt. – Fúú, már így
is rohadt büdös a leheleted, nem tudom mi lett volna akkor, ha 5 évet kellett
volna várni rád. És még meg is híztál. Plusz a hajad is zsíros. És akkor az
alap szagodról már ne is beszéljünk.
- Van három másodperced arra, hogy elfuss!
Három…
- Örülünk, hogy újra itt vagy.
–próbálkozott.
- Kettő…
- Nagyon jó varázsló és harcos vagy.
- Egy!
- Szeretlek?
- Fuss! –mondtam, majd kergetni kezdtem őt
a sátorban a hatalmas ember tömeg között, akik végre nevettek. Kezdek rájönni,
hogy mindig, mindenki csak akkor fog rajtam nevetni, ha Zico megaláz valamilyen
szinten. Bár ez legalább azt jelenti, hogy az az idióta még mindig szeret, és
egy ilyen után is még mindig ugyanúgy bánik elem, mint azelőtt.
- Kedvenckeeee! – üldözésemet Kyung ölelő
karjai szakították meg. A fiú szerintem elhatározta, hogy kinyomja belőlem még
a szuszt is. És egyszer csak hirtelen öt másik ember is úgy döntött, hogy
nagy-ölelkezni akarnak, így hát ránk ugrottak, aminek az lett a vége, hogy
mindannyian a földön fetrengtünk és szeretgettük a másikat.
- SunHi! –a fiúk után Lilly jött oda
hozzám, majd Katie, aki miután köszöntött Jaehyohoz ment oda és ölelte meg.
- Hát itt meg mi történt?
- Ha nincs ló, jó a szamár is. –vonogatta
a vállát Jaehyo, mire Katie behúzott neki egy nagyot.
- Ezzel egyetértek Buzikám. Én is Kim
Woobinra vágytam, és helyette téged kaptalak meg. Szerintem kvittek vagyunk. –
felelte a lány sértődötten, mire Jaehyo egy hatalmas puszit adott az arcára.
Miután mindenki köszöntött kimentem a
sátorból a friss levegőre. Olyan jó volt érezni a Nap melengető sugarait, a
szél kellemes fúvását valamint a kintről beszűrődő kocsik hangját és a madarak
csiripelését hallani. Olyan jó érzés volt újra élni. Kiderült, hogy hét hosszú
hónapig kómában voltam, ahol csak feküdtem és a légzésen kívül semmilyen
életjelet nem adtam magamról. Mindenki félt, hogy mi van akkor, ha egyszer csak
megszűnik az aprócska életjelem is, és végleg elkell, hogy köszönjenek tőlem.
Próbáltak tornáztatni, hogy ne gémberedjenek el a végtagjaim –eléggé buta
feltevés, de azért aranyos gesztus volt tőlük- de nem tudtak megmozdítani.
Megpróbáltak infúziót adni, de képtelenek voltak arra, hogy belém szúrják a
tűt, ugyanis a szervezetem kilökött mindent, valamint a bőröm is túl kemény
volt. Állítólag így védekezett a támadások elől. Valószínűleg ez a varázslatnak
az egyik mellékhatása.
A sátramhoz igyekeztem, hogy végre ehessek
valamit, de teljesen mindegy volt, hogy merre kerestem, sehol sem találtam.
Végső kétségbeesésemben Zico sátrába rohantam, aki éppen öltözködött.
- Hol van a házam? –ragadtam meg a hajánál
fogva. De csak azért itt, mert nem volt rajta póló. Így hét hónap alatt
teljesen elfelejtettem, hogy milyen jó teste van. De most nem ez a lényeg,
hanem az, hogy nincs hol laknom!
- Ott van, ahol eddig is: az enyém
mellett.
- De nincs ott!
- De ott van!
- De nincs!
- De igen.
- De mondom, hogy nincs!
- De mondom, hogy igen!
- Jaj, gyere velem és megmutatom!
–csukójánál ragadtam meg és húztam ki a sátrából, hogy megmutathassam: a sátram
helyén egy teljesen idegen áll. –Látod! Ez nem az enyém.
- De igen, a tiéd. –felelte faarccal.
- Te tényleg ennyire hülye vagy? –
kérdezte tőle, majd elkezdtem neki hisztizni, hogy nekem miért nincs otthonom,
miért cseréltek le és egyéb. Eközben persze ütögettem őt, amit egyszer csak
megunt, magához vont és megcsókolt.
- Végre elhallgattál.
- Hol fogok lakni? Mond már te PKBD!
- Az utcán.
- Zico!
- Akkor velem.
- Megöllek!
- Nyugi van, mindenről intézkedtünk.
–ölelt meg, majd újra megcsókolt. Hagyjon már ezzel a hülye csókolgatással.
Engem csak ne csókolgasson, mikor azon idegeskedek, hogy még is hol fogok élni.
- Ti meg még is mit csináltok? –hallottuk
meg Kwan… akarom mondani Apa kiáltását.
- Nyugi van, Kwan, a pároknál ez szokás.
Vagy hívjalak Apósnak? Vagy Apukának? De ha az Apus jobban tetszik, akkor úgy
is szólíthatlak.
- Kicsim. –nézett rám Apa.
- Igen?
- Kapjuk el. –mondta, majd egyszerre
ketten kezdtük el üldözni azt a nyomorékot. Én annyira nem értem a világot. Az
addig oké, hogy én nem vagyok edzésben, hisz sokáig aludtam. De hogy Apa miért
nincs, arra mi a magyarázat? Csak úgy, mint mikor a naplóimat lopta el Zico,
most is az egész cirkuszon át üldöztük őt, csak most már az emberek nevettek és
nem furcsán néztek.
- Ebből elég lesz, itt van az ebéd ideje.
–kapta el anya Zicot, majd húzta a sátor felé. – Azt még megértem, hogy a
gyerekek így viselkednek, hisz még fiatalok, de hogy te is ilyen gyerekesen
viselkedsz Kim Kwan, felháborító.
- Na ezért nem akartam őt is meghívni ide.
–suttogta, miközben behúzott nyakkal és farokkal kullogtunk utánuk.
- Még egy ilyen és a kutyákkal alszol. –
jelentette ki Anya.
- De hát nekünk nincs is kutyánk!
–vitatkozott vele Apa.
- Akkor meg a kecskékkel. Ezzel a
nevetséges szakállal úgyis odaillesz közéjük. – tett pontot a mondat végére
Anya, mire Zicoval hangos nevetésben törtünk ki. – Zico, ha a lányom mindig
olyan kedves és megértő lesz veled, mint én azzal az idiótával, akkor biztos
lehetsz benne, hogy még mindig szeret.
- Meg abban is, hogy az összes
alkalmazottad előtt leéget. – morogta Apa, mire Anya tarkón ütötte.
- Most már értem, hogy honnan örökölte ezt
a szokást. –nevetett Zico.
- Parancsolsz? – kérdeztük Anyával
egyszerre.
- Semmi! – javította ki magát gyorsan. –
És amúgy is, SunHi engem nem tud leégetni, nekem nincsenek gáz dolgaim. Neki
viszont megannyi. Mint például mikor tíz évesen bepisilt, annyira félt egy
dolgozattól.
- Jaja, az nagyon vicces volt. –kacagott
Anya, ahogy vele együtt Apa is, ahogy velük Zico is… és lényegében mindenki más
is.
- Én vagyok a hülye, hogy lemertem írni
ilyen dolgokat. –zsörtölődtem.
A sátorba érve az eredeti házunk mását
láttam magam előtt, annyi különbséggel, hogy volt benne pár plusz ajtó. Ezek
mögött volt a könyvtáram, az próbatermem, és a Másik Világba vezető kapu. A
másik hat bohóccal, Lillyvel és Katie-vel együtt ebédeltünk. Nagyon jól telt az
ebéd, hiszen elmesélték, hogy miről maradtam le miközben aludtam, a Másik Világ
teremtményei mennyire várják már, hogy újra meglátogassam őket, és végre
emlékezzek is rájuk, nem úgy, mint eddig.
- És akkor most beszéljünk a koronázásról.
–dobta fel a témát Apa.
- És szerintem dobjuk is vissza.
–feleltem.
- Miért? –mindenki megdöbbenten nézett
rám, hogy nem akarok erről beszélni.
- Hát, még nem érzem azt, hogy áttudnám
venni egy egész Birodalom vezetését. Még túl fiatal és tapasztalatlan vagyok
ahhoz.
- De hát mi is akkor lettünk Király is
Királyné, mikor ti. Na jó, egy kicsit később, de akkor is. –mondta Anya.
- Hát ez az! „Egy kicsit később”. Ez a
kicsit később lehet, hogy azt jelenti, hogy két év múlva, és addig lesz elég
időm arra, hogy mind lelkiekben, mind testben felkészüljek a „Királynőségre”.
Nem érdekel, hogy ki mit mond, még nem lesz semmilyen koronázás. Inkább
uralkodjatok egy kicsit még ti, szerintem még pontosan megfeleltek erre a
posztra. Majd akkor átveszem a címet, ha…
- Ha megkérem a kezed. –suttogta Zico,
mire én fejbe csaptam és nevetni kezdett, de sajnos a poénja nem mindenkit
érintett úgy, mint minket.
- De hát nem kezdhetitek el az uralkodást
húsz év múlva! – háborodott fel Apa.
- Milyen húsz évről beszélsz KecskeKwan?!
Nem elég, hogy az arcod egy kecskéjére hasonlít, de még a gondolkodásod is?
- Pedig a kecskék igenis értelmes lények.
- Majd mindjárt el is hiszem. De ha már
itt tartunk, akkor a jövő hónap megfelelő lenne.
- Még is mire? –kérdeztem.
- Hát az esküvőtökre! – ahogy Anya
kimondta ezt a szót többen is félre nyeltünk. Pontosabban rajta kívül mindenki.
Bár szívesen fogadnék arra, hogy Apa lelke egy pillanatra kiszállt a testéből.
– És gondoljatok csak bele! Virágok, ajándékok, emberek, gyönyörű ruhák, és
aztán egy év múlva unokák. Viszont minimum hat unoka kell, hogy mindegyik fiú
lehessen keresztapa, és…
- Ti is érzitek ezt? –kezdett el
szaglászni Zico.
- Micsodát? – érdeklődött Anya.
- Mintha égne valami…
- Az lehetetlen! Ugye nem égett oda a
pitém? –pattant fel Anya a helyéről, és rohant át a konyhába.
- Szép elterelés. –pacsiztam le a barátommal az asztal alatt.
- Ezért szeretsz igaz?
- Ezért is. – feleltem, mire jutalmul
kaptam egy nagy puszit az arcomra.
- Azért lehetőleg ne előttünk álljatok
neki a hat unokának. – takarta el szemét B-bomb.
- Ha egy ujjal is hozzámersz érni húsz
éven belül, P.O lesz az új vezető. –Apa tekintete még az Ördögénél is ijesztőbb
és fenyegetőbb volt.
- Nyugi van Apus, ilyesmi nem fog
megtörténni. Csak aludjanak el, és neki állunk a khm… zsírégetésnek.
- Zico, megöllek! –Apa rámarkolt az egyik
késre.
- De ha egyszer muszáj! Nézz csak rá Apus,
van rajta vagy plusz tíz kiló.
- Én is megöllek! – most már én is
rámarkoltam az egyik késre.
- És én is! – állt az oldalunkra U-Kwon.
- És te még is miért? –akadt ki Zico.
- Mert egy bátynak ez a dolga.
- Anyus, Apus bántani akar. – Zico, mint
egy öt éves kisfiú kezdett el nyavalyogni Anyának.
- És még is miért, drágám? –jött a kérdés
a konyhából.
- Mert unokákat akarok neked csinálni.
- Azért azzal még ráérsz, kedvesem. –
felelte nevetve, mire a bohóc elszomorodott és a tányérján maradt brokkoliját
tanulmányozta, miközben rajta kívül mindenki más nevetett.
A mai nappal jöttem rá, hogy tényleg
valóra vállnak a kívánságok. Négy éve mást se kértem az Élettől, mint egy
szerető családot. És most megkaptam. Vagy mondjam inkább úgy, hogy
visszakaptam, néhány extrával? Ismét úgy tudunk hülyéskedni Apával és Anyával, mint
ahogy régen. Például a vacsora után máris Activity-ztünk egyet. Nagyon vicces
volt, főleg mikor Jaehyo kihúzta Bambit, mint mutogatást és elkezdett ugrálni.
Miután játszottunk és ettünk is, az egész cirkusz kiült a szabadba és
tábortüzet csináltunk. Egyszer csak Zico termett mellettem.
- Most már boldog vagy?
- Igen. És te?
- Én is. Ugye soha többet nem hagysz el?
- Soha. De te se merészelj.
- Hülye lennék megtenni. Kisujj ígéret?
–kérdezte, majd feltartotta a kisujját, amit én jó erősen megszorítottam, aztán
ráztam meg.
Hát… azt hiszem életemben először most
tudom csak igazán kijelenteni azt, hogy ha a mai nappal vége lenne a Világnak,
akkor boldogan halnék meg. És hogy miért? Mert szeretek, és én is szeretve
vagyok. Azt hiszem ennél nincs fontosabb dolog az életben. A levegőn kívül,
persze.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése